6

Míg Leovinust imigyen lefoglalták az üzleti ügyek, Az Újságíró megpróbált információkat kisajtolni a munkásból, aki állítólag a papagájért jött vissza a fedélzetre.

- Na, rukkoljon ki az igazsággal! - mondta Az Újságíró. - A meséjét senki sem veszi be. Miben mesterkedett?

- Van egy papagájom... - A munkás kitartóan ragaszkodott abszurd történetéhez. - Mindig magammal viszem a munkába. Tudom, hogy Leovinus úr nem engedné, hogy madarat hozzunk a fedélzetre, ezért el szoktam rejteni. De amikor ma idejöttem érte, észrevettem, hogy valami szemétláda kinyitotta a kalitka ajtaját, a madaram pedig kirepült.

Az Újságíró az ég felé emelte tekintetét. Hozzászokott már a dajkamesékhez, de ez a madaras mindegyiken túltett. Még őt is madárnak nézték.

- Nézze - mondta. - Újságíró vagyok. Mindig kiszimatolom, ha valami gyanús dolog történik, és azt is tudom, hogy rejteget valamit. Kössünk üzletet!

A munkás feléje fordult.- Tényleg nagyon fel vagyok dúlva! Imádtam azt a papagájt!

- Maga elmond nekem mindent, amit a csillaghajóról tud, én pedig nem beszélek a Csillaggépszer Rt-nek a papagájról.

Éppen a Központi Kupolához értek. A munkás sebesen végigment a Központi Aknát körülölelő karzaton a bal oldali Beszállási Előcsarnok felé.

- Miért maradtak így el a munkával? Összecsapták, ugye? Leovinus igencsak paprikásnak tűnt miatta. És igaz ez a sok történet a pénzügyi problémákról? Mi lesz holnap? Ugye, a hajó nincs olyan állapotban, hogy holnap felszállhasson?

- Úgy van! - mondta a munkás, miközben áthaladt a Beszállási Előcsarnokon. - Minden igaz, amit mond.

- Ha jól érzik magukat a fedélzeten, ünnepeljenek a Bajnokszendvics Hallban, ahol hat évszázad díjnyertes zsúrszendvicsei várják önöket! - szólította meg őket a Fogadómata.

- Azaz? - érdeklődött Az Újságíró. -Azaz-fordult a munkás Az Újságíró felé, és most először nézett a szemébe ha látja a papagájomat, adja ezt oda neki! - s azzal egy kis fémszalagot nyomott Az Újságíró kezébe, majd eltűnt a főajtók mögött. Az Újságíró a kis fémdarabra nézett. Egy cím és egy telefonszám volt rajta. Az Újságíró azonnal felismerte a blerontíni Yassaccai Nagykövetség címét ás telefonszámát.

Az Újságíró a következő fél órában egymaga barangolta be a hajót. Még több befejezetlen részre bukkant. A jobb oldali Beszállási Előcsarnok például egyáltalán nem volt kész. A másodosztály szállásainak nagy részét sem díszítették még fel, s némelyik szobában még ágyak sem voltak. Mindent rögzített, és visszatért a Központi Kupolához, amikor hirtelen egy alak száguldott végig a karzat oszlopai körül, és beléütközött.

- Maga Drott Scraliontis! - kiáltott fel.

- Tudom, ki vagyok! - csattant fel a könyvelő. -Éppen önt keresem! - mosolyodott el Az Újságíró.

- Jaj! - Scraliontis felszökkent, és szeme bűntudatosan meredt Az Újságíró háta mögé, mintha azt várná, hogy a rendőrség gyilkossági csoportja özönlik a fedélzetre idomított vérnyulakkal, hogy letartóztassák a Galaxis Valaha Ismert Legnagyobb Lángelméjének gyilkosát. - Nem halt meg! Esküszöm!

- Ki nem halt meg? - Az Újságíró alig akarta elhinni, mennyi szaftos sztori kínálkozik neki ma éjszaka - ha valaki végre szóba áll vele. - Ki nem halt meg?

Scraliontis rájött, hogy elszólta magát.

- El az utamból! - üvöltötte.

- Ne olyan hevesen! - kiáltott fel Az Újságíró, de Scraliontis elérte az udvariasság határát. Egy oszlopnak lökte Az Újságírói, és rohanni kezdett. Az Újságíró felkecmergett, a könyvelő nyomába eredt, és ha a Blerontlnon Ismerték volna a rögbit, most azt mondhatnánk, hogy egy ügyes rögbiszereléssel leterítette.

Scraliontis egy csapdába esett állat erejével küzdött. Karmolta Az Újságíró arcát, csápolt és rugdalózott. Mindketten felkászálódtak, és még mindig úgy dulakodtak, mint két kotronc egy vödör kotroncmoslék fölött (Ősrégi blerontini kifejezés). Mivel Az Újságíró fiatalabb és edzettebb volt, egyhamar a Nagy Központi Akna védőkorlátjának szorította a könyvelőt. Miközben Scraliontist próbálta megbénítani, lenézett az Akna szédítő mélységeibe... Szinte feneketlen mély volt... és lélegzetelállító látványt nyújtott.

- Mesélje el, mi folyik itt!-Az Újságíró Scraliontis karját az oldalához szorította. - Mi az ábra?

- Az ábra? - sziszegte Scraliontis. - Sosem fogja megtudni!

- Ó, dehogyisnem! - felelte Az Újságíró.

- Rendben! Mindent elmondok - egyezett bele Scraliontis meglepő módon. Az Újságíró teljesen összezavarodott Már majdnem kicsúszott a száján, hogy: - Ó, dehogyis! - de szerencsére sikerült időben észbe kapnia.

- Ez derék - nyögte ki nagy nehezen, de annyira azért nem volt ostoba, hogy elengedje Scraliontis karját.

- Fel fogjuk robbantani a hajót! Na, ez elég jó sztori lesz?

Az Újságíró most olyan ostoba volt, hogy elengedte Scraliontis karját.

- Azt akarja mondani, hogy bomba van csillaghajón?

- Igen, de úgysem találja meg! - vigyorgott Scraliontis. - Merthogy addigra már halott lesz! - Scraliontis kezében hirtelen megvillant valami. Az Újságíró nem látta, mi az, de érezte, hogy a bordái közé szúródik. Hátratántorodott, előregörnyedt és felnézett: Scraliontis az egyik első osztályú ebédlő asztalilámpáját tartotta a kezében; az éles, világítói csúcsról vér csöpögött.

Ugyanabban a pillanatban szörnyű rikácsolás harsant fel, és villogó színeket láttak, ugyanis a boltívek közül egy hatalmas papagáj csapott le egyenesen Scraliontisra. A könyvelő megpróbálta elhessegetni, de a lény a szárnyával egyre csak verdeste az arcát, csőrével pedig az orrát marcangolta. A könyvelő a korlátnak tántorodott, közben pedig hadonászott a karjával, és sikoltozott:

- Szedje le rólam! Szedje le rólam!

És aztán megtörtént.

Azon ironikus pillanatok egyike volt, amelyek tökéletesen beillettek a Leovinus jelenlegi építészeti stílusába, és Az Újságírónak ez szolgáltatta a legelső döntő bizonyítékot arra, hogy a munkát tényleg összecsapták a Titanic Csillaghajó építése közben.

Természetesen Scraliontis volt a felbujtó, ő akarta, hogy lecsökkentsék a csillaghajó építési költségeit. Nyilvánvalóvá vált, hogy a tervezet még a ráfordított pénzt sem fogja behozni, nemhogy, még nyereséges is legyen. Sőt, totális pénzügyi katasztrófa felé sodródott. Scraliontis és Brobostigon jóhíre és személyes vagyona egyaránt kockán forgott. Egyetlen tiszta, egyszerű és ésszerű megoldás kínálkozott - éspedig az, hogy meglékelik a hajót, és a biztosítóhoz fordulnak.

A hajót természetesen elképesztő összegre biztosították, Scraliontis azonban arról is gondoskodott, hogy feljavítsák a szerződést, s a visszafizetendő pénzösszeg a saját és Brobostigon cégjein keresztül áramoljon vissza. Az építési költségeket tövig lenyesték, s az építkezés csupán a külsőségekre szorítkozott. Leovinus tudtán kívül arra utasította a szállítókat, hogy a fedélzetre megrendelt berendezési tárgyaknak először a felét, majd később már csak a negyedét szállítsák le nekik.

Az egyik ilyen anyag, amellyel olyan nagylelkűen takarékoskodtak, a Nagy Központi Akna körülötti korláthoz szükséges fém volt. „Végtére is - vélekedett akkor Scraliontis - nem lesznek utasok, akik rátámaszkodnának, akkor meg minek építsük olyan crősre?

Most már rádöbbent, hogy azért kellett volna, mert nem is utas támaszkodott rá, hanem történetesen ő maga, a főkönyvelő, pillanatnyi feledékenységének köszön-hetően, mialatt egy harcias papagájjal viaskodott. Túl későn döbbent rá. Érezte, hogy megreccsen a gyenge fémkorlát, s a következő pillanatban már zuhant is lefelé a mélybe.

Mire az elszörnyedt újságíró odaért a törött korláthoz, és lenézett, Scraliontis már csak egy aprócska figura volt - pedig még csak a Nagy Központi Akna egyharmadánál járt - , finom kis köröket írt le, s közben hadonászva egyre elhalóbb hangon üvöltötte: - Rohadt papagájok!

A szóban forgó papagáj Az Újságíró vállára röppent.

- Rrrohadt könyvelők! - rikácsolta.