Epi­ló­gus

Azon a reg­ge­len, ami­kor meg­ér­kez­tek, Daht­o­u­di már ko­rán fel­kelt.

A pusz­tán, a háza előtt alig je­lent meg az első fény­csík, ami­kor ásí­tott egyet, ki­nyúj­tó­zott, ki­má­szott az ágy­ból, és ki­né­zett az ab­la­kon. A le­ve­gő va­la­hogy más volt; mint­ha elekt­ro­mos­ság lett vol­na ben­ne…

Két év­vel ko­ráb­ban kép­te­len­ség­nek, ba­bo­ná­nak tar­tot­ta vol­na az ilyen meg­ér­zé­se­ket. Ám az­óta csend vet­te kö­rül – nem, a „csend” szó nem fe­je­zi ki azt a né­ma­sá­got, ami­ben élt. Az egész boly­gón ő volt az egyet­len em­ber. Már érez­te a Ryus­hit; va­la­hogy úgy volt ez­zel, mint ahogy egy at­lé­ta érzi a sa­ját tes­tét, és a moz­du­la­ta­it. A le­ve­gő két­ség­te­le­nül más volt, mint más­kor. Tud­ta, va­la­mi tör­tén­ni fog.

Va­la­mi.

Fel­hú­zott egy ove­rallt, és fel­rán­gat­ta a ba­kan­csát. Bo­zon­tos ha­ját össze­fog­ta a tar­kó­ján, és ki­ment a kony­há­ba egy po­hár ví­zért. A háza és a szik­lák kö­zöt­ti for­rás vize tisz­ta volt és édes. Ha akart, le­zu­ha­nyoz­ha­tott: csak húsz ki­lo­mé­tert kel­lett meg­ten­nie a régi víz­tá­ro­ló­ig.

Daht­o­u­di las­san meg­it­ta a vi­zet, és vé­gig­gon­dol­ta az előt­te álló na­pot. Teg­nap for­ma­gya­kor­la­to­kat vég­zett, te­hát ma súly­zóz­nia kell. És per­sze meg kell lo­csol­nia a ház mö­göt­ti, üveg­fal­lal kö­rül­vett ker­tet. Hol­nap ki­megy a ke­le­ti szek­tor­ba, és meg­né­zi, ér­kez­tek-e lá­to­ga­tók…

Le­nyel­te az utol­só korty vi­zet, és a mo­so­ga­tó­ba tet­te a po­ha­rat. Leg­elő­ször azon­ban az ete­tést kel­lett el­vé­gez­nie.

Daht­o­u­di ki­lé­pett a ház­ból. Kis hí­ján orra bu­kott Cre­ep­ben. A ku­tya fel­ug­rott, és örö­mé­ben, hogy újra lát­hat­ja a nőt, csó­vál­ni kezd­te a far­kát.

A nő meg­va­kar­ta a ku­tya fü­lét.

– Én is örü­lök, Cre­ep. Már… Mennyi is? Már vagy hat órá­ja nem lát­ta­lak.

Cre­ep bol­do­gan csa­hol­va kö­vet­te a nőt a rhynth is­tál­ló­hoz. Át­fu­tott Daht­o­u­di lá­bai kö­zött, és majd­nem fel­dön­töt­te.

– Buta ku­tya – mond­ta a nő ked­ve­sen. Cre­ep ugat­ni kez­dett. Va­la­hány­szor a ku­tyá­ra né­zett, a nő ma­gá­ban há­lát adott Ja­me­nek és Cat­hi­e­nek. Cre­ep re­mek part­ner volt; a je­len­lé­té­vel meg­aka­dá­lyoz­ta, hogy a ma­gá­nya túl­sá­go­san el­ha­tal­ma­sod­jon. Ami­kor vele ma­radt, Jame és Cat­hie csak ar­ról be­szélt, hogy egy ku­tya szá­má­ra az a leg­jobb, ha sza­ba­don él­het – ám köz­ben mind­annyi­an tud­ták, hogy Cre­ep tu­laj­don­kép­pen aján­dék.

– Jó reg­gelt, srá­cok.

A há­rom rhynth las­san fel­emel­te a fe­jét. Spot, Milo és Mim. Ve­lük nem le­he­tett olyan jól el­be­szél­get­ni, mint Cre­ep­pel, de ők is sze­lí­dek vol­tak. Daht­o­u­di a há­rom ál­la­tot hasz­nál­ta a köz­le­ke­dés­re is. Volt ugyan egy ro­bo­gó­ja, de nem pa­za­rol­ta az üzem­anya­got. A kis ked­ven­cei mi­att ne­he­zé­re esett, ha húst kel­lett en­nie, de meg­tet­te, hi­szen az éle­te füg­gött tőle. Sze­ren­csé­re csak min­den má­so­dik hó­nap­ban kel­lett va­dász­nia.

Daht­o­u­di ki­ön­tött egy adag­nyi ma­got az ete­tő­be, és meg­va­kar­ta Mim fü­lét. Az ál­lat fel­hor­kant, és enni kez­dett; úgy za­bált, mint­ha ad­dig éhe­zett vol­na.

– In­kább „disz­nó­nak” kel­lett vol­na el­ne­vez­ni ben­ne­te­ket – mond­ta Daht­o­u­di. A rhynt­hek nem tö­rőd­tek vele.

Daht­o­u­di vissza­ment a ház­ba, és le­ült a ve­ran­dá­ra, hogy vé­gig­néz­ze a nap­kel­tét. Már elég vi­lá­gos volt ah­hoz, hogy lát­ha­tó le­gyen a ház ele­jé­re ki­tű­zött, asza­ló­dott ko­po­nya, a ki­rály­nő feje. A tró­fe­á­ja. Az övé, és Tö­rött Agya­ré.

Cre­ep le­fe­küdt a nő mel­lé, és az or­rá­val meg­bök­dös­te a lá­ba­it.

– Mi­től más ez a mai nap, ku­tyus? Mert va­la­hogy más… Cre­ep fel­né­zett rá, majd vissza­fe­küdt. A nő meg­pas­kol­ta a ku­tya ol­da­lát, és el­mo­so­lyo­dott.

Már majd­nem két éve volt egye­dül. Tö­rött Agyar ha­lá­la után csat­la­ko­zott a te­le­pe­sek­hez. Hosszú ide­ig kel­lett vár­ni­uk: majd­nem két hó­nap­ba tel­lett, mire meg­ér­ke­zett a se­gít­ség. Ad­dig­ra dön­tött, és el­tö­kél­te ma­gát. El­ha­tá­ro­zá­sa vég­le­ges volt. A far­me­rek kö­zül né­há­nyan ele­in­te vi­tat­koz­tak vele, de ha­mar rá­jöt­tek, fe­les­le­ge­sen te­szik.

A cég nem is pró­bál­ta le­be­szél­ni a ter­vé­ről. Elő­ször vá­dat emel­tek el­le­ne – os­to­ba­ság volt, de meg­tet­ték –, ám az íté­let el­ma­radt. „Cse­le­ke­de­te­it el­ke­rül­he­tet­le­nül szük­sé­ges­sé tet­te a ki­ala­kult hely­zet.” Szép csend­ben fel­bon­tot­ták a vele kö­tött szer­ző­dést. Ez sem ér­de­kel­te kü­lö­nö­seb­ben. Chi­gu­sát ag­gasz­tot­ták az eset­le­ges kö­vet­kez­mé­nyek, ezért hír­zár­la­tot ren­delt el az ügy­ben. Az öreg nem volt buta. Hi­va­ta­los „gond­nok­ká” ne­vez­te ki a nőt, de ki­von­ta üz­le­ti ér­de­kelt­sé­ge­it a Cyg­ni rend­szer­ből. Azt be­szél­ték róla, hogy so­ha­sem köl­töt­te a pén­zét olyan he­lyek­re, ahol va­la­mi sze­ren­csét­len­ség tör­tént, és hogy ba­bo­nás fé­le­lem­mel ke­rül­te a Ryus­hi­hoz ha­son­ló „meg­át­ko­zott” vi­lá­go­kat. A ga­la­xis­ban ren­ge­teg boly­gó volt, és kö­zü­lük több száz az öreg tu­laj­do­nát ké­pez­te. Ész­re sem vet­te en­nek az egy­nek a hi­á­nyát.

Csak Roth, a sze­re­tő­je, meg We­a­ver ér­tet­te meg iga­zán, hogy mi­ért akart a Ryushin ma­rad­ni.

A te­le­pe­sek a vé­gén fel­ke­re­ked­tek, hogy a Ri­gel rend­szer­ben min­dent elöl­ről kezd­je­nek. Daht­o­u­di egye­dül ma­radt a Ryushin. Bol­dog volt. Éle­té­ben elő­ször érez­te úgy, hogy nem fe­nye­ge­tik a sár­ká­nyok. Meg­ta­lál­ta a bé­két.

– Min­den, ami fon­tos ne­kem, ezen a he­lyen van – mond­ta hal­kan.

Cre­ep fújt egyet; va­ló­szí­nű­leg unat­ko­zott. A nő ren­ge­teg időt töl­tött el az­zal, hogy fel­idéz­te a régi be­szél­ge­té­se­ket és ese­mé­nye­ket. A ku­tya két éve ugyan­azo­kat a tör­té­ne­te­ket hall­gat­ta.

A reg­ge­li égen fel­vil­lant va­la­mi. A nő elő­ször azt hit­te, csak kép­ze­lő­dik. Olyan hosszú idő telt már el az­óta…

A vil­la­nás egy­re fé­nye­seb­bé vál­to­zott. Daht­o­u­di lát­ta, ahogy át­sze­li a le­ve­gőt, és egy­re lej­jebb eresz­ke­dik. Olyan messze volt, hogy a hang­ja el sem ju­tott a fü­lé­ig. Cre­ep meg­érez­te a gaz­dá­ja iz­ga­tott­sá­gát; fel­ült, és hal­kan nyü­szí­te­ni kez­dett.

A tárgy ke­cses ív­ben nyu­gat felé for­dult, és le­eresz­ke­dett. Nem volt messze; a tá­vol­sá­got rhynth-há­ton ma­xi­mum egy nap alatt meg le­he­tett vol­na ten­ni. Daht­o­u­di No­gu­chi gyor­san fel­állt, és meg­pró­bál­ta le­csil­la­pí­ta­ni az iz­gal­mát.

„Ta­lán csak egy me­te­or”, gon­dol­ta, de nem iga­zán hit­te.

Ké­szü­lőd­ni kez­dett.

Hét órá­val ké­sőbb le­szállt Milo há­tá­ról, és a per­zse­lő nap­fény­ben a kis szik­la­for­má­ci­ó­hoz ment. Egy messze­lá­tó meg egy ka­ra­bély volt nála – a cég min­den­nel el­lát­ta.

A me­re­dek szik­la­fa­lak­kal kö­rül­vett kis völgy­ből, ahol a tárgy le­eresz­ke­dett, vé­kony füst­csík szállt az ég felé.

Daht­o­u­di nesz­te­le­nül be­sur­rant a szik­lák közé, és fel­ka­pasz­ko­dott egy égett fe­lü­le­tű kő­tömb­re. Kö­rül­né­zett; ad­dig for­go­ló­dott, amíg vé­gül fel­fe­dez­te a füst for­rá­sát…

Vagy száz mé­ter­nyi tá­vol­ság­ban egy ki­csiny jár­mű ha­ladt a re­pe­de­zett ta­la­jon. A nő do­bo­gó szív­vel rá­fó­ku­szál­ta a messze­lá­tó­ját.

A jár­mű mö­gött hú­zó­dó nyom­vo­nal vége kí­vül volt Daht­o­u­di lá­tó­me­ze­jén. A sáv túl­só fe­lén va­la­mi göm­böly­ded, ová­lis test állt…

Daht­o­u­di le­eresz­tet­te a messze­lá­tót, és egy per­cig moz­du­lat­la­nul állt. Szó­ra­ko­zot­tan meg­dör­zsöl­te a sze­mei kö­zöt­ti, el­fe­hé­re­dett seb­he­lyet.

– Már nem kell sok idő hoz­zá – mond­ta. El fog­ja mon­da­ni ne­kik a tör­té­ne­tet, be­szél­ni fog Tö­rött Agyar bá­tor­sá­gá­ról és vi­téz­sé­gé­ről. El­mond­ja majd, hogy tör­tén­he­tett meg a ka­taszt­ró­fa…

Milo rá­bá­mult. A nő meg­fe­szí­tet­te saj­gó iz­ma­it, majd fel­ka­pasz­ko­dott az ál­lat há­tá­ra, hogy ha­za­üges­sen.

* * *

A ve­zér vé­gig­né­zett az előt­te so­ra­ko­zó ya­ut­já­kon, és fel­só­haj­tott. A ta­nonc­ok ké­szen áll­tak; fe­szült ben­nük az erő, és éhe­sek vol­tak a gyil­ko­lás­ra. A hajó mel­lett áll­tak; láng­ve­tő­ik tára tele volt, pen­gé­ik ki­fen­ve.

A Ve­zér arra is pa­ran­csot ka­pott, hogy a va­dá­szat köz­ben ke­res­se meg Da­chan­dét és a csa­pa­tát, az el­tűnt ha­jó­val ér­ke­zett va­dá­szo­kat.

A Ve­zér jól is­mer­te Da­chan­dét. A vén tö­rött agya­rú jó Ve­zér volt, és erős har­cos, még­is va­la­mi baj tör­tént vele. A nagy­ve­zé­rek tud­ni akar­ták, mi lett a sor­sa. A nagy­ve­zé­rek min­den­re kí­ván­csi­ak vol­tak – fel­té­ve, ha nem ne­kik kel­lett meg­sze­rez­ni­ük az in­for­má­ci­ó­kat.

Vk’le­ita meg­ráz­ta a fe­jét, és újra vé­gig­né­zett a fi­a­tal ya­ut­já­kon. Va­la­mi­kor ő is együtt va­dá­szott Da­chan­dé­val. Tisz­tel­te az öre­get, ahogy oly so­kan. Ám Da­chan­de min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint meg­halt. Aki pe­dig meg­halt, az ha­lott – ez volt a dol­gok rend­je. Már több, mint egy hosszú cik­lus telt el Da­chan­de el­tű­né­se óta. Ennyi idő alatt min­den nyom el­tűn­het. Az öreg csa­pa­tá­nak te­te­me­it, a nap­szít­ta cson­to­kat már rég szét­hord­hat­ták a boly­gó dög­evői.

Vk’le­ita a má­sik Be­ava­tott, Ci’tde felé bó­lin­tott. Ci’tde fog­ja el­kí­sér­ni a ta­nonc­o­kat az első fel­de­rí­tés­re. A va­dá­szat rög­tön sö­té­te­dés után fog el­kez­dőd­ni.

A Ve­zér a ha­jó­nál ma­radt. Ki­hasz­nál­ta az egye­dül­lé­tet, és el­vég­zett egy sor gya­kor­la­tot. A fi­a­ta­lok ta­ní­tá­sa ren­ge­teg ener­gi­á­ját fel­emész­tet­te; örült, hogy vég­re egye­dül le­het. Még meg kel­lett vizs­gál­nia az „ui’stbi”-t, a te­re­pet. Per­sze a leg­több mun­kát a hajó „gkin­mar”-ján ke­resz­tül is el­vé­gez­het­te, de vol­tak olyan he­lyek, ami­ket min­den­kép­pen be kel­lett jár­nia. Már alig vár­ta, hogy vég­re jár­jon egyet, hogy ki­nyúj­tóz­tas­sa és ki­la­zít­sa a ha­jón el­gém­be­re­dett iz­ma­it.

Be­fe­jez­te a gya­kor­lást, és le­ült a föld­re, hogy meg­tisz­tít­sa a pán­cél­ját. A ya­ut­ják csak ak­kor fog­nak vissza­tér­ni, ha a na­pok túl­ju­tot­tak pá­lyá­juk csúcs­pont­ján. Még ren­ge­teg ide­je volt.

Va­la­mi neszt hal­lott a háta mö­gül.

Vk’le­ita talp­ra szök­kent. A hang a hajó túl­só ol­da­lá­ról ér­ke­zett. A Ve­zér fel­csa­tol­ta a láng­ve­tő­jét, és el­in­dult. Ahogy a hajó ele­jé­hez ért, fi­gyel­mez­te­tő­en fel­szisszent.

Sem­mi vá­lasz.

Hir­te­len egy apró alak lé­pett elé. Vk’le­ita cél­zott, és már majd­nem rá­lőtt…

… vé­gül azon­ban bi­zony­ta­la­nul le­eresz­tet­te a láng­ve­tőt. A lény nem ya­ut­ja volt. Ak­ko­ra volt csak, mint egy gyer­mek, de pán­célt és csuk­ló­tőrt vi­selt.

Az is­me­ret­len fel­emel­te a ke­ze­it, és las­san el­in­dult a Ve­zér felé.

„Egy ’mber!”

A Ve­zér újra fel­emel­te a fegy­ve­rét, és a lény be­te­ge­sen sá­padt, „för­tel­mes” ar­cá­ba né­zett…

A lény kö­ze­lebb lé­pett, és ol­dal­ra dön­töt­te a fe­jét.

A Ve­zér könnye­dén le­lő­het­te vol­na. Ha a ya­ut­ják a kö­zel­ben let­tek vol­na, min­den­kép­pen lő, hi­szen egy har­cos csak így re­a­gál­ha­tott a kö­zel­gő ve­szély­re. Ám ez az apró lény egy­ál­ta­lán nem lát­szott fe­nye­ge­tő­nek. A Ve­zér is­mer­te a ’mbe­rek-ről szó­ló tör­té­ne­te­ket, va­la­hogy még­sem lát­ta fé­lel­me­tes­nek. És a je­lek sze­rint nem is félt. Büsz­kén lép­ke­dett, majd­nem úgy, mint­ha har­cos len­ne. A ’mbe­rek­ről min­den­ki úgy tud­ta, hogy gyá­vák. Fé­lel­me­te­sek, ami­kor sa­rok­ba szo­rul­nak, de csak a leg­rit­kább ese­tek­ben áll­nak szem­től szem­be az el­len­fe­le­ik­kel.

A Ve­zér kí­ván­csi lett.

– Ki vagy? – kér­dez­te.

A ’mber ma­gá­ra mu­ta­tott.

– Da’dtou-di.

Vk’le­ita szét­fe­szí­tet­te az agya­ra­it. A lény ak­cen­tu­sa ret­te­ne­tes volt, de még­is ért­he­tő­en be­szélt. Asszony len­ne? Egy nő­ne­mű ’mber? A neve azt je­len­tet­te, hogy „kis tőr”…

A Ve­zér meg­sze­gett min­den sza­bályt, amit ad­di­gi éle­te so­rán be­lé­ne­vel­tek. Le­eresz­tet­te a láng­ve­tő­jét, és kö­ze­lebb lé­pett. Ez olyan do­log volt, ami­nek a vé­gé­re kel­lett jár­nia. Az ’mber nem moz­dult.

Ami­kor már csak né­hány lé­pés­nyi tá­vol­ság vá­lasz­tot­ta el a ’mber­től, a Ve­zér meg­állt, és óva­to­san vé­gig­mér­te az apró ala­kot. Olyan fürt­jei vol­tak, mint egy ya­ut­já­nak; fegy­vert hor­dott ma­gá­nál. A pán­cél­ja rész­ben olyan volt, ami­lyet a har­co­sok vi­sel­tek – Vk’le­ita fel­is­mer­te a Ke­mény Hú­sú­ak bő­ré­nek da­rab­ja­it –, rész­ben is­me­ret­len anyag­ból ké­szült.

A ’mber újra ma­gá­ra mu­ta­tott.

– Da’dtou-di – is­mé­tel­te. Fel­emel­te a ke­zét, és meg­érin­tet­te az ar­cát.

A Ve­zér kö­ze­lebb ha­jolt hoz­zá. A ’mber fe­jén egy jel volt. Vk’le­ita még kö­ze­lebb ha­jolt. Nem! Ez nem le­het! Két lé­pes­sel kö­ze­lebb lé­pett, le­ha­jolt, és a ’mber fe­jé­re me­resz­tet­te a sze­mét.

A ’mber arca meg sem rez­zent; nem lát­szott raj­ta fé­le­lem.

A jel…

A ’mber „Be­ava­tott” volt! Egy Be­ava­tott ’mber! Ez le­he­tet­len! Ez egy­sze­rű­en kép­te­len­ség. Vi­szont a jel… Va­ló­ban ott volt a hom­lo­kán. A jel, ami… Ami…

Da­chan­de jele!

Mi a sá­tá­ni „pauk” le­het ez?

Vk’le­ita fel­mor­dult.

– Is­me­red Da­chan­dét? Hol van?

Da’dtou-di meg­ráz­ta a fe­jét, és a Ve­zér­re mu­ta­tott. Újra meg­érin­tet­te a sa­ját ar­cát, most azon a he­lyen, ahol az agya­rai let­tek vol­na, ha ya­ut­já­nak szü­le­tik. Az uj­ja­i­val mu­ta­tott va­la­mit. Mint­ha azt je­lez­te vol­na, hogy le­tört az agya­ra.

Da­chan­de!

– Foly­tasd!

A ’mber ki­vil­lan­tot­ta a fo­ga­it, és a ke­ze­i­vel mint­ha szét­té­pett vol­na va­la­mit. Az­u­tán újra a „Da­chan­de” je­let mu­tat­ta. „Thei-de.” Da­chan­de meg­halt.

Da’dtou-di kö­ze­lebb lé­pett a Ve­zér­hez, és óva­to­san a vál­lá­ra tet­te a ke­zét. „Üd­vö­zöl­te” őt!

Vk’le­ita döb­bent cso­dál­ko­zás­sal ol­dal­ra dön­töt­te a fe­jét, és vi­szo­noz­ta a kö­szön­tést. Ilyes­mi­ről még sen­ki sem hal­lott. Itt áll, szem­ben egy „pauk” ’mber­rel, és a moz­du­la­ta­it lesi. A ’mber pe­dig je­lek­kel el­me­sé­li neki egy Be­ava­tott har­cos ha­lá­lá­nak tör­té­ne­tét. Az asszony ’mber volt, de a har­co­sok nyel­vén Da’dtou-di-nak ne­vez­te ma­gát. Da­chan­de je­lét vi­sel­te a hom­lo­kán. Ez egé­szen biz­tos, hi­szen egyet­len har­cos sem árul­ná el egy ide­gen lény­nek, hogy en­nek a jel­nek mi az ér­tel­me. A ’mber asszony el­jött hoz­zá, hogy el­me­sél­je neki Da­chan­de ha­lá­lát. És még va­la­mi mást is…

– Va­dá­szat? – kér­dez­te Vk’le­ita. – Azért jöt­tél, hogy ve­lünk va­dássz? – Ki­pat­tin­tot­ta a pen­gé­it, és a le­ve­gő­be csa­pott.

Da’dtou-di ol­dal­ra dön­töt­te a fe­jét, és ki­vil­lan­tot­ta apró fo­ga­it. Egyik kar­ját a le­ve­gő­be emel­te, és hát­ra­ve­tet­te a fe­jét.

Hosszú, kü­lö­nös ki­ál­tást hal­la­tott – Vk’le­ita az erő­szak és a vér­vágy üvöl­té­sé­nek vél­te a han­got.

A Ve­zér a kí­sér­te­ti­es han­got hall­gat­va kör­be­jár­ta a ’mbert. Apró volt, de jól moz­gott; ma­gán vi­sel­te a har­co­sok je­lét, és is­mer­te Da­chan­dét. Vk’le­ita ala­po­san szem­ügy­re vet­te.

Pél­da nél­kü­li do­log volt, de… De igaz. Az asszony Be­ava­tott volt. Akár­hogy is ju­tott a jel­hez, Be­ava­tott volt. A Ve­zér tud­ta, még soha sen­ki sem vál­toz­tat­ta meg ennyi­re a va­dá­szat sza­bá­lya­it. De mit te­he­tett? Har­cos volt, egész éle­té­ben har­cos­ként élt. Hagy­ni kell, hogy egy má­sik har­cos együtt va­dásszon a csa­pa­tá­val.

Ta­lán meg­ta­nul­hat­ják egy­más nyel­vét. Ta­lán így majd rész­le­te­sen meg­is­mer­he­ti Da­chan­de tör­té­ne­tét. Le­het, hogy az asszony ve­lük akar majd men­ni. Ta­lán kö­ve­ti őket az ott­ho­nuk­ba, és meg­ta­nít­ja őket a ’mbe­rek mód­sze­re­i­re. Óri­á­si tisz­te­let ve­szi majd kö­rül azt a ya­ut­ját, aki ha­za­vit­te a ’mber har­cost.

Igen. Ta­lán az egész ga­la­xis­ban el­ter­jed majd a híre…

A Ve­zér fel­emel­te a kar­ját, és fel­üvöl­tött. Da’dtou-di egy pil­la­na­tig hall­ga­tott, majd ő is ki­ál­toz­ni kez­dett.

Ren­ge­teg do­log le­het, ami­re meg­ta­nít­hat­ják egy­mást.

Vége