8

- Itt lesz majd a fürdőszoba, ott pedig az ajtó - mondta Dan.

- Pompás - mondta Nettie. - De...

- Azt hittem, ott lesz a hálószoba és itt az ajtó -szólalt meg Lucy.

Miért romlik el minden? Dan mindig megtett minden töle telhetőt, de bármennyire kitett is magáért, amit Lucyval egy nappal azelőtt megbeszélt, másnapra vagy semmis lett, vagy teljesen a visszájára fordult.

- Azt is mondtam - felelte Dan.

- Remek - mondta Nettie. - De el kell mondanom valamit...

Nigel, aki a pince körül szaglászott, félbeszakította:Évezredes borszag szívárog a téglafalból! -kiáltott lentről.

- Ez a ház még csak százötven éves! - kiáltotta vissza Lucy.

- Parókiának épült - mormolta Nettie-nek Dan.

- Hmm, remek - mondta Nettíe. - De nézd, Dan...

- Nem viccelek! - Dan érezte, hogy túlárad benne a lelkesedés, épp úgy, mint minden alkalommal, amikor csak akarta.-Itt lesz az ebédlő, jobbra, ahogy bejössz. És nem hagyományos konyha lesz benne, hanem a legmodernebb, kaliforniai módi. Ide pedig a bár kerül.

Lucy lesújtó pillantást vetett rá, de nagy kegyesen nem javította ki. Ó, igen, Dannek most már eszébe jutott: balra lesz az ebédlő; először úgy volt, hogy a jobb oldalra kerül, aztán úgy döntöttek, hogy legyen inkább a bal oldalon, aztán mégis a jobb oldalnál maradtak, de aztán Lucy kifejtette, hogy jobb lenne, ha a konyha a másik oldalra kerülne, úgyhogy végül visszatértek a bal oldalhoz. Hogy az ördögbe emlékezhetne vissza ezek után?

- Remek - mondta Nettie. - De nézd... - A hangja elhalt, amikor Nigel újra felbukkant. Nettie pompásan nézett ki egyszerű, rekeszizmát alig fedő topjában és kézikötésű mellényében. Nigel átkarolta.

- Tetszik? - kérdezte.

- Hmm - hümmögött elismerően Dan.

- Mármint a ház - tette hozzá Nigel. Dan ki nem állhatta ezt az erőlködés nélküli, csuszamlós felsőbbrendűséget, amit üzlettársa úgy tudott szabályozni, akár egy hidegvízcsapot. Azaz álljunk csak meg egy percre! Inkább a volt üzlettársa. A Hétmérföldes Utazási Iroda ugyanis nem létezett többé. Eladták. Dan véleménye szerint nevetségesen alacsony összegért.

- Lucy és én mindig is ilyenről álmodoztunk, igaz, Kiscsillag? - felelte. Lucy gyűlölte, ha a férfi a nyilvánosság előtt a becenevein szólította, de sosem mondta neki, és ezért csak magát okolhatta. Dan szemlátomást azi hitte, hogy szereti, és már oly régóta élt ebben az aprócska tévedésben, hogy Lucy nem is tudta, hogyan lehetne közölni vele, hogy nem így van. Mióta is vannak együtt? Immár tizenhárom éve - sőt, még régebb óta: a Hétméiföldes Utazási Iroda legelső napjaitól fogva, amikor is Nigel egy Santa Monica-i bárban beszédbe elegyedett vele, és bemutatta az üzlettársának.

Lucy eredetileg a sima modorú angolhoz vonzódott, de ahogy egyre jobban megismerte Dant, úgy találta, hogy a csendes egyetemista a keleti partról sokkal földönjáróbb és sokkal érthetőbb. Sőt, minél jobban megismerték egymást, annál jobban csodálkozott rajta, miért nem veszi észre senki már az első pillantásra, micsoda tetű alak ez a Nigel.

- Watergate Hotel lesz a neve - mondta Dan.

- Nem fogja ez elriasztani a republikánusokat, akik még mindig egymást akarják buzerálni? - kérdezte Nettie.

Nigel megpaskolta a fenekét.

- Légy jó kislány, és fordulj meg a kocsival, kicsim! - mondta. Nettie pedig magas sarkú cipőjében letipegett az elegáns, Viktória korabeli parókia lépcsőin, ki az éjszakába.

„Miért hagyja, hogy így bánjon vele?" - gondolta Lucy, de fennhangon csak annyit kérdezett: - Mikor írod át a cég nevére, Dan?

- Ó, ööö... Nem is tudom... - Dan egyszerre idegesnek tűnt. - Szerintem Nigel még nem hozta el a nyomtatványokat...

- A nyomtatványok elvileg már a hotelban fognak várni ránk - mondta Nigel, mielőtt még Lucy felrobbant volna. Nigel szerint a felrobbanás természetes cselekedet volt Lucynél. Ebben az esetben azonban már meggyújtották a kanócot is, ami addig fog égni,amíg vissza nem érnek a hotelba, és ott azt fogják tapasztalni, hogy a nyomtatványok (minő meglepetés!) mégsem érkeztek meg, tehát az a fránya kézbesítőtársaság ismét bolondot csinált Nigelból. Szegény Nigel! Egy jó kifogásért sosem kellett a szomszédba mennie.

Lekapcsolták a villanyt az üres házban, és a sötétben elbukdácsoltak a kocsifelhajtóig. A csillagok kristálytisztán ragyogtak fölöttük az éjszakai égbolton.

- Miért nem fordult még meg Nettie a kocsival? -Nigel sima modorát bosszúság csiszolta borotvaélessé.

Amikor odaértek az autóhoz, meglátták Nettie-t. Az autó tetejére helyezett tükörreflexes Minolta fényképezőgép keresőjébe hunyorított.

- Mi a csudát csinálsz, te kis maki? - Nigel akkor volt a legveszélyesebb, amikor ilyen pajkosan csengett a hangja.

- Pszt! - intette le Nettie. - Lefényképezem a házat. Nehogy meglökd az autót!

- Nem tudom, feltűnt-e, Einsteinkém - élcelődött vidáman Nigel, aki imádta cikizni a barátnőit -, hogy éjszaka van.

- Tudom jól, na! - felelte Nettie, és szöszke feje egy milliméternyit sem mozdult. - Az is lesz a fotó címe, hogy „Dan és Lucy szállodája a csillagfényben". Majd bekeretezitek, és kiakasztjátok az előcsarnokba.

- Vaku nélkül nem fog menni, lükemadár. - Nigel kinyitotta a kocsiajtót.

- Hé, mondtam, hogy ne lökd meg! - sikoltott fel Nettie.

- Na, pattanj be, te nagyokos, majd én vezetek -mondta Nigel.

- Azt hiszem, ennyi ideig elég lenyomva tartani - mondta Nettie Dannek.

- Remek - mondta Dan.

Éppen be akartak szállni az autóba, amikor hirtelen heves szél söpört végig a paplak pázsitján, és úgy megdöntötte a fákat, mint egy hurrikán - azzal a különbséggel, hogy a fák a szélrózsa minden irányába dőltek.

- Jézusom! - kiáltott fel Dan, és a kocsi oldalába kapaszkodott - Mi volt ez?

- Nézd! - lehelte Lucy, és az égre mutatott. - Egy hullócsillag!

- Kívánj valamit! - kiáltotta Nettie.

- A nemjóját! - morogta Nigel, aki mindig is jobban kedvelte Captain Marvelt, mint Supermant. - Odasüssetek!

A fejük fölött rendkívüli események zajlottak. Egy felhőgyűrű képződött az égen, aztán szétterjedt, mintha atomrobbanás történt volna, s az egész égboltot perzselő, gonosz külsejű gomolyfelhőréteg borította be. Nigelnek összekoccant a térde, Lucy megborzongott, Dan gyomra ugrándozni kezdett, Nettie-nek viszont egyszerűen elakadt a lélegzete. A jelenségnek azonban korántsem volt vége. A négy földlakó kísérteties morajlást hallott, mintha a tenger hullámai verdesték volna a gondolat peremén derengő távoli partot, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy óriási fémvirgács ereszkedett alá a felhőből, és az elegáns, Viktória korabeli parókiát (üzleti fejlesztési engedéllyel együtt) egyszerűen kettéhasította.

Nigelnek elakadt a lélegzete. Lucynak elakadt a lélegzete. Dánnak is elakadt a lélegzete.

- Remek! - dünnyögte Nettie.

Más hang nem is volt hallható, csak a süvítő szél, amely Őrülten száguldozott a fák körül, mintha búvóhelyet keresne, és a fal darabkáinak tompa puffanása, amikor a paplak helyén maradt darabkái néha a földbe csapódtak.

Maga a tárgy fényes volt, függőleges, és úgy ágaskodott a felhők között, mintha mindig is ott lett volna, mintha onnan nőtt volna ki. Miközben bámulták, egy gombostű vékonyságú fénycsík ereszkedett le mellette, és eltűnt a ház romjai közt.

A gomolygó felhők közben oszladozni kezdtek, és mire a fénypászma másodjára is ereszkedni kezdett, teljesen kitisztult az ég, és teljes, félelmetes hatalmasságában láthatóvá vált a tárgy. A széles virgács, amely beásta magát a házba, majdnem egy mérföldnyi magasságban ért az égig, és egy irdatlan fémtestté szélesedett ki, akár egy gigantikus tengeralattjáró.

- Egy űrhajó - morogta Nettie, és mint akit megdelejeztek, elindult felé; a fényképezőgép elfeledve fityegett a csuklóján. A cérnavékony fénycsík hirtelen újra felemelkedett.

-Ne csináld! Nettie! Gyere vissza! -ordította Dan.

De már Lucy is Nettie után iramodott, így Dan is Lucy után vetette magát. Nigel mindeközben apait-anyait beleadva próbált segíteni - azzal kezdte, hogy bebújt az autó műszerfala alá.

- Ne menj közelebb! - kiáltotta Dan.

- Nettie! - Lucy megrántotta a lány karját, és meg-próbálta visszafordítani a kocsi felé; - Azt... sem... azt sem tudjuk, mi ez!

- De gyönyörű... - mormolta Nettie. Volt valami a hangjában, ami miatt mindhárman felnéztek a hatalmas tárgyra, és minden egyébről megfeledkeztek. Még sosem találkoztak ilyen roppant valamivel, eddig el sem tudták képzelni, hogy létezhet ilyesmi, ezért minden, amit eddig tettek, hirtelen lényegtelennek és értelmetlennek tűnt.

A fénytű másodjára ereszkedett le a házba, s az előszobából fény derengett fel. Amikor mindhárman visszafordították tekintetüket a földre, kővé meredtek: a bejárati ajtó üvegén ugyanis megjelent egy árnyék.

- Jön valami! - Dan érezte, hogy a térde reszketni kezd. Lucy megrántotta Nettie karját. Nettie azonban még közelebb merészkedett - mintha sóváran várná, hogy üdvözölje azt az akármicsodát, ami éppen akkor nyitotta ki a romba dőlt paplak ajtaját...

- Aáááá! - sikoltott fel Lucy, amikor az alak kilépett a csillagfényre.

- Jó estét kívánok, kedves ismeretlen életformák - köszöntötte őket a lény. - A Csillagépszer Rt. tulajdonosai nevében elnézést kérek, ha véletlen parkolásunkkal netán kellemetlenséget okoztunk volna.

- Auá! Uááááá! - Lucynek most már hihetetlenül jól ment a sikoltozás. Nigel betapasztotta a fülét, és még mélyebbre próbált bebújni a kormánykerék alá.

- Semmi baj, Lucy! - próbálta Dan megnyugtatni a kedvesét.

- Uáuá! Auáuááá! Uáááuáúúúú! - Lucy nem nagyon akarta, hogy megnyugtassák. Életében először találkozott egy űrbéli lénnyel, és istenigazából ki akarta sikoltozni magát.

- Pszt! - intette csöndre Nettie. - Beszél hozzánk!

- Úgy is van - felelte az Űrbéli Lény. - Apropó, ha már a bocsánatkérésnél tartunk: megengedik, hogy egy ingyen utazással kárpótoljuk önöket csillaghajónk fedélzetén?

- Talán majd inkább máskor... - vélekedett Dan.

- Auáuáuá! Aáá! Uááá! Auáuááá! - tette hozzá Lucy.

- Persze! - kiáltott fel Nettie. - Hogyne engedném!

- Akkor erre tessék, hölgyem - mondta az Űrbéli Lény, és fürgén sarkon fordult.

- Na mi van? Gyertek már! - sürgette a többieket Nettie. - Ilyen bulit nem lehet kihagyni! - És mielőtt még Lucy vagy Dan megállíthatta volna, már be is lépett az űrlakó nyomában a bejárati ajtón.

Dan tétovázott, majd rájött hogy úgysincs más választása; mielőtt még Lucy újrakezdhette volna a sikoltozást, máris Nettie után rohant, Lucy meg Dan után.

A lény egy kivilágított tornác mellett állt. A három ember most már látta, hogy a rémisztő alak nem más, mint egy elegáns robot fejhallgatóval. A robot udvariasan meghajolt előttük, és arra kérte őket, hogy bocsássanak meg, amiért a szervizlifttel kell menniük.

- Kérem, ne féljenek! - nyugtatgatta őket. - Biztosíthatom önöket, hogy a Titanic Csillaghajó az eddig épült legfejlettebb intergalaktikus luxuscirkáló.

Ismét meghajolt, betessékelte őket, Dan, Lucy és Nettie pedig - bár a későbbiek folyamán egyikük sem tudta megindokolni, miért - belépett a szervizliftbe. Mielőtt még észbe kaptak volna, a lépcsők visszahúzódtak mögöttük, és a robot megpöccintett egy kapcsolót.

- Ismételten elnézésüket szeretném kérni, hogy a szervízlifttel szállítom fel önöket - jegyezte meg a robot-, rendes körülmények között a Beszállási Előcsarnok szintjén kell a hajóra szállni.

- Hé! - kiáltott fel Dan - Hogyhogy beszélsz angolul?

- Most, hogy eszébe jutott egy konkrét kérdés, sokkal jobban érezte magát.

- Bocsánatot kérek, de én nem beszélek... hogy is mondta?... „angolul". A hajón az összes automatát infraíbolya tolmácsszenzorokkal szerelték fel, amelyek automatikusan letapogatják az utasok nyelvi agyimpul-zusait. Ezeket a nyelvi jeleket aztán átalakítják a fejűkben, így amíg a hajón tartózkodnak, megértik és érthetően alkalmazzák is a nyelvünket. Tulajdonképpen önök beszélnek blerontiniul. Ez ám a kényelmes megoldás a sci-fi íróknak, igaz-e?

Dan nem tudta, mire akart kilyukadni a robot ezzel a legutóbbi megjegyzéssel - talán arra, hogy ő maga sem több, mint egy kitalált személy valami író agyában, és hogy ez az egész valójában nem is történik meg? Mielőtt azonban tovább szőhette volna a gondolatait, az agyát elárasztotta a fantasztikus helyzet, amibe belecsöppentek: fölfelé szaguldottak a hatalmas hajógerincben a csillaghajó testébe, egy mérfölddel a földfelszín felett.

Nigel bepötyögött egy számot a mobiltelefonjába, és bátortalanul kiszólt a kocsi ablakán. -Dan? Lucy? Nettíe?

A hangja azonban alig jutott el a romba dőlt ház leomlott téglafaláig.

A következő pillanatban hátborzongató robajt hallott, mintha a tenger hullámai verdestek volna egy távoli partot.

- Halló! - szólalt meg a telefonja. - Oxfordi Rendőrség. Miben segíthetek?

Nigel nem felelt Figyelmét túlságosan lekötötte a hatalmas, hihetetlen tárgy, amint újra a levegőbe emelkedik és a Tejút felé száguldva eltűnik.

- Halló! Itt az Oxfordi Rendőrség. - A mobiltelefon nem tágított. - Ki az?

Nigel az összedőlt, múlt századi paplakra nézett, meg a kocsifelhajtóra, ahol pár perce még a barátai álltak, és visszacsúsztatta a mobiltelefont a tokba.

- Ez meg sem történt - motyogta. - Meg sem történt.

Leejtette a vállát, s az ember azt gondolhatta, egy árnyalattal nyugodtabb lett, de természetesen hamar el is hessegette ezt a képtelen ötletet.

Az az igazság, hogy Nigel nagyon is nyugtalan lett. Mi több, majdnem azon volt, hogy kiugrik Armani nadrágjából; alaposan be is verte a fejét a kocsi tetejébe.

- Ááá! - ordított fel.

Egy lengő fehér szakállú öregember ücsörgött csendesen az anyósülésben. Könnyes volt a szeme, és az egyik szemöldöke éppen leesni készült.