Fejezet.043
Lábujjnyeső reggelije

– Nem eszik – mondta Blackwell, miután eltüntette a második tányér virslis tojást. Kisajátított magának egy kis étkezőt a Manósipka egyik üzleti emeletén, és ragaszkodott hozzá, hogy Laney is vele tartson. A kilátás hasonló volt, mint Laney szobájában hat emelettel lejjebb. Napfény csillogott az új házak távoli mellvédjein.

– Ki híresztelte el, hogy Rez halott, Blackwell? Az idoru?

– Ő? Miért csinált volna ilyet? – A testőr egy háromszög alakú pirítóssal törölgette a tányérját.

– Nem tudom – mondta Laney –, de úgy tűnik, szeret aktív lenni. És a tetteit nem mindig könnyű megérteni.

– Nem ő volt – szögezte le Blackwell. – Vizsgáljuk. Úgy tűnik, Rez valami mexikói rajongója bepöccent, és nekiesett a tokiói klub állomásának egy elég brutális net-fegyverrel. Átvette az irányítást egy átpofozott amerikai cégállomásról, és közleményt adott ki. Minden tokiói rajongót értesített, hogy kapja magát és induljon ahhoz az örömhotelhez. – A szájába dobta a pirítóst, lenyelte, aztán megtörölte az ajkát egy vastag fehér asztalkendővel.

– De Rez ott volt – mondta Laney.

Blackwell vállat vont.

– Nyomozunk. Épp elég dolgunk van amúgy is. El kell határolni a Lo/Rezt az ál-halálhírtől, megnyugtatni a közönséget. Ügyvédek repülnek ide Londonból meg New York-ból, hogy tárgyaljanak Sztarkovval és az embereivel. A nőéivel is – tette hozzá – El leszünk foglalva.

– Ki voltak azok a gyerekek? – kérdezte Laney. – A kis vörös meg a japán hippi?

– Rez szerint okésak. Itt vannak hotelben. Arleigh foglalkozik velük.

– Hol a nanotech-egység?

– Ezt nem hallottam – mondta Blackwell. – Ki ne mondja még egyszer. Most dolgoznak az éjszakával kapcsolatos hivatalos tényeken, és erről egy szó se lesz bennük. Világos?

Laney bólintott. Kinézett az új házakra. Vagy a fény esett más szögből rájuk, vagy a mellvéd vándorolt odébb. Blackwellre nézett.

– Csak képzelődöm, vagy tényleg máshogy áll hozzá ehhez az egészhez? Azt hittem, makacsul ellenzi, hogy Rez és az idoru összejöjjön.

Blackwell sóhajtott.

– Elleneztem is. De kezd úgy kinézni, lezárt ügy, nem? De facto viszony. Biztos régimódi vagyok, de azt reméltem, egy szokványosabb nőnél állapodik meg. Aki kifényesíti a fegyverét, megstoppolja a zoknijait, szül neki egy-két gyereket. De nem így lesz, mi?

– Úgy tűnik.

– Akkor pedig – folytatta Blackwell –, két lehetőségem van. Vagy magára hagyom a marhát, vagy maradok, végzem a munkám, és próbálok alkalmazkodni ahhoz, ami ebből az egészből lesz. És végeredményben, Laney, akár így, akár úgy, emlékeznem kell rá, hol a rossebben lennék, ha Rez nem jön be a Pentridge falai közé megtartani azt a szólókoncertet. Nem kéri? – nézett a Laney tányérján hűlő rántottára.

– Elvégeztem a munkám – mondta Laney. – Nem úgy alakult, ahogy maga tervezte, de elvégeztem. Egyetértünk?

– Teljes mértékben.

– Akkor jobb, ha megyek. Ha kifizet, már ma húzok innen.

Blackwell újdonsült érdeklődéssel nézett rá.

– Olyan gyorsan, igen? Miért a sietség? Nem tetszik a képünk?

– De – mondta Laney. – Csak mindenkinek jobb így.

– Jama nem ezt mondta. Rez se. Nem beszélve egy bizonyos hölgyeményről, akinek biztos lesz ehhez egykét szava. Szerintem maga jó úton van afelé, hogy udvari jós legyen, Laney. Kivéve persze, ha kiderül, hogy ez az egész kombinátos ügy totál átverés, és maga kitalálja azt a csomópontos marhaságot... amit én a magam részéről nagyon mulatságosnak tartanék. De nem, a szolgálataira most igen nagy az igény, mondhatni szükség, és jelenleg egyikünk se örülne, ha elmenne.

– Muszáj – mondta Laney. – Zsarolnak.

Blackwell szemhéja ettől félárbocra ereszkedett. A testőr kicsit előbbre hajolt. Szemöldökén megtekeredett a rózsaszín sebszövet-féreg.

– Tényleg? – mondta halkan, mintha Laney valami szokatlan szexuális problémát vallott volna meg neki nagy habozva. – És megkérdezhetem, kicsoda?

– A Slitscan. Kathy Torrance. Kicsit személyes ügy a részéről.

– Meséljen. Meséljen. Rajta.

– És Laney mesélt, beleértve az 5-SB teszteket, és hajlamukat arra, hogy a résztvevőket pszichopata sztárvadászokká változtassák.

– Korábban nem akartam elmondani – mondta Laney –, mert féltem, hogy azt hinnék, veszélyben vagyok. Hogy olyanná válthatok.

– Nem mintha nem lenne tapasztalatom az effélékkel – felelte Blackwell. – Van most egy fiatalember Tokióban, ő írta az összes dalt, amit Rez és Lo valaha szerzett, nem beszélve Kék Ahmed egész Chrome Koran-os terméséről. És bombaszakértő. Nagyon figyeljük. De van erre kapacitásunk, mint látja. Úgyhogy a legbiztosabb hely magának, Laney, ha acsarogni kezdene ránk, éppen ez, biztonsági szervezetünk éber szíve.

Laney elgondolkozott ezen. Már-már értelmesnek tűnt.

– De nem akarják majd, hogy itt legyek, ha Slitscan leadja azt a felvételt. Én nem akarom majd. Nincs családom, senki más, akinek kárt okozhatna, de akkor is együtt kell majd élnem vele.

– És hogy szándékozik ezt tenni?

– Elmegyek valahova, ahol nem nézik azt a szart.

– Hát – mondta Blackwell –, ha rátalál arra a mesebeli földre, magával megyek. Gyümölcsön és dión élünk majd a természet lágy ölének francos maradványán. De addig is, Laney, elbeszélgetek a maga Kathy Torrance-ével. Elmagyarázok neki pár dolgot. Semmi bonyolultat. Egyszerű, egyszerű ok-okozati protokollt. És ő soha nem fogja engedni, hogy a Slitscan leadja azt a felvételt a maga alteregójáról.

– Blackwell – mondta Laney – az a nő utál engem, személyes oka van a bosszúra, de el akarja, el kell pusztítania Rezt. Nagyhatalmú nő egy nagyhatalmú, teljesen globális szervezetben. Az, hogy maga egyszerű erőszakkal fenyegeti, nem fogja megállítani. Csak emeli majd a tétet; elmegy majd az ő biztonsági embereihez...

– Nem – felelte Blackwell –, nem fog, mert ezzel megsértené a nagyon is bizalmas feltételeket, amiket a beszélgetés során ismertetek. Ez itt a kulcsszó, Laney, „bizalmas”. „Testközelben”. Nem úgy fogunk találkozni, nem úgy fogjuk átizzadni ezt a mély és jelentőségteljes és kurvára feledhetetlen találkát, mint arctalan szervezeteink képviselői. Egyáltalán nem. Négyszemközt leszünk, a maga Kathyje meg én, és meglehet, hogy élete legintimebb, és talán remélhetem, legtanulságosabb élményét szerzem neki. Mert új bizonyosságot fogok vinni az életébe, és mindannyiunknak szüksége van bizonyosságokra. Erősítik a jellemet. És a beszélgetésünk után a maga Kathyje a lehető legszilárdabban fogja hinni, hogy ha keresztbe tesz nekem, meghal... de csak azután, hogy már szívből kívánta. – És Blackwell förtelmesen elvigyorodott, teljes pompájában felfedve protézisét. – Na, pontosan hogy is kéne kapcsolatba lépnie vele, hogy közölje a döntést?

Laney megkereste a tárcáját, és elővette az üres kártyát a ceruzával írt számmal. Blackwell elvette.

– Kösz. – Felállt. – Nagy kár így elpocsékolni egy jó reggelit. Hívja föl a szobájából a szállodaorvost és pofoztassa helyre magát. Aludjon. Ezt majd én elintézem. – Alumíniumzakója zsebébe dugta a kártyát.

És miután Blackwell kiment a szobából, Laney meglátta, hogy a letisztogatott tányér közepén egy négycentis galvanizált tetőfedő szög áll széles, lapos fején.

Laney bordáit, a ronda sárga-fekete-kék folttömeget hűvös folyadékokkal spriccelték be, és szorosan bepólyálták mikropórusos tapasszal. Laney bevette a nyugtatót, amit az orvos ajánlott, jó sokáig zuhanyozott, és épp azt javasolta a lámpának, hogy kapcsolódjon ki, mikor felhoztak neki egy faxot.

A címzett C. LANEY, VENDÉG volt:

A NAPPALOS FŐNÖK KIADTA AZ UTAMAT. „ISMERKEDÉS”. NA MINDEGY, ITT A MÁZLIS SÁR-KÁNYBAN VAGYOK BIZTONSÁGI ŐR, ÉJFÉLTŐL. KULDHETSZ FAXOT, E-MAILT, TELEFON CSAK HIV. CÉLRA, DE A SRÁCOK RENDESEK. REMÉLEM JÓL VAGY. HIBÁSNAK ÉRZEM MAGAM. REMÉLEM, TETSZIK JAPÁN, MIEGYMÁS. RYDELL

– Jó éjt – mondta Laney, letette a faxot az ágy melletti modulra, és nyomban mély álomba merült.

És ki se bukkant belőle, míg Arleigh fel nem szólt a hallból, hogy igyanak valamit. Este kilenc, a modul kijelzőjének sarkában kéklő óra szerint. Laney frissen vasalt fehérneműt húzott, és felvette a másik kék malajziai gombolóst. Felfedezte, hogy Fehér Bőrszmoking felszakított pár varrást egyetlen zakóján; a főorosz viszont, Sztarkov, nem engedte, hogy a fickó velük jöjjön a furgonban, úgyhogy valószínűleg kvittek voltak.

Amikor átvágott a hallon, a rémültnek tűnő Rice Danielsszel találkozott össze. A fickó annyira ideges volt, hogy visszamenekült közveszélyes korszakának fekete fejsatuja mögé.

– Laney! Jézusom! Maga látta Kathyt?

– Nem. Aludtam.

Daniels lábujjhegyre állt barna borjúbőr makkos cipőjében és furcsa, ideges kis táncot lejtett.

– Figyeljen, ez teljesen kibaszottul lökött, de esküszöm... szerintem elrabolták.

– Hívták a rendőrséget?

– Hívtuk, hívtuk, de ezek kibaszott marslakók, ezzel a sok nyomtatvánnyal, amit a kipipálgatnak a füzetükben, meg hogy milyen volt a vércsoportja... Nem tudja, milyen a vércsoportja, mi, Laney?

– Híg – mondta Laney. – Szalmaszínű.

De Daniels mintha meg se hallotta volna. Megragadta Laney vállát és barátsága jelének szánt halálvicsort villantott rá.

– Komolyan tisztellek, haver. Hogy nincs semmi fenntartásod.

Laney látta, hogy a társalgó bejáratából Arleigh integet felé. Rövid, fekete ruhát viselt.

– Vigyázzon magára, Rice – rázta meg a férfi hideg kezét. – Kathy elő fog kerülni. Biztos vagyok benne.

Aztán mosolyogva megindult Arleigh felé, és látta, hogy a nő visszamosolyog rá.