26

Leovinus nem volt jókedvében. Annak ellenére, hogy kiválóan értett rengeteg tudományhoz és művészethez - az asztrofizikához, az építészethez, a molekuláris biológiához, a geofizikához, a festészethez, a szobrászathoz, a géptervezéshez, a fizikához, az anatómiához, a zenéhez, a költészethez, a kristálytanhoz, a termodinamikához, az elektronmagnetikához, a filozófiához és a zsúrszendvicskészitéshez - a nyelvérzéke csapnivaló volt. Ebből következik, hogy amikor egy idegen bolygón találta magát tolmácshólyag nélkül, érthetően zaklatott lett. Itt volt ő, a Galaxis Valaha Ismert Legnagyobb Lángelméje, és ezektől a furcsa kékruhás idegenektől meg egy csésze teát sem tudott kérni.

- Biztos vagyok benne, hogy az, őrmester - mondta Hackett rendőr.

- Micsoda, buzi? - kérdezte Stroud őrmester, aki közben észrevette, hogy az öregember szemöldöke ragtapasszal van felragasztva. - Nem, libanoni - felelte Hackett rendőr.

- Ismerünk valakit Oxford körzetében, aki tud libanoniul?

- Hát, az olyan, mint az arab nem?

- Ja, abból meg van egy csomó az egyetemen.

Telefonáltak, és Leovinus nemsokára egyhórihorgas emberrel találta magát szemben, akinek olyan alakú volt az orra, mint Afrika térképe, és aztmondta neki arabul, hogy Dansak professzornak hívják, de hiába.

Leovinus kezdte elveszíteni a türelmét. Nem elég, hogy ebben a szobában nem kapta meg azt a bánásmódot, amely a Galaxis Valaha Ismert Legnagyobb Lángelméjének járna egy nyilvánvalóan alacsonyabb értelmi képességű fajtól; mindenki úgy bánt vele, mintha ki is akarnák ebrudalni onnét.

- Azzal vádolom önt, hogy illegális bevándorló - olvasta fel Stroud őrmester a bűncselekmények lajstromából.

- Figyelmeztetem, hogy minden, amit mond, felhasználható maga ellen, és őrizetbe kerül addig, amíg őfelsége kormánya vissza nem toloncolja szülőhazájába.

- Már ha kiderül, melyik az - dünnyögte az orra alatt Hackett rendőr.

Dansak professzor egy bizonyos Lindström professzort ajánlott, aki a nyelvészeti tanszék vezetője volt. Lindström professzor figyelmesen vegighallgatta Leovinus rövidke mondandóját, és arra a következtetésre jutott, hogy a fehér szakállú, álszemöldökös öregúr alighanem összevissza beszél. Nem hasonlít egyetlen indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó nyelvhez sem - jelentette ki Lindström professzort.

- Ha ez valóban nyelv, akkor kategórikusan kész vagyok kijelenteni, hogy nem tartozik sem az uráli, sem az altáj, sem a kínai-tibeti nyelvcsaládhoz. A maláj-polinéziai nyelvcsalád nem az én szakterületem, de meg lennék lepve, ha bebizonyosodna bárminemű rokonság. Ami az eszkimó-aleut és a paleo-ázsiai nyelveket illeti, bízvást állíthatom, hogy nem közéjük tartozik. Röviden szólva, uraim, az a gyanúm, hogy ez a tisztességben megőszült öregúr egy széles körben beszélt nyelvet használ, amelynek a neve: halandzsa. Minden bizonnyal otthon lenne a helye a családja körében, vagy valamiféle szociális otthonban. Leovinus ekkor döntötte el, hogy idéz egy-két válogatott gyöngyszemet ezeknek az alacsonyabb rendű lényeknek a legfrissebb munkájából, a Fizikai törvényeiből, amely mű radikálisan átértékelte a témát, és az egész tudományos világot a feje tetejére állította. Ez volt talán a valaha megírt legfontosabb kötet az egész Galaxisban, és csak a tudattól, hogy újra hallja a szavakat, az öregember úgy érezte, hogy igenis tartozik valahová, és eszébe jutott, micsoda roppant fontos személyiség is ő valójában - mindegy, miként bánnak vele ezen a távoli, primitív bolygón.

Még akkor is javában szavalta a termodinamikus feszültség tizedik törvényét, amikor Stroud Őrmester bevágta mögötte a cellaajtót. Leovinus körülnézett az új helyiségben. Élt a gyanúperrel, hogy nem egy szállodai szobába került. A be- és kilépést egy egyszerű zárszerkezet szabályozásával szigorították, a székletet pedig szemlátomást egy vödörbe kellett üríteni. Micsoda elvadult világba csöppentem, gondolta keserűen.

Arra gondolt, bárcsak magához tért volna, mielőtt a csillaghajó lezuhant! Ám sajna nem így történt. A Scarliontisszal vívott harcot követőén eszméletlenül találta a kilövés, az SLH (a Spontán Létezési Hiba), és a kényszerleszállás erre az átkozott, ki tudja miféle helyre. Csak akkor eszmélt fel, amikor az a nyavalyás firkász kigöngyölte a függönyből. Azt gondolván, hogy még mindig a kilövés hajnala van, és hogy Scraliontis bizonyára már hazatért, hogy a kezét dörzsölgetve kárörvendjen gonosz tervén, Leovinus bepattant a szervizliftbe, majd bosszúért üvöltve kirohant a csillaghajóból. A sötétben véletlenül nem vette észre, hogy már nem a blerontisi indítóállvány tövében van. Csak amikor már jókora távolságra volt a hajótól, akkor hallotta meg, hogy életre kél a nagy erejű tolósugár. Sarkon perdült, és tehetetlenül nézte, ahogy mesterműve az idegen bolygó egére emelkedik. Abban a pillanatban döbbent rá, hogy űrhajótörést szenvedett egy ismeretlen, azonosíthatatlan égitesten.

Leovinus sokkos állapotban kinyitotta egy történetesen éppen ott parkoló aprócska jármű ajtaját, és bemászott. Mint kiderült, a járművet már elfoglalta egy különösen mogorva arcú idegen lény, aki kis híján összepisálta magát, amikor Leovinust meglátta. A Nagy Ember életében most fordult elő először, hogy semmi értelmes dolog nem jutott az eszébe - mivel tudta, hogy bármit is mondana, a másik úgysem értené. Ezért csak ült ott egy árva szó nélkül, és hagyta, hogy az idegen elfurikázza ebbe az épületbe, amiről egyre jobban meg volt győződve, hogy nem szálloda. Micsoda kalamajka!

-AZ ÉG SZERELMÉRE! ÜGYVÉDET AKAROK! -ordította torkaszakadtából Leovinus, és jól bevált haramiaszokás szerint csörömpölni kezdett a börtöncella rácsain.Stroud őrmester Hackett rendőrre nézett, és mindketten megcsóválták a fejüket. Lehet, hogy csak egy zavarodott, ártalmatlan öregemberrel volt dolguk, de az ő szemükben jobbnak tűnt volna, ha mégis illegális bevándorló. A belügyminisztériumtól kaphattak volna egy pár jó pontot, ha hazatoloncoltatják... Mondjuk Csádba vagy Zimbabwébe...