14

Nettie! - kiáltott fel Dan. - Uramisten! Te lennél az?! Mi tőrtént veled? - Az Ősöreg Teremtmény, akiben Dan helyesen felismerte Nettie-t, nem tudott válaszolni. Abban a pillanatban, hogy betették a lábukat az első osztályra, összeesett, és úgy feküdt ott, mint aki meghalt. A szűk kis top úgy fityegett az összeaszott testen, mint egy túlméretezett pulóver. Ékszerei ostobán és meggondolatlanul lógtak inas nyakán és csuklóján. Hogy a pokolba - vagy annak itteni megfelelőjébe - öregedhetett így meg?

Valójában a következő történt: A Titanic Csillaghajót a nagy Leovinus mester legújabb és leghihetetlenebb találmánya hajtotta. Senki sem tudta, hogyan csinálta, és ő is a legnagyobb titokban tartotta, de a csillaghajóhoz - legkedvesebb mesterművéhez - felhasználta a valószínű univerzum leghatalmasabb energiaforrását: egy rabul ejtett fekete lyukat.

Természetes dolog, hogy egy ilyen hatalmas valami mint egy fekete lyuk, nagyon nagy körültekintést igényel, és elképesztő biztonsági óvintézkedés szükségeltetik a kezeléséhez. Sajnos sem Scraliontis, sem Brobostigon nem a biztonságot helyezte előtérbe, amikor a hajóépítési költségeket csökkenteni kezdték.

- Úgysem lesz senki a gépházban - érvelt Scraliontis, amikor Brobostigon még megkérdezte, bölcs dolog-e, ha a fekete lyuk megfigyelő ablakát mégsem a megbízhatóbb (ám drágább) Hihetetlenül Erős Üvegek Gyárával készíttetik el.

- Na jó, de tudod, milyenek ezek a fekete lyukak... Ami azt illeti, Scraliontisnak fogalma sem volt róla, hiszen könyvelő volt és nem mérnök. A feketelyuk-technológia különben is vadonatúj ötlet volt; egyenesen Leovinus ágyából pattant ki.

- Elég, ha a legalacsonyabb paramétereket használjuk az üvegpajzshoz! - csattant fel. - Többre nincs pénzünk!

Nettie volt az, aki szembesült a Scraliontis spórolása miatti problémával, amikor felmászott a létrán, hogy telefont keressen, amivel majd felhívja a Parancsnoki Hidat. A fekete lyuk ereje egyszerűen leszippantotta őt a létráról, és a Hihetetlenül Erős Üvegek Gyárának túl gyengére épített üvegén keresztül magába szívta.

A fekete lyukba kerülvén pörögni kezdett. A teste száz évet öregedett, miközben aprócska köröket leírva több millió fényévnyi távolságot tett meg. Szerencsére nála volt a Személyi Elektronikus Mütyür, ami kötelességtudóan összeszámolt minden egyes megtett mérföldet.

Nettie maga sem tudta, hogyan menekült meg. (Hát úgy, hogy a fekete lyuk egyszerűen kilökte magából, amikor Az Újságíró rövidzárlatot okozott a Fogadómatában.) Nettie csodával határos módon életben maradt, s ami még ennél is csodálatosabb, még mindig volt annyi esze, hogy rájöjjön: több millió fényévnek megfelelő űrmérföldet tett meg - ami elég is volt ahhoz, hogy négyük számára is igényelhessen ingyenjegyet az első osztályra.

- Alig nyolc edónk maradt! - kiáltott fel Az Újságíró. - Feltéve, ha a bomba nem gyorsította fel a visszaszámlálást.

- Mit csináljak Nettie-vel? - kiáltotta Dan, és szánakozva tartotta a karjai közt az Ősöreg Teremtményt.

-Hagyja itt! Meg kell találnunk a mentőcsónakokat! - Az Újságíró már futásnak is eredt, és Lucyvel szorosan a nyomában végigrohant az első osztályú Nagy Tengelymenti Csatorna partján.

-Dehát nem hagyhatom csak úgy a sorsára! - üvöltött vissza Dan. A többiek azonban addigra már befordultak egy sarkon és eltűntek. Dan megpróbálta felemelni az ősöreg Nettie-t, de hiába volt olyan csontsovány és pehelykönnyű, a férfi túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy magával cipelje.

Körülnézett, és elsőízben tárult a szeme elé az első osztályú Nagy Tengelymenti Csatorna szemkápráztató látványa. Ha eddig nem is tudta, most megértette, mit jelent az a szó, hogy „elegancia". Luxuskivitelű volt. Fenséges. Méregdrága. A levegőt pedig a gondolamaták operába illő danolászása töltötte meg:

Végy krétapoit,
Az mindent megold,
így nem veszélyes a produkció...

Dan mindig is utálta az operát.

- Menjünk valami csöndesebb helyre - súgta Nettíe-nek, majd felnyalábolta, és a legközelebbi ajtóhoz tántorgott vele.

Eközben Lucy és Az Újságíró felfedezte, hogy a Csillagépszer Rt. nem fukarkodott a mentőcsónakok felé vezető út jelzőtábláival. Bárhová néztek, hatalmas, biztató feliratok mutatták az irányt. Világítottak, és némelyikükön még színes nyilak is villogtak. Ennek köszönhetően egy percbe sem telt, máris a Mentőcsónak-állomáson voltak.

- Hét pruccunk maradt! - lihegte Az Újságíró. Amint ezt kimondta, Lucy és ő is felfedezte, hogy míg az útjelző táblákkal nem fukarkodott a Csillagépszer Rt., magukkal a mentőcsónakokkal annál szűkmarkúbban bánt. Sőt, annyira szűkmarkúan, hogy egyetlen árva mentőcsónakot sem raktak a hajóra.

(- Ugyan mi értelme van a mentőcsónakoknak -bizonygatta annak idején Scraliontis az egyre idegesebb Brobostigonnak -, ha úgysem lesznek utasok?)

- Rohadékok! - hörögte Az Újságíró.

- Azok! - helyeselt Lucy.

- Végünk van! Pontosan hat edó és negyvenöt prucc múlva aprócska porszemcsék alakjában fogunk sodródni a kozmoszban! - Az Újságíró térdre borult. Kihunyt benne a harci láng. Olyan szerencsétlennek és olyan elhagyatottnak tűnt, de Lucy nem tudta, hogyan segíthetne rajta. A közelgő pusztulást érezve sutba dobta szokásos elővigyázatosságát. Olyan következtetésre jutott, ami rendes körülmények között valószínűleg meg sem fordult volna a fejében.

- Ó, istenem! - kiáltott feL - Szeretlek!

És mielőtt Az Újságíró észbe kapott volna, Lucy rávetette magát, összevissza csókolta a száját, és beletúrt a hajába.

- Au! Jaj! - ordította Az Újságíró. - A sebem!

- Ne haragudj, kérlek, ne haragudj! - kiáltotta Lucy. - De már csak hat edónk maradt! Bármennyi is az! Még soha, senkinél nem éreztem ehhez foghatót.. Amióta először megpillantottalak... Ó, istenem!

Senki sem fogja megtudni! Most már nem számít az égvilágon semmi! De siess! Csinálj már valamit! -kiabálta, s közben a ruhával küszködött - Nem bírom leszedni!

- Mondtam már, hogy gondolatzáras! - A ruhái fütyülve szétnyíltak, s Lucy a következő percben a saját halszálkás kosztümjét is az üres mólóra hajította. Ujjai végigszánkáztak a földönkívüli testén, és Lucy felülkerekedett.

- Ó, istenem! - kiáltotta, és érezte, hogy a vér olyan gyorsan áramlik az alhasába, mint ahogy egy sirálycsapat csap le az utolsó heringre. - Már csak öt mittudoménmink maradt!

-Edónk! - Az Újságíró megpróbált nem ordítani, noha veszettül fájt a sebe. - Öt edónk van hátra!... Ez hihetetlen! - kiáltotta. - A Blerontinon nem így csináljuk!

- Miért nem? - kérdezte Lucy, bár ez érdekelte a legkevésbé.

- Mert törvényellenes! - Az Újságírónak a füléig ért a szája. Csak kotronc-pózban szabad. Tudod, fejjel lefelé!

- Jaj, ne beszélj már annyit! - Lucy megcsókolta. -Már előbb is el akartam mondani! Nem bírtam volna sokáig! Szeretlek! Mindig is téged szerettelek! Ez hiányzott az életemből! Ah! Ah!

- Gyorsan! - sürgette Az Újságíró. Már csak hatvan pruccunk maradt a robbanásig.

- Igen! Igen!

Ide-oda gördültek és vadul csókolóztak, és fittyet hánytak rá, hogy a mentócsónakrámpa hideg fém-padlója meztelen bőrükhöz ér.

- Olyan rövid az élet! - Lucy hirtelen megragadta a férfi csuklóját, és az órájára nézett. Képtelen volt leolvasni az időt. - Mennyi van még hátra?

- Harminc prucc!

- Csak? - kiáltotta Lucy.

- Igen! - kiabált Az Újságíró. - Igen!

- Szeretleeeek! - ordította Lucy.

- Óóóó! - üvöltötteAz Újságíró, és együtt hanyatlottak a földre, amikor az óramutató a számlap csúcsára ért.

Feküdtek, és várták, hogy a mindent elpusztító robbanás véget vessen nyúlfarknyi kapcsolatuknak. De a két szerelmes beteljesülésével ellentétben ez nem következett be.

- Mi történt? - szólalt meg Lucy elsőként.

- Nem tudom - felelte Az Újságíró. - Nem tudom!