10.

A si­ma­há­tú pél­dá­nyok és a hát­ge­rinc­cel ren­del­ke­ző te­tem kö­zöt­ti kü­lönb­ség el­le­né­re vé­le­mé­nyem sze­rint a két tí­pus kül­ső je­lei csu­pán nemi in­di­ká­tor­nak szá­mí­ta­nak. Ám nem az egye­dek nemi ho­va­tar­to­zá­sá­ra utal­nak, sok­kal in­kább a zi­gó­tá­ra, vagy „pe­té­re”, ame­lyet mind­egyik ma­gá­ban hor­doz. Ahogy fen­tebb már le­ír­tam, egyik pél­dány sem „él”, a je­lek sze­rint mind­egyik csu­pán egy élő szál­lí­tó­esz­köz – ha úgy tet­szik: egy ön­já­ró pé­nisz – sze­re­pét töl­ti be.

No­gu­chi, anél­kül hogy a ha­mu­tar­tó­ra né­zett vol­na, le­ütöt­te a ci­ga­ret­tá­já­ról a ha­mut, és újra a lap te­te­jé­re pil­lan­tott. Tel­je­sen be­le­me­rült a szö­veg­be. Ez len­ne az, ami mi­att Ro­ven ki­ment a sza­ka­dék­hoz? De mi­ért nem be­szélt róla sen­ki­nek? Mi­ért nem mond­ta el neki?

„Mi­vel ilyen ke­vés min­ta alap­ján kép­te­len­ség helyt­ál­ló és biz­tos kö­vet­kez­te­té­se­ket le­von­ni, a le­he­tő leg­ha­ma­rabb a le­he­tő leg­töb­bet meg kell tud­nunk ezek­ről az egye­dek­ről. Ha a fel­té­te­le­zé­se­im helyt­ál­ló­ak, vagy leg­alább­is meg­kö­ze­lí­tik az igaz­sá­got, ak­kor most csu­pán az or­ga­niz­mus egy bi­zo­nyos fej­lő­dé­si sza­ka­szá­nak kép­vi­se­lő­i­vel ta­lál­koz­tunk. A hib­rid szi­li­kon-kar­bon sejt­konst­ruk­ció arra utal, hogy…

– ”Ön­já­ró pé­nisz”, mi? Elég vad öt­let, nem igaz? No­gu­chi össze­rez­zent, és va­dul do­bo­gó szív­vel meg­for­dult.

Egy ma­gas, sző­ke, sza­kál­las fér­fi vi­gyor­gott előt­te. Egy ki­csit bi­zony­ta­la­nul állt a lá­bán; a sza­ga el­árul­ta, hogy ivott. So­kat ivott. No­gu­chi fel­állt, és hát­rébb lé­pett.

– Maga a „Do­larhy­de”-dal jött, igaz? A fér­fi kö­ze­lebb lé­pett hoz­zá.

– A po­kol­ba is, én röp­tet­tem azt a bár­kát! – Hal­kan bö­fö­gött egyet. – Bocs. Scott Co­no­ver. Szol­gá­la­tá­ra, kis’sszony!

No­gu­chi el­mo­so­lyo­dott, de még hát­rébb hú­zó­dott. Nem iga­zán tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy a fér­fi mit akar­hat, de…

– Maga ré­szeg, Mr. Co­no­ver.

– Igen, de nem „túl” ré­szeg. Ha ér­ted, mire gon­do­lok. Te No­go­oshi vagy. Fi­gyel­te­lek…

– No­gu­chi a ne­vem – mond­ta a nő hű­vö­sen. – És ne te­gez­zen. Szó­lít­son „asszo­nyom­nak”.

Co­no­ver fel­ne­ve­tett, és elő­re­nyúlt, hogy meg­fog­ja a nő ke­zét. No­gu­chi meg­pró­bált el­hú­zód­ni elő­le, de a pi­ló­ta el­kap­ta, és meg­szo­rí­tot­ta a csuk­ló­ját. Kö­ze­lebb ha­jolt, és No­gu­chi ar­cá­ba fúj­ta al­ko­hol­bű­zös le­he­le­tét.

– Hal­lot­tam, hogy ke­mény nőcs­ke vagy. Azt mond­ták, hogy te vagy a cég ke­mény kép­vi­se­lő­je. Így van? – A ré­szeg pi­ló­ta sza­vai egy­más­ba foly­tak. Meg­pró­bál­ta az ágyé­ká­hoz húz­ni a nő ke­zét. – Van itt ne­ked va­la­mi, ami tény­leg ke­mény… – li­heg­te.

No­gu­chi össze­húz­ta a sze­me­it, és mély lé­leg­ze­tet vett.

* * *

Scott se­hol sem ta­lál­ta a ja­pán csajt; egy ide­ig csak úgy cél­ta­la­nul sé­tál­ga­tott, de az­tán vé­let­le­nül meg­hal­lot­ta, hogy egy pa­sas ar­ról be­szélt, hogy a nő a mo­ni­tor­te­rem­ben ücsö­rög.

– Ak­ci­ó­ba lé­pek – mond­ta, tu­laj­don­kép­pen csak úgy ma­gá­nak, és tán­to­rog­va el­in­dult a ve­zér­lő­te­rem felé.

Az ajtó nyit­va volt. Scott egy­szer­re két do­log­ra vá­gyott, de na­gyon: az egyik az volt, hogy egye­ne­sen be­vo­nul­jon a te­rem­be, és meg­kettyint­se a csajt, a má­sik pe­dig az, hogy hu­gyoz­zon egyet, mert már pi­szo­kul kel­lett neki. Vé­gül a kö­zép­utat vá­lasz­tot­ta: a be­já­rat előtt eresz­tet­te ki ma­gá­ból a fe­les­le­get, az­tán rög­tön ne­ki­lá­tott a hó­dí­tás­nak.

Scott csak annyit lá­tott, hogy nő ép­pen va­la­mi por­nó­fü­ze­tet ol­vas­ga­tott, és… A franc­ba, át­ko­zot­tul csi­nos volt! Scott el­kép­zel­te a csaj kes­keny kis szá­ját, ahogy vé­gig­le­ge­li az ő tes­tét, ahogy el­nye­li a far­kát; biz­tos volt ben­ne, hogy a nő is vá­gyik a do­log­ra.

Egy-két per­cig cse­ve­rész­tek, az­tán a nő kö­zöl­te vele, hogy do­mi­nát akar ját­sza­ni – „szó­lít­son asszo­nyom­nak”. A kis bo­szor­kány fo­gócs­káz­ni is akart, egy­re csak hát­rált, de az arca már ki­pi­rult a vágy­tól.

Scott elő­re­nyúlt, és meg­érin­tet­te a nőt, meg­fog­ta azt a vágy­tól re­me­gő kis tes­tét, és… És tör­tént va­la­mi, de hogy mi, azt már nem tud­ta.

Biz­tos meg­bot­lott va­la­mi­ben, mert el­vá­gó­dott…

* * *

No­gu­chi el­kap­ta a fér­fi fel­ső kar­ját, és a láb­szá­ra mögé akasz­tot­ta az egyik lá­bát. No­gu­chi meg­pör­dült, és köz­ben fel­fe­lé-hát­ra nyom­ta a pa­sast. A pi­ló­ta el­te­rült a pad­lón. No­gu­chi hát­ra­ug­rott, és ké­szen­lé­ti ál­lás­ba he­lyez­ke­dett: bal láb elöl, ke­zek ököl­ben. Az egész olyan gyor­san tör­tént, hogy szin­te még ő sem fog­ta fel, mit csi­nált.

A ré­szeg fic­kó han­go­san fel­mor­dult, de nem állt fel. No­gu­chi la­zí­tott a test­tar­tá­sán, de tá­vol ma­radt a pi­ló­tá­tól.

Egy má­sik fér­fi lé­pett a te­rem­be. A haja fe­ke­te volt, szem­üve­get vi­selt.

– Scott? – A fér­fi le­né­zett, és a pad­lón he­ve­rő ré­szeg­hez lé­pett. – Jé­zus, mi tör­tént itt? – fel­né­zett a har­ci póz­ban ácsor­gó No­gu­chi­ra, és lát­szott az ar­cán, hogy kez­di ér­te­ni a dol­got.

– Maga lesz a kö­vet­ke­ző? – Az ad­re­na­lin még min­dig ott lük­te­tett No­gu­chi tes­té­ben.

A ré­szeg ba­rát­ja fel­állt, és fel­emel­te a ke­ze­it.

– Nem, nem, én csak azért jöt­tem, hogy meg­mond­jam, hogy a ha­jót meg­pa­kol­ták, és amint a fel­ügye­lők meg­vizs­gál­ták a rhynt­he­ket, fel­visszük az első szál­lít­mányt…

– Ezt az egé­szet egy­szusz­ra da­rál­ta el. Lát­szott raj­ta, hogy elő­ször meg­hök­kent, de az­tán vissza­nyer­te a nyu­gal­mát.

No­gu­chi bó­lin­tott.

– Azt hi­szem, ezt a pi­ló­tát is ke­ze­lés­be kel­le­ne ven­nie. – Le­né­zett Co­no­ver­re, és össze­rán­col­ta a hom­lo­kát. – Nem ár­ta­na fe­le­lős­ség­re von­ni.

– Tom Strand­berg va­gyok, ’sszo­nyom. Saj­ná­lom a tör­tén­te­ket. Úgy be­szél­tük Scot­tal, hogy ma ő fog inni. – A fér­fi be­széd köz­ben le­ha­jolt, és meg­pró­bál­ta talp­ra ál­lí­ta­ni Co­no­vert. Idét­le­nül el­vi­gyo­ro­dott. – Hol­nap én le­szek a so­ros.

Strand­berg fé­lig a vál­lá­ra húz­ta Co­no­vert, és nyög­ve fel­egye­ne­se­dett.

– Mi­ben lesz maga a so­ros? – kér­dez­te No­gu­chi. – Az ivás­ban, vagy ab­ban, amit tő­lem kap­hat? – A hang­ja éles volt; tud­ta, hogy en­nek a Strand­berg­nek sem­mi köze a tör­tén­tek­hez, de a franc es­sen belé, mi­ért bo­csá­tott meg ilyen ha­mar a ba­rát­já­nak? Egy ne­mi­e­rő­szak-kí­sér­let egy­ál­ta­lán nem tré­fa­do­log.

Strand­berg az ajtó felé von­szol­ta a ré­sze­get.

– Néz­ze, biz­to­sít­ha­tom, hogy Scott töb­bé nem fog­ja zak­lat­ni. Mint­ha vég­szót hal­la­na, Co­no­ver meg­emel­te a fe­jét.

– Ro­hadt kur­va – mor­mol­ta, az­tán újra elő­re­bic­cen­tett.

Strand­berg most már szó nél­kül ki­vit­te a má­sik pi­ló­tát.

No­gu­chi vissza­ült a szé­ké­be. A szív­ve­ré­se fo­ko­za­to­san le­las­sult. El­ha­tá­roz­ta, ha a pi­ló­ta más­nap nem kér hi­va­ta­lo­san bo­csá­na­tot, pa­naszt emel el­le­ne a cég­nél.

„Ta­lán min­den­kép­pen meg kel­le­ne ten­nem.” Co­no­ver va­ló­szí­nű­leg nem ér­de­melt mást. „Van itt ne­ked va­la­mi, ami tény­leg ke­mény…” A hü­lye.

No­gu­chi meg­le­pő­dött, ami­kor azon kap­ta ma­gát, hogy han­go­san ne­vet. A bun­kó fér­fi klasszi­kus ese­te. Le­het, hogy már a Ne­an­der-völgy 101-ben is ta­ní­tot­tak ilyen mon­dá­so­kat?

No­gu­chi mo­so­lyog­va újra a ke­zé­be vet­te a pa­pí­ro­kat, ami­ket a pi­ló­ta ér­ke­zé­se előtt ol­va­sott. Nem baj, leg­alább eny­hült va­la­me­lyest az ide­ges­sé­ge, ami kez­dett el­ural­kod­ni raj­ta.

Mi­után már har­mad­szor is el­ol­vas­ta ugyan­azt a be­kez­dést, fel­só­haj­tott, és le­tet­te a je­len­tést. Fon­tos anyag volt, de az idi­ó­ta pi­ló­ta tá­ma­dá­sa mi­att annyi ad­re­na­lin áradt szét a tes­té­ben, hogy kép­te­len volt kon­cent­rál­ni. Kü­lön­ben is, már ké­ső­re járt. Ro­ven az­óta már rég csat­la­koz­ha­tott a mu­lat­ság­hoz. Az is le­het, hogy már ha­za­ment.

No­gu­chi fel­állt, nyúj­tóz­ko­dott, és ásí­tott egyet. Ta­lán még­sem esett ki annyi­ra a gya­kor­lat­ból – gon­dol­ko­dás nél­kül a pad­ló­hoz vág­ta a pa­sast. Ami­kor szük­sé­ge volt rá, a tu­dá­sa rög­tön vissza­tért.

Meg­néz­te, hogy va­la­mennyi re­kor­der be van-e kap­csol­va, majd le­vet­te a dzse­ki­jét a szék tám­lá­já­ról. El­ha­tá­roz­ta, más­nap be­szél­ni fog Ro­ven­nel azok­ról a bi­zo­nyos „min­ta­pél­dá­nyok­ról”. Va­la­hogy olyan ér­zé­se volt, hogy va­la­mi fon­tos do­log tör­té­nik oda­kint az Iwa sza­ka­dék­ban. A mun­ká­já­hoz tar­to­zott, hogy min­den­ről tud­jon.

* * *

Sö­tét volt, és me­leg. Az égett anya­gok bűze be­szi­vár­gott az éj­sza­ká­ba. A szag újra fel­ger­jesz­tet­te a fáj­dal­mat.

Da­chan­de ki­nyi­tot­ta a szá­ját, és so­ra­ko­zót pa­ran­csolt, de sem­mi sem tör­tént. Nem ér­zé­kelt moz­gást, nem hal­lot­ta a fe­lé­je kö­ze­le­dő ta­nít­vá­nyok ne­sze­zé­sét. Meg­pró­bál­ta fel­emel­ni az egyik kar­ját, hogy meg­tö­röl­je a sze­mét, de sem­mi sem tör­tént. Csak fe­ke­te­sé­get lá­tott, és for­ró­sá­got, meg fáj­dal­mat ér­zett. Az­tán újra a ká­bu­lat.

* * *

Scott­nak min­den tag­ja fájt. Ol­dal­ra for­dí­tot­ta a fe­jét, és ki­nyi­tot­ta a sze­me­it, de rög­tön le is huny­ta. Az egész ki­ba­szott boly­gó „pör­gött”. Mint­ha föld­ren­gés lett vol­na, vagy ilyes­mi.

„Mi­lyen boly­gó?”

– Mi a szar ez? – mor­mol­ta. Újra ki­nyi­tot­ta a sze­me­it.

– Vissza­tér­tél az élők so­rá­ba? – Tom arca úszott be a lá­tó­te­ré­be. Egy nyi­tott kis ko­csin ha­lad­tak a hajó felé – a föld­ren­gés­nek hitt ro­bajt egy mo­tor okoz­ta. A Ryushin van­nak. A „Do­larhy­de.” Cow­boyok.

„A ja­pán nőcs­ke…”

Scott Tom ar­cá­ra fó­ku­szál­ta a te­kin­te­tét.

– No­go­oshi – mond­ta.

Kez­dett em­lé­kez­ni a dol­gok­ra. Tom el­vi­gyo­ro­dott.

– Ki­ütött té­ged, Scott. A je­lek sze­rint meg­pró­bál­tad le­fek­tet­ni a cég hely­bé­li fe­je­sét, aki tör­té­ne­te­sen egy meg­le­he­tő­sen be­le­va­ló nő. Annyi­ra be­le­va­ló, hogy ki­ver­te be­lő­led a szart, mi­előtt fel­fog­hat­tad vol­na, hogy nem ér­dek­led. – Tom el­hall­ga­tott, majd hoz­zá­tet­te: – Ha en­gem kér­de­zel, még sze­ren­cséd van, hogy nem tép­te le a far­ka­dat, és nem adta a szád­ba.

– Óri­á­si! – mond­ta Scott. Ki­me­rül­ten le­huny­ta a sze­me­it. – Jó tud­ni, hogy te, paj­ti, öreg ha­ve­rom, te leg­alább az én ol­da­la­mon állsz.

Scott már majd­nem el­aludt, ami­kor a ko­csi meg­állt. Fel­mor­dult, és fel­ült. Vissza­ér­tek a „Do­larhy­de”-hoz.

– Se­gít­sek?

– Nem! Te ki­ba­szott Jú­dás!

Scott ki­kec­mer­gett a ko­csi­ból, de rá kel­lett döb­ben­nie, hogy a lá­bai nem iga­zán akar­nak egye­ne­sen áll­ni. Tom meg­fog­ta az egyik kar­ját, és át­húz­ta a vál­la fö­lött. Scott tel­jes sú­lyá­val rá­dőlt.

– Igen, sem­mi baj… – Tom mel­lett cso­szog­va fel­ka­pasz­ko­dott a ket­tes ra­ko­dó­rám­pá­ra. – De nem volt joga hoz­zá, hogy így el­bán­jon ve­lem!

– Ta­lán vissza kéne men­ned, és meg kel­le­ne mon­da­nod neki – fe­lel­te Tom. – Mi a fene van a vi­lá­gí­tás­sal? Prind­le ban­dá­ja egy­re lus­tább, a be­ren­de­zés meg el­sza­ró­dik…

Scott fel­só­haj­tott.

– Sza­rok a vi­lá­gí­tás­ra! De tu­dod, mire gon­dol­tam, igaz? Nem bán­ha­tott vol­na így ve­lem, el­vég­re egy ki­ba­szott „csil­lag”-pi­ló­ta va­gyok, vagy mi. – A ve­re­ség meg­sem­mi­sí­tő ér­zé­se mel­lé most már iszo­nya­tos fej­fá­jás is tár­sult.

Tom az egyik fal­hoz tá­masz­tot­ta Scot­tot.

– Várj egy pil­la­na­tot. Meg­ke­re­sem a vi­lá­gí­tás kap­cso­ló­ját. Scott to­vább mo­tyo­gott.

– Mit kép­zel ma­gá­ról ez a nő? Ki a franc ő? – A pad­ló­ra bá­mult. Az át­ko­zott rhynt­hek min­den­hol ott­hagy­ták a nyo­ma­i­kat; az egyik a je­lek sze­rint ép­pen a fo­lyo­són eresz­tet­te el ma­gát. Scott a láb­uj­ja he­gyé­vel meg­pisz­kál­ta a ned­ves, sűrű, nyál­kás vá­la­dé­kot, majd gyor­san el­for­dult – eb­ből a lát­vány­ból ennyi is ép­pen elég volt ah­hoz, hogy a gyom­ra há­bo­rog­va til­ta­koz­ni kezd­jen.

– Az a nő a cég­hez tar­to­zik – mond­ta Tom. – Fö­löt­ted áll a rang­lét­rán. – Hir­te­len ki­buk­kant a sö­tét­ből; egyik ke­zé­ben egy zseb­lám­pát tar­tott, a má­sik­kal pe­dig elő­re­nyúlt, hogy újra meg­fog­ja Scott kar­ját.

– At­tól még nem kel­lett vol­na ki­ké­szí­te­nie – fe­lel­te Scott ko­mo­ran. – Azt hi­szem, el­tört a ge­rin­cem… vagy va­la­mi ilyes­mim.

– Ki a franc hagy­ta nyit­va a zsi­lip­ka­put? – Tom elő­re­lé­pett, és be­vil­lan­tot­ta a lám­pá­ja fé­nyét a sö­tét rhynth-is­tál­ló­ba.

– Te nem is fi­gyelsz rám. – Scott a fal­hoz dőlt. „Sza­rok én a zsi­lip­ka­pu­ra”, gon­dol­ta.

– Hé, Ack­land fi­gyel­mez­te­tett, nem? – Tom hang­ja fur­csa vissz­han­got vert. Be­lé­pett az is­tál­ló­ba.

Scott té­to­ván kö­vet­te, és nem so­kon mú­lott, hogy si­ke­rült ki­ke­rül­nie a ka­pu­szár­nyat. Az is­tál­ló­ban „min­dent” be­bo­rí­tott a rhynth-nyál­ka.

– De te nem hall­gat­tál rá – foly­tat­ta Tom. – Ne­ked min­den­kép­pen ki kel­lett kez­de­ned a ki­rály­nő­vel.

Tom meg­tor­pant. A zseb­lám­pa fény­kö­re a pad­ló­ra hul­lott. Szi­sze­gés töl­töt­te meg a he­lyi­sé­get – a hang mint­ha egy­szer­re ér­ke­zett vol­na min­den irány­ból.

Scott meg­ráz­ta a fe­jét, és a te­kin­te­té­vel kö­vet­te Tom pil­lan­tá­sát. „Azok” né­gyen vol­tak. Vagy he­ten. Vagy hú­szan. Iszo­nya­tos ala­kok: hosszú­kás, sö­tét ko­po­nyák, és nyá­la­dzó pen­ge­agya­rak. Óri­á­si, fe­ke­te, csu­pa-kar, csu­pa-láb, csu­pa ta­ra­jos fa­rok… Szi­sze­gés.

„Azok” meg­moz­dul­tak, és… És fe­lé­jük nyúl­tak.