Fejezet.026
Hak Nam

Chia és Maszahiko egymással szemben ült a fehér szőnyegen. A szobában levő egyetlen szék egy törékeny külsejű alkalmatosság volt csavarodó fehér lábakkal és szív alakú ülőkével, amit flitteres rózsaszín műanyag borított. Se Chia, se Maszahiko nem akart az ágyon ülni. Chia a térdén nyugtatta a Sandbenderst, és az ujjszettjeibe dugdosta az ujjait. Maszahiko a szőnyegen tartotta a gépét, maga előtt. Időközben visszarakta az irányítópanelt, és most épp két áramvonalas ujjszettet gombolyított elő a kocka hátuljából, meg két kis fekete, ovális kupakot, amik vékony optikai kábelről lógtak. Egy másik kábel a kockából a Sandbenders hátuljába kígyózott, egy kis, nyitott fedél alá.

– Oké – mondta Chia, miután felrakta az utolsó ujjszett-gyűrűt –, gyerünk. El kell érnem valakit...

– Igen – felelte Maszahiko. Felemelte a fekete kupakokat, mindkét kezével egyet, és a szemére helyezte őket. Mikor elvette a kezét, a kupakok ottmaradtak. Kényelmetlennek tűnt.

Chia felnyúlt és lehúzta a saját szemüvegét.

– Mit csi...?

Valami a mélyben két egymást kizáró irányba mozdult egyszerre. Nem is hasonlított a becsatlakozásra. Szoftver-ütközés? Mintha fény derengene lobogó rongyokon át.

Aztán előkerült az a valami: magasba szökő épület vagy biomassza vagy sziklaszirt, számtalan zilált réteggel, egyetlen szabályos részlet nélkül. Itt-ott, foltokban, lapos erkélyek kinövései; az ezernyi kis ablakban ezüst köd-négyszögek. A látómező széléig húzódott jobbra és balra is; rücskös homlokzatának tetején fekete, kusza cső-taréj: kábelindák alatt görnyedező antennák. A krikszkraksz-horizont felett pedig színek kavarogtak az égen, mint vízen a benzin.

– Hak Nam – mondta Maszahiko Chia mellett.

– Az mi?

– „A sötétség városa.” A világ falai közt.

Chia visszaemlékezett a kendőre, amit Maszahiko szobájában látott a konyha mögött, a bonyolult térképre valami kaotikus és sűrű képződményről, apró, szabálytalan vörös-fekete-sárga idomokkal. Aztán megindultak előre, egy keskeny nyílás felé.

– Ez egy TFT, ugye? – Olyasmi, mint az az állomás, amit a tokiói részleg a megbeszéléshez csinált, vagy Kelsey és Zona trópusi erdője, csak nagyobb és állandó. De a TFT-kben játszani szoktak; figurákat találtak ki és eljátszották őket. Kissrácok csinálták, meg magányos emberek.

– Nem – felelte Maszahiko –, nem játék. – Már bent voltak, enyhén gyorsultak, és a képződmény sűrű nyüzsgése állandó vizuális sokk volt, optikai dobolás.

– Tai Csang út. – Összefirkált falak, tele gördülő üzenetekkel, kísérteties kapubejárók, amik úgy suhantak el, mint a kártyák egy megkevert pakliban.

És nem voltak egyedül: feltűntek mások, szellemalakok villantak tova, és mindenhol mintha szempárok figyelnének...

Fraktál-mocsok, bit-rothadás; az árkád fölött, amin áthaladtak, halványan vibráló vonalszerűségek őrült csomói.

– Szegényház-sikátor. – Éles kanyar. Még egy. Kígyózó lépcsők útvesztőjében haladtak, egyre gyorsulva, és Chia mély lélegzetet vett és lehunyta a szemét. Tűzijáték robbant a retináján, de a nyomás megszűnt.

Mikor kinyitotta a szemét, Maszahiko szobájának sokkal tisztább, de ugyanolyan szűk verziójában voltak. Maszahiko Chia mellett ült a priccsen, és a gépe irányítópaneljén hullámzó mintákat bámulta. A gép mellett az asztallapon Chia Sandbenderse. A textúra kezdetleges volt, minden kicsit túl sima és fényes. Chia kíváncsian Maszahikóra nézett, hogy milyen a tele-teste. Egyszerű szkennelés, talán egy évvel régebbi: a haja rövidebb. Ugyanazt a fekete tunikát viselte.

A gépek mögötti falon a nyomott mintás kendő animált változata; a vörös, fekete és sárga idomok enyhén pulzáltak. Élénkzöld vonal jelölt egy utat a külső szegélytől; ahol véget ért, élénkzöld koncentrikus körök áradtak egy sárga négyzetből.

Chia visszanézett Maszahikóra, de ő még mindig a panelt bámulta.

Valami felcsilingelt. Chia az ajtóra pillantott, amit mesésen béna erezett minta fedett, és látta, hogy egy kis fehér téglalap siklik be az ajtó alatt. És siklott tovább a padlón, egyenesen felé, aztán eltűnt a priccs alatt. Mikor Chia lenézett, épp emelkedni kezdett, ugyanolyan tempóban, elhagyta a csíkos matrac szélét, aztán amikor az olvasáshoz a legmegfelelőbb pozícióba ért, megállt. Ugyanazzal a betűtípussal írták, mint a Whiskey Clone feliratait, vagy nagyon hasonlóval. Az állt rajta, hogy „Ku-Klux-Klan Gyűjtögetős Figurák”, aztán betűk és számok, amik nem hasonlítottak semmilyen Chia által ismert címre.

Újabb csilingelés. Ahogy Chia odakapta a fejét, az ajtó alól egy szürke folt száguldott elő. Lapos, kavargó, fürge. Rávetette magát a fehér téglalapra. Mint valami rák vagy pók árnyéka, kétdimenziós és soklábú. Bekapta, visszarohant az ajtóhoz.

– Elvégeztem a feladatom az Elkerített Városnak – fordult el Maszahiko a paneltől.

– Mik voltak azok az izék? – kérdezte Chia.

– Milyen izék?

– Egy névjegyszerűség. Bemászott az ajtó alatt. Aztán egy másik, ilyen szürke papírrák, ami megette.

– Reklám – mondta Maszahiko némi töprengés után –, és egy alprogram, ami kifejezte ellenérzéseit.

– Nem fejezett ki semmit; megette.

– Talán az alprogram írója nem szereti a reklámokat. Sokan vannak így. Vagy nem szereti a reklámozót. Politikai, esztétikai, személyes okai egyaránt lehetnek.

Chia körbenézett Maszahiko apró szobájának másolatában.

– Miért nem nagyobb az állomásod? – Rögtön aggódni kezdett, hogy talán mert Maszahiko japán, és itt egyszerűen ehhez szoktak hozzá. De akkor is a legkisebb virtuális helyiség volt, amiben emlékei szerint megfordult, pedig nem úgy ment, hogy a nagyobb többe is került, hacsak nem olyan volt valaki, mint Zona, és egy egész birtokot akart magának.

– Az Elkerített Város lényege az arány. Nagyon fontos. Az arány a hely, igen? Az eredetiben harmincháromezren laktak. Kettő egész hét hektáron. Tizennégy teljes emeleten.

Chia egy szót sem értett az egészből.

– Be kell csatlakoznom, oké?

– Persze – felelte a fiú, és a Sandbendersre intett.

Chia szorongva várta azt a kétirányú valamit, de nem ismétlődött meg. A bitmapezett halak körbe-körbe úszkáltak a kis üvegasztalban. Chia kinézett az ablakon a zsírkréta-fákra, és eltöprengett, hol lehet a Cimmicammogó. Egy ideje már nem látta. Az apja csinálta neki kiskorában; egy nagy rózsaszín dinoszaurusz volt, integető szempillákkal.

Megnézte az asztalon a leveleket, de nem jött semmi új.

Innen telefonálhatna. Felhívhatná az anyját. Persze. „Helló, Tokióban vagyok. Egy örömhotelben. Páran üldöznek, mert valaki beletett valamit a táskámba. Öö, izé, szerinted mit csináljak?

Megpróbálta inkább Kelsey címét hívni, de csak abba az idegesítő márvány előtérbe jutott, ahol egy hang (nem Kelsey-é) közölte, hogy Kelsey Van Troyer jelenleg nem tartózkodik otthon. Chia üzenet nélkül lépett ki. Következőnek Zona címét próbálta, de Zona szolgáltatója nem üzemelt. Ez gyakran előfordult Mexikóban, főleg Mexikóvárosban, ahol Zona lakott. Chia úgy döntött, megpróbálkozik Zona titkos zugával, mert azt egy arizonai nagygépre telepítették, és sose kapcsolt ki. Tudta, hogy Zona nem szereti, ha csak úgy odamászkálnak: nem akarta, hogy cég, ami eredetileg megépítette az állomást, aztán elfeledkezett róla, rájöjjön, hogy ő beköltözött és magánbirtokot csinált belőle.

Megkérdezte a Sandbenderst, hogy jelenleg honnan csatlakozik, és azt a választ kapta, hogy Finnországból, Helsinkiből. Az a hotelbeli újrabeléptetés működött.

Zonánál alkony előtti pillanat, mint mindig. Chia végignézett egy kiszáradt úszómedence padlóján, kereste Zona gyíkjait, de nem látta őket. Általában ott sütkéreztek, vártak a látogatóra, de most nem.

– Zona?

Felnézett, hogy látszanak-e azok az ijesztő keselyűfélék, amiket Zona használt. Az ég gyönyörű volt, de üres. Eredetileg ez volt a hely legfontosabb része, egy centet se spóroltak rajta. Súlyos ég: mély, tiszta, színe valami halványtürkiz-szerű, őrült mexikói árnyalat. Annak idején azért hoztak ide embereket, hogy repülőket, vállalati magángépeket adjanak el nekik, amik még tervezés alatt álltak. Volt egy fehér beton leszállópálya, de Zona kanyonná mélyítette és letakarta. Az összes kis adalék Zona műve volt: a tábortüzek, halott medencék, omladozó falak. Tájfájlokat épített be, talán még eredeti anyagot is, amit valahol Mexikóban látott.

– Zona?

Valami zörrent a legközelebbi sziklapárkányon, mint maroknyi kavics egy fémlapon.

Semmi baj. Csak az egyik gyík. Zona épp nincs itt. Ág roppan. Közelebb.

Ne baszakodj, Zona.

De kilépett.

A bitmapezett halak ide-oda úszkáltak.

Ez marha ijesztő volt. Nem pontosan tudta, miért, de az volt. Igazából még mindig. A szobájába nyitó ajtóra nézett, és eltöprengett, mit találna, ha odamutatna. Ágy Lo Rez Skyline poszter, a Lo-kezelő eszementen barátságos üdvözlése. De ha valami mást? Valami várná. Mondjuk újra hallaná azt a csörgést, fent a domboldalon. Vagy ha odamenne a drótháló-ajtóhoz, ahol az anyja szobája lenne? Kinyitná, és a szoba mégis ott volna, de nem az anyja várná, hanem valami más?

Csak a frászt hozza magára, ennyi az egész. A Lo/Rez albumok halmára bámult. Mellettük a litográfiás ételdoboz, amellett a virtuális Velence. Most még a Zenemestert is társaságnak érezné. Megnyitotta a várost és nézte, ahogy a Piazza kitömörödik, mint valami hihetetlenül élethű kihajtós könyv egy gyorsított felvételen, homlokzatok és oszlopsorok szökkennek fel körülötte, mögöttük a téli hajnalt megelőző óra derengése.

Elfordult a víztől, ahol fekete gondolák orrai bólogattak a vízen, mint egy elfeledett zenei notáció jelei, felemelte az ujját, és besuhant az útvesztőbe. Közben arra gondolt, hogy ez a hely a maga módján pont olyan idegen, mint Maszahiko Elkerített Városa. Mi akart az lenni egyáltalán?

Már a harmadik hídon ment át, mikor észrevette, hogy a Zenemester nincs ott.

Hé.

Megállt. Egy kirakatban karneváli maszkok sorakoztak, olyan nagyon régiek. Fekete, pénisz-orrú bőrálarc, üres szemnyílások. Megsárgult krepp-szalagokkal díszített tükör.

Ellenőrizte a Sandbendersszel, hogy nem kapcsolta-e ki a Zenemestert. Nem kapcsolta.

Lehunyta a szemét és elszámolt háromig. Koncentrált, hogy érezze a szőnyeget, amin a Hotel Diben ül. Kinyitotta a szemét.

A szűk velencei utca végében, a lejtős, lépcsőzetes macskakő-ösvény túlfelén, ahol az utca egy kis térbe torkollott, ismeretlen alak állt a központi kút mellett.

Chia lerántotta a szemüveget, le se zárta Velencét.

Maszahiko szemben ült, törökülésben, szemén a rátapadt fekete kupakokkal. Az ajka mozgott, hangtalanul, keze pedig, amit térdén nyugtatott, apró mintákat rajzolt a levegőbe a fekete ujjszettben.

Maryalice a szőrös rózsaszín ágyon ült, szájában meggyújtatlan cigaretta. Egy négyszögletes, szürke kis pisztolyt szorongatott. Chia látta, milyen élesen üt el frissen lakkozott vörös körme a markolat opálos műanyagjától.

– Újrakezdtem – mondta Maryalice a szája sarkából. Meghúzta a ravaszt, mire a csőből kis aranyláng csapott elő. Meggyújtotta a cigarettát. – Tokió. Én mondom. Mindig ezt csinálja.