18.

Ahogy a fé­nyek meg­fa­kul­tak, Ti­chin­de el­in­dult a ko­pár vi­lá­gon, és harc­ba ve­zet­te a bá­tor ya­ut­já­kat. A „kwei” ’mbe­rek egy vas­tag kapu mö­gött ba­ri­ká­doz­ták el ma­gu­kat; a fegy­ve­re­i­ket – for­ró­ak és ha­lá­lo­sak vol­tak – kint hagy­ták, de oda­bent­ről ve­zé­rel­ték a mű­kö­dé­sü­ket. Mi­előtt Ti­chin­de vissza­vo­nu­lást ve­zé­nyelt, hogy egy újabb, erő­sebb tá­ma­dást szer­vez­zen el­le­nük, két har­cos az éle­tét vesz­tet­te. A trük­kös ör­dö­gök el­rej­tőz­tek a kapu mö­gött, és tá­vol­ról öl­dö­köl­tek.

Már csak hat ta­nonc ma­radt. Va­la­mennyi­en a ’mbe­rek egyik épít­mé­nye mö­gött ku­po­rog­tak, és Ti­chin­de pa­ran­csa­it vár­ták. Ami­kor két ya­ut­já­ja pusz­tu­lá­sát lát­ta, Ti­chin­de el­bi­zony­ta­la­no­dott, de amint vé­gig­né­zett a va­dá­szat­ra éhes har­co­sa­in, el­il­lant min­den két­sé­ge. Mahn­de és Da-ec’te las­sú volt és os­to­ba, de ezek a har­co­sok győ­ze­lem­mel fog­ják be­fe­jez­ni a va­dá­sza­tot.

– Skl’da’-si, te le­szel a „hult’ah”, és há­tul ma­radsz. – Skl’da’-si­nak volt a leg­jobb sze­me; a tá­ma­dás köz­ben en­nek jó hasz­nát ve­he­tik, hi­szen ő biz­tos fel­fe­de­zi majd, ha a ’mbe­rek eset­leg les­ből, há­tul­ról tá­mad­nak rá­juk.

A ya­ut­ja bic­cen­tett, és el­lé­pett a töb­bi­ek­től.

– El­ér­ke­zett a „nain-de” va­dá­sza­tá­nak ide­je – mo­rog­ta az új Ve­zér. Be­széd köz­ben fel­emel­te a hang­ját. – Itt az idő, hogy ad­dig öl­dö­köl­jünk, amíg a „pyo­de amedh” tró­fe­ák mind a lán­dzsá­ink vé­gé­re nem ke­rül­nek, amíg a „th­wei”-jük a mi di­cső­sé­gün­ket je­lez­ve ki nem fo­lyik, amíg a harc vé­get nem ér. Ezer tör­té­ne­tet fog­nak majd me­sél­ni, és min­den­ben em­le­get­ni fog­ják a ne­vün­ket, mert győz­ni fo­gunk!

Ti­chin­de él­ve­zet­tel szét­fe­szí­tet­te az agya­ra­it. A har­co­sai hal­kan fel­szisszen­tek. Va­la­mennyi­en fel­ké­szül­tek.

Etah’-dte kezd­te el az Éj­fé­li Csók kán­tá­lá­sát. A ya­ut­ják egy­más után be­kap­cso­lód­tak az or­dí­to­zás­ba. Lán­dzsá­i­kat az égre emel­ték, ri­kol­tá­sa­ik meg­re­meg­tet­ték a ’mbe­rek vi­lá­gá­nak pos­hadt le­ve­gő­jét. Ti­chin­de han­go­san és hosszan el­bő­dült; a Puha Hú­sú­ak ezen az éj­sza­kán szá­zá­val fog­nak el­pusz­tul­ni, és ő lesz a mé­szár­lás ve­ze­tő­je.

Mert a va­dá­szat, az a min­den.

* * *

A ha­nyatt fek­vő No­gu­chi két kö­nyö­ké­re tá­masz­kod­va meg­pró­bált el­ver­gőd­ni fan­tasz­ti­kus tá­ma­dó­ja elől.

„De hi­szen itt sem­mi sincs!”

Ahogy a gon­do­lat az agyá­ba pat­tant, a fur­csán hul­lám­zó por va­la­hogy meg­vil­lant, és fo­ko­za­to­san el­sö­té­te­dett. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a har­co­sok egyi­ke ma­gas­lott No­gu­chi fö­lött. Vas­tag kar­ja­it a feje fölé emel­te, majd a nő fe­jé­hez tar­tot­ta a lán­dzsá­ja he­gyét.

Ko­ráb­ban, a ha­jó­nál a nagy ijedt­ség mi­att No­gu­chi tel­je­sen meg­fe­led­ke­zett ar­ról, hogy mi­előtt el­in­dult, egy pus­kát ve­tett ke­reszt­be a há­tán. Most azon­ban eszé­be ju­tott a fegy­ver.

Elő­re­rán­tot­ta a ne­héz pus­kát.

Túl las­sú volt. Az idő telt; a pil­la­na­tok sűrű olaj­csep­p­ek­ként pe­reg­tek. Egy örök­ké­va­ló­sá­gig tar­tott, míg a vál­lá­hoz szo­rí­tot­ta a fegy­vert, és cél­zott…

Hir­te­len sö­tét­ség tá­madt, és be­bo­rí­tot­ta a sár­kányt.

A lény háta mö­gött, a fal­nál meg­je­lent egy se­reg­nyi fé­mes-fe­ke­te ro­var. Ri­kol­toz­va elő­özön­löt­tek, és éles kar­ma­ik­kal ha­do­nász­va meg­tá­mad­ták a sár­kányt.

No­gu­chi nem lát­ta, nem is hal­lot­ta a dö­gök ér­ke­zé­sét, de most ez sem szá­mí­tott. Talp­ra ug­rott, és mi­köz­ben a vér­fa­gyasz­tó­an üvölt­ve el­dő­lő har­cost bá­mul­ta, hát­rál­ni kez­dett. Az iszo­nya­tos ro­va­rok vi­sí­toz­va tép­ni kezd­ték ál­do­za­tu­kat. Sá­padt­zöld fo­lya­dék – a sár­kány vére – fröccsent a fe­ke­te dö­gök­re, de azok csak hát­ra­ve­tet­ték ocs­mány, hosszú­kás fe­jü­ket, és vi­sí­tot­tak.

„A franc­ba az egésszel!”

No­gu­chi meg­for­dult, és fut­ni kez­dett.

* * *

Ami­kor az el­tor­la­szolt be­já­rat mel­lett őr­kö­dő Ack­land fel­or­dí­tott, Roth ép­pen Cat­hie mö­gött, a déli zsi­lip­ka­pu kö­ze­lé­ben, az ope­rá­ci­ós pa­nel előtt állt.

– Ké­szül­je­tek! – üvöl­töt­te Ack­land. – Va­la­mi jön!

Roth biz­ta­tó­an meg­szo­rí­tot­ta Cat­hie vál­lát, majd fel­kap­ta a ka­ra­bé­lyát, és a kapu mel­lé, a töb­bi fel­fegy­ver­zett nő és fér­fi közé ment. Cre­ep a sar­ká­ban ma­radt.

Ahogy fut­va meg­tet­te a tíz-ti­zen­két mé­te­res tá­vol­sá­got, Roth szí­ve va­dul do­bo­gott. Hi­ro­ki vagy húsz perc­cel ko­ráb­ban je­lent­ke­zett be az ope­rá­ci­ós kon­zol­tól. A csa­pa­ta min­dent meg­tett, hogy vissza­ver­je a tá­ma­dó­kat, de a mu­ní­ci­ó­juk nagy ré­szét vak­tá­ban pu­fog­tat­ták el; min­den­ki egy­re in­kább el­hit­te, hogy az ide­ge­nek­nek va­la­mi­lyen lát­ha­tat­lan­ná tevő kö­pe­nyük van. A ka­me­rák úgy he­lyez­ked­tek el, hogy Hi­ro­ki csa­pa­tá­ból csu­pán né­hány em­ber lát­szott a mo­ni­to­ro­kon, de az el­len­ség vé­gig rejt­ve ma­radt.

Roth a csa­pa­ta első so­ra­i­ban he­lyez­ke­dett el, és a meg­erő­sí­tett ple­xi­ka­pu­ra irá­nyí­tot­ta a fegy­ve­rét. Kö­rü­löt­te re­me­gett a le­ve­gő a fe­szült­ség­től; sen­ki sem tu­dott va­la­mi so­kat az ide­ge­nek­ről, az em­be­rek még ab­ban sem vol­tak biz­to­sak, hogy egy­ál­ta­lán mit akar­nak, vagy mit csi­nál­nak. Ta­lán nem is lesz olyan könnyű vé­gez­ni ve­lük…

Ép­pen Re­u­ben Hein, az egyik geo­tech­ni­kus őr­kö­dött. Az ar­cát a fal­ba vá­gott lyuk­hoz szo­rí­tot­ta. Hir­te­len fel­emel­te sö­tét­bar­na ke­zét, és csend­re in­tet­te a kö­rü­löt­te ál­ló­kat. Egy­más után tel­tek a hosszú má­sod­per­cek.

Roth érez­te, hogy a tar­kó­já­tól el­in­dul egy ve­rí­ték­csöpp, és las­san le­cso­rog a nya­kán. Le­huny­ta az egyik sze­mét, és az uj­ját la­zán a fegy­ve­re ra­va­szá­ra tet­te.

– Min­den rend­ben, ne lő­je­tek! – ki­ál­tott hát­ra Hein. – Csak No­gu­chi jön!

Roth csak ak­kor döb­bent rá, hogy mi­lyen ide­ges volt, ami­kor Hein sza­vai hal­la­tán hű­vös meg­könnyeb­bü­lés áradt szét ben­ne. A tár­sa­i­val együtt ő is le­eresz­tet­te a fegy­ve­rét, és hát­ra­lé­pett a ka­pu­tól.

No­gu­chin lát­szott, hogy már har­colt; a ru­há­ja té­pett volt és po­ros, min­dig jól­fé­sült haja cso­mók­ban ta­padt a fe­jé­hez, az arca ki­pi­rult. Gyor­san be­lé­pett a ka­pun, és fel­mér­te a hely­ze­tet.

– Lát­ta őket? Mi a fran­cok ezek? Há­nyan van­nak? – Ack­land fé­lig el­áll­ta a nő út­ját. Hi­á­ba pró­bál­ta rej­te­get­ni a fé­lel­mét, vö­rös arca el­árul­ta, mit érez.

– Túl so­kan – mond­ta No­gu­chi. Szem­be­for­dult a far­me­rek­ből és a cég em­be­re­i­ből álló cso­port­tal, és tisz­ta, ha­tá­ro­zott, pa­ran­cso­ló han­gon be­szél­ni kez­dett. – Vo­nul­ja­nak vissza a bel­ső ka­pu­hoz, ezt a kül­sőt pe­dig he­g­essze be va­la­ki. Az összes aj­tót zár­ják le. A fel­ső szin­te­ken is. Min­det, ki­vé­ve a ke­le­ti ka­put. Az én en­ge­dé­lyem nél­kül sen­ki sem me­het ki.

Hein­re né­zett.

– Elég­gé szer­ve­zett a csa­pat ah­hoz, hogy mind­ezt anél­kül meg­csi­nál­ják, hogy agyon­ta­pos­nák egy­mást?

Hein bó­lin­tott.

– Majd in­téz­ke­dem.

– Van­nak itt gye­re­kek?

– Igen – szó­lalt meg Lo­ren Ga­unt. – A ta­nács­te­rem­ben van­nak. Ép­pen esz­nek. Da­vid­son és Jon­son vi­gyáz rá­juk.

No­gu­chi fel­só­haj­tott, és ki­húz­ta ma­gát. Mint­ha egy ki­csit meg­könnyeb­bült vol­na. A te­kin­te­té­vel meg­ke­res­te a töb­bi­ek kö­zött ácsor­gó Span­nert, elé lé­pett, és át­nyúj­tot­ta neki a re­vol­ve­rét.

– Ké­rem, tölt­se ezt meg ne­kem. És sze­rez­zen hoz­zá egy pár tar­ta­lék lő­szert is. Ha le­het, pán­cél­lyug­ga­tó go­lyó­kat hoz­zon.

Span­ner óva­to­san át­vet­te a fegy­vert.

– Mennyi lő­szer­re lesz szük­sé­ge?

– Tíz tár­ra… A le­he­tő leg­gyor­sab­ban he­g­esszék le a ka­pu­kat!

No­gu­chi hát­ra­ment az ope­rá­ci­ós pa­nel­hez, és mint­ha ész­re sem vet­te vol­na, hogy a sza­vai mi­lyen ha­tást gya­ko­rol­tak a cso­port­ra. „Tíz tár?” Halk mor­mo­gás hul­lám­zott vé­gig a ter­men.

Roth kö­vet­te No­gu­chit, mert el akar­ta mon­da­ni a há­tul vá­ra­ko­zó Cat­hi­e­nek, mi a hely­zet.

A ja­pán nő a pult előtt meg­állt, és nyu­godt han­gon meg­szó­lí­tot­ta a ke­ze­lő­sze­mély­zet egyik tag­ját.

– Dow­ney, össze­kap­cso­ló­dott már a sza­tel­lit­tel?

– A Kis Cyg­ni még min­dig za­var… De egy órán be­lül már az is a ho­ri­zont alatt lesz.

No­gu­chi bó­lin­tott, majd We­a­ver­hez for­dult.

– Mit mu­tat­nak a ka­me­rák? Össze tud­na kap­csol­ni Hi­ro­ki­val, vagy a csa­pa­tá­val?

Cat­hie Roth mögé lé­pett, meg­fog­ta a ke­zét, és tág­ra nyílt sze­mek­kel fi­gyel­te No­gu­chit. We­a­ver las­san fel­né­zett No­gu­chi­ra, de nem szólt; könnyes sze­mei min­dent el­árul­tak.

No­gu­chi a pult­ra dob­ta a kom­szet­jét, és át­vet­te We­a­ver­től a má­si­kat. We­a­ver szé­ke mögé állt, és a pa­rá­nyi mo­ni­tor­ra né­zett.

– Hi­ro­ki! Itt Ma­chi­ko! Hall en­gem? – A hang­ja re­me­gett az ide­ges­ség­től.

Cat­hie és Roth nem so­kat lá­tott a mo­ni­tor­ból. Egy pad­lón egy nyi­tott el­ső­se­gély­lá­da he­vert, a tar­tal­ma szét­szór­va fe­hér­lett kö­rü­löt­te. A mo­ni­tor egyik sar­ká­ban egy fe­hér ká­bel lát­szott – Roth döb­ben­ten jött rá, hogy egy em­be­ri kart lát. A kar­hoz tar­to­zó test már kí­vül esett a ka­me­ra lá­tó­szö­gén. Cat­hie egy­re erő­seb­ben szo­rí­tot­ta Roth ke­zét. A kom­ból tom­pa lö­vé­sek csat­to­gá­sa hal­lat­szott.

– Hi­ro­ki! Itt Ma­chi­ko! Hall?…

– Ma…iko? – A kap­cso­lat ret­te­ne­tes volt, de Roth még­is meg­könnyeb­bült. Hi­ro­ki a je­lek sze­rint még élt. – „Bzzzt!”… A to­rony­ban van? Fried­man! Fe­küdj!

Sta­ti­kus za­jok.

No­gu­chi úgy mar­ko­lász­ta a kom­mu­ni­ká­tort, mint­ha ez­zel se­gít­het­ne Hi­ro­ki­nak. Gyor­san be­szélt; Roth most elő­ször lát­ta a nőt a szo­ká­sos ri­deg bur­ka nél­kül. A nit­ro­gén­ki­rály­nő félt.

– Fi­gyel­jen, Hi­ro­ki! Mond­ja meg a csa­pa­tá­nak, hogy hú­zód­ja­nak vissza. Ki­nyi­tunk pár ka­put, és be­ereszt­jük ma­gu­kat. Hall en­gem? Ren­del­je el a vissza­vo­nu­lást!

Hi­ro­ki hát­rébb hú­zó­dott egy ki­csit; a mo­ni­to­ron fel­tűnt a pro­fil­ja. Egy pus­kát szo­rí­tott a vál­lá­hoz – a fegy­ver nem lát­szott a kép­er­nyőn –, és hi­á­ba­va­ló­an rán­gat­ta a ra­vaszt.

– Késő! – ki­ál­tot­ta. Meg­mar­kol­ta a fegy­ve­re csö­vét, és bun­kó­ként meg­ló­bál­ta. Sta­ti­kus zö­rej. – … sem ma­radt csa­pa­tom!

Csak… és Fried­man. – Sta­ti­kus zaj. – Nem hi­szem, hogy akár egyet is el­ta­lál­tunk a… kö­zül! El­fo­gyott a mu­ní­ci­ónk, és mi is…

Még mon­dott va­la­mit, de a sza­vai be­le­vesz­tek egy szét­tö­rő ple­xi reccse­né­sé­be. Hi­ro­ki még ma­ga­sabb­ra emel­te üres pus­ká­ját.

Va­la­ki, ta­lán Fried­man fel­üvöl­tött.

– … Jön­nek!

– Vi­gyáz­zon ma­gá­ra, Ma­chi… – Sta­ti­kus sis­ter­gés.

Roth lát­ta, ahogy az ide­gen har­co­sok ha­tal­mas, sö­tét tes­te meg­je­le­nik a mo­ni­to­ron. Hi­ro­ki tel­jes ere­jé­ből le­csa­pott az egyik­re – de az ütés ha­tás­ta­lan volt. A tá­ma­dó­ja azon­ban olyan könnye­dén csap­ta a föld­höz, mint­ha csak egy gye­rek len­ne. Hi­ro­ki tes­te sze­ren­csé­re a ka­me­ra lá­tó­szö­gén kí­vül­re zu­hant, de a mo­ni­to­ron meg­je­le­nő vö­rös vér­pa­tak csak­is tőle szár­maz­ha­tott.

No­gu­chi mély, el­foj­tott han­gon fel­hör­dült, és el­for­dí­tot­ta a fe­jét. Cat­hie sírt, és Roth felé for­dult, hogy meg­pró­bál­ja meg­vi­gasz­tal­ni.

* * *

A ya­ut­ják ro­ha­ma át­tör­te a ’mbe­rek vé­del­mi vo­na­lát. Most egyet­len har­cos sem vesz­tet­te éle­tét. Már csak két Puha Húsú ma­radt tal­pon, de egy lé­leg­zet­vé­tel­nyi idő­be sem tel­lett, mire az ő sor­suk is be­tel­je­se­dett. A ki­seb­bi­ket Ti­chin­de sa­ját kezű­leg in­téz­te el. A ’mber meg­pró­bál­ta meg­ál­lí­ta­ni egy hasz­nál­ha­tat­lan lő­fegy­ver­rel – úgy fog­ta, akár egy bo­tot, de per­sze a Ve­zér szá­má­ra nem volt el­len­fél.

Az új Ve­zér le­vág­ta az ala­csony lény fe­jét. Jó har­cos volt, még ak­kor sem adta fel a har­cot, ami­kor már tel­je­sen esély­te­len volt. Ti­chin­de tud­ta, hogy a ko­po­nya a tró­fe­a­fa­la dí­sze lesz majd – per­sze előbb le kell tisz­tí­ta­nia róla a be­te­ge­sen sá­padt húst.

Ti­chin­de fel­üvöl­tött. A ’mber feje „th­wei”-t fröcs­köl­ve him­bá­ló­zott a lán­dzsá­ja vé­gén. Ta­lán a Puha Hú­sú­ak nem is vol­tak olyan ha­lá­los lé­nyek, ami­lyen­nek a ya­ut­ják előtt le­ír­ták őket Ha csak ennyi vé­de­ke­zés­re ké­pe­sek, ak­kor a Ve­zér és har­co­sai ren­ge­teg tró­fe­á­val fog­nak majd vissza­tér­ni az ott­ho­nuk­ba.