22

Az ünnepély elég nyomasztóra sikeredett.

Mindenki megpróbálta a legjobbat kihozni belőle; pohárköszöntőket mondtak a földiekre a Kárbecslők elkergetésében nyújtott felbecsülhetetlen segítségükért; több szónoklatban is megünnepelték a csillaghajó visszatérését jogos otthonába, de senki sem tudta elfelejteni, hogy ezt a csillaghajót néhány napon belül elvontatják a Galaxis egyik távoli részébe, ahol felrobbanhat anélkül, hogy önmagán kívül bármi másban kárt tenne.

A yassaccaiak reménye, hogy talpra állíthatják a gazdaságukat, örökre szertefoszlott. Ugyanígy foszlott szerte Lucy, Dan és Nettie reménye is, hogy az életben valaha visszatérhetnek a saját bolygójukra. Mindhárman kaptak tolmácshólyagokat (amelyeket a fűl mögé kellett tapasztani), hogy továbbra is kommunikálhassanak, ha már kikerültek a hajó automata tolmácsrendszerének hatósugarából, de ez vajmi kevéssé vigasztalta őket; lemondóan beletörődtek, hogy életük hátralevő részét egy idegen bolygóra száműzve kell eltölteniük.

- De tényleg - nyaggatta Nettie-t Rodden, a Navigációs Tiszt-, kell hogy legyen valami elképzelése arról, hol lehet ez a „Föld" nevű hely. Úgy értem, azt legalább csak tudja, hogy a Galaxis Képzeletbeli Északi Féltekéjén helyezkedik-e el vagy a Képzeletbeli Délin.

- Hát... nem.

- A külső vagy a belső spirálkaron található?

- Fogalmam sincs - vallotta be Nettie. Rodden szomorúan csóválta a fejét. Mindig is utált buta szőkékkel beszélgetni.

- Nos, ha tényleg fogalma sincs, honnan jött, akkor tényleg nem tudom visszavinni oda. Csak a Titanic Csillaghajó lenne rá képes, de az meg nem emlékszik, mivel nincs agya! Úgy látom, ezzel nincs egyedül... - tette hozzá teljesen fölöslegesen, majd Nettie óriási megkönnyebbülésére továbbállt.

Nettie körülnézett a gyászos vendégseregen. Szomorú volt, mégis úgy érezte, hogy olyan sok csodálatos dolog van ebben a kedves kis világban. Yassacca! Még a neve is szép volt. És Nettie biztos volt benne, hogy léteznek sokkal rosszabb helyek is.., Slough például..., New Maidén..., Basingstoke-ról nem is beszélve... Nettie úgy érezte, énje kettészakadt. Az egyik azt mondta: „Na gyerünk! Érezd jól magad! Mostantól fogva ez az otthonod!" A másik viszont arra buzdította, hogy ne adja fel, mert a lelke mélyén meg volt győződve róla, hogy vissza tudja majd valahogy juttatni mindhármukat a Földre. Egy kicsit ugyan bolondos gondolatnak érezte, hogy ennyire bízik önnön képességeiben, mégis így gondolta - és bár nem tudta, milyen alapon, mégsem tudott megszabadulni ettől az érzéstől. Közben pedig megpróbálta élvezni az ünneplést.

* * *

A roston sült kotronc illata szomorkásán lebegett a gyászos yassaccai fenyők csúcsai fölött, majd összekeveredett a Golholiwol tizedes kertjében burjánzó éjjeli jázminok és síró leanderek még búsabb illatával. A yassaccaiak az ilyen ünnepélyeken felváltva játszották a házigazda szerepét, és most éppen Golholiwol tizedesen volt a sor. Hét süldő kotroncot öletett le a torhoz, valamint több tenyérnyi halat és saját termesztésű gyümölcsöt és friss zöldséget is félkínált. A blerontiniakkal ellentétben a yassaccaiakat nem érdekelték a halkrémes szendvicsek, sokkal jobban kedvelték az egyszerű, parasztos ételeket, amit aztán tetemes mennyiségű yassaccai sörrel és édes burgonyaborral öblítettek le.

Az Újságíró bánatosan arra gondolt, hogy igencsak szerény lakoma ez, de megpróbálta leplezni, menynyire lenézi őket, amiért nem fogyasztanak „halkrémet", jércepástétomot vagy nyárson sült virslit.

Nettie azonban hiába dicsérte agyba-főbe a hurkát, Golholiwol tizedes sehogy sem tudott kilábalni a szomorúságból.

- A régi szép időkben - áradozott Nettie-nek -, ilyenkor hetven kotroncot is megsütöttünk! Olyan sok halat hozhattam volna akkor, amennyivel az egész Meszesveder-óceánt benépesíthettük volna! A sör meg a bor pedig... hát igen! Szakadatlanul folyt volna abból a szökőkútból a kert közepén... ah! Ínséges idők járnak a Yassaccára. - És gyászos tekintettel meredt a kezében tartott üres söröskorsóra.

Bolfass kapitány szintén nyomott hangulatban volt. Megpróbálta nem Nettie-t bámulni, aki megvált szűk kis topjától, kötött mellényétől és miniszoknyájától, s helyette egy combközépig felvágott, hímzett yassaccai ruhát öltött magára. Lélegzetelállítóan nézett ki, s a szegény kapitánynak annyira el is állt a lélegzete, hogy sóhajtozni kezdett, és arra gondolt, hogyan tudna élni nélküle.

- Min tűnődsz, Bolfass kapitányom? - kérdezte a felesége.

- Ne haragudj, kedvesem - felelte Bolfass de ez a földi nő rabul ejtette a szívemet a szépségével.

- Szegény kis drágaságom! - sóhajtotta Bolfassné, és megsimogatta a férje kezét. - Remélem kigyógyulsz belőle.

- Ah! - sóhajtozott Bolfass kapitány. - Remélem... szívből remélem.

- Nem akarod esetleg felkeresni Ponkaliwack doktort?

- Nem... nem... Majd csak jobban leszek... - sóhajtotta a kapitány. (A Yassaccán a „szerelem" betegségnek számított.)

De a régi yassaccai daloktól, amelyeket a zenekar játszott, csak még szaporábban kezdett sóhajtozni, és még a könny is elöntötte a szemét. Az ősrégi nóták a jobb szerszámok és anyagok utáni vágyakozásról szóltak, a soha be nem fejezett munkák fölötti siránkozásról, és a letűnt idők mesterembereiről, akik sajnos már nem fúrnak-faragnak többé.

* * *

Lucy a kert végében bukkant rá Danre. A leanderek alatt ült egy alacsony fal tövében, és teljes reménytelenségbe süppedt. Egyik kezében egy darab kotronchurkát szorongatott, a másikban egy pohár bort.

- Hagyjál békén! - mondta.

- Jaj, Dan! - Lucy lecsüccsent mellé, és megpróbálta átölelni. - Házasodjunk össze!

- Méghogy házasodjunk össze? - fakadt ki Dan. -Remek! Azok után, amit az a földönkívüli művelt veled?

- Ugyan, ne legyél már... - Lucy nem tudta igazán, milyen ne legyen már Dan: „buta?", „féltékeny?", „durcás?". Mert mindháromra megvolt az oka. Lucy mégis úgy érezte, hogy a férfi túldramatizálja a dolgot.

- Dan! Szeretjük egymást, vagy nem?

- Nem tudom - felelte Dan. - Miért, tán igen?

- Hát persze, hogy igen! - győzködte Lucy.

- Helyrehozzuk a hotelt, együtt fogjuk vezetni, lesznek majd kicsi gyerekeink...

- Ahogy azt te elképzeled - mondta Dan. - Vissza se tudunk menni a Földre, de ha vissza tudnánk is, a hotel már csak egy halom kő!

- Na de hát ott van a pénz a Hétmérföldes Utazási Irodából!

- Az nem jelenti azt, hogy szeretjük egymást!

- Dehogyisnem. Mindent együtt csináltunk végig!

Dan gyászos képpel bámulta kotronchurkáját. Végül Lucyra nézett, és azt mondta:

- Itt jön Nettie.

Nettie egészen mostanáig őket nézte a kert végéből.

- Csatlakozhatok a gyászolókhoz? - kérdezte. Dan bólintott, Nettie pedig leült a másik oldalára. Lucy eleresztette Dan kezét.

- Szóval - kezdett bele a mondókájába Nettie -, úgy tűnik, mostantól ez lesz az otthonunk.

- Úgy látom, te már most is igen otthon érzed magad - jegyezte meg Lucy, aki még mindig a földi ruháit viselte.

- Azt gondoltam, nem árt, ha máris elkezdek gyakorolni a szerepemre! - nevetett Nettie.

- Ez érthető is - mondta Dan, csak hogy Lucyt bosszantsa.

- Nézzétek, nem akartam megzavarni az intim együttlétet - mondta Nettie, hogy Lucyt még jobban bosszantsa -, de valamit el kell mondanom nektek... Valamit, amiről tudnotok kell...

Látszott, hogy Nettie nem tudja, hol is kezdje.

- A parókiáról van szó... a szállodátokról... - bökte ki végül.

- Rossz belegondolni, hogy soha nem fogjuk tudni most már beindítani, Nettie - sóhajtotta a borospohárnak Dan.

- Egyébként sem tudtátok volna beindítani -mondta Nettie.

- Hogy érted ezt? - Lucy legott védekezni kezdett. Mire célozgatott Nettie? Arra netán, hogy nem értenének hozzá?

- Nem tudom, hogy érdemes-e elmondani... lehet, hogy már nem is számít.. Másfelől viszont, lehet, hogy vigasztalni fog titeket...

- Nyögd már ki! - türelmetlenkedett Lucy. Felállt, karba tette a kezét, és felvette a kedvenc „hogy-merészélsz-ilyésmit-állítani" típusú tárgyalótermi testtartását.

- Nos... - mondta Nettie. -, mindannyian tudjuk, hogy Nigel egy szar alak...

- A legjobb barátom volt! - tiltakozott Dan.

- Az lehet... - felelte Nettie. - Attól függetlenül szar alak.

- Az biztos, hogy ő veled bánt úgy, mint egy darab szarral! - vágott vissza Lucy.

- Az az én gondom - felelte Nettie. - Én már csak ilyen őrült vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy hülye is vagyok. És bár Nigel sosem beszélte meg velem az üzleti ügyeit, mégis tudom, hogy közel sem annyiért adta el a Hétmérföldest, mint amennyit nektek mondott. Bagóért kótyavetyélte el. Még a parókiát sem tudtátok volna kifizetni, nemhogy beindítani a hotelt.

Néma csend telepedett a kert végébe, majd kis idő múlva felállt, kinyújtóztatta a lábait, és elsétált az éjszakába.

- Ejha! - horkant fel végül Lucy. - Ez engem egy csöppet sem lep meg!

- Hát engem viszont annál inkább! - kiáltott fel Dan. - Honnan tudod ezt, Nettie? - Hihetetlenül fel volt háborodva - igaz, hogy Nigel miatt, ám a felháborodás e pillanatban Nettie, a hírhozó hátán csattant.

- Ó... - mondta Nettie-, Nigel borzasztóan trehány volt; állandóan szanaszét hagyta a papírokat. Sosem beszélgetett velem annyit, hogy megsejtse: vagyok olyan okos, hogy tudjam, miben sántikál. Többször is megpróbáltam szólni nektek, de Nigel mindig ott lábatlankodott. Szörnyű volt a saját szememmel látni, hogyan sodródtok katasztrófa felé.

- Az a szemétláda! - kiáltotta Lucy, és fel-alá járkált a leanderek alatt. - Ha valaha is visszajutunk a Földre, letépem a tökét!

- Hát ettől a fenyegetéstől, azt hiszem nem kell tartania - sóhajtott fel Dan, és egy pillanat alatt még mélyebb depresszióba zuhant. Hirtelen Nettie kezének érintését érezte a karján. Megfordult, a lány szemébe nézett, és a torkában kezdett dobogni a szíve. Elöntötte a kellemes gyámoltalanság, amikor Nettie tekintete az övébe mélyedt Nettie mondott még valamit Dan nem értette ugyan, annyira a hatalmába kerítette a lány közelsége és mellének hullámzása a yassaccai ünneplőruha áttetsző muszlin-anyaga alatt A következő pillanatban, amikor észhez tért, a lány már elviharzott.

Dan Lucyhez fordult.

- Mit mondott? - kérdezte nagy nehezen.

- Csak annyit, hogy: „Várjatok egy percet! Rájöttem! Megvan a megoldás! Tudtam!" - ismételte meg Lucy.

-Ó!-így Dan.

Rövid szünet után hozzátette:

- Ne haragudj a hotel miatt! Tudom, milyen sokat jelentett neked.

Lucy tágra nyílt szemekkel meredt rá.

-Én inkább miattad aggódtam. Tudom, hogy mindenedet erre tetted fel. - Dan elfintorodott, és aprót kortyolt a borból. - Ezért is voltam benne - folytatta Lucy. - Tulajdonképpen nem is tetszett annyira az a parókia. Csak nem akartam csalódást okozni.

Dan megint belekortyolt a borba. Aztán olyat tett, ami egyáltalán nem volt rá jellemző, és Lucy a meglepetéstől majd kiugrott a bőréből: az egyik leanderhez vágta a poharát, ami ízzé-porrá tört.

- Ha így van - mondta -, akkor már régóta csak szédítjük egymást Ugyanis én egyedül azért voltam olyan lelkes, mert azt hittem, hogy te akarod annyira.

Lucy a gombjával babrált, amely akkor szakadt le a kosztümkabátjáról, amikor Az Újságíróval hancúrozott.

- Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz, Dan... Mindent megmagyaráz.