27

Lucy megborzongott látva, milyen tapasztaltan teszi le Az Újságíró a leszállókompot a néhai parókia-kertbe. A romba dőlt ház a sötétben még elhagyatottabbnak tűnt, mint ama végzetes éjszakán: a fosztogatók minden mozdíthatót elhurcoltak, még a kilazult téglákat is.

Az volt a terv, hogy a katasztrófa helyszínétől indulva megpróbálják nyomon követni Leovinust. Még annak a lehetősége is fennállt, hogy azóta ott lődörög a környéken, és várja a csillaghajó visszatérését.

Tervnek nem volt rossz, de amikor Dan kiugrott az űrkompból, a gyep túlsó oldalán hangosbeszélő fecsegett fel, és vakító reflektorfény vágott az arcába.

- Kezeket fel! Semmi hirtelen mozdulat! Fegyveres rendőrökkel vannak körülvéve!

Nem szármítottak az oxfordshire-i rendőrökre, akik felvillanyozva legutóbbi sikerüktől, hogy nyakoncsíptek egy illegális bevándorlót, állandó megfigyelés alatt tartották a leszállóhelyet. Dan ösztönösen azt tette, amitől a megafon óva intette. Ahelyett, hogy felemelte volna a kezét, villámgyorsan visszaugrott a leszállókompba, és felordított:

- Pucolás!

Az Újságíró beindította a motort, és a kis űrjármű az égre szökkent, amikor a gyep felett golyózápor süvített végig. Az űrhajó pillanatokon belül eltűnt az éjszakában, s az oxfordshire-i rendőrök csak az üresen maradt gyepet bámulták.

- Mindenki nyugodjon meg! - vette át Nettie a szót, habár Lucy is igen bőbeszédűen fejtette ki a véleményét:

- Áuáuáuá! Áááá! - Nagyon körültekintően válogatta meg a szavait.

Az Újságíró a vezetésre koncentrált. Dan reszketett, mint a nyárfalevél.

- Jól van - folytatta Nettie. - Tizenkét óránk van, hogy megtaláljuk Leovinust. Két alternatívánk van. Egy: itt próbálunk a nyomára bukkanni; kettő: Nigel.

- Nigel? - Dan tarkóján felállt a szőr. Hogy lehet, hogy ennek a csodálatos nőnek még mindig az a bunkó jár az eszében?

- Ő az egyetlen, akiről tudjuk, hogy itt volt, amikor Leovinus kisétált a hajóból. Bizonyára látta is - sőt, lehet, hogy még tudja is, hol van!

- Nettie! Zseni vagy! - lelkendezett Dan.

- Aaaah! Ooooh! - tette hozzá Lucy.

- A javaslatom a következő: te és Lucy maradjatok itt nyomozni, amíg Az elvisz engem Londonba megkeresni Nigelt. - Nettie mindent jól kigondolt. Az űrkomp néhány perc múlva lerakta Dant és Lucyt egy csöndes kis sikátorban a szálloda közelében, ahol a szerencsétlenség előtt megszálltak, s a következő percben már Az Újságíróval és Nettie-vel a fedélzeten az M-40-es felé száguldott.

Egyre világosabb lett, ahogy az autópályához közeledtek.

- Nem szabad, hogy a rendőrök észrevegyenek minket - gondolkodott hangosan Nettie. - Jobb lesz, ha úgy teszünk, mintha közönséges autóval lennénk - egy japán vagy esetleg egy olasz gyártmányúval. Meg tudja csinálni, hogy csak néhány ujjnyival a föld fölött vezeti ezt a micsodát?

- Mi sem természetesebb! - felelte Az Újságíró, és az üres mellékútvonalra ereszkedett a járművel. Beletelt egy pár másodpercbe, amíg ráérzett, hogyan tartsa egyenesben ilyen alacsonyan, de sikerült.

- És jobb lesz, ha egy kicsikét lelassít, Az - mondta Nettie. - Háromszáz kilométer per órás sebesség egy kicsit gyors ilyen kanyarok mellett.

Mire az M-40-es gyorsítósávjához értek, már csak 130 km/h-val vezetett, s a jármű tényleg úgy nézett ki, mint egy közönséges (bár igen színpompás) gépkocsi. Nettie szívből remélte, hogy senkinek sem tűnik fel a kerekek hiánya.

Mivel csúcsforgalom volt, a legtöbb autós azt sem nézte, hová megy, miközben London közepe felé vánszorgott. A legszebb dugó azonban az uxbridge-i mellékutat követő festői szakaszon alakult ki. Útépítési munkálatok folytak, s a csúcsforgalom egyszerűen végzetes megálljt parancsolt a járműveknek.

-Jószagú Pangalin! -kiáltott fel Az Újságíró. -Miféle közlekedési módszer az ilyen? Minél népszerűbb, annál lassúbb?! Melyik nagyokos találta ezt ki? - méltatlankodott.

- Miért, hát nem így van rendjén? - állt ki Nettie a bolygó jogai mellett, hogy lehessenek forgalmi dugói.

- Naná, hogy nem! - fortyogott Az Újságíró. - Olyan módszert kell megszerkeszteni, ami annál gyorsabb, minél népszerűbb, hogy meg tudjon birkózni a használóival! Ez teljesen nyilvánvaló!

Nettie a leszállókomp műszerfalán dobolt az ujjaival, és mindenkire visszamosolygott, aki furcsán talált rájuk nézni. A mosoly elriasztotta őket, és máshová néztek. Egyre gyakrabban pillantott az órájára is. Fogytán volt az idő.

A cammogó kocsisor egy centiméterrel közelebb került Londonhoz.

- Szerintem egy közlekedési módszer, ami éppen csak egy kicsit gyorsabb az álló helyzetnél, egyáltalán nem is közlekedési módszer! - Az Újságíró már valósággal tajtékzott a dühtől. - Az inkább tárolási módszer.

- Rendben van! Csináljuk meg! - döntött hirtelen Nettie. - Úgyis mindig erről álmodoztam!

-Miről?

- Emelkedjünk fel! Úgysem figyel senki!

És tényleg: amikor Az Újságíró felemelte az űrhajót a levegőbe, és elsüvített a többi autó mellett, senki sem vette észre. A kocsisor másik végében ereszkedtek csak le újra. A mögöttük lévő autó sofőrjének nem volt valami boldog házassága. Éppen azon ábrándozott, mi lenne, ha a felesége sosem jönne vissza a síelésből, hanem mondjuk megszökne az oktatójával, hogy alpesi juhokat tenyésszen, és nyaranta forró angol teával kínálja az arra tévedt vándorokat. De ott voltak a gyerekek. Akkor neki egyedül kellene elkísérnie őket az iskolába minden áldott nap, és nem maradhatna ott munkaidő után az irodájában, hogy elbájcsevegjen az új titkárnővel... Ebben a pillanatban bevágódott elé egy spéci sportkocsi.

- Uramatyám! - kiáltott fel, és megfarolt. - Észre sem vettem, hogy megelőzött! Egyesek úgy mennek, mint a meszes!

Csak amikor a spéci sportkocsi elszáguldott a gyorssávban, akkor tűnt fel neki, hogy nem látja a kerekeit.

- Koncentrálj! - mondta magának. - Különben rögtön hallucinálni kezdesz.

A nyugati felüljáróhoz érve újabb forgalmi dugóba keveredtek.

- Jaj, ne! - nyögött Nettie.

- Régen a Blerontinon is voltak efféle problémák - mondta Az Újságíró. - Több millió évvel ezelőtt, amikor még nem fejlődött ki az értelmes élet.

- Jaj, fogja már be! - mondta Nettie. Nem bírta elviselni a beképzelt földönkívülieket, akik képtelenek voltak észrevenni a földi élet jó oldalait. - Semmi esélyünk. Már csak kilenc óránk maradt.

- Hová kéne eljutnunk?

- Az Earl's Court Roadra - felelte Nettie.

- Menjünk a rövidebb úton?

Nettie körülnézett. Nem látott rendőrautókat, a nő a mögöttük álló autóban pedig a körmei vagdosásával volt elfoglalva.

- Csapjunk a lovak közé! - mondta Nettie. Az űrhajó elhagyta a felüljárót, nagy ámulatára annak a néhány kisgyereknek, akik éppen az iskolába igyekeztek.

- Anyuci nézd! Az az autó repül!

- Nem veszünk semmit - mondta az anyjuk anélkül, hogy felnézett volna a Csókolom A Kiskacsóját magazinból. - Akármilyen játékot is látunk legközelebb!

Nettie és Az Újságíró átsüvítettek a Notting Hill felett, és a Holland Park déli oldalán ereszkedtek le. Itt kivárták az alkalmas pillanatot, átrepültek egy csukott kapu felett, és feltűnés nélkül beszivárogtak az Earl's Court körüli egyirányú körforgalomba.

- Nyolc harminc! - mondta Nettie, és kiugrott az ,,autóból". - Maga maradjon itt! Ahogy azt a tetű Nigelt ismerem, még mindig ágyban van!

A saját kulcsával nyitotta ki a kaput, és felszaladt a lépcsőn Nigel lakásáig. Beengedte magát, és azonnal orra is bukott egy törött vasalódeszkában.

- Ki az? - hallatszott egy hang a hálószobából.

- Én vagyok! - mondta Nettie, feltápászkodott, és belépett a hálószobába.

A fiatal lány, akivel Nigel jelenleg együtt hancúrozott, megpróbált úgy tenni, mintha csak egy halom mosatlan ruhán ülne lovaglóülésben.

- Az istenit! Nettie! - szitkozódott Nigel, és a lepedőt maga köré bugyolálva megpróbálta eljátszani a szóban forgó mosatlan ruha szerepét. - Azt hittem, elraboltak a földönkívüliek!

- Ez most borzasztóan fontos, Nigel! - tért Nettie egyből a tárgyra.

- Megmagyarázom... - kezdte Nigel. - Tudod, ő Nancy, és nemrégiben halt meg az édesanyja, és én vigyázok...

- Emlékezz vissza Nigel! Miután az az űrhajó felszállt, láttál valakit?

- Úgy érted, elmentem-e a pszichiáterhez?

- Nem. Nem! - Ez jellemző Nigelre! Mindig csak magára gondol, gondolta Nettie. - Nem láttál egy fehérszakállas öregembert a rom körül ólálkodni?

- Azt hiszem, jobb ha én most megyek is - mondta Nancy, aki tizenkilenc éves volt, de nem nézett ki annyinak.

- Nem, nem maradj csak - mondta ösztönösen Nigel. Látta, hogy Nettie-nek jelen pillanatban nem az a legfontosabb, hogy bepasszírozza a mogyoróit a kenyérpirítóba, és abban reménykedett, hogy újra tudja kezdeni, amit eddig csinált, ha kitalálta, mit akar tőle az exbarátnője. - Mit nem láttam?

Nettie hirtelen átlátta a helyzet kilátástalanságát. Egy egész világ, egy az övénél sokkalta fejlettebb civilizáció léte múlott azon, hogy ki tud-e csikarni egy értelmes választ ebből a patkányból, akibe egykor fülig szerelmes volt. Szép kis remények! Ennyi erővel akár a macskát is taníthatta volna törökül!

- Egy fehérszakállas öregembert? - kapcsolt nagy nehezen Nigel. - Dehogynem láttam, ott volt az autómban. Bevittem az oxfordi rendőrőrsre.

Egy egész pillanatig tartott, mire Nettie rájött, hogy pont ezért az információért utazott el idáig. Amikor rájött, odarohant az ágyhoz, és cuppanós csókot nyomott Nigel szájára. Aztán Nancyére is, hogy ő se maradjon ki, s a következő percben már kettesével szedte lefelé a múlt századi stílusban épült lakóház kőlépcsőit, miközben egyfolytában azt csujogatta: - Az! Az! Az!

- Azt hiszem, jobb, ha én most megyek is - mondta Nancy. Aznap művészettörténetből államvizsgázott.