6.

No­gu­chi alig va­la­mi­vel Hi­ro­ki mö­gött re­pült a dél­utá­ni fény­ben. Ro­bo­gó­ik lég­ör­vé­nye bar­ná­ra égett por­fel­hő­ket és for­ró ka­vics­fel­hő­ket ka­vart. Már szét­néz­tek a ka­nyon in­nen­ső fe­lén, az­tán vissza­re­pül­tek a te­lep­re, hogy egye­nek va­la­mit, majd újra el­in­dul­tak. A Be­ri­ki ka­nyon, a leg­na­gyobb csor­da felé tar­tot­tak.

No­gu­chi szá­má­ra a dél­előtt ja­va­részt az­zal telt el, hogy meg­ta­nul­ta ke­zel­ni a lég­ro­bo­gó kap­cso­ló­it. Sze­ren­csé­re nem volt túl bo­nyo­lult dol­ga; stop, in­dí­tás, ma­gas­sá­gi és gyor­sa­sá­gi mű­sze­rek – ennyi volt az egész. A do­log­ban egye­dül az volt ne­héz, hogy ál­lan­dó­an fi­gyel­ni kel­lett a prob­lé­más te­rep­for­má­ci­ó­kat. Ha az em­ber túl gyor­san röp­pent át egy szik­la fö­lött, könnyen azon kap­hat­ta ma­gát, hogy a föl­dön he­ver, a ro­bo­gó­ja pe­dig to­vább szá­guld nél­kü­le – leg­alább­is ad­dig, amíg az au­to­ma­tá­ja le nem ál­lít­ja. Hi­ro­ki út­köz­ben csak né­hány­szor szó­lalt meg; csak pár re­pü­lé­si uta­sí­tást adott a kom­szet-si­sa­kon ke­resz­tül, meg időn­ként fi­gyel­mez­tet­te a nőt egy-egy te­rep­tárgy­ra.

Ez volt a leg­hosszabb idő, amit No­gu­chi a Ryus­hi­ra ér­ke­zé­se óta egy­foly­tá­ban a sza­bad­ban töl­tött. A hő­ség el­vi­sel­he­tet­len volt, a két nap­ból fé­lel­me­tes erő­vel zu­hog­tak rá­juk a for­ró su­ga­rak. A nő si­sak­ja alá fu­ra­ko­dó tü­zes szél össze­ta­pasz­tot­ta fe­ke­te haj­szá­la­it; a Hi­ro­ki ro­bo­gó­ja ál­tal fel­ka­vart ta­laj­tör­me­lék be­lep­te a szem­üve­gét és az ar­cát. Előt­tük és kö­rü­löt­tük min­den­hol ha­tal­mas szik­lák so­ra­koz­tak.

No­gu­chi elő­ször olyan ri­deg­nek és ke­gyet­len­nek lát­ta a tá­jat, mint ad­dig, de egy idő után be kel­lett val­la­nia ön­ma­gá­nak, hogy a boly­gó­ban van va­la­mi rej­tett szép­ség is. Va­la­hogy arra a ho­mok­kert­re em­lé­kez­tet­te, amit gyer­mek­ko­rá­ban, Ki­o­tó­ban lá­tott. Itt a ho­mok­ren­ge­te­get nem szab­dal­ták fel csa­tor­nák, csak időn­ként me­re­de­zett ki aló­la egy-egy szik­la. A völ­gyek szé­lén itt-ott térd­ma­gas­sá­gú, bézs szí­nű sás nőtt. A föld alól elő­buk­ka­nó kö­vek a bar­na és a szür­ke kü­lön­bö­ző ár­nya­la­ta­it vi­sel­ték ma­gu­kon. A re­pe­de­zett ta­laj egyet­len ha­tal­mas és vég­te­len puzzle-já­ték­ra em­lé­kez­te­tett. Ho­mok, ren­ge­teg ho­mok min­de­nütt, de az egész­ben sem­mi rend­szer sem volt, egyet­len árva zen-vo­na­lat sem le­he­tett fel­fe­dez­ni ben­ne. Ez maga volt a nyers ká­osz. A boly­gó év­mil­li­ó­kon át ilyen volt, de most ő, meg né­hány fér­fi és nő, a szá­raz­föl­dek urai még­is meg­pró­bál­ják meg­vál­toz­tat­ni. Azon­ban itt, a ga­la­xis tá­vo­li csücs­ké­ben, ezen a ki­et­len vi­dé­ken ne­héz volt el­hin­ni, hogy az em­be­ri faj fel­ada­ta va­ló­ban a min­den­ség irá­nyí­tá­sa.

A mo­to­rok zú­gá­sa se­reg­nyi apró ál­la­tot ri­asz­tott ki a rej­te­ké­ből. No­gu­chi ro­bo­gó­ja előtt egy gyík­csa­lád ro­hant a ka­nyon felé, hogy me­ne­dé­ket ta­lál­jon egy sás­cso­mó alatt. Hi­ro­ki reg­gel már mu­ta­tott a nő­nek egy tűz­já­ró párt. Egy szik­la­ku­pac mel­lett jár­kál­tak; a nős­tény ró­zsa­szí­nes bar­na, a ki­sebb ter­me­tű hím fa­kó­szür­ke volt. Rö­vid, he­gyes po­fá­juk­kal a föl­det bö­köd­ték; biz­tos kí­gyó­to­já­so­kat, vagy bo­ga­ra­kat ke­res­tek.

No­gu­chi meg tud­ta ér­te­ni, hogy a far­me­rek mi­ért hagy­ták el a Föl­det, és mi­ért vá­lasz­tot­ták a Ryus­hit új ott­ho­nuk­nak. A pusz­tá­ban az em­ber sza­bad­nak érez­het­te ma­gát, és fel­fog­hat­ta a ki­et­len vi­dé­kek nyu­godt ko­mor­sá­gát. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben ta­lán szép is volt. A Föl­dön egyet­len la­kó­blokk­ban öt­ven­ezer em­bert zsú­fol­tak össze. Min­den la­kás pa­rá­nyi volt. Per­sze még a Föl­dön is lé­tez­tek ilyen sza­bad, nyílt, be nem épí­tett vi­dé­kek, de ha va­la­ki a meg­fe­le­lő en­ge­dély hi­á­nyá­ban tet­te be a lá­bát egy ilyen hely­re, egy évi bör­tönt kap­ha­tott. Az em­be­ri­ség szü­lő­boly­gó­ján se­hol sem le­he­tett olyan „üres­sé­get” ta­lál­ni, mint a Ryushi pusz­tá­já­ban. Mi­köz­ben a Be­ri­ki-ka­nyon déli vége felé tar­tot­tak, No­gu­chi rá­döb­bent, hogy él­ve­zi a for­ró­sá­got és az ar­cá­ba csa­pó szá­raz sze­let. El­tű­nő­dött, va­jon nem ké­sett-e el az­zal, hogy új szem­szög­ből néz­ze a far­me­rek mun­ká­ját és éle­tét. Ta­lán még ép­pen idő­ben gon­dol­ta meg ma­gát…

– Ack­land egyik tá­bo­rá­ba me­gyünk – reccsent Hi­ro­ki hang­ja a nő fü­lé­be.

– He­lyes. – Egy ka­nyar kö­vet­ke­zett. No­gu­chi le­las­sí­tott. Előt­tük né­hány száz mé­ter­rel pár tu­cat­nyi rhynth le­ge­lész­te a sat­nya nö­vény­ze­tet. Az ál­la­tok mö­gött az a ha­tal­mas lánc­tal­pas jár­mű állt, ahon­nan Ack­land fi­gyel­te a csor­dá­it. A jár­mű­ben akár húsz em­ber is el­fér­he­tett; a kony­há­ja hat sze­mélyt tu­dott el­lát­ni, és ugyan­ennyi­en ta­lál­hat­tak ben­ne egy-egy ké­nyel­mes al­vó­fül­két. A leg­több far­mer­nek volt ilyen au­to­ma­ti­kus jár­mű­ve – AJ-je –, de mind kö­zül Ack­lan­dé volt a leg­na­gyobb.

„Hát per­sze. Kié másé?”

A rhynt­hek nem iga­zán úgy néz­tek ki, mint a hú­su­kért te­nyész­tett ál­la­tok ál­ta­lá­ban. No­gu­chi sze­rint leg­in­kább azok­ra az orr­szar­vúk­ra ha­son­lí­tot­tak, ami­ket gyer­mek­ko­rá­ban egy ál­lat­kert­ben lá­tott. A rhynt­hek egy ki­csit na­gyob­bak vol­tak, mint a nő em­lé­ke­i­ben élő szür­kés­bar­na, föl­di lé­nyek; tes­tü­ket bí­bor­szín-ok­ker­sár­ga, re­pe­de­zett bőr fed­te. Vas­kos, fur­csán ta­golt, kör­mös talp­ban vég­ző­dő lá­buk volt; hor­gas, csőr­sze­rű po­fá­juk fö­lött két szarv dí­szel­gett. A na­gyob­bik, csuk­ló­vas­tag, he­gyes szarv egye­ne­sen fel­fe­lé me­redt, a ki­sebb, há­tul­só pe­dig az ál­lat háta felé haj­lott. Csúf dö­gök, de a hú­suk meg­fe­le­lő­en el­ké­szít­ve íz­le­tes volt.

No­gu­chi Hi­ro­ki ro­bo­gó­ja mel­lett ál­lí­tot­ta le a sa­ját­ját, és le­szállt. A lá­bai még min­dig re­meg­tek a mo­tor dü­bör­gé­sé­től. Ack­land és né­hány em­be­re az AJ kö­ze­lé­ben áll­va fi­gyel­te az ér­ke­zé­sü­ket. No­gu­chi fel­tol­ta a si­sak­ja szem­vé­dő le­me­zét, és mi­köz­ben Hi­ro­ki­val együtt el­in­dult Ack­lan­dék felé, le­po­rol­ta a ru­há­ját.

A ha­tal­mas ter­me­tű fér­fi vi­gyo­rog­va né­zett rá­juk.

– Mi a gond, Hi­ro­ki? Tán el­té­ved­te­tek a fő­nök­asszonnyal?

– Csak kör­be­jár­juk a… – kezd­te Hi­ro­ki.

– Igen, per­sze – vá­gott köz­be Ack­land, és to­vább vi­gyor­gott. – És mi­ért? A cég ne­met mon­dott az ár­eme­lés­re?

No­gu­chi meg­kö­szö­rül­te a tor­kát.

– Maga is jól tud­ja, nap­pal kép­te­le­nek va­gyunk át­ha­tol­ni a mág­ne­ses za­va­ró­té­ren. Este azon­ban kap­cso­lat­ba lé­pek a tár­sa­ság­gal.

Ack­land fel­mor­dult, és meg­for­dult.

– És – foly­tat­ta a nő –, min­den tő­lem tel­he­tőt meg fo­gok ten­ni, hogy na­gyobb ré­sze­se­dést kap­ja­nak.

Ter­mé­sze­te­sen tud­ta, hogy a Föld­del nem be­szél­het – a nem­rég ki­fej­lesz­tett szub-ri rá­dió hul­lá­mai ad­dig nem ju­tot­tak el –, de a Kij­ita Vi­lá­gán ál­lo­má­so­zó al­köz­pon­tot fel­hív­hat­ta. Igaz, az a boly­gó is több fény­év­nyi­re volt, de az új szer­ke­zet pár fény­órá­nyi­ra csök­ken­tet­te a tá­vol­sá­got. Mi­vel az al­köz­pont­nak joga volt ilyen kér­dé­sek­ben ön­ál­ló­an dön­te­ni, reg­gel már konk­rét vá­laszt kap­ha­tott a kér­dé­se­i­re.

Ack­land fel­von­ta az egyik szem­öl­dö­két.

– És mit ke­res itt? – Meg sem pró­bál­ta lep­lez­ni az el­len­szen­vét.

Hi­ro­ki hall­ga­tott.

– Meg­nézzük, hogy dol­goz­nak a far­me­rek – fe­lel­te a nő. – Ta­lán a se­gít­sé­gük­re le­he­tünk va­la­mi­ben.

A késő dél­utá­ni fény vissza­ve­rő­dött az AJ fe­ke­te fém­tes­té­ről. Ack­land vé­gig­mér­te a nőt, és vé­gül bó­lin­tott.

– Igen, tény­leg se­gít­het­né­nek. Ne áll­ja­nak az utunk­ba. A leg­ke­vés­bé a cég ak­ta­to­lo­ga­tó­i­nak „se­gít­sé­gé­re” van szük­sé­günk.

Ack­land a mel­let­te álló fi­a­tal nőre né­zett, és az AJ-be épí­tett mo­ni­tor­ra bö­kött.

– Roth, végy ma­gad­hoz pár fiút, és te­reld le ezt a há­rom csor­dát a ka­nyon­ba. Csap­já­tok hoz­zá őket Cho ál­la­ta­i­hoz.

Roth bó­lin­tott, és az Ack­land kö­rül álló cso­port­ból ma­gá­hoz in­tett két fér­fit. Ack­land há­tat for­dí­tott No­gu­chi­nak és Hi­ro­ki­nak, és zon­go­ráz­ni kez­dett a mo­ni­tor szé­lén levő bil­len­tyű­kön. A je­lek sze­rint nem akart to­vább fog­lal­koz­ni a lá­to­ga­tók­kal.

No­gu­chi és Hi­ro­ki las­san vissza­sé­tált a ro­bo­gók­hoz. Ami­kor már a gé­pek mel­lett áll­tak, Hi­ro­ki sze­lí­den a nő kar­já­ra tet­te a ke­zét.

– Saj­ná­lom, hogy Ack­land így vi­sel­ke­dett ma­gá­val – mond­ta. No­gu­chi meg­von­ta a vál­lát.

– Nem ér­de­kes. Tu­dom, ho­gyan kell… – El­hall­ga­tott, és meg­pró­bál­ta meg­ta­lál­ni a meg­fe­le­lő szót. – Tisz­tá­ban va­gyok vele, mi­lyen ér­zé­ket­len kur­va vol­tam ed­dig. Meg­le­pett vol­na, ha Ack­land más­képp re­a­gál a kö­ze­le­dé­sem­re. Olyan ez az egész, mint­ha az el­múlt hó­na­pok­ban nem is let­tem vol­na itt. Olyan… Nem is tu­dom meg­ma­gya­ráz­ni, mi­lyen.

Ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal az arca elé húz­ta a vi­zor­ját, Pros­pe­rity Wells irá­nyá­ba né­zett, és még mon­da­ni akart va­la­mit – de hir­te­len min­den gon­do­la­ta el­il­lant.

– Hú! – sut­tog­ta.

– Tes­sék? – Hi­ro­ki el­né­zett a nő mel­lett. – Ó, igen. Nem so­kat járt ide­kint az ér­ke­zé­se óta, igaz?

No­gu­chi alig hal­lot­ta a fér­fi sza­va­it. A két nap le­nyu­god­ni ké­szült; a si­va­tag arany és vö­rös fé­nyek­ben für­dött. A he­gyek fe­lől hosszú ár­nyak nyúl­tak fe­lé­jük, a fel­hőt­len égen fel­tű­nő fé­nyű és árny­min­tá­za­tok­tól No­gu­chi­nak el­akadt a lé­leg­ze­te. Elő­ször néz­te vé­gig sza­bad­ban a nap­le­men­tét.

Agya kép­te­len volt össze­kap­csol­ni a cso­dá­la­tos lát­ványt az­zal, amit hat hó­na­pon ke­resz­tül gon­dolt a Ryus­hi­ról. A két kép kö­zül va­la­me­lyik­től meg kel­lett vál­nia.

A Ryushi a maga mód­ján gyö­nyö­rű hely volt, leg­alább­is eb­ben az idő­pont­ban, és ezen a he­lyen. No­gu­chi fel­só­haj­tott, és csak bá­mul­ta a nap­le­men­tét. Hi­ro­ki csend­ben állt mel­let­te. Ami­kor vé­gül még­is fe­lül­tek a ro­bo­gó­ik­ra, és el­in­dul­tak ha­za­fe­lé, a nő úgy érez­te, mint­ha egy ir­tó­za­tos ter­het emel­tek vol­na le a vál­la­i­ról, egy olyan súlyt, ami­ről már csak ak­kor tud­ta meg, hogy lé­te­zik, ami­kor meg­sza­ba­dult tőle.

* * *

Tom vé­gig­pil­lan­tott a kon­zo­lon.

– Húsz órán be­lül geo­szink­ron pá­lyán va­gyunk – mond­ta anél­kül, hogy fel­né­zett vol­na. – Le­el­len­őrizzük a tur­bu­len­ci­át.

Scott ke­zei a kap­cso­lók fe­lett röp­köd­tek.

– Van egy kis fluk­tu­á­ció, de sem­mi baj, tud­juk kom­pen­zál­ni… Majd ki­kap­csol­juk, ha már or­bi­tá­lis pá­lyán va­gyunk…

Az­tán…

A mo­ni­to­ron meg­je­lent a Ryushi fel­na­gyí­tott ho­log­ram­ja.

– Hel­lo, Ryushi! Jé­zu­som, mi­cso­da por­go­lyó! Tom fel­né­zett, és bó­lin­tott.

– Ez tény­leg to­tál szá­raz.

Scott hát­ra­dőlt a test­form szék­ben, és a tar­kó­ja mö­gött össze­fűz­te az uj­ja­it.

– Igen, de ne­künk nem kell majd szom­jaz­nunk… Ez is csak olyan, mint a töb­bi kosz­fé­szek. – A mo­ni­tor­ra né­zett, ami már a Ryushi hegy­vo­nu­la­ta­it és szik­lá­it mu­tat­ta. – Va­jon mi­lyen le­ve­gőt lé­leg­ző lény ké­pes ezen a sza­ron élni? Kü­lö­nö­sen most, hogy a Ter­ra No­ván még min­dig ren­ge­teg hely van.

Tom a kép­er­nyő­re bá­mult, majd foly­tat­ta az ada­tok be­táp­lá­lá­sát.

– Ki a franc tud­ja? Az egyik­nek mé­reg, a má­sik­nak táp­lá­lék, vagy hogy is van az a mon­dás.

– Oké, de nézz rá a ki­jel­zők­re! Az itt ős­ho­nos ál­la­tok to­tál „mér­ge­sek”!

– Sze­rin­tem pe­dig van olyan lény, ami­nek a szá­má­ra a Ryushi a le­he­tő leg­tö­ké­le­te­sebb ott­hon.

– Hát ne­kem nem az – mor­mol­ta Scott. Szu­per va­ká­ci­ó­zó hely – mond­juk egy ki­ba­szott gyík­nak. A franc­ba. Nem baj, majd a he­lyi bár­ban fog­ja el­töl­te­ni a sza­bad­ide­jét, és a nők­kel fog du­mál­ni. Neki nem kell majd a tűző na­pon lóf­rál­nia.

* * *

Da­chan­de egy fél cik­lus­sal ko­ráb­ban már át­ta­nul­má­nyoz­ta a si­va­tag­boly­gó­ról ké­szült fel­jegy­zé­se­ket. A vér­szom­ja­sán or­dí­to­zó ya­ut­ják Skem­te fel­ügye­le­te alatt a Ve­zér háta mö­gött to­pog­tak. Nem­so­ká­ra va­ló­di cél­pon­to­kat kap­nak, ami­ken ki­él­he­tik a vad­sá­gu­kat.

Da­chan­de a „gkin­ma­ra” fel­jegy­zés­re né­zett, és elé­ge­det­ten fel­szisszent.

„Tö­ké­le­tes.”