Fejezet.012
Micuko

Chia végül egy nyilvános adatkonnektort használt, a metróállomás legalsó szintjén. Elküldte a Sandbendersszel a számot, amivel elérhette Micuko Mimurát, a tokiói részleg „társadalmi titkárát” (úgy tűnt, a tokióiaknál mindenkinek van valami hivatalos címe). Egy álmos lányhang szólalt meg japánul a Sandbenders hangszóróiból. Nyomban érkezett a fordítás:

– Halló? Igen? Miben segíthetek?

– Itt Chia McKenzie, Seattle-ből.

– Még Seattle-ben vagy?

– Itt vagyok. Tokióban. – Chia megnövelte a Sandbenders térképének méretarányát. – Egy Sindzsuku nevű megállóban.

– Igen. Nagyon jó. Idejössz most?

– Szeretnék. Holtfáradt vagyok.

A hang elkezdte magyarázni az utat.

– Kösz – vágott közbe Chia de a gépem meg tudja csinálni. Csak mondd meg, melyik megállóba kell eljutnom. – Megkereste a térképen és megjelölte. – Mennyi ideig tart, míg odaérek?

– Húsz-harminc perc. Attól függ, mennyire tömött a metró. Ott találkozunk.

– Nem muszáj – felelte Chia. – Csak add meg a címet.

– A japán címek bonyolultak.

– Nem gond – mondta Chia. – Globális helymeghatározóm van. – A Sandbenders a tokiói telefontársaság adatai alapján máris jelezte Micuko Mimura hosszúsági és szélességi koordinátáit. Seattle-ben ez csak céges számoknál működött.

– Nem – tiltakozott Micuko. – Köszöntenem kell téged. Én vagyok a társadalmi titkár.

– Kösz – mondta Chia. – Megyek.

Vállára vette táskáját, amit félig nyitva hagyott, hogy hallja a Sandbenders utasításait, felment mozgólépcsővel két szintet, jegyet vett a hitelkártyával, és megkereste a megfelelő peront. A peron nagyon tömött volt, annyira, mint a reptér, de mikor a vonat befutott, Chia egyszerűen hagyta, hogy a tömeg felkapja és bepréselje a legközelebbi kocsiba – nehezebb lett volna nem felszállni.

Mikor megindultak, Chia hallotta, hogy a Sandbenders közli, elhagyták a Sindzsuku megállót.

Gyöngyházszínű volt az ég, amikor Chia kibukkant az állomásról. Szürke épületek, pasztell-neon, messze nyújtózó utca csupa ismeretlennek tűnő kis alakzattal. Mindenhol parkoló biciklik tucatjai, olyan törékeny külsejű fajták, szénszálborítású papírcső-vázzal. Chia hátralépett, ahogy eldübörgött mellette egy hatalmas türkizkék szemeteskocsi; fent a magasban, a kormányon látszott a sofőr fehér kesztyűs keze. Mikor szabaddá vált a kilátás, Chia egy skótkockás szoknyát és fekete biciklisnadrágot viselő japán lányt látott. A lány elmosolyodott. Chia integetett.

Micuko emeleti szobája az apja vendéglőjének hátsó fertálya fölött volt. Chia folyamatos pufogó zajt hallott lentről. Micuko közölte, hogy ez egy kuktarobot, ami hozzávalókat vagdos és darabol.

A helyiség kisebb volt, mint Chia seattle-i hálószobája, de sokkal tisztább, nagyon rendes és szervezett. Akárcsak Micuko, aki duplatalpú sportcipőt hordott, és fekete frufruját pengeéles, vörös fakított átló szelte át. Tizenhárom éves volt, egy évvel fiatalabb Chiánál.

Micuko bemutatta Chiát az apjának, aki fehér rövid ujjú inget viselt nyakkendővel, és három fehérkesztyűs férfit felügyelt, akik roppant energikusan és határozottan takarították a vendéglőjét. Biccentett, elmosolyodott, mondott valamit japánul, aztán folytatta, amit csinált. A lépcsőn felfelé Micuko, aki nem nagyon tudott angolul, elmondta, hogy az apja úgy tudja, Chia egy kulturális csereprogram keretében érkezett; rövid családi vendégség, iskolai szervezésben.

Micuko szobájában ugyanaz a poszter volt a falon, a Dog Soup album eredeti borítója.

Micuko lement a földszintre, és egy teáskannával meg egy fedeles, rekeszekre osztott dobozzal tért vissza, benne egy kaliforniai zsemlével és különféle szokatlanabb ételekkel. Chia, aki hálás volt az ismerős zsemléért, mindent megevett, kivéve azt, aminek az a narancssárga tengerisün-trutymó volt a tetején. Micuko megdicsérte, hogy milyen ügyesen bánik az evőpálcikákkal. Chia azt felelte, hogy seattle-i, és ott gyakran esznek pálcikával.

Most mindkettőjük drótnélküli klipsz-fejszettet viselt. A fordítás többnyire bakimentes volt, kivéve, ha Micuko túl friss szlenget használt, vagy olyan angol szavakat szúrt be, amiket ismert, de nem tudott kiejteni.

Chia érdeklődni akart Rezről és az idoruról, de mindig másra terelődött a szó. Aztán pedig elaludt a padlón, törökülésben, és Micukónak a jelek szerint sikerült rágurítania egy kemény kis futonra, amit kitekert valahonnan, mert három órával később azon ébredt fel.

Esőszerű ezüst fény a szoba keskeny ablakában.

Micuko lépett be egy újabb teáskannával, és mondott valamit japánul. Chia megkereste a klipszet, és felvette.

– Nagyon fáradt lehettél – fordította a klipsz. Aztán Micuko közölte, hogy ma nem megy iskolába, hogy Chiával lehessen.

Kis rücskös kerámiacsészékből itták a csaknem színtelen teát. Micuko elmesélte, hogy apjával, anyjával és bátyjával, Maszahikóval lakik itt. Az anyja most nincs itthon, egy kiotói rokonukhoz ment látogatóba. Micuko azt mondta, hogy Kiotó gyönyörű, és Chiának el kéne mennie oda.

– A részlegemet képviselem – felelte Chia. – Nem turistáskodhatok. Ki kell derítenem bizonyos dolgokat.

– Értem – mondta Micuko.

– Szóval igaz? Rez tényleg feleségül akar venni egy programkezelőt?

Micuko feszengett.

– Én a társadalmi titkár vagyok – mondta. – Ezt Hiromi Ogavával kell először megbeszélned.

– Ő kicsoda?

– Hiromi a részlegünk elnöke.

– Rendben – egyezett bele Chia. – Mikor beszélhetek vele?

– Telepítjük a tárgyalás helyszínét. Nemsokára kész. – Micuko még mindig feszengett.

Chia úgy döntött, témát vált.

– Milyen a bátyád? Hány éves?

Maszahiko tizenhét éves – felelte Micuko. – Ő egy „szociális-deficittel-rendelkező-patologikus-technofetisiszta”.

– Ez utóbbi egyetlen szóba zsúfolódott össze, és olyan fogalmat jelölt, ami meghaladta a klipsz szókincsét. Chia egy pillanatra elgondolkodott, nem kéne-e betáplálni a Sandbendersbe, amelynek fordítótára minden csatlakozáskor automatikusan felfrissült.

– Egy micsoda?

– Otaku – felelte Micuko tagoltan japánul. A fordító ismét az idétlen szóhalmot böfögte ki.

– Ó – mondta Chia –, azok nálunk is vannak. Még a nevük is ugyanaz.

– Azt hiszem, Amerikában nem ugyanolyanok – mondta Micuko.

– Hát – felelte Chia –, ez ilyen fiús dolog, igaz? Az én legutóbb sulimban az otaku srácok a műanyag anime bombázókért voltak oda, a harci szimulációkért, meg a gyűjtögetős kártyákért. Megőrültek a kártyákért. – Figyelte, ahogy Micuko a fordítást hallgatja.

– Igen – szólalt meg Micuko –, de azt mondtad, iskolába járnak. A mieink nem járnak. Gépről tanulnak, ami rossz, mert könnyen csalnak. Aztán tesztet kell írniuk, kiderül, és megbuknak, de nem érdekli őket. Ez társadalmi probléma.

– A bátyád ilyen?

– Igen – bólintott Micuko. – Az Elkerített Városban él.

– Hol?

– Egy többfelhasználós területen. Ez a mániája. Mint egy drog. Van ott egy szobája. Ritkán hagyja el. Ha ébren van, állandóan az Elkerített Városban van. Álmában is, azt hiszem.

* * *

Chia a déli megbeszélés előtt megpróbált többet kipuhatolni Hiromi Ogaváról, de vegyes eredménnyel. Hiromi idősebb volt, tizenhét éves (akárcsak Zona Rosa), és legalább öt éve volt tagja a klubnak. Talán túlsúlyos volt (bár ezt kultúraközi lány-kódban kellett közölni, minden nyíltság nélkül), és a bonyolult tele-testeket kedvelte. De Chiának minduntalan útját állta Micuko óvatossága a részleg iránti kötelességtudat, saját pozíciója és Hiromi pozíciója miatt.

Chia gyűlölte a klub-politikát, és kezdte gyanítani, hogy itt komolyan meggyűlhet vele baja.

Micuko előszedte a gépét. Puha, átlátszó koreai szerkezet volt, az a fajta, ami egy színtelen zselével töltött lapos zsákra hasonlított, belsejében pár színes gumicukorral. Chia kicipzá-rozta a táskát és kivette a Sandbenderst.

– Mi ez? – kérdezte Micuko.

– A gépem.

Micuko le volt nyűgözve.

– Harley-Davidson gyártmány?

– A Sandbenders csinálta – felelte Chia, miközben előkereste a szemüveget és a kesztyűket. – Ez egy kommuna, lent Oregon partjainál. Ilyeneket gyártanak, meg szoftvert.

– Amerikai?

– Persze.

– Nem tudtam, hogy az amerikaiak gyártanak számítógépet – mondta Micuko.

Chia sorban rányomogatta az ezüstgyűszűket ujjai hegyére, és feltette a csuklópántokat.

Készen állok a megbeszélésre – jelentette. Micuko idegesen felkuncogott.