28

Leovinus jelentős pálforduláson esett át.

Kezdetnek rögtön leszedte álszemöldökét, és a cellája falára ragasztotta, az ajtó fölé. De ami még ennél is fontosabb, az elmúlt hetet azzal töltötte, amit még soha életében nem csinált - főleg nem azóta, hogy csodagyerekké vált. Hét napja ücsörgött egy cellában, olvasnivaló nélkül, képtelen volt kommunikálni a többiekkel, mi több egyetlen csodáló nélkül, így kénytelen volt átgondolni egész eddigi életét. Egy hetet töltött azzal, hogy elmerengett a múlton, és azon, milyen emberré vált. És minél többet merengett, annál inkább meg volt győződve arról, hogy elbukott. Minél jobban magába nézett, annál inkább rájött, milyen hitvány alak lett belőle.

Növekvő zavarában összerándult az arca, amikor visszaemlékezett a legutóbbi sajtótájékoztatóra. Hogy sütkérezett a dicsőségben! Szégyenkezve kuporodott össze, amikor eszébe jutott, mit válaszol annak az újságírónak, aki megkérdezte, nem érzi-úgy, hogy személyes felelőség terheli a yassaccai nép szenvedéseiért. Mit is felelt erre? „Felelősséget csak-is a Művészet iránt érzek", vagy valami ehhez hasonló badarságot? Most, hogy tekintetét körbejáratta a cella csupasz falain, ráeszmélt, hogy hetet-havat összehordott. Senki sem bújhat a kreativitás álarca mögé, amikor az emberek szenvednek - talán haldokolnak is - miatta.

Emlékezett a két kezdő riporternőre, csábos mosolyukra, és vonzó zöld ajakrúzsukra... Mennyire felsőbbrendűnek hitte magát náluk!... Azt hitte, senki sem igazán méltó hozzá. Most minél többet gondolkodott saját magán, a börtöncella magányában és nyomorúságában, annál inkább érezte, hogy ő nem volt méltó másokhoz. Arra gondolt, hogy az első blerontininek, aki belép az ajtaján, több joga lenne a szabadsághoz és a boldogsághoz, mint neki. Még Blerontis szörnyű Nőkének is!

Leovinus csodálatos ajándékokat kapott az élettől - meseszép, örökké tartó ajándékokat - és őmire használta ezeket? Arra, hogy boldoggá tegyen másokat? Arra, hogy békét és jólétet teremtsen a többi világban? Nem. Leovinus úgy látta, hogy csakis saját fontosságának kihangsúlyozására, és semmi másra az égvilágon. Szerette őt valaki? És ő szeretett valakit?

És itt, ha az olvasó hallgatózott volna a nagyszerű ember cellájánál (miként azt Hackett rendőr tette), akkor hallotta volna a Galaxis Valaha Ismert Legnagyobb Lángelméjének torkából feltörő sóhajt, amikor az visszaemlékezett, hogy szerelmének es odaadásának tárgya nem egy élőlény volt - nem feleség, nem szerető, nem is egy dédelgetnivaló kotronckölyök! - hanem drótok és neuronok, SZENZORok és kibernetikus ösvények hálózata; legutóbbi, legnagyobb, abszolút szenvedélye: Titánia.

- De ő is szeret engem! - sírt fel legmélyebb szomorúságában.

- De őnem is valódi... - jött válaszul egy visszhang, ahogy gondolatai visszapattantak a cella faláról. - Te teremtetted!

Efféle változásokon ment át Leovinus oxfordshire-i cellájának falai közt, s ez a változás kitűnő adu lett volna a jobboldali politikusok kezében, akik a fegyházak jótékony hatásainak dicshimnuszait zengték. Szerencsére azonban egy olyan ember sem vette észre, akinek politikai befolyása lett volna a Földön.

Leovinus az önostorozásnak arra a fokára jutott, hogy már kezdte is élvezni, amikor durván félbeszakították.

- Látogatóid jöttek, Csang! - mondta Hackett rendőr. Az elmúlt egy hét alatt egészen megkedvelte a kisöreget.

Kitárult az ajtó, és vajon ki lépett be rajta? Az a kellemetlenkedő újságíró egy különösen vonzó nőnemű idegen társaságában, akit még vonzóbbá tett, hogy yassaccai stílusban volt felöltözve, ruhájára pedig oda volt hímezve a minta, ami azt jelezte, hogy viselője hajadon, és szívesen várja, hogy megkérjék a kezét.

Ráadásul azt a mesésen drága yassaccai parfümöt viselte, ami szinte hiánycikknek számított a Blerontinon.

- Drága barátom! - kiáltotta Leovinus Az (elképedt) Újságírónak. - Ön sokkal méltóbb a szabadságra és a boldogságra, mint én! - Furcsa dolog volt ilyet mondani az első blerontininek, aki besétált az ajtón, de Leovinus, aki eddig éppen azon gondolkodott, hogy sosem lesz esélye kimondani, kimondta.

- Egyetlen másodpercet sem fecsérelhetünk el! -kiáltotta a figyelemre méltóan vonzó és figyelemre méltóan facér, gyönyörű nőnemű idegen. - Már csak fél óránk maradt!

- Magánál van? - kérdezte Az Újságíró.

- Nem is tudom... - felelte Leovinus. - Már nem tudom, magamnál vagyok-e. Amikor visszatekintek egész eddigi életemre, olyan, mintha nem is én lettem volna. Drága hölgyem, feleségül jönne hozzám?

Leovinus tudta, hogy illetlenségnek számít, ha a speciálisan hímzett ruha viselőjének nem kérik meg a kezét.

-Azt kérdeztem, hogy a központi intelligenciamag magánál van-e! Titánia agya! - szólt közbe Az Újságíró, mielőtt Nettie válaszolhatott volna.

- Ja, az? Sajna, már nincsen! - A nagy Leovinus széttárta a kezét. - Elhajítottam! Már úgysincs rá semmi szükségem! - sajnálkozott, és ismét Nettie felé fordult. - Drága hölgyem! Gondolja, hogy tudna engem szeretni?

- NEM DOBHATTA EL! - sikoltotta a figyelemre méltóan vonzó és facér nőnemű idegen.

- GONDOLKOZZÉK! - ordította a kellemetlenkedő újságíró. - Hová hajította?

- Mit számít az most már? - Leovinus egy kicsikét olyan lett, mint egy siránkozó részeg. Ennek a híres yassaccai parfüm volt az oka, amelyet a yassaccai miniszterelnök ajándékozott Nettie-nek, s amelyet a lány most viselt először. Nettie egy kicsit magára fújt belőle, míg arra vártak, hogy kinyissák a cellaajtót - egy ideges reflex volt ez a Galaxis Valaha Ismert Legnagyobb Lángelméjével való első találkozás előtt. Nettie nem sejtette, hogy az egyik ok, ami miatt a yassaccai parfüm olyan népszerű, abban rejlik, hogy szörnyen intoxikáló hatása van a blerontiniakra. Ez az intoxikáció általában olyan hirtelen és erős, hogy a parfümöt betiltották a Blerontinon, s persze ezért volt olyan keresett és olyan méregdrága.

- Drága hölgyem! Ön az életem értelme! Mindig is arra vágytam, hogy egy ilyen gyönyörű és intelligens lénnyel találkozhassak, mint magácska!

Az Újságíró megragadta Leovinus rabruhájának gallérját.

- HOL VAN TITÁNIA AGYA? - üvöltötte. Leovinus gyorsan becsiccsentett Nettie erős illatától.

- Hohó, miszter Tintanyaló! Hinti-hanta-hintaló! Csidi-csoda-csudajó! - Leovinus egy bugyuta blerontini gyerekversikét szavalt, amellyel a blerontini anyák álomba ringatták a csemetéjüket.

- Meszeljen bár értelmesen! - kiabált Az Újságíró, aki hirtelen szintén megérezte, milyen parfümöt visel Nettie. - Ételbevágóan fontos, hogy megtudjuk, hová hajította a központi ingerenciamagot... hukkl - Ajaj! Ha berúg, nem fogja tudni visszavinni őket a csillaghajóra!

- Nettie! - sikította. - Gyorsan! Menjen ki innen!

- Azt már nem! - toppantott Nettie. - Azt hiszi, hogy csak mert férfiember, jobban ért ehhez?

- Nem... nem vagyok én férfiember... Hanem férfiblerontini...- Az Újságíró kacarászni kezdett. Jókedve Leovinusra is átragadt.

- Hagyják abba! - visította Nettie, és megpróbálta észhez téríteni őket. - Hogy tudnak nevetgélni ilyenkor? Meg kell találnunk Titánia intelligenciamagját! Hol van, Leovinus? - De minél jobban rázta őket, a yassaccai illatfoszlány annál jobban elvette a két blerontini eszét... és egyre jobban nevettek, még a könny is kibuggyant a szemükből. Leovinus szédülni kezdett. Az Újságíró egy régi blerontini nótát kezdett énekelni egy artistalány és egy újságíró szerelméről, majd az ágyra roskadt.

Nettie végül utálkozva feladta. Kiviharzott a cellából, hogy hívja a rendőrőrmestert. Lehet, hogy ő zárta el Titánia agyát egy biztos helyre.

Abban a pillanatban, hogy Nettie kiment, Az Újságíró hősies kísérletet tett, hogy összeszedje magát. Nagy nehezen abbahagyta a nevetést, részleges sikerrel, és ahogy a feje elkezdett kitisztulni, Leovinushoz fordult, és addig rázta, amíg az öregember is észhez tért.

- GONDOLKOZZÉK! - kiabált Az Újságíró. - Még akkor is, ha egy hasznos dolgot sem tett egész nyomorult élete során! Eszébe jutott már, hová hajította Titánia agyának hiányzó részét?

Mi sem szivárgott volna át hamarabb Leovinus nagyszerű, bár kissé kótyagos agyán, mint ez a könyörgés.

- A központi intelligenciamag... Titánia agya... Hová is dobtam?

- Igen! Az istenit, öregem! Hová dobta?

- Ó! Tudom már! A sarokba... oda, ni... - A Nagy Ember a cella sarkába mutatott. Az Újságíró egy szempillantás alatt ott termett, turkálni kezdett a latrinás vödör mögött, s a következő pillanatban hirtelen felállt, egy csillogó ezüstdarabbal a kezében.

De mielőtt még diadalittas üvöltést hallatott volna, Nettie megjelent a cellaajtóban.

- Elkéstünk! - jelentette be. - Valószínűleg késik az órám. A rendőrőrszoba órája szerint mindjárt dél van...

- Alighogy ezt kimondta, már hallották is a BBC pittyegését a kerületi rendőrkapitány rádióján. A Titanic Csillaghajó útra kelt űrbéli temetőjébe.