9

A hajó elindult, s Dan abban a pillanatban azt érezte, hogy lesüllyed a gyomra. Ez természetesen a testére nehezedő hihetetlen gravitációs erőnek volt betudható, Dan azonban, mivel fogalma sem volt, hogy a hajó elindult, egyszerűen azt gondolta, hogy az idegesség az oka. A gyomorsüllyedést hamarosan az agy vérellátásának drasztikus csökkenése követte, s ennek köszönhetően egy pillanatig kótyagos lett, majd elvesztette az eszméletét.

Ha nem ájult volna el, alighanem észrevehette volna, hogy a fölszállás Lucynél és Nettie-nél is ugyanezt a reakciót váltotta ki - igaz, egyikük sem tudta, mi történik velük.

- Ijedelemre semmi ok, uram, hölgyem és egyebem. - Az udvarias robot nyilván a kábult Nettie-nek szánta az utóbbi megszólítást. - Egyszerű rutinfelszállás. Önök majd szépen elszunyókálnak, amíg mi, gépek foglalkozunk a hajó irányításával. - Ezekkel a szavakkal maga az Ajtómata is kikapcsolt, és takaros kis kupacként elterült a földön, míg a hajö a műszaki leíráshoz képest sokkal nagyobb sebességre kapcsolt és megkezdte útját az intergalaktikus téridő-kontínuum ismeretlen szeglete felé.

A fedélzeti robotok minden bizonnyal hamarabb visszanyerték az eszméletüket, mint az emberek.

Netty levetkőztetve és takaróba bugyolálva találta magát egy ágyban, egy akkora fülkében, mint a haringay-i lakása.

A hely a mérettől eltekintve minden más tekintetben teljesen ismeretien volt.

A lepedők selymes tapintású anyagból készültek, csak sokkal vastagabbak és nehezebbek voltak. A bögre amelyben a fogkeféje volt, egy idősödő egyiptomi óperaénekesnő képét ábrázolta - Nettie szemében legalábbis arra hasonlított. (Egyszer kapott egy idősödő egyiptomi operaénekesnőt ábrázoló képeslapot, és elrakta a fiókba.) Maga a fogkefe igencsak furcsa volt, mivel lehajtotta a fejét, és a saját nyelét tisztogatta, mint valami tollászkodó madár.

Az ággyal szemben egy televíziókészülék helyezkedett el, amelyben látszólag a hóvihar volt az egyetlen műsor. Nettie elvette a távirányítót, a tévé felé fordította, és elkezdte nyomogatni a gombokat. A padlóból kiemelkedett egy italosszekrényke; a ruhásszekrényből egy Pormata bújt elő sietve, felszedett egy láthatatlan porszemet, és „Köszönjük, hogy vigyáz a környezete tisztaságára!" - felkiáltással újra eltűnt; a villany fel-le kapcsolódott, de a tévé továbbra is kitartóan ragaszkodott a hóviharhoz.

-A, hello! Örömmel látom, hogy megtalálta Személyi Elektronikus Mütyürjét. Kérem, tartsa mindíg magánál, mivel ennek segítségével kommunikálhat a Titanic Csillaghajóval. Üdvözlöm a fedélzeten. - Nettie-t szemmel láthatóan a szoba sarká-ban álldogáló állólámpa szólította meg. Ösztönösen felhúzta a takarót, hogy eltakarja fedetlen melleit.

-Ejha! Érthető, hogy senkivel sem akar osztozkodni azokon a ciciken!

- Lennél szíves elfordulni, amíg felöltözöm? - méltatlankodott Nettie. A lámpa engedelmesen hátat fordított. A másik oldala is ugyanúgy nézett ki. -Vagy talán jobb lenne, ha kimennél!

- Hej, az klassz lesz! Már úgyis torkig vagyok azzal, hogy állandóan ebben a szobában ácsorogjak! -Az állólámpa fürgén az ajtó felé indult. - Jut eszembe! - szólalt meg fesztelenül. - Én vagyok az ön Csengőmatája. Ha bármire szüksége van, csak szóljon! Odakint leszek. Hű, de jól fog esni egy kis levegőválto-zás! -Azzal bezárta maga mögött az ajtót.

- A nyakam rá, hogy ennek a robotnak nem így kellene viselkednie - dünnyögte Nettie csak úgy magának, miközben felkapta a ruháit, és szemügyre vette a véletlenül távirányítónak nézett tárgyat. Sokféle gomb volt rajta. Az egyik gomb a Csengőmata képét ábrázolta, és amikor megnyomta, azonnal kinyílt az ajtó, és a Csengómata kukucskált be.

- Azannya! Elképesztően jól áll önnek az a top! -kurjantotta.

- Lennél szíves megkímélni a személyes megjegyzéseidtől? - mondta Nettie meglehetősen ingerülten.

- Hé! Nem akartam megbántani, hölgyikém! - A Csengőmatán látszott, hogy igazán megsértődött. -Mit tehetek önért?

- Először is találkozni szeretnék a társaimmal. Másodszor: azt hiszem, mindannyian szeretnénk tudni, hogyan hagyhatjuk el a hajót.

- A rézangyalát! - a Csengómata fémes füttyentés kíséretében csettintett az ujjaival. - Azt akarja mondani, hogy több ilyen csinibaba is van a hajón?

- Android létedre igen udvariatlan vagy! - Nettie tudta már, hogyan beszéljen a robottal. - Légy szíves, és tartsd meg magadnak a megjegyzéseidet, különben jelenteni fogom - és tudod jól, hogy akkor mi lesz!

A Csengőmatának földbe gyökerezett a lába.

-Ohó, hölgyikém! Én eredeti „személyiséggel felruházott" robot vagyok. Ilyen jellemet kaptam!

-Márpedig nekem nem tetszik. Te pedig azért vagy itt, hogy engem szolgálj, úgyhogy azonnal fejezd be!

A robot elszontyolodott.

-Jól van, na! Nem kell mindjárt mellre szívni!

- Tudod, hol vannak a barátaim?

-Esetleg a szomszéd szobában? - kockáztatta meg a Csengőmata.

Nettie egy másodperc alatt a kabinon kívül termett. A látószögből kikanyarodó keskeny folyosó minden ajtaján egy-egy felirat díszelgett.

- Mi van ráírva? - kérdezte. A robot válaszképpen elővett egy szemüveget, és átadta Nettie-nek. Nettie némi habozás után felvette.

- Tolmácsszemüveg - magyarázta boldogtalanul a Csengőmata.

Nettie most már látta, hogy minden ajtónak neve van: „Jácint", „Jázmin", „Szarkaláb" meg ehhez hasonlók.

- De gyenge - dünnyögte, és bekopogott a „Karfiol" feliratún. Úgy egy tucat hiábavaló kísérletet tett a legkülönbözőbb növényekkel, majd a Csengőmatához fordult, aki összekulcsolt kézzel, némán baktatott a háta mögött. - Na ide figyelj, most tudod, hogy hol vannak a barátaim vagy nem?

- Nem - felelte a robot.

- És azt tudod, hogyan lehetne megtalálni őket? - Nettie igyekezett minél óvatosabban megfogalmazni a kérdéseit.

- Azt igen - felelte a robot csöppnyi gondolkodás után.

- Akkor mondd el, hogyan! - mondta Nettie.

- A vendéglistából - jelentette be a robot.

- És az hol található?

- A beszállási szint Beszállási Előcsarnokának a Fogadómatájánál - felelte a mata.

- A szobámból fel lehet hívni?

- Nem. A szuprigalaktikus utazók szintjéről nem.

- Akkor mutasd meg, merre van a Beszállási Előcsarnok! - kérte Nettie.

- Ó! - felelte a Csengőmata. - Sajnos én nem hagyhatom el ezt a fedélzetet, de ha elmegy a liftekig, a Felvonómata majd kielégíti a függőleges szállítási igényeit, utána pedig egy Ajtómata el fogja kísérni a Beszállási Előcsarnokhoz.

Nettie felsóhajtott. Már tudta, hogy a szupergalaktikus osztályon utazni nem lesz egy leányálom.

Lucy hangos kopogtatásra tért magához. Felült, és körülnézett az idegen szobában. Kicsike volt, zsúfolt, és az egyik sarokban egy szörnyű állólámpa éktelenkedett. A televízió nem működött rendesen, a szoba pedig hátborzongató rózsaszínben díszelgett. A padló alól állandó csikorgás hallatszott, s mindezek tetejébe ott volt ez a nyamvadt kopogás is. Addigra arra is rájött, hogy az ajtó felől jön.

- Lucy! - Lucy a kopogást kísérő hangot is felismerte. - Nyisd ki az ajtót! - Dan volt az.

- De hogyan?

- Ott van egy kis távirányítós mütyür, azzal! - kiabálta Dan.

Némi ügyetlenkedés után sikerült is kinyitnia. Dan ott állt a koszos folyóson, és szokásához híven a hajában turkált.

- Hála istennek, hogy nincs semmi bajod! - Megvillantotta mérföldnyi széles mosolyát, Lucy pedig a nyakába csimpaszkodott, mint egy fuldokló.

- Mi történt? - kérdezte sírós hangon.

- Majd rájövünk. - Dan hálát adott az égnek, hogy a hangja magabiztosabb volt, mint ahogy valójában érzett.

-Abban az űrhajóban vagyunk, ugye? - Lucy szerette volna, ha az ő hangja is magabiztosabban cseng, mert most, hogy Dan is ott volt, tényleg úgy érezte, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.

- Keressük meg Nettie-t, aztán amilyen gyorsan csak lehet, pucoljunk innen! - javasolta Dan. - Azt hiszem, csak úgy tudhatjuk meg, hol lehet a többi utas, ha felmegyünk a Beszállási Előcsarnokba. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen spéci hajóban szobatelefon is van!

A szupergalaktikus utazók osztályának liftajtajából nem lehetett látni a Központi Aknát, a liftbe lépve azonban teljes fenségében az ember elé tárult. Lucynek és Dannek a szava is elállt.

- Hűha! - mondta a Felvonómata. - Ha uraságod, a hölgy vagy az egyéb körvonalazná a függőleges szállítási igényének mikéntjét, azonnal munkához is láthatnék.

- A Beszállási Előcsarnokba, légy szíves! - mondta Dan.

- Azazhogy felfelé vigyem önöket?

- Azt mondtam? - kérdezte Dan.

- A Beszállási Előcsarnok a beszállási szinten van, uram - mondta a Felvonómata olyan hangnemben, amilyenről a legtöbb ember álmodozik, ha meg akar szólítani egy különösen ostoba pocsolyát.

- Hát akkor oda szeretnénk menni.

- Azaz felfelé?

- Alighanem.

A Felvonómata mélyről feltörő nyögést hallatott, és azt dünnyögte magának: Ezek a mai fiatalok! Mit tudnak ők, milyen pokoli, ha valaki elveszíti a fél karját a világháborúban, és még a házassága is tönkre megy!

Lucy bokánrúgta Dánt, mert látta, hogy válaszolni készül.

- Csak vigyél minket a Beszállási Előcsarnokba! -mondta legjobb tökös-gyerek-vagyok-nem-ejtek-tú-szokat hangján, amit antik pokrócok vásárlásakor használt.

A Felvonómata panaszosan felszipogott, a mellkasából kiálló kallantyúra tette a kezét, és sóhajtva feltolta. A lift felgyorsított, az embereket pedig ismét elnémította a csillaghajó szemkápráztató fensége.

Lucy Dan kezébe csúsztatta a kezét. Álmaiban gyakran járt ilyen hatalmas, ragyogó helyeken, de mindig is tudta, hogy ezek szigorúan a képzelet világába tartoznak. Most mégis egy álmaiba illő helyszínen találta magát. Ehhez képest igencsak csúnyácskának tűnt az öreg parókia, amiért Dan annyira odáig volt.

A szeme sarkából Danre pillantott. Nem tudta, mire gondolhat a férfi. De hát, ha jobban belegondolt, sosem tudta. Amikor a liftből a Nagy Központi Aknát körülölelő boltíves folyosóra léptek, egy magas sarkú cipőben tipegő szőke alakot láttak eltűnni a távoli ajtó mögött. A Beszállási Előcsarnokhoz érve Nettie már javában társalgott egy íróasztali lámpával.

- Hölgyem és uram, íme a Beszállási Előcsarnok - gördült oda hozzájuk nyomban egy Ajtómata, és hadonászni kezdett előttük. - Mint szupergalaktikus utazóknak jogukban áll átmenni az előcsarnokon, de az ülőalkalmatosságokat és a mosdókat nem vehetik igénybe. Amennyiben ilyen igényeik lennének, fáradjanak vissza a szupergalaktikus osztály szintjére.

- Nézd, mi nem utazunk - világosította fel Dan. -Csak azt szeretnénk tudni, hogyan juthatunk ki innen.

Nettie, aki szemlátomást nem vergődött zöldágra az íróasztali lámpával, ebben a pillanatban vette észre őket.

- Hé! Hát itt vagytok? - kiáltotta, majd visszafordult a lámpához, és így szólt hozzá: - Na ide figyelj, körtefej, töltsd ki a kérelmeket három példányban, és kend a lámpaernyődre! - A lámpa a kezébe temette az arcát, és úgy tett, mint aki másfelé néz.

- Kijutni innen? - hüledezett az Ajtómata még akkor is, amikor Nettie csatlakozott hozzájuk.

- Az ám! - felelte Dan. - Ki akarunk jutni, méghozzá minél gyorsabban.

- Ó! - Nettie egy kissé zavartnak tűnt. - Nem akarnátok előbb egy kicsit körülnézni?

Dant egyre inkább meglepte ez a különös nőszemély.

- Körülnézni? - fakadt ki. - Nem félsz?

- Hát, egy kicsit igen... de amikor annyira izgalmas! Ezek a micsodák pedig teljesen ártalmatlannak tűnnek. - Nettie megpaskolta az Ajtómata arcát. Az szipogott egyet, és úgy tett, mintha egy szöszt szedne le az ingujjáról. A szegélylécek körül egy Pormata rohant elő, fölszedte a nem létező szöszt, majd visszavetette magát a lécek közé.

- Bámulatos, ugye? - kockáztatta meg bizonytalanul Lucy.

- Szenzációs! - értett egyet Nettie.

- De azért legyünk észnél! - vetette közbe Dan a maga „én felek mindenkiért" módján. - Meg kell találnunk a kijáratot, hogy megtudjuk, hol vagyunk egyáltalán, és aztán esetleg körülnézhetünk, ha tényleg azt szeretnétek.

- Attól tartok, ez nem lehetséges, uram - szipogta az Ajtómata azon a hangon, amit direkt úgy programoztak bele, hogy mindenki, aki nem fizetett egy vagyont a beképzelt utazási ügynököknek Kensing-tonban a jegyért, úgy érezze magát, mintha fölösleges korpa lenne valaki más hajában.

- Miért nem lehetséges? - kérdezte Lucy.

- Attól tartok, nem hagyhatják el a hajót - felelte az Ajtómata. - Most pedig, ha nem veszik zokon, arra kérném önöket, hogy mihamarabb menjenek vissza a saját fedélzetükre...

-Hohó, várjunk egy percet! -Dan eldöntötte, hogy piszkos stílust vesz fel, ami az ő esetében legalább olyan piszkos volt, mint egy csomag ragtapasz. -Hogy érted azt, hogy nem hagyhatjuk el a hajót?

- Foglyok vagyunk? - Nettie enyhén rémültnek tűnt.

- Nem, kedves hölgyem vagy egyebem, önök természetesen nem foglyok; egyszerűen csak fizikai lehetetlenség a pillanatnyi távozás, mivel a csillaghajó éppen úton van. - Az Ajtómata felköhögött, és a Nagy Központi Akna körfolyosója felé intett. - Azt javaslom, menjenek vissza a szupergalaktikus utazók éttermébe, ahol egyszerű házi koszt várja önöket.

A hír, hogy úton vannak, figyelemre méltó hatást gyakorolt a három emberre. Ha lett volna ablak a közelben, minden bizonnyal odasereglettek volna. Mivel azonban nem volt, valahogy fel kellett használni az odaseregléshez szükséges energiát. Nettie stresszoldó aerobicgyakorlatokba fektette ezt az energiát, Lucy és Dan pedig abba, hogy Nettie-vel kezdett ordítozni.

- Látod, mit csináltál?! Ó, édes istenem! Az űrben vagyunk! Erről mind te tehetsz! - Dan az egyszerű gyalázkodást választotta.

- Tudtam! - Lucy inkább a bűntudatkeltő önváddal marcangoltatta magát. - Tudtam, hogy nem kellett volna követnünk ezt a hidrogénezett fejű tyúkot!

- Kérem, ne kiabáljanak a beszállási szinten! Lehet, hogy vannak első vagy másodosztályú utasok is a fedélzeten. A szupergalaktikus utazók fedélzetén annyit kiabálhatnak, amennyi jólesik - mondta az Ajtómata, és ismét lefelé mutatott.Nettie feltartotta a kezét.

- Hé, hé! Gyerekek! Nyugalom!

- Mire föl legyünk nyugodtak? - Dan most színész-kedésbe váltott. - Éppen most pusztítottad el a leendő otthonunkat! Felkényszerítettél minket egy földönkívüli űrhajóra! És már nem is a Földön vagyunk! Csak a jó ég tudja, hogyan jutunk vissza!

- Kérlek! - mondta Nettie. - Nem én pusztítottam el a leendő otthonotokat...

- Nem hát! Persze, hogy nem! Csak elragadtattam magamat! - Dan maga sem tudta, miért mondott ilyen butaságot.

- És ha tényleg úgy áll a helyzet, ahogy ez a robot állítja, jobb lesz, ha nem veszítjük el a fejünket, és eldöntjük, hogy másszunk ki belőle.

- Áááá! Áuááááá! Uáuáuááá! - Lucy úgy döntött, hogy félreteszi a hajó mesés díszletei fölött érzett ámulatát, és visszatért a sikoltozáshoz.

- Kérem, csak a szupergalaktikus utazók fedélzetén sikoltozzon! - sürgette az Ajtómata.

- MTT CSINÁLJUNK? - kiabált Dan. - MIT CSINÁLJUNK?

- Azt javaslom - jegyezte meg Nettie -, hogy keressük meg a kapitányt - kell, hogy legyen ilyen -, magyarázzuk el a helyzetünket, és kérjük meg, hogy vigyen minket haza.

- Remek! Ó, remek! - Dan magánkívül volt a szarkazmustól. - REMEK! Keressük meg a kapitányt! Hogy ez nekem eddig nem jutott az eszembe! Ó, igen! Nagyszerű ötlet!... Jut eszembe, ez tényleg nagyszerű ötlet.

- Uááá! Áuáááá! Uáuááá! - folytatta Lucy rövid szünet után.

- Kuss legyen! - rivallt rá Dan. Ez volt az első eset, hogy így beszélt Lucyvel, s a lány meglepetésében el is hallgatott.

- Hol találjuk a kapitányt? - fordult Nettie az Ajtómata felé, aki zavartan nézett körül, hogy megbizonyosodjon róla, egyetlen másik utas nyugalmát sem zavarta-e meg ez a szupergalaktikus utazókra valló sikoltozás.

-A Kapitány, drága hölgyem vagy egyebem, a Parancsnoki Hídon található - mondta fagyosan, gyilkos logikával az Ajtómata.

- És oda hogyan juthatunk fel?

- Sehogy - felelte őszintén a robot. - A Parancsnoki Hidat csakis az első osztályról lehet megközelíteni.

- Nos, mi csak azért szeretnénk átmenni rajta, hogy eljussunk a Hídra - érvelt Nettie.

- Attól tartok, ez lehetetlen - szipogott az Ajtómata. - Ezen a járművön szigorúan ellenőrizzük az utastéri korlátozások betartását.

-Jaj, ne idétlenkedj már! -fakadt ki Dan. -Ez vészhelyzet!

- Odasüssetek! - kiáltott fel Nettie. Az imént tette fel épp a tolmácsszemüvegét, és most már el tudta olvasni a - CSAK ELSŐ OSZTÁLYÚ UTASOK SZAMÁRA - feliratot, az előcsarnok másik végében levő ajtón.

-Hát ez csodás! - kiáltott fel Dan, amikor Lucy elmagyarázta neki, honnan tudta meg, merre kell menni.

- Uááá! - mondta Lucy. - Jaj, bocsánat! Nem akartam sikoltani! De az a robot olyan gyorsan mozgott! - így is volt: abban a pillanatban, hogy Dan, Nettie és Lucy az első osztály bejárata felé lépett, az Ajtómata már meg is előzte őket, és az ajtó elé állt.

- Sajnálom, kedves uram, hölgyem és egyebem...

- Ne nevezz egyebemnek! - mondta Nettie.

-... a szupergalaktikus osztály utasai nem mehetnek ennél a pontnál tovább. Most pedig, ha szíveskednének visszatérni a saját fedélzetükre...

- Félre az útból, hapsikám! - mondta Dan, és félrelökte a robotot.

- Uram, az ajtó úgyis be lesz zárva - szipákolta az Ajtómata -, és ha nem térnek vissza a saját részlegükbe, kénytelen leszek hívni a hajó biztonsági embereit. Vérnyulaik is vannak!

Dan és Lucy addigra már az első osztály ajtaját ráncigálta, de láthatóan hiábavaló erőfeszítés volt.

- Kell lennie valami más megoldásnak is - vélte Nettie. Volt valami a hangjában, amitől Dan és Lucy lecsillapodott, és megpróbált ismét értelmesen gondolkodni.

- Na jó! - mondta Dan. - Bízzátok csak rám az ügyet. Az utazás végül is az én szakterületein. Legalábbis az volt. Most pedig a világszerte leggyakoribb problémával szembesültünk: hogyan szerezzünk jobb helyet ingyen?

Az Ajtómata elcsöndesedett. - Az ám! - Dan azonnal felismerte a reakciót: tipikus ostoba szemtelenség. - Ha nem mondod el, hogyan juthatunk egy jobb helyhez most azonnal, jelentést fogok tenni az utazási irodánál. - Természetesen ez csak blöff volt, de már számtalanszor bevált.

-Ebben nem tudok segíteni, uram. - A robot hangjában annyira érezhető volt a megvetés, hogy belelúdbőrözött az ember háta. - Talán érdeklődjön a Fogadómatánál - mondta, és az íróasztal lámpa felé intett, amellyel Nettie az előbb beszélt.

- Eh! - horkant föl bosszúsan Nettie. - Az a gép olyan segítőkész, mint egy átázott fürdőszobaköntös!

Dan azonban már oda is rohant a Fogadómatához, és arra készült, hogy hősiességből elégtelent szerezzen.

- Nézd - fogott bele -, véletlenül rossz helyjegyeket kaptunk. Ez a hölgy, amint nyilván felismered, nem más, mint Glória Stanley, a híres színésznő. -Dan Nettie-re mutatott, aki azon nyomban elértette Dan szándékát, és kötelességtudóan szórni kezdte a perzselő pillantásokat a Fogadómata felé. - Én a menedzsere vagyok, ez az ifjú hölgy pedig az ügyvédje. - Lucy tényleg annak is látszott halszálkás kiskosztümjében. - Első osztályú jegyeket kellett volna kapnunk, de az utazási ügynökünk elszúrta a foglalást. Nem tudnál áthelyezni minket most rögtön?

A Fogadómata felemelte lámpaernyő-fejét, és mindkét lámpájával Danre meredt. Dan fészkelődni kezdett, de igyekezett nyugodt maradni.

-És melyik utazási irodáról van szó? - kérdezte a Fogadómata.

-Hétmérföldes Utazási Iroda. - Dan most már teljesen belejött a szerepébe.

A Fogadómata pislogott néhányat, mintha az adattárában keresgélne, és ujjaival dobolni kezdett az íróasztalon.

- Sehol a Galaxisban nincs bejegyezve ilyen nevű cég.

- Márpedig biztosíthatlak róla, hogy létezik - mondta Dan gondolkodás közben. - Vagyis ma reggelig létezett.

- Nézd, muszáj szereznünk három jegyet az első osztályra - szólt közbe Lucy is.

- Hogyne, hölgyem. - A Fogadómata egyszerre pimaszul udvarias lett. - És kinek a számlájára írjuk ezt a jegyet?

- Mayem, Bader és Lizt nevére - felelte Lucy. Ez volt az ügyvédi irodájának a neve.

- Ilyen társaságról sincs adatunk - mondta a Fogadómata.

- Még meg sem nézted az adattárban! - kiáltotta méltatlankodva Lucy.

A Fogadómata ismét pislogott néhányat, majd előrehajolt.

- Csak akkor kaphatnak drágább helyet, ha előre kifizetik a különbözetet.

- Mennyibe kerül? - Dan érezte, hogy csúszós lejtőre kerültek.

- Hetvenmillió blerontíni fitying, illetve két blerontini peták. Idegen valutát nem áll módunkban elfogadni, és csakis Galaktikus Arany Hitelkártyával fizethetnek.

-Azt hiszem, nem becsülöd eléggé Glória Stanley művésznőt... - Dan úgy döntött, hogy taktikát változtat.

- Tulajdonképpen fütyülök rá, ki ez a „Glória Stanley" - mondta hirtelen és igen meglepő módon a Fogadómata. - Csak akkor kaphatnak jobb helyet, ha előre kifizetik a különbözetet Galaktikus Arany Hitelkártyával.

- Jaj, hagyjuk az egészet! - dünnyögött Nettie, aki utálta az ilyesmit.

-Figyelj - vette elő Lucy legjobb békéltető ügyvédhangját -, biztosan van valami mód rá, hogy szerezz nekünk egy jobb helyet. Értékes ügyfelek vagyunk.

A Fogadómata gyorsan végignézte az íróasztalba épített kis képernyőt.

-„Szupergalaktikus osztály; tiszteletjegyek-olvasta vádlón. - Önök ingyenjeggyel utaznak?

- Pontosan! Értékes ügyfelek vagyunk! Hírességek! - Dan félretett minden óvatosságot. A Fogadómata azonban megcsóválta lámpaernyőjét. Ha lett volna ajka, azt is lebiggyesztette volna.

- Sajnálom, de abszolút semmit nem tehetek. Önök egyszerűen nem kaphatnak első osztályú jegyet a meglévő szupergalaktikus osztályú jegyük mellé - főleg nem úgy, hogy ingyenjeggyel utaznak.Talán ha másodosztályon utaznának, esetleg még tudnék tenni valamit.

- Nézd - mondta Nettie a lámpának -, minket egyáltalán nem érdekel, milyen osztályon utazunk...

- De engem igen! - mondta Dan.

- És engem is! - kiáltott fel Lucy.

- Mindössze annyit szeretnénk - folytatta Lucy -, hogy beszélhessünk a Kapitánnyal. Nem tudna elvinni hozzá?

- Ellenkezne a társaság elveivel - felelte a Fogadómata -, ha a szupergalaktikus osztályú utasoknak megenged-nénk, hogy bármelyik rangidős tiszttel találkozzanak - főleg az ingyenjegyeseknek.

- Istenem! - súgta Nettie a másik kettőnek. - Én ezt nem bírom tovább. Kell lennie valami megoldásnak, hogy beszélhessünk a Kapitánnyal.

- Hogyan iratkozhatnánk át a másodosztályra? -Lucy már tudta, hogy Dant istenigazából elkapta a leghatalmasabb erő, amit ember csak ismerhet: a vágy a jobb ingyenjegyekért. Semmi sem állíthatta meg.

- Ez nem lehet olyan nagy kérés. - Dan félúton volt a siránkozás és a hízelgés között.

A Fogadómata komoly képpel a plafont kezdte tanulmányozni.

-Csinos a lámpaernyóje. - Lucy megpróbált a kedvében jámi.

- Ez a társaság egyenszíne - mondta a Fogadómata.

- De jól áll - mondta Lucy. Dan a szemét forgatta.

- Nézd! - próbálta ismét átvenni a vezetést, de a Fogadómata közbevágott:

- A szobáikban megtalálják az ingyenes szobautalványokat. És most bocsássanak meg, de fontosabb teendőim vannak.