4

- Antar Brobostigont, legyen szíves! - fröcsögte Leovinus a nevet a telefonkagylóba.

- Attól tartok, Brobostigon úr házon kívül van. Szeretne beszélni Brobostigonné asszonnyal?

Leovinus titkon midig is sajnálta a projektmenedzser feleségét. El sem tudta képzelni, milyen lehet együtt élni egy ilyen kétszínű, hidegvérű, önimádó pasassal, mint Antar Brobostigon - sajnálatán vajmi keveset változtatott az a tudat, hogy Crossa Brobostigon, ha lehet, még kétszínűbb, még hidegvérűbb és még önimádóbb volt. Talán kettejük rossz tulajdonságai megsemmisítették egymást, és a Brobostigon házaspár meghitt, csendes, figyelmes családi életet élt. Ez rejtély volt a Nagy Feltaláló számára.

- De jó, hogy hallom a hangodat, Leo! - mondta Crossa Brobostigon. Leovinus gyűlölte, ha így szólították, és tudta, hogy az asszony tudja, hogy ő tudja, hogy tudja ezt. - Hát a család hogy van?

- Nincs is családom, Crossa - felelte Leovinus, és remélte, hogy a másik észreveszi a hangjában az erőltetett türelmet. - Hol van Antar?

- Azt hiszem... sőt, biztos vagyok benne, hogy a hajónál. Droottal együtt ment oda néhány órával ezelőtt. Pánikoltak valami miatt. Tudod, hogy ez a két hapsi képes betegre aggódni magát, ha a hajóról van szó.

Leovinus tudta, hogy legalább annyira, akárcsak egy anakonda az éppen felfalt kecske miatt.

- El tudnak érni valahol, ha visszajöttek? Leovinus lecsapta a kagylót. A combjából indult rossz előérzet szétterjedt a hasában is, és a mellkasán át a szívébe hatolt.

- Brobostigon és Scraliontis a hajón! Mi az ördögöt akarnak csinálni? - A rossz előérzet hirtelen metsző, szúró fájdalommá vált a hasában. Fázott és szédült. Mindenképpen beszélnie kellett az egyetlen valakivel, aki segíteni tud: Titániával.

Lement a csatornaszintre, és a másodosztályú Nagy Tengelymenti Csatorna mellett végigment a Központi Kupola felé. Amikor elérte a Központi Kupolát és a Központi Akna tetejét uraló óriási Titánia-szobrot, eltűnt a szárnyak alatti ajtónyílásban. Egy hosszú lépcső vezetett fel a hajó szívéhez: Titánia titkos termébe.

Leovinus régóta az ironikus építészet alapítójaként szerzett hírnevének örvendett. Ott volt például az a híres ház, amelyet Gardis Arbledonternek, a blerontisi egyetemen működő Matematikai Valószínűtlenségi Tanszék professzorának tervezett; az épületben az ajtók rádiókészülékek voltak, és a fürdőkádon keresztül lehetett ki meg be közlekedni. De úgy gondolta, itt, a csillaghajón építette meg az egyik legkielégítőbb építészeti iróniáját: Titánia Titkos Terme, központi intelligenciamagja a hatalmas Központi Kupola kellős közepén helyezkedett el; ez volt az az óriási csillár, amely a Központi Akna fölött lógott A hajó titkos szíve az utasok és a személyzet minden tagjának szeme elől rejtve volt.

Maga a terem is fejjel lefelé lógott, ám egy beépített gravitációs mező ölelte körül, így amikor belépett az ember, minden normális helyzetűnek tűnt. A Nagy Kupolát keresztező csipkézett gerendákról - ha már belépett az ember és átélte a gravitációs fordulat furcsa élményét - kiderült, hogy hosszú, fejjel lefelé fordított lépcsők voltak, amelyek a terembe vezettek, s maga a Nagy Kupola is egy hatalmas homorú padló volt a roppant Központi Akna alján, ami kintről nézve persze domború tető volt, szóval teljesen megzavarta azt, aki először látja.

Leovinus felszaladt a lépcsőn, kettesével szedve a lépcsőfokokat Gondolatai egyetlen dologra koncentrálódtak. Öregkori szerelmére! Idős szívének rabul ejtőjére! Az intelligens, kedves, bölcs, gondos, nyugodt és melegszívű lényre... Titániára!

Lihegve rontott a titkos terembe. Kavarogni kezdett a feje - márpedig akkora aggyal, mint Leovinusé, igencsak félelmetes érzés egy kavargó fej! Ki is dobta a taccsot. Alig tudta rászánni magát, hogy az elébe táruló, rémisztő látványra nézzen, mégis alig tudta levenni róla a szemét: Titániát, az ő Titániáját, az ő drága gyermekét, szívének egyetlen örömét megcsonkították. A terem közepén feküdt, szétterülőhaja és szárnyai tökéletes kört formáltak körülötte. Ám a gyönyörű fejet könyörtelenül kifigurázták: a száját felhasították, a szemét kivájták, az orrát pedig letörték, s mögötte láthatóvá lett a nyers mikroáramkőrökkel teli tátongó barlang.

Mielőtt azonban kiejtette volna azt a szót, hogy ,,Ördögök!'' Leovinus észrevette, hogy valaki más is van a szobában. Egy alak kuporgott a sziv-A-visz konzol mögött.

- Brobostigon! - Leovinus úgy köpte ki a nevet, mint egy darab mócsingot. - A Sötétség nevében, mit szórakozol itt? - Azzal gondolkodás nélkül a projektmenedzserre vetette magát. Brobostigon markából kiesett egy kis ezüstdarab, és csilingelve a padlóra hullott. Leovinus lenézett, és rájött, hogy litánia finom agyi artériája - a központi intelligenciamag -hever a lába előtt. - El akarod pusztítani!

Brobostigon ellökte magától Leovinust. Az öregember hátratántorodott, és imádott teremtményének szárnyain átbukva a padlóra huppant.

- Vak vagy, Leovinus! Csak üldögélsz ott fönn az elefántcsonttornyodban, és azt hiszed, nagyobb lángész vagy, mintsem hogy olyan piszkos dolgokkal foglalkozz, mint az üzlet vagy a pénzügyek. Hát most neked köszönhetően ez az egész dolog alaposan kicsúszott a kezünkből!

- Mit akarsz ezzel mondani? Miről beszélsz? -Leovinus már majdnem elsírta magát.

- Ez az egész tervezet egy pénzügyi katasztrófa! Nem vetted észre? A kincstárunk lassacskán teljesen kimerül! - Brobostigon az ajtó felé indult volna, Leovinus azonban korát meghazudtoló fürgeséggel talpra szökkent, és elállta az utat.

- És most mi a terved? - kérdezte, de rögtön át is látta, mire megy ki a játék. - A biztosító! - hörögte. - Meg akartad lékelni az én megfizethetetlen hajómat, hogy a biztosítóhoz fordulj!

- Térj már észhez! - morogta Brobostigon. - Ez itt a valós világ,.. - De nem folytathatta. A koros lángész rávetette magát, és egy fölöttébb evilági balegyenest mért a menedzser állára. Brobostigon hátrahőköli, megbotlott Titánia egyik szárnyában, és a sziv-A- visz vályúba esett.

A szív-A-visz robot abban a pillanatban bekapcsolódott. Előrehajolt, és kinyújtotta sárgaréz ormányát.

-Mindig örömmel távolítom el a hulladékot! - szólalt meg, és felszippantotta Brobostigont. Kellemetlen, csikorgó hang hallatszott, a projektmenedzser pedig - zsupsz! - eltűnt.

A sziv-A-visz rendszer a hajó egyik igen gyakran vitatott része volt. Az annyira felkapott telejelenlét korában régimódi, idejemúlt dolognak tűnt, hogy a tárgyakat szippantótömlők segítségével szállították a hajóban. Leovinus azonban ragaszkodott hozzá. Ez is egyike volt egyik dédelgetett építészeti iróniáinak. Végül úgy győzte meg az ellenkezőket, hogy a biztonságra hivatkozott. A gyakorlati szállítás mindig is kevesebb kockázattal járt, mint a teleportáció vagy bármi más álközlekedési megoldás. Sőt, a sziv-A-visz robotok képesek voltak arra is, hogy minden, tálcájukra került tárgyat megkülönböztessenek és kategorizáljanak, így ha esetleg elfelejtették közölni velük, hová kerüljön az a bizonyos tárgy, akkor automatikusan a megfelelő helyre küldték.

A rendszer azonban nem emberi lények szállítására készült, s a sziv-A-viszt úgy kellett volna beprogra-mozni, hogy a tálcára eső élőlényeket nehogy beszippantsa. E téren is kompromisszumokat kellett kötni. Leovinus émelyítő bizsergést érzett, és tudta, hogy Brobostigon saját cselszövésének áldozatává vált, s most sűrített kocka formájában száguld a hajófenékbe épített szemétgyűjtő felé. A Nagy Zseninek kezdett végre derengeni a helyzet. Itt volt ő - a Galaxis Valaha Ismert Legnagyobb Lángelméje - egy nappal élete főművének kilövése előtt, és mit talál? Egy félkész hajót, egy pénzügyi válságot (amiről mit sem tudott) és egy szabotázson ért, halott projektmenedzsert. Ez nem fog valami jól mutatni az életrajzában.

Különben is, hol van Scraliontis? Crossa Brobostigon azt mondta, a férje azért jött a hajóra, hogy találkozzon a könyvelővel.

Leovinus letérdelt a megcsonkított Titánia mellé, és szerelmes mozdulattal csúsztatta vissza az ezüstdarabot a koponyaalapban található idegközpontba. Megremegett a keze, amikor észrevette, hogy a másik artéria is hiányzik. Hogy nem tűnt fel neki eddig? Titánia agya! Pedig milyen csodálatos volt! A legkisebb ütődés vagy karcolás is maradandó károsodást okozhatott neki.

Egy ilyen bonyolult hajó esetében különösen veszélyes lehetett, ha nem működött az idegközpont. Nemrég kapott szárnyra a hír egy új jelenségről: bizonyos tárgyak, amelyekbe túl sűrűn építettek túl nagy mennyiségű logikai rendszert, egyszerűen SLH (azaz Spontán Létezési Hiba) áldozatává váltak. Leovinus tudta, hogy ha mégoly valószínűtlen is, elméletileg mégis elképzelhető, hogy ilyesmi történjék. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy a Titanic Csillaghajón így vagy úgy, gyakorlatilag minden egyes molekula része a hajó logikai rendszerének. Ha a mostani állapotában indítják útnak a járművet, ki tudja, milyen katasztrófa fog bekövetkezni?

Nem volt vesztegetni való idő. Vissza kellett szereznie Titánia hiányzó részeit és vissza kellett szerelnie őket, mielőtt megtörténik az elképzelhetetlen.