53.
Nem hagyhatom, hogy kicsússz a kezeim közül

Rydell ismerte ezt a hangot: a szubszonikus hajító, hangtompítóval, ami még inkább lelassítja, lecsapolja az indítótöltet gázait, ám attól a kezdősebesség még ott lesz, és a becsapódás, ahol megtörténik...

Tudta mindezt a fájdalom ellenére, amely olyan volt, mintha izzó baltát vágtak volna bordái közé. Tudta ezt a sokk ellenére (szó szerint többféle sokk is érte), hogy rátalált Chevette-re (vagyis erre a változatára, teljesen más frizurával, sokkal inkább úgy, amilyennek ő mindig is szerette volna látni a lányt). Tudta ezt a sötétben, mely a durranást követte, a sötétben, mely annak a férfinak a halálát (ebben teljesen biztos volt) követte, aki Chevette-re vadászott, akit ő padlóra küldött, aki aztán felkelt és (így érezte) Rydell törött bordáját félig átnyomta a rekeszizmán. Tudta ezt, és csüngött e tudáson, mégpedig azon oknál fogva, mert azt jelentette, hogy a sálas képzett profi volt és nem csupán holmi espontaneo egy bárban.

Rydell a beálló sötétség első pillanatában tudta, hogy itt az esély: ha a sálas profi, akkor van esélye. A részeg, az őrült, a közönséges dilis egy szuroksötét bárban – az gáz. A profi a véletlen szerepének csökkentésére törekszik.

Amely szerep, úgy hallotta, ezúttal jelentős: a maradék tömeg, és talán Chevette is, kiabálva lökdösődött-tolakodott az ajtó felé. Ez rossz, Rydell tudta, és könnyen végezetes is lehet; volt rendező koncerteken, látta, hogy a korlátokról hogyan kellett lehámozni testeket.

Nem mozdult, igyekezett csillapítani az oldalában a fájdalmat, és várta, hogy a sálas megtegye a következő lépést.

Hol van Rei Toei? A sötétben világítania kellett volna, akár egy mozisztárnak, de nem.

Majd elsuhanva Rydell válla fölött, arra, ahol utoljára a sálas állt, megjelent Rei Toei, inkább üstökös, semmint tündér képében, komoly fényt sugározva. Kétszer körülrepülte a sálas fejét, sebesen, aki pisztolyával kapott utána. Ezüst fénygömb lett, oly gyors, hogy csíkot húzott Rydell retináján. A sálas lebukott, ahogy az idoru egyenest a szemébe röppent, majd megpördült és balra elrohant. Rydell nézte, ahogy az idoru fénye kissé megnő, hideg, halvány gömbként süvített körbe a sötét bárban, s az emberek felnyögtek, lélegzetük elakadt, mások sikoltottak, ahogy elhaladt. El az ajtónál tolongók mellett, ahol jó páran eszméletlenül hevertek a padlón. És Chevette-nek még mindig semmi jele.

De aztán a Rei-gömb közelebb lendült, lefelé, és Rydell megpillantotta a négykézláb az ajtó felé mászó lányt. Odafutott, már amennyire tudott, oldala mintha szét akart volna nyílni; lehajolt, megragadta a lányt, és felhúzta. Az hadonászni kezdett.

– Én vagyok – mondta Rydell, és érezte, mennyire valószínűtlen, hogy újra látja a lányt, itt és így. – Rydell.

– Mi a faszt keresel te itt, Rydell?

– A kijáratot.

A kék villanás és a pisztoly surrogása egyszerre következett be, de Rydell úgy érezte, a feje mellett elsüvítő lövedék megelőzte azt. Közvetlen válasz gyanánt fehér fénygömbök sorozata zúgott mögötte. A vetítőből, értette meg, és valószínűleg a sálas szemébe.

Chevette-et a hóna alatt megragadva tolta előre a teremben, fájó bordáját adrenalin öntötte el. A vetített fényben épp látta az ajtótól jobbra lévő falat. Remélve, hogy furnér és nem túl vastag, előrántotta zsebéből a rugóskést, kikattintotta, és szemmagasságban belevágta. Markolating átcsúszott, aztán oldalra és lefelé rántotta. A széthasadó fa fura, halk sziszegést hallatott. Derékmagasságig húzta le, majd megcsavarta, vissza balra, és háromnegyed részt jutott fel, amikor meghallotta az elpattanó kerámia üvegszerű csilingelését.

– Rúgd meg! Itt – mondta, a körülvágott rész közepébe bökve a törött pengével. – Dőlj csak nekem! Rúgd!

És a lány rúgta. Chevette úgy tudott rúgni, akár a szamár. A furnér a másodszori rúgásra szakadt ki, majd Rydell fölemelte és áttolta a lányt, közben igyekezve magába fojtani a kikívánkozó fájdalomüvöltést. Sosem volt benne biztos, ő maga hogyan mászott át, de átjutott, minden pillanatban várva az újabb szubszonikus lövedéket.

Kint eszméletlen emberek hevertek, fölöttük térdeltek mások, akik segíteni próbáltak.

– Erre! – Rydell elkezdett a rámpa és a Mázlis Sárkány irányába bicegni. De a lány nem tartott vele. Megpördült, és meglátta az ellenkező irányba menni. – Chevette!

Utánaindult, de az nem lassított.

– Chevette!

A lány megfordult. Jobb szeme földagadt, könnyben úszott; a bal tág volt, szürke és vad. Mint aki látja a férfit, de nem ismeri fel.

– Rydell?

És a lány, aki most előtte állt, egészen más volt, mint aki a gondolataiban, emlékeiben élt: hosszú egyenes orra, álla vonala, ajka profilból.

– Semmi baj – mondta. Semmi más nem jutott az eszébe.

– Nem álmodom?

– Nem.

– Lelőtték Carsont. Valaki lelőtte. Láttam, amikor valaki lelőtte.

– Ki volt az a fickó? Miért ütött meg?

– Ő... – A lány elhallgatott, fölső fogsorát alsó ajkára nyomta. – Vele éltem. L. A.-ben.

– Ejha. – Rydell ennyit tudott kinyögni arról, hogy a sálas lelőtte Chevette új fiúját.

– Mármint nem vele voltam. Már nem. Követett engem, de... Jézusom, Rydell, az a fickó miért... Csak odament és lelőtte!

Mert engem akart, gondolta Rydell. Mert meg akart kínozni és elvinni. De Rydell nem mondta ki.

– A pisztolyos – mondta ehelyett – engem keres. Nincs egyedül. Vagyis nem szabad velem lenned, amikor megtalál.

– Miért keres téged?

– Mert van nálam valami... – De nem, nincs; a vetítőt a bárban hagyta.

– Engem kerestél odabent?

Téged kereslek, amióta csak otthagytál. Utánad kutattam át az álmatlan világ minden zugát minden egyes nap egy apró fésűvel. És minden nap üres maradt a kezem, te sehol se voltál. És emlékezetében hallotta a Sunseten a Mázlis Sárkány mögött a polimerbe belecsapódó kövek hangját. Értelmetlen, értelmetlen.

– Nem. Dolgozom. Egy Laney nevű ember felfogadott magánhekusnak.

A lány nem hitte el.

– Carson idáig követett. Nem akartam vele lenni. Most meg te. Mi folyik itt?

Laney szerint vége a világnak.

– Én itt vagyok, Chevette. Te is itt vagy. De most mennem kell...

– Hová?

– Vissza a bárba. Ott felejtettem valamit. Fontos.

– Ne menj oda vissza!

– Muszáj.

– Rydell – kezdte a lány, s elfogta a remegés –, te... te... – Ekkor lepillantott kinyitott kezére, a tenyerén sötétlő valamire. És Rydell tudta, hogy vér, a fiúja vére, azon mászott keresztül. Chevette szipogni kezdett, és tenyerét fekete farmerjába törölte.

– Mr. Rydell?

A tantós férfi, karjában Rydell vászonzsákja, akár egy csecsemő.

– Mr. Rydell, nem tartom tanácsosnak, hogy megkísérelje elhagyni a hidat. Minden bizonnyal őrszemet állítottak, és inkább lelőnék magát, semmint hogy a szökés lehetősége fennálljon. – A felfüggesztett fénycsövek sápadt fénye megcsillant a kerek lencséken; egy sovány, lényegre törő férfi, tökéletes üres, tökéletes kerek hiánnyal a szeme helyén. – Ez a fiatal nő magával van?

– Igen.

– Oakland felé kell indulnunk – mondta, Rydell kezébe nyomva a vetítő súlyától nehéz vászonzsákot. Rydell remélte, a hálózati kábelt sem felejtette ott. – Máskülönben elcsusszannak mellettünk, és leszúrnak.

Rydell odafordult Chevette-hez.

– Talán nem láttak minket együtt. Menj!

– Nem javasolnám – mondta a férfi. – Én láttam magukat. Valószínűleg ők is.

Chevette fölpillantott Rydellre.

– Valahányszor belépsz az életembe, Rydell, a végén mindig nyakig vagyok... – Grimaszt vágott.

– A szarban – fejezte be helyette Rydell.