7.

Jame Roth haj­na­li ne­gyed négy­kor a ro­bo­gó­já­hoz dőlt, és a tá­vol­ba né­zett. Ack­land AJ-já­nak ref­lek­to­ra­it ke­res­te. Az éj­sza­ka for­ró volt, szel­lő sem rez­zen­tet­te a le­ve­gőt; a he­gyek fö­lött hal­vány fénnyel pis­lá­kol­tak a csil­la­gok. Roth ku­tyá­ja, Cre­ep li­heg­ve a gaz­dá­ja lá­bai előtt he­vert, és időn­ként rá­mor­dult a ro­bo­gó ülé­se mögé erő­sí­tett, du­do­ro­dó zsák­ra. A nő mö­gött vagy száz mé­ter­rel Tra­vis és Adam egy ki­sebb rhynth csor­dá­ra vi­gyá­zott; né­me­lyik ál­lat a föl­dön fek­ve aludt.

– Va­jon ki mond­ta, hogy a rhynt­hek áll­va al­sza­nak, mi, Cre­ep?

A ku­tya fel­emel­te a fe­jét és újra mo­rog­ni kez­dett.

Roth ke­mény nő­nek tar­tot­ta ma­gát, de volt eb­ben az egész­ben va­la­mi, ami­től ki­ráz­ta a hi­deg. Azok az izék, ami­ket a ka­nyon­ban ta­lált… Hát, elég fur­csák vol­tak. Olyan… ter­mé­szet­el­le­ne­sek. Rá­adá­sul a rhynt­hek is fur­csán vi­sel­ked­tek, és Ack­land ál­lat­or­vo­sa nem tu­dott rá­jön­ni, mi­ért. Roth­nak egy csep­pet sem tet­szett a do­log.

Még nem lát­ta, de már hal­lot­ta Ack­land AJ-jét. Éj­sza­ka nem is volt olyan ször­nyű a si­va­tag. Ép­pen ez volt az oka, hogy ő, meg az élet­tár­sa, Cat­hie Do­wes át­köl­tö­zött a Ryus­hi­ra. Nyu­ga­lom, csend. Itt tá­vol le­het­tek a Föld nyüzs­gé­sé­től és för­tel­me­i­től. Már majd­nem há­rom éve él­tek itt. A far­me­rek­nek dol­goz­tak, és bol­do­gok vol­tak. Néha már ar­ról be­szél­get­tek, hogy vál­lal­nak egy kö­zös gye­re­ket…

Roth nyug­ta­lan pil­lan­tást ve­tett a cso­mag­ra, és tü­rel­met­le­nül vár­ta, hogy Ack­land vég­re meg­ér­kez­zen. Ack­land egy nagy segg­fej volt, de az egész boly­gón ő volt a leg­na­gyobb te­nyész­tő, és a vá­sár után min­dig ki­fi­zet­te az em­be­re­it. Roth tud­ta, hogy ő és Cat­hie is meg fog­ják kap­ni a ré­szü­ket. Ack­land­ra ilyen dol­gok­ban le­he­tett szá­mí­ta­ni.

Az AJ be­dü­bör­gött a ka­nyar­ba, és nem sok­kal a nő előtt meg­állt. A ref­lek­to­rai majd­nem meg­va­kí­tot­ták Roth sö­tét­ség­hez szo­kott sze­me­it. Alig­hogy a gép meg­állt, Ack­land már­is le­má­szott a fül­ké­ből. Roth le­akasz­tot­ta a zsá­kot, és Cre­ep­pel a sar­ká­ban el­in­dult. Ack­land a rhynt­hek felé né­zett, majd ő is el­in­dult a nő irá­nyá­ba. Fél­úton ta­lál­koz­tak.

– Meg­kap­tam az üze­ne­te­det, Roth. – Ack­land el­fú­ló hang­ján érez­ni le­he­tett, hogy tény­leg si­e­tett. – Mi a baj?

– Ezt néz­ze meg! – mond­ta a nő. Le­gug­golt, és ki­ön­töt­te a zsák­ból azo­kat az izé­ket, amit ta­lált. Cre­ep az élet­te­len­nek lát­szó va­la­mik­re mor­gott, és el­hát­rált. Roth egy rhynth ösz­tö­ké­vel át­döf­te a há­rom lény kö­zül az egyi­ket, fel­emel­te, és Ack­land elé tar­tot­ta.

Az a va­la­mi úgy né­zett ki, mint egy íze­it far­kú, ha­tal­mas pók. Va­la­mi­vel ki­sebb volt, mint egy hím tűz­já­ró, ta­lán két-arasz­nyi le­he­tett. Hosszú, íze­it lá­bai a pán­cé­los test alá hú­zód­tak, fél­mé­te­res far­kán lát­szott, hogy akár ka­pasz­kod­ni is tud­na vele. Roth nem lá­tott raj­ta sze­me­ket, vi­szont fel­fe­de­zett egy rö­vid, hú­sos csö­vet, ami ta­lán a dög szá­ja le­he­tett, és ami er­nyed­ten ló­gott le a fe­jé­ről. Az egész test pa­la­szür­ke volt.

Ack­land el­vet­te Roth­tól az ösz­tö­két, és óva­to­san meg­vizs­gál­ta a dög­lött izét.

– Mi a szar ez? – kér­dez­te un­do­rod­va.

– Szar nem le­het, mert an­nál ron­dább. Ab­ban re­mény­ked­tem, hogy majd maga meg­mond­ja, mi ez – fe­lel­te a nő.

Ack­land össze­rán­col­ta a hom­lo­kát, és a má­sik ket­tő mel­lé tet­te a pó­kot.

– Még soha éle­tem­ben nem lát­tam ilyes­mit. Hol ta­lál­tad?

– Oda­fent, a Be­ri­ki-ka­nyon vé­gé­ben. Volt még vagy pár tu­cat­nyi be­lő­lük. Mind dög­lött­nek lát­szot­tak. – Roth ki­si­mí­tott a sze­mé­ből egy hosszú, nap­tól fakó haj­tin­cset, és a rhynt­hek­re né­zett. Né­me­lyi­kük pa­na­szo­san bő­gött; a hang messzi­re hal­lat­szott az este csend­jé­ben.

– Ott, ahol össze­te­rel­tük eze­ket a szar­vas­or­rú­a­kat. Kü­lön­ben úgy mász­kál­tak, hogy néha egy­más­nak üt­köz­tek. Mint­ha fél­álom­ban len­né­nek.

A nő fel­állt, és Ack­land ar­cá­ba né­zett.

– Azt hi­szem, Mr. Ack­land, ezek a rhynt­hek be­te­gek. Gon­dol­tam, nem árt, ha tud­ja.

– T. Stone mit mon­dott?

– Ed­dig min­den vizs­gá­la­ta ne­ga­tív volt.

Ack­land hát­ra­tol­ta szé­les ka­ri­má­jú ka­lap­ját, és bic­cen­tett.

– He­lye­sen jár­tál el, Roth. – A csor­dá­ra né­zett, majd el­gon­dol­kod­va a há­rom izé­re me­redt. Roth várt.

– Nem tud­hat­juk, hogy tény­leg van-e va­la­mi ba­juk a rhynt­hek­nek – mond­ta óva­to­san. – És nem fog­juk meg­vár­ni, hogy va­la­me­lyik cé­ges fasz­fej el­ren­del­je a ka­ran­tént. Rend­ben? – Ack­land tű­nőd­ve a nőre né­zett. – Úgy ér­tem, ren­ge­teg időt el­töl­töt­tünk ide­kint… és egy ilyen do­log… Szó­val, ha be­kö­vet­ke­zik va­la­mi ilyes­mi, ak­kor nem fog­juk meg­kap­ni a fi­zet­sé­gün­ket, amit pe­dig igen­csak meg­ér­dem­lünk… – El­hall­ga­tott. A leg­nyil­ván­va­lóbb dol­got nem mond­ta ki.

Roth az alsó aj­ká­ba ha­ra­pott, és a csiz­má­ja or­rá­val meg­bök­te az egyik dög­lött lényt. Ack­land mohó em­ber volt, de egy hé­ten be­lül gaz­dag és mohó pa­sas vál­ha­tott be­lő­le. Kü­lön­ben is, mi­előtt ide­hív­ta a fő­nö­köt, meg­vizs­gál­ta a fő­csor­dát is, és a je­lek sze­rint egye­dül ez­zel a har­minc tü­lök­fe­jű­vel volt gond, ami most itt vá­ra­ko­zott a háta mö­gött. Roth meg­ér­tet­te, hogy egy ilyen do­log, mint ez, könnyen el­ér­he­tet­len­né vál­toz­tat­hat min­dent, ami­ért ő és Cat­hie ed­dig dol­go­zott…

Roth meg­von­ta a vál­lát, és dön­tött. Ez az egész most már Ack­land prob­lé­má­ja volt.

– Ér­tem.

Ack­land el­vi­gyo­ro­dott, és a sar­ka­in bil­leg­ve bó­lin­tott.

– De mit csi­nál­jak ezek­kel az izék­kel? – kér­dez­te a nő.

– Vidd el őket Dr. Ro­ven­hez. De azt mondd neki, hogy az Iwa sza­ka­dék­ban ta­lál­tad őket. Rend­ben? – Ack­land a nő vál­lá­ra tet­te a ke­zét, és sze­lí­den meg­szo­rí­tot­ta. – Szu­per­jó mun­kát vé­gez­tél, Roth. Ha majd túl le­szünk a vá­sá­ron, kapsz va­la­mi pré­mi­u­mot.

Ahogy Ack­land vissza­ment az AJ-hez, Roth meg­dör­zsöl­te a vál­lát. Segg­fej, gon­dol­ta.

A rhynth ösz­tö­ké­vel vissza­pa­kol­ta a dö­gö­ket a zsák­ba, amit az­tán újra fel­akasz­tott a ro­bo­gó­já­ra. Ké­sőbb majd át­vi­szi őket a vá­ros­ba.

– Gye­re, Cre­ep! – Roth meg­ütö­get­te a comb­ját. A pász­tor­ku­tya kö­vet­te a gaz­dá­ját, hogy együtt őr­köd­jön vele. Az éb­ren ma­radt rhynt­hek a föl­dön he­ver­tek. Elég ne­héz­ke­sen lé­le­gez­tek. A po­fá­juk­ról ned­ves nyál­ka­fo­na­lak lóg­tak, és min­den egyes lé­leg­zet­vé­tel­nél meg­re­meg­tek. A tü­lök­or­rú­ak hü­lye ál­la­tok, de Roth va­la­hogy még­is saj­nál­ta őket. Mint­ha mér­get nyel­tek vol­na, vagy va­la­mi ilyes­mit…

* * *

No­gu­chi a la­ká­sá­ban, a ke­rek sző­nye­gen, „se­i­za” póz­ban ült, és le­haj­tott fej­jel, mé­lye­ket lé­leg­zett. Már haj­na­lo­dott; a „Do­larhy­de”-nak ha­ma­ro­san meg kel­lett ér­kez­nie. No­gu­chi ide­ge­sen éb­redt, és meg­pró­bált re­la­xál­ni egy ki­csit, mi­előtt mun­ká­hoz lát. Ám már majd­nem egy tel­jes hó­nap telt el az­óta, hogy utol­já­ra gya­ko­rolt, és a láb­iz­mai re­cseg­ve til­ta­koz­tak a meg­eről­te­tés el­len.

Ka­ra­té­zott, és nem sok­kal az­előtt sze­rez­te meg a bar­na övet, hogy el­hagy­ta a Föl­det, és el­in­dult a Ryus­hi­ra. Már nem so­kat kel­lett ta­nul­nia, hogy meg­kap­ja a fe­ke­tét. An­nak el­le­né­re, hogy a sza­bad­idő­köz­pont­ban vol­tak ho­lo­mes­ter-egy­sé­gek, amik­kel gya­ko­rol­ha­tott vol­na, úgy dön­tött, egy idő­re szü­ne­tel­te­ti az edzé­se­ket – leg­alább ad­dig, amíg ta­lál ma­gá­nak egy va­ló­di, hús-vér part­nert. A ho­lók sem vol­tak rosszak, de még­is hi­ány­zott be­lő­lük va­la­mi. Ta­lán a mél­tó­ság.

De itt sen­ki­vel sem si­ke­rült elég szo­ros ba­rát­sá­got köt­nie, így egyet­len em­ber sem volt, aki­vel együtt edz­he­tett vol­na…

„Egyet­len ba­rá­tod sincs, Ma­chi­ko. Sem jó ba­rá­tod, sem sem­mi­lyen. Ne ál­tasd ma­gad.”

Hát per­sze. A far­me­rek leg­több­je kü­lön­ben sem fog­lal­ko­zott a harc­mű­vé­sze­tek­kel.

Ami­kor fel­állt, és szé­les ter­pesz­be, lo­vag­ló­ál­lás­ba he­lyez­ke­dett, re­meg­tek a comb­jai. Régi „sen­sei”-je, Ko mes­ter most le­szid­ná, ami­ért hagy­ta, hogy ennyi­re el­me­re­ved­jen a tes­te. El­vég­zett né­hány blok­ko­lást, és rú­gott egy pá­rat, hogy egy ki­csit ki­la­zít­sa az iz­ma­it. Meg­lep­te, hogy mennyi­re el­szo­mo­rí­tot­ták az is­me­rős moz­du­la­tok. Hon­vá­gya len­ne? Nem, sem­mit sem ha­gyott a Föl­dön, ami­ért ér­de­mes len­ne bán­kód­ni. Csak…

„Ma­gány.” A szó va­la­mi olyan ér­zést tá­masz­tott fel ben­ne, ami már na­gyon hosszú ide­je nem kí­noz­ta. Olyan volt, mint­ha… Mint­ha se­ho­vá sem tar­toz­na. A Föl­dön leg­alább egy iro­da­ház­ban dol­go­zott, több ezer hoz­zá ha­son­ló al­kal­ma­zot­tal együtt. A Föl­dön em­be­rek­kel teli ut­cá­kon járt, és em­be­rek kö­zött volt a ka­ra­te edzé­se­ken is. No­gu­chi soha sen­ki­hez sem ke­rült túl kö­zel, de leg­alább meg­volt rá a le­he­tő­sé­ge. Itt, a Ryushin vi­szont egye­dül Hi­ro­ki­val ba­rát­koz­ha­tott vol­na, aki ál­lan­dó­an egy mo­soly­ál­ar­cot vi­selt, de köz­ben ta­lán meg­ve­tet­te őt. Igen, itt csak Hi­ro­ki van, meg egy csa­pat­nyi far­mer, aki­ket egy­ál­ta­lán nem ér­de­kel, hogy mi tör­té­nik vele.

No­gu­chi a ne­gye­dik for­ma­gya­kor­lat kö­ze­pé­nél meg­állt, össze­von­ta a szem­öl­dö­két, és le­tö­röl­te a ve­rí­té­ket a hom­lo­ká­ról. Mi is kö­vet­ke­zik most? Blok­kol­nia kell, vagy… Vagy le kell eresz­ked­nie a jobb tér­dé­re, és elő­re kell nyúl­nia?

Elöl­ről kezd­te a gya­kor­la­tot, de ez­út­tal las­san haj­tot­ta vég­re, és min­den fi­gyel­mét a moz­du­la­tok­ra össz­pon­to­sí­tot­ta.

To­rok­csa­pás. Ez az! Nem tud­ta mi­ért, de majd­nem el­sír­ta ma­gát, ami­ért el­fe­lej­tet­te. Ilyen so­kat szá­mí­ta­na a ki­ha­gyott idő?

Gyor­san vég­re­haj­tot­ta a gya­kor­la­to­kat, majd újra le­tér­delt a „seiz”-ra. A hom­lok­pánt­ja a fe­jé­hez ta­padt. Ez a nap egy non-stop pá­nik lesz; fel­ügyel­nie kell majd az ál­la­tok össze­te­re­lé­sé­re, és a „Do­larhy­de” fo­ga­dá­sá­ra tett elő­ké­szü­le­tek­re. Egy cso­mó dol­got el kel­lett in­téz­nie, egy ra­kás pa­pírt kel­lett át­bön­gész­nie. Sze­ret­te vol­na, ha van vele va­la­ki, aki­vel be­szél­get­het, aki­vel meg­oszt­hat­ja a rá váró haj­sza-nap min­den iz­gal­mát…

Ez van. Most már hi­á­ba bán­ta mind­azt, amit ed­dig tett. Túl sok dol­ga volt ah­hoz, hogy le­gyen ide­je ilyes­min ke­se­reg­ni. Gya­ko­rolt, majd ami­kor be­fe­jez­te, mo­so­lyog­va bó­lin­tott. Ezen az es­tén ki fog­ja mu­tat­ni a far­me­rek irán­ti jó­szán­dé­kát. A cég el­fo­gad­ta az ár­eme­lé­si ja­vas­la­tot. No­gu­chi re­mél­te, hogy ez a dön­tés egy új kap­cso­lat kez­de­te lesz; ta­lán vé­gül még­is si­ke­rül ki­vív­nia a far­me­rek tisz­te­le­tét.

„így kell tör­tén­nie. Hi­ro­ki pár na­pon be­lül, a rhynth szál­lít­mánnyal együtt el­hagy­ja a boly­gót.”

He­lyes. Ide­je ké­szü­lőd­ni.

No­gu­chi fel­lé­pett a für­dő­szo­bá­hoz ve­ze­tő lép­cső­fok­ra, és ke­mé­nyen be­ütöt­te a fe­jét az ajtó fel­ső sze­gély lé­cé­be. Ká­rom­kod­va a lük­te­tő du­dor­ra szo­rí­tot­ta a ke­zét, és össze­szo­rí­tot­ta a sze­me­it. Óri­á­si. A seb re­me­kül il­lik majd a le­ven­du­la­szí­nű blúz­hoz, amit a par­tin akart vi­sel­ni. Re­mek, a harc­mű­vé­sze­tek mes­te­re nem is kezd­het­né job­ban a na­pot.

Re­mél­te, hogy a kö­vet­ke­ző ilyen ka­taszt­ró­fa csak más­nap tör­té­nik majd meg vele.

* * *

Ke­sar Ro­ven meg­döb­bent és el­ámult. A xe­no­bio­ló­gia volt a szak­te­rü­le­te, de ilyet még so­ha­sem lá­tott. Ro­ven meg­pró­bál­ta fi­gye­lem­mel kí­sér­ni a Föld­ről ér­ke­ző UMA je­len­té­se­ket, és min­dig vé­gig­bön­gész­te a Chi­gu­sá­ról ha­von­ta on­li­ne ér­ke­ző bio­med ma­ga­zint, ami a maga ne­mé­ben a leg­job­bak közé tar­to­zott. Tu­dott ar­ról, hogy na­pon­ta új és még újabb fa­jo­kat fe­dez­nek fel, de eze­ket a lé­nye­ket, ami­ket meg­vizs­gált, egye­dül azok­hoz a mu­tá­ló­dott rák­faj­tá­hoz le­he­tett ha­son­lí­ta­ni, ame­lyek né­hány év­vel ko­ráb­ban, a ra­dio­ak­tív hul­la­dé­kok­kal tör­tént bal­eset után a Ter­ra No­ván je­len­tek meg. De per­sze azok a rá­kok sem egé­szen ilye­nek vol­tak. Ro­ven sem­mit sem ta­lált a szak­iro­da­lom­ban, ami ilyen lett vol­na…

– Vissza kel­le­ne men­nem dol­goz­ni, Dr. Ro­ven. Ha már nincs rám szük­sé­ge.

Ro­ven las­san fel­né­zett a vizs­gá­ló­asz­tal­ról, és a fi­a­tal nőre pil­lan­tott, aki el­hoz­ta neki a bá­mu­la­tos lé­nye­ket. A nő ide­ges­nek tűnt, és lát­szott raj­ta, hogy már va­la­hol egé­szen más­hol sze­ret­ne len­ni. Va­la­hogy nem il­lett a la­bo­ra­tó­ri­u­mi kör­nye­zet­be – po­ros ru­hái és sö­tét­re bar­nult bőre ar­ról árul­ko­dott, hogy nem iga­zán sze­re­ti a zárt he­lye­ket, és a mes­ter­sé­ges vi­lá­gí­tást.

– Per­sze, per­sze – mond­ta a fér­fi. – Nagy nap ez a mai, igaz?

– Az.

– Szó­val azt ál­lít­ja, hogy az Iwa sza­ka­dék­ban ta­lál­ta eze­ket?

– Aha. Igen. Ott. – A nő az asz­tal­ra pil­lan­tott, és meg­re­me­gett. – Mr. Ack­land azt mond­ta, hogy ma­gát ér­de­kel­ni fog­ja a do­log.

– Mond­ja meg Mr. Ack­land­nak, hogy na­gyon há­lás va­gyok neki, ami­ért ide­küld­te ezt a há­rom pél­dányt. És ma­gá­nak is kö­szö­nöm, hogy el­hoz­ta őket. Tu­dom, hogy most na­gyon sok dol­ga len­ne.

– Igen, de nem gond. Majd al­ka­lom­ad­tán me­sél­je el, hogy mit si­ke­rült ki­de­rí­te­nie ró­luk. – A nő meg­for­dult, a ki­já­rat felé in­dult, és kis hí­ján össze­üt­kö­zött Mi­ri­am­mal, a vá­ros em­ber­gyó­gyá­szá­val. Mi­ri­am Ke­sar fe­le­sé­ge volt, így hi­va­ta­lo­san őt is Dr. Ro­ven­nek hív­ták.

– Bo­csá­nat, Dr. Ro­ven.

Mi­ri­am el­mo­so­lyo­dott. Bar­ná­ra sült ar­cán, a sze­mei sar­ká­ban apró rán­cok je­len­tek meg. Hosszú, fe­ke­te ha­ját há­tul ló­fa­rok­ba fog­ta, és min­dig olyan ki­csi­nek, olyan csi­nos­nak lát­szott, hogy Roth rhynth­nek érez­te ma­gát a kö­ze­lé­ben.

– Hel­lo, Jame. Hogy van Cat­hie tér­de?

– Re­me­kül. Jobb, mint új ko­rá­ban. El­né­zést, de most tény­leg ro­han­nom kell…

– Jól van. Re­mé­lem, ma este mind­ket­te­jü­ket lát­ni fog­juk még.

Ke­sar köz­ben újra a min­ta­pél­dá­nyok felé for­dult.

– Sze­rin­ted mi le­het ez, doki?

Mi­ri­am fel­ne­ve­tett.

– Ó, kö­szö­nöm! Sem­mi, jó reg­gelt, drá­gám, hogy alud­tál?

Ke­sar a fe­le­sé­gé­re né­zett, és el­vi­gyo­ro­dott.

– Jó reg­gelt, drá­gám. Hogy alud­tál? Oké, de most nézd meg, mit kap­tunk Roth­tól. Kí­ván­csi len­nék a vé­le­mé­nyed­re.

Mi­ri­am az asz­tal fölé ha­jolt, és össze­rán­col­ta a hom­lo­kát.

– Ezt itt, a Ryushin ta­lál­ták?

– Igen. Ál­lí­tó­lag az Iwa sza­ka­dék­ban. Roth azt mond­ta, még leg­alább húsz ilyen dög­lött mi­cso­da volt ott. Már meg­pró­bál­tam fel­vág­ni az egyik lá­bat a Kil­li­an­nal, de sem­mi. Még csak meg sem tud­tam kar­col­ni.

– Ug­ratsz? – Mi­ri­am a fér­je ar­cá­ba né­zett. Le­het, hogy Ke­sar csak tré­fál­ko­zik vele? – Bár­mi­lyen szén­ala­pú élő­lényt… – El­hall­ga­tott. – Szi­li­kon? Ez le­he­tet­len! De ha még­is… Már biz­tos fel­fe­dez­tük vol­na a lé­te­zé­sü­ket! – Cso­dál­koz­va bá­mult a min­ta­pél­dány­ra. – Mi ez, Ke­sar? Te vagy a fő­ál­lat­or­vos! A fér­fi meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem tu­dom. A Ter­ra Nova mu­tán­sa­i­ra ha­son­lít a leg­job­ban. Va­la­hol hal­lot­tam va­la­mit, hogy egy bá­nyász­ko­ló­ni­án va­la­mi fur­csa élet­for­mát ta­lál­tak… De va­la­ki hír­zár­la­tot ren­delt el az üggyel kap­cso­lat­ban. Egyet­len rész­let sem szi­vár­gott ki. El kell vé­gez­nünk né­hány tesz­tet, és… Azt hi­szem, utá­na ki­me­gyek abba a sza­ka­dék­ba, és kö­rül­né­zek.

Mi­ri­am el­ko­mo­ro­dott.

– Egye­dül?

Ke­sar bó­lin­tott. Fur­csa ér­zé­se tá­madt. Le­het, hogy egy ed­dig is­me­ret­len faj­jal ta­lál­koz­tak?

– Egyi­künk­nek itt kell ma­rad­nia, mert le­het, hogy va­la­mi gond lesz a csor­dák­kal. Kü­lön­ben, az előbb ép­pen te mond­tad, hogy én va­gyok az ál­lat­or­vos. Ha ta­lál­nék egy ilyen izét, ami még él…

– Le­het, hogy meg fog ha­rap­ni, Ke­sar. Ta­lán jobb len­ne, ha vár­nál egy pár na­pot. Leg­alább ad­dig, míg va­la­ki ráér, hogy ve­led men­jen.

– Aha. Mert sze­rin­ted testőr­re van szük­sé­gem, ne­hogy fel­fal­jon egy ilyen ököl nagy­sá­gú pók. Ne ag­gódj, Mi­ri­am. Sem­mi ba­jom sem lesz. – Ke­sar meg­si­mo­gat­ta a fe­le­sé­ge ke­zét, és el­mo­so­lyo­dott. – Vi­szek há­lót, és majd vi­gyá­zok, hova lé­pek.

Újra a min­ta­pél­dány felé for­dult, de tud­ta, hogy Mi­ri­a­mot nem si­ke­rült meg­nyug­tat­nia.

– Hmmm… A hasa sok­kal pu­hább­nak tű­nik, mint a lá­bai. Le­fo­ga­dom, hogy itt már bele tu­dok vág­ni a tes­té­be. Ide­hoz­nád a szi­két? Ó, és a Me­n­as­he fű­részt is… Így vagy úgy, de a vé­gén meg­nyú­zom ezt a kis dö­göt!

A nő ké­tel­ked­ve össze­pré­sel­te az aj­ka­it, de azért el­in­dult, hogy ki­ve­gye a szek­rény­ből a kért esz­kö­zö­ket. A fér­fi újra az ide­gen lény fölé ha­jolt, és a gon­do­la­ta­i­ba me­rült. Mi­ri­am jó or­vos volt, és re­mek fe­le­ség, de túl so­kat ag­gó­dott. Ez a lény volt a leg­ér­de­ke­sebb do­log, ami­vel a boly­gó­ra ér­ke­zé­se óta ta­lál­ko­zott. A po­kol­ba is, pon­to­san azért vál­lal­ta, hogy a gyar­mat­boly­gó­ra uta­zik, mert ilyen izék­kel akart fog­lal­koz­ni! Arra vá­gyott, hogy fel­fe­dez­zen va­la­mi új élő­lényt, ami­re rá­akaszt­hat­ja a sa­ját la­ti­no­sí­tott ne­vét, amit osz­tály­ba so­rol­hat, és amit ké­sőbb a te­kin­té­lyes egye­te­me­ken is ta­nul­má­nyoz­ni fog­nak. Önző kí­ván­ság volt, de sem­mi­kép­pen sem er­kölcs­te­len. „Ez az első élő­lény, amit a ga­la­xisszer­te is­mert és el­is­mert Dr. Ke­sar Ro­ven fe­de­zett fel. Ap­rócs­ka fel­fe­de­zés az éle­te ké­sőb­bi sza­ka­szá­ban vég­zett mun­ká­hoz ké­pest, de a nagy em­be­rek­nek is el kell kez­de­ni­ük va­la­hol. Ve­gye­nek pél­dát róla, a ki­vá­ló ku­ta­tó­ról…”

A fér­fi el­mo­so­lyo­dott.

Hogy fél­het­ne az em­ber egy ilyen pá­rat­lan le­let­től?

Kü­lön­ben is, a lény leg­alább olyan ár­tal­mat­lan volt, mint az ő aka­dé­mi­ai nagy­sá­gá­val kap­cso­la­tos ál­mai.