28.

Roth ásí­tott egyet, és – ti­zen­öt per­cen be­lül már vagy har­mad­szor – rá­né­zett az órá­já­ra. A sem­mi kö­ze­pén vol­tak, egy seb­té­ben össze­esz­ká­bált tá­bor­ban, ő pe­dig a sö­tét­sé­get für­kész­te, és a ször­nyek fel­buk­ka­ná­sá­ra várt.

Az élet so­ha­sem olyan, ami­lyen­nek az em­ber el­kép­ze­li – leg­fel­jebb csak pár perc­re kel­le­mes.

A na­pok­nak nem­so­ká­ra fel kel­lett kel­ni­ük – ez pe­dig azt je­len­tet­te, hogy Roth szol­gá­la­ta a vé­gé­hez kö­ze­le­dett. A haj­nal előt­ti ho­má­lyos fény­ben Ack­land AJ-já­nak dőlt, és egy halk füttyel ma­gá­hoz hív­ta Cre­e­pet. A ku­tya át­ment a má­sik őr­höz, Le­ó­hoz. Az öreg kí­na­i­nak min­dig volt a zse­bé­ben egy kis édes­ség.

Pár má­sod­perc­cel ké­sőbb Cre­ep nesz­te­le­nül át­üge­tett az egy­más mel­lé ál­lí­tott jár­mű­vek kö­zöt­ti ös­vé­nyen, és a gaz­dá­já­hoz fu­tott. A nő meg­va­kar­ta a fe­jét.

– Hogy van Leo, ku­tyus­kám? Még éb­ren van?

Cre­ep hal­kan fel­mor­dult, és lógó nyelv­vel le­ült.

– Hal­lak ám, Roth! – reccsent egy hang a nő fü­lé­be.

– Már megint szar­ral tö­möd a ku­tyá­mat, Leo? – kér­dez­te Roth hal­kan. A hat őrön kí­vül a tá­bor la­kói még min­dig alud­tak. Egy át­la­gos éj­sza­kán az őr­sze­mek vic­ce­ket me­sél­tek vol­na egy­más­nak, hec­ce­lőd­tek vol­na, vagy fel­vált­va szun­dí­tot­tak vol­na egy ke­ve­set, ám az elő­ző nap túl hosszú és túl fé­lel­me­tes volt ah­hoz, hogy ezt most is meg­te­gyék. A szol­gá­lat fe­szült né­ma­ság­ban telt el, és csak egyet­len ese­mény volt, egy ri­a­dó, ami­ről ki­de­rült, hogy vak­lár­ma volt: csak egy pár el­kó­dor­gott rhynth té­vedt be a tá­bor­ba.

Leo fel­vi­ho­gott.

– Ja. Te sem­mi jót nem adsz neki. Ha a he­lyé­ben len­nék, már én is un­nám a kon­zerv­szó­ját.

– Jó ku­tya len­ne be­lő­led, Leo.

Rö­vid hall­ga­tás után Kay­lor lé­pett be a vo­nal­ba.

– Bocs’, hogy köz­be­szó­lok, de sze­rin­te­tek No­gu­chi­nak nem kel­le­ne már itt len­nie?

Roth fel­só­haj­tott.

– De igen.

Kay­lor­nak szo­ká­sa volt meg­ál­la­pí­ta­ni a tel­je­sen nyil­ván­va­ló dol­go­kat.

– Ta­lán va­la­ki­nek vissza kel­le­ne men­ni érte – mond­ta Leo.

Erre sen­ki sem vá­la­szolt. Roth a si­va­tag túl­só vé­gén fel­fe­lé kú­szó iker­na­pok­ra né­zett. Az ég fo­ko­za­to­san ki­vi­lá­go­so­dott. Húsz perc­cel ké­sőbb Ack­land AJ-já­nak aj­ta­ja döng­ve ki­vá­gó­dott.

Roth fel­ug­rott. A haj­nal csend­je és tisz­ta­sá­ga fur­csa transz­ba rin­gat­ta. A franc­ba!

Pár perc­cel ké­sőbb a tá­bor la­kói fel­éb­red­tek. Ki­al­vat­lan, vö­rös sze­mű far­me­rek és gye­re­kek bo­tor­kál­tak ki a szin­te hi­deg reg­gel­be, hogy a szik­lák, meg az ala­csony bok­rok kö­zött könnyít­se­nek ma­gu­kon.

Roth a vál­lá­ra akasz­tot­ta a fegy­ve­rét, és meg­dör­göl­te a sze­me­it. Jó lett vol­na alud­ni egyet, de még egy ide­ig éb­ren akart ma­rad­ni, hogy meg­vár­ja No­gu­chit.

– Jame? – Cat­hie két bög­re ká­vé­val a nő­höz lé­pett.

– Kö­szi, drá­gám. Si­ke­rült alud­nod?

Cat­hie el­mo­so­lyo­dott.

– Leg­alább két órát!

Roth ke­zé­be nyom­ta az egyik bög­rét, és ked­ve­sen meg­csó­kol­ta.

– Sej­tet­tem, hogy egy ide­ig még nem fogsz le­fe­küd­ni. Roth a Luc­ci­ni AJ-ja kö­ze­lé­ben össze­gyűlt kis cso­port felé bic­cen­tett. Ack­land és We­a­ver is ott volt.

– Mi a gond?

Cat­hie meg­von­ta a vál­lát.

– Ack­land egy nagy fasz­fej. Mi más?

Meg­ér­ke­zett Jen­kins, és le­vál­tot­ta Rot­hot. Csak egy bó­lin­tás­sal üd­vö­zöl­ték egy­mást. Amint az új őr­szem el­fog­lal­ta a he­lyét, Roth és Cat­hie csat­la­ko­zott a be­szél­ge­tő cso­port­hoz; né­hány far­mer is mel­lé­jük állt.

– …és sze­rin­tem ez fel­ér egy ön­gyil­kos­ság­gal! – Ack­land szo­kás sze­rint dü­hös volt. Cat­hie nem té­ve­dett: tény­leg fasz­fej volt a pa­sas.

– Mi az ön­gyil­kos­ság? – kér­dez­te Roth.

We­a­ver arca vö­rös volt a düh­től.

– Ó, sem­mi. Ack­land gyá­va, ennyi az egész.

– A szart! – mond­ta Ack­land. – Sem­mit sem te­he­tünk az Űr­gár­da meg­ér­ke­zé­sé­ig. Ennyi az egész! De ha va­la­me­lyi­kő­tök vissza akar men­ni, hogy meg­öles­se ma­gát, tő­lem az­tán nyu­god­tan meg­te­he­ti.

Paul Luc­ci­ni ál­ta­lá­ban nem so­kat be­szélt, de ami­kor néha még­is meg­szó­lalt, az em­be­rek min­dig rá­fi­gyel­tek.

– El­tart egy ide­ig, míg a gár­dis­ták meg­ér­kez­nek, Ack­land.

– Ad­dig vi­szont – szólt köz­be Cat­hie – No­gu­chi­nak baja es­het. Le­het, hogy se­gít­ség­re van szük­sé­ge.

– Ez­zel a le­he­tő­ség­gel is szá­mol­nia kel­lett, ami­kor el­vál­lal­ta a mun­kát – mond­ta Ack­land. Las­san, atyás­ko­dó­an be­szélt, mint­ha gye­re­kek­kel len­ne kö­rül­vé­ve. – A Chi­gu­sa Kor­po­rá­ció fe­le­lős a te­le­pe­sek biz­ton­sá­gá­ért, és nem for­dít­va.

Roth úgy érez­te, mint­ha vö­rös köd eresz­ked­ne a gon­do­la­ta­i­ra. Mély lé­leg­ze­tet vett, meg­pró­bált ural­kod­ni ma­gán, de mi­köz­ben Ack­lan­dot hall­gat­ta, meg­pat­tant ben­ne va­la­mi.

– Sze­mét! – Roth elő­re­lé­pett, és egy uj­já­val mell­be bök­te a fér­fit. – Ezt most nem ken­he­ti a cég­re! Maga mond­ta, hogy ha­zud­jak Ro­ven do­ki­nak, ami­kor el­mond­tam neki, hogy hol ta­lál­tam azo­kat a lé­nye­ket! És a maga öt­le­te volt, hogy ne te­gyük ka­ran­tén­ba azo­kat a rhynt­he­ket! – Még kö­ze­lebb lé­pett Ack­land­hoz. – Szé­gyel­lem, hogy részt vet­tem a já­té­ká­ban, de én vál­la­lom a fe­le­lős­sé­get a hü­lye­sé­ge­mért! Árul­ja már el, hogy mit tud fel­hoz­ni a vé­del­mé­re?

Ack­land vé­de­ke­ző­en fel­emel­te a ke­ze­it.

– Hé, néz­zé­tek… Ti is tud­já­tok, hogy mi­lyen ke­mény spin­kó ez a No­gu­chi! Így van? – Biz­ta­tást vár­va vé­gig­né­zett a far­me­re­ken. – Én csak meg­pró­bál­tam meg­vé­de­ni az üz­le­ti ér­de­ke­i­met. Az üz­le­ti ér­de­ke­in­ket.

– Sza­rok az üz­let­re – mond­ta Luc­ci­ni. – Ne­kem csa­lá­dom van.

Né­há­nyan he­lyes­lő­en fel­ki­ál­tot­tak. We­a­ver Ack­land­ra me­resz­tet­te a sze­mét.

– No­gu­chi­ról azt mon­dasz, amit akarsz, de az egy­szer biz­tos, hogy ami­kor kel­lett, az a nő koc­ká­ra tet­te az éle­tét, hogy meg­ment­sen min­ket… És té­ged is!

Ack­land ki­nyi­tot­ta a szá­ját – kö­vér arca újra dü­hös volt –, az­tán be­csuk­ta. Szó nél­kül meg­for­dult, és el­ment.

– Job­ban ten­né, ha imád­koz­na, hogy No­gu­chi élet­ben ma­rad­jon a vé­gén – sut­tog­ta Cat­hie Roth­nak.

Roth bó­lin­tott. Az ad­re­na­lin­hul­lám le­csen­de­se­dett, csak fá­radt­ság ma­radt utá­na. El­kap­ta We­a­ver te­kin­te­tét.

– Ön­kén­te­se­ket ke­re­sel?

We­a­ver el­gon­dol­ko­dott, majd meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem. Leg­alább­is egye­lő­re nem. Ma­chi­ko azt mond­ta, hogy vár­junk, te­hát vár­ni fo­gunk. Vi­szont ha dél­után­ra sem jön meg…

– He­lyes. Ha men­ni kell, majd szólj.

Roth és Cat­hie át­ment egy seb­té­ben össze­esz­ká­bált asz­tal­hoz, amin egy tál­cán pék­sü­te­mé­nyek és gő­zöl­gő ká­vé­val teli bög­rék vol­tak.

– Sze­rin­ted még élet­ben van? – kér­dez­te Cat­hie.

Roth már-már azt mond­ta, hogy nem, de az­tán még­is így fe­lelt:

– Ha em­ber ké­pes élet­ben ma­rad­ni oda­át, ak­kor neki egé­szen biz­tos, hogy si­ke­rül­ni fog.

* * *

Meg­vir­radt.

A tö­rött agya­rú No­gu­chi mel­lett ki­lé­pett a tér­re, és in­tett a nő­nek, hogy kö­ves­se.

No­gu­chi az ajtó előtt le­tér­delt, és bal­ra, majd jobb­ra for­dí­tot­ta a fegy­ve­re csö­vét. Tisz­ta volt a le­ve­gő.

Jobb­ra, az épü­let sar­kán túl a dö­gök még min­dig a ka­put pü­föl­ték – a je­lek sze­rint nem vet­ték ész­re, hogy a zsák­má­nyuk meg­szö­kött.

No­gu­chi és a tö­rött agya­rú hát­ra­fe­lé ke­rült. A nő éles reccse­né­se­ket hal­lott a há­tuk mö­gül. A kapu vé­gül meg­ad­ta ma­gát a fo­lya­ma­to­san ro­ha­mo­zó ro­va­rok­nak.

„Le­het, hogy el­un­ták a vá­ra­ko­zást, és rá­jöt­tek, hi­á­ba ko­pog­tat­nak, nem ereszt­jük be őket…”

A tö­rött agya­rú No­gu­chi­ra né­zett.

A nő elő­re­mu­ta­tott. Az óri­ás to­vább ment.

No­gu­chi há­tul ma­radt. Az ope­rá­ci­ós épü­let túl­só ol­da­la felé tar­tot­tak. Si­e­tő­sen lép­ked­tek, de nem fu­tot­tak. A nő meg­pró­bált úgy vi­sel­ked­ni, ahogy a har­cos, hi­szen neki már ko­ráb­ban is dol­ga volt ezek­kel a lé­nyek­kel, te­hát is­mer­het­te őket.

A hely­zet el­le­né­re No­gu­chit le­nyű­göz­te a haj­nal szép­sé­ge. A te­le­pen vé­gig­öm­lött a sze­líd fény; Pros­pe­rity Wells most va­la­hogy nem volt olyan élénk, for­ró és per­zse­lő, mint ami­lyen­nek meg­is­mer­te. A vá­ros nyu­godt­nak és hű­vös­nek lát­szott; olyan volt, akár egy álom…

„…vagy egy em­lék…”

„Most ne fog­lal­kozz ilyes­mi­vel, No­gu­chi! Majd ak­kor áb­rán­dozz, ha már nem kell at­tól fél­ned, hogy fel­za­bál va­la­mi!”

A gon­do­lat túl ké­sőn ju­tott az eszé­be. Csak ak­kor lát­ta meg a dö­göt, ami­kor az már egé­szen kö­zel volt hoz­zá.

* * *

Da­chan­de hal­lot­ta, hogy a há­tuk mö­gött be­sza­kad az a gyen­ge kapu. Fo­gal­ma sem volt róla, hogy a ’mber har­cos mit ter­vez, ám egy va­la­mi­ben biz­tos volt: min­dent meg kell öl­ni­ük, ami az út­ju­kat áll­ja.

A ’mber elő­re­mu­ta­tott, az­tán há­tat for­dí­tott neki. Te­hát há­tul­ról akar­ja fe­dez­ni ma­gu­kat…

Da­chan­de fel­né­zett, az­tán to­vább­ment. Tud­ta, egy ki­csit gyor­sab­ban kel­le­ne ha­lad­ni­uk. A he­rék na­gyon ha­mar vé­gig­szá­gul­da­nak majd a ’mbe­rek épít­mé­nyén. Meg fog­ják ta­lál­ni a nyi­tott hát­só aj­tót, és rög­tön utá­nuk ered­nek. A Ke­mény Hú­sú­ak os­to­bák vol­tak, de min­dig na­gyon jó ér­zék­kel meg­ta­lál­ták az élő táp­lá­lé­ku­kat.

Da­chan­de egy ri­kol­tást hal­lott. A hang va­la­hon­nan a fe­jük fölül ér­ke­zett. Da­chan­de fel­né­zett, de már el­ké­sett.

A here üvölt­ve elő­re­ve­tő­dött; hosszú tes­te meg­vo­nag­lott a le­ve­gő­ben. Da­chan­de háta mö­gött, a ’mber előtt ért föl­det.

* * *

No­gu­chi meg­pör­dült. A po­ko­li lény utá­na­nyúlt… No­gu­chi fel­emel­te a ke­zét. Cé­loz­ni pró­bált, de már nem volt rá ide­je. Lőtt, és… És el­hi­báz­ta.

Az iszo­nya­tos ro­var vi­sí­tó to­rony­ként ma­gas­lott előt­te. Fé­mes csil­lo­gá­sú áll­kap­csá­ról sűrű vá­la­dék csor­gott. Ha­tal­mas szá­ja ki­nyílt; elő­vil­lant bel­ső, bo­rot­va­éles fog­so­ra.

A bel­ső áll­ka­pocs elő­re­vá­gó­dott, és a nő mel­lé­be csa­pott. No­gu­chi hát­ra­tán­to­ro­dott.

Va­la­mi reccsent. For­ró fáj­da­lom éget­te a bő­rét, vér fröccsent…

Ahogy a lény ug­rás­hoz ké­szült, No­gu­chi elő­re­nyúj­tot­ta a pisz­to­lyát…

Mi­előtt meg­húz­hat­ta vol­na a ra­vaszt, a dög moz­du­lat­lan­ná der­medt, majd va­dul meg­ráz­kó­dott. Ízelt, ro­var­sze­rű tor­zó­ja kö­ze­pé­ből elő­buk­kant egy vas­tag, ezüst­szí­nű pen­ge. A sa­vas vér vé­gig­öm­lött a po­ros föl­dön. A maró pa­tak a nő felé folyt.

No­gu­chi el­ájult.

* * *

Da­chan­de a here há­tá­ba vág­ta a lán­dzsá­ját, majd fél­re­rúg­ta a tes­tét. Még nem dög­lött meg, de már nem volt ben­ne sok élet.

Da­chan­de újabb tá­ma­dók után ku­tat­va kör­be­for­dult. Hal­lot­ta, hogy az épít­mény kö­rül őr­jön­gő he­rék vá­la­szol­nak tár­suk ri­kol­tá­sá­ra, és tud­ta, pil­la­na­to­kon be­lül a nya­ku­kon lesz az egész csa­pat.

Da­chan­de fel­nya­lá­bol­ta a ’mbert, és fut­ni kez­dett.

Nem volt ide­je rá, hogy tü­ze­te­sen meg­vizs­gál­ja a ’mbe­rek épít­mé­nye­it – egye­dül azt a tor­nyot ve­het­te job­ban szem­ügy­re, ami­nek az ol­da­lá­ról elő­ző éj­sza­ka le­zu­hant –, de ab­ban biz­tos volt, hogy a két na­gyobb tes­tű ’mber a kö­ze­li épü­le­tek egyi­ké­ben rej­tő­zött. Ha sze­ren­csé­jük van, az a hely még min­dig biz­ton­sá­gos. A har­cos vi­szont mint­ha ép­pen azt akar­ta vol­na el­ér­ni, hogy a he­rék abba az irány­ba in­dul­ja­nak el…

Da­chan­de szin­te nem is érez­te a har­cos sú­lyát; a tes­te alig volt ne­he­zebb, mint egy va­dász lán­dzsá­ja. Ahogy Da­chan­de fut­ni kez­dett, a kar­jai közt he­ve­rő ’mber hal­kan, fáj­dal­ma­san fel­nyö­gött. Da­chan­de tud­ta, most min­den a gyor­sa­sá­gán mú­lik, hi­szen a kar­ja­it nem hasz­nál­hat­ta vé­de­ke­zés­re. A here kar­mai fel­tép­ték a ’mber puha pán­cél­ját; a sza­kadt anyag „th­wei”-től volt lucs­kos. A ’mber­nek vö­rös vére volt. Na­gyon sok­ban kü­lön­böz­tek egy­más­tól…

Da­chan­de üvöl­tö­zést hal­lott a dög­lött here mel­lől; tud­ta, ez mit je­lent: a tár­sai meg­ta­lál­ták a Ke­mény Hú­sút.

Da­chan­de még gyor­sab­ban fu­tott.

* * *

Re­pült.

No­gu­chi ki­nyi­tot­ta a sze­me­it, és pis­log­ni kez­dett. Úgy érez­te, mint­ha fel­tép­ték vol­na a mell­ka­sát, és a feje is fájt.

A tö­rött agya­rú az ölé­ben ci­pel­te. Át­ro­hant vele a té­ren; el­ké­pesz­tő­en gyor­san moz­gott. Va­la­mi tör­tén­he­tett… Igen, egy dög rá­tá­madt.

No­gu­chi meg­emel­te a fe­jét, és egy pil­la­nat­ra pá­nik­ba esett, de az­tán rá­jött, hogy a pisz­toly még min­dig a ke­zé­ben van. A mel­lé­be és a ha­sá­ba fáj­da­lom ha­sí­tott. Le­huny­ta a sze­me­it. A tö­rött agya­rú meg­men­tet­te, de sem­mit sem te­het, amíg le nem te­szi őt.

Va­la­hol a tá­vol­ban fel­or­dí­tot­tak a ször­nyek.

Da­chan­de meg­lát­ta a hosszú­kás, ala­csony épít­mény nyi­tott aj­ta­ját.

A he­rék még nem fe­dez­ték fel őket. Da­chan­de az épü­let­hez ro­hant be­né­zett, vé­gig­pil­lan­tott a bel­se­jén, majd át­bújt a ’mber mé­re­tű ka­pun.

Az épü­let üres volt. Da­chan­de óva­to­san le­fek­tet­te a har­cost, és be­zár­ta a ka­put. Egy per­cig el­bab­rált a zár­me­cha­niz­mus­sal, vé­gül olyan erő­sen be­csap­ta a ka­pu­szár­nyat, hogy az be­le­süp­pedt a ke­ret­be. A tor­lasz elég gyen­ge volt; Da­chan­de tud­ta, hogy a he­rék pár pil­la­nat alatt ke­resz­tül­jut­nak majd raj­ta. Ám egye­lő­re fo­gal­muk sem volt, hogy hová tűnt a zsák­má­nyuk.

Da­chan­de meg­for­dult, és a ’mber­re né­zett. Meg­le­pet­ten lát­ta, hogy már fel­ült. Még min­dig az uj­jai kö­zött szo­ron­gat­ta azt a kis fegy­vert; a csö­vét nem for­dí­tot­ta „fe­lé­je”, de nem is eresz­tet­te le.

Da­chan­de óva­to­san a ’mber mel­lé lé­pett, és le­gug­golt előt­te, hogy szem­ügy­re ve­gye a se­bét. A ’mber elő­ször mint­ha til­ta­koz­ni akart vol­na, ám vé­gül meg­ad­ta ma­gát, és le­fe­küdt.

Da­chan­de le­húz­ta az ázott anya­got a har­cos tes­té­ről, majd sze­lí­den meg­érin­tet­te. A ’mber fel­nyö­gött.

– Nem fogsz be­le­hal­ni – mond­ta Da­chan­de.

A ’mber nem fe­lelt.

Da­chan­de újra pró­bál­ko­zott:

– Nem „thei-de”. Ér­ted?

A ’mber nem ér­tet­te. Egy per­cig var­tyo­gott, az­tán újra el­hall­ga­tott.

Da­chan­de le­emel­te a har­cos mell­ka­sá­ról a vé­kony­ka pán­cél ma­ra­dé­kát is, és meg­le­pet­ten fel­szisszent. Ha a ’mbe­rek ana­tó­mi­á­ja egy pi­cit is ha­son­lít a ya­ut­já­ké­ra, ak­kor… Ak­kor ez a har­cos nő­ne­mű! Da­chan­de ed­dig erre nem is gon­dolt, de a bi­zo­nyí­ték elég nyil­ván­va­ló volt: a har­cos­nak két du­dor volt a mell­ka­sán. Ezek csak tej­mi­ri­gyek le­het­nek!

„Os­to­ba! Hát per­sze, hogy nő­ne­mű!”

A ya­ut­ja asszo­nyok na­gyob­bak vol­tak hí­me­ik­nél; a ’mbe­rek-nél ez a je­lek sze­rint ép­pen for­dít­va le­he­tett. Da­chan­dé­nak ez ed­dig eszé­be sem ju­tott. Tud­ta, os­to­ba volt; az eh­hez ha­son­ló apró té­ve­dé­sek sok­szor sok­kal na­gyobb, vég­ze­tes hi­bák­hoz ve­zet­nek.

Te­hát a har­cos nő­ne­mű. Ez meg­ma­gya­ráz­ta, hogy mi­ért volt oko­sabb sok ya­ut­ja ta­nít­vá­nyá­nál. Az asszo­nyok, bár­mi­lyen faj­hoz is tar­toz­nak, sok­kal esze­seb­bek, mint a fér­fi­ak.

Da­chan­de meg­vizs­gál­ta a ’mber se­be­it. Nem vol­tak sú­lyo­sak. Per­sze elég­gé vé­rez­tek. Vi­szont a vér­zés már el­állt, és a pán­cél fel­fog­ta a sav leg­na­gyobb ré­szét.

Da­chan­de a té­pett pán­cél da­rab­ká­it a seb­re szo­rí­tot­ta, majd sar­ka­i­ra ült, és vé­gig­mér­te a ’mbert. A har­cos is őt bá­mul­ta. Mint­ha kí­ván­csi lett vol­na a te­kin­te­te.

Nem volt sok ide­jük, de Da­chan­de úgy gon­dol­ta, pár per­cet szán­hat­nak egy­más­ra. A mel­lé­re mu­ta­tott, és meg­mond­ta har­ci ne­vét.

– Da­chan­de.

A ’mber meg­ráz­ta a fe­jét.

– Dac-han-de – szó­ta­gol­ta a ya­ut­ja.

A ’mber meg­pró­bál­ta el­is­mé­tel­ni a szót, de hi­á­ba eről­kö­dött, kép­te­len volt he­lye­sen ki­ej­te­ni. Da­chan­de meg­ráz­ta a fe­jét.

A nő té­to­ván ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, és meg­érin­tet­te Da­chan­de tö­rött agya­rát. A maszk, amit a har­co­sok újab­ban hasz­nál­tak, csak az orr­lyu­ka­kat fed­te el, az agya­ra­kat sza­ba­don hagy­ta. A nő mon­dott va­la­mit a sa­ját nyel­vén, az­tán még egy­szer el­is­mé­tel­te a szót.

Da­chan­de ol­dalt dön­töt­te a fe­jét. A ’mber nem az ő ne­vét mond­ta, de mint­ha meg­ér­tet­te vol­na, hogy mi­ről van szó.

– Törr’tt ag­gar?

A ’mber ki­vil­lan­tot­ta a fo­ga­it, ma­gá­ra mu­ta­tott, és mon­dott va­la­mit.

Da­chan­de meg­pró­bál­ta el­is­mé­tel­ni.

– Nih­kuo’ti?

A ’mber – vagy­is az „asszony” – meg­ráz­ta a fe­jét.

Da­chan­de egy per­cig rá­bá­mult, az­tán egy új ne­vet adott neki.

– Da’dtou-di. – A szó a „kis tőr” nő­ne­mű vál­to­za­ta volt. Di­cső név, il­lett az asszony­ra.

Da’dtou-di ma­gá­ra mu­ta­tott, és eről­köd­ve el­is­mé­tel­te:

– Dahdt­ou-di?

Da­chan­de elé­ge­det­ten fel­szisszent. Kez­det­nek ez sem volt rossz, de nem vesz­te­get­het­tek több időt a szó­ra­ko­zás­ra. Most az éle­tü­kért kel­lett küz­de­ni­ük; be­szél­get­ni majd ké­sőbb is rá­ér­nek.

Da­chan­de fel­állt.

– Da’dtou-di – mond­ta –, men­nünk kell.

A ’mber fel­tá­pász­ko­dott. Egy ki­csit im­boly­gott, de vé­gül bó­lin­tott. Már nem volt sem­mi kü­lö­nö­sebb baja.

Da­chan­de meg­for­dult, és a ka­pu­hoz ment. Hall­ga­tóz­ni kez­dett.

A he­rék el­ro­han­tak az épü­let mel­lett, és va­la­hol más­hol gyü­le­kez­tek. Ez azt je­len­tet­te, hogy a fész­kük nem volt messze.

A Ve­zér meg­vár­ta, míg Da’dtou-di mel­lé ér. Va­la­hogy öre­gebb­nek érez­te ma­gát, mint va­la­ha. Fáj­tak a csont­jai. Éle­te so­rán ren­ge­teg va­dá­sza­ton vett részt, de most elő­ször for­dult elő, hogy bi­zony­ta­lan volt a harc vég­ered­mé­nye. Itt sok­kal több here volt, mint amennyi­vel va­la­ha meg­küz­dött. Rá­adá­sul ahol fé­szek van, ott ki­rály­nő­nek is len­nie kell – a he­rék ké­pe­sek vol­tak nős­ténnyé vál­toz­ni, ha más ki­rály­nő nem volt a kö­zel­ben. Egy ki­rály­nőt pe­dig nem könnyű meg­öl­ni…

Da­chan­de fel­só­haj­tott. Le­het, hogy ezt a na­pot még túl­éli, de a Vég­ső Va­dá­szat már nincs messze.

* * *

No­gu­chi óva­to­san fel­állt, és le­küz­döt­te a szé­dü­lé­sét. Tö­rött Agyar felé nyúj­tot­ta a kar­ját, de No­gu­chi bó­lin­tott, és fel­emel­te a ke­zét. A se­bei ko­ránt­sem vol­tak olyan ko­mo­lyak, mint elő­ször hit­te; az áju­lást sok­kal in­kább a ki­me­rült­ség okoz­ta, mint a sé­rü­lés.

No­gu­chi lö­vés­re ké­szen fegy­ver­rel az ajtó mel­lett álló Tö­rött Agyar mel­lé lé­pett. Új ne­vé­re gon­dolt. Dah­tu­di. Ha va­la­ki egy év­vel ko­ráb­ban azt mond­ta vol­na neki, hogy egy­szer egy ide­gen har­cos ol­da­lán föl­dön­kí­vü­li lé­nyek el­len fog küz­de­ni, hogy száz em­ber sor­sa függ a győ­zel­mük­től, ta­lán egy hé­tig ne­ve­tett vol­na a tré­fán.

Ko­mor arc­cal el­vi­gyo­ro­dott. Tény­leg vic­ces volt a do­log, de a ne­ve­tést in­kább ké­sőbb­re ha­laszt­ja. Ha lesz ké­sőbb. Ha majd vég­re fel­éb­red…

No­gu­chi az aj­tó­ra mu­ta­tott, majd dél felé bö­kött, abba az irány­ba, ahol a „Do­larhy­de” állt. Tö­rött Agyar ol­dal­ra dön­töt­te a fe­jét – ta­lán ez­zel je­lez­te, hogy meg­ér­tet­te a ter­vet.

„Leg­kö­ze­lebb már a fi­lo­zó­fi­á­ról fo­gunk be­szél­get­ni.”

Tö­rött Agyar fel­mor­dult, majd sze­lí­den hát­ra­tol­ta No­gu­chit az aj­tó­tól, amit szin­te tel­je­sen be­passzí­ro­zott a ke­ret­be.

No­gu­chi hát­ra­lé­pett. A har­cos mély lé­leg­ze­tet vett, és…

Az ajtó ki­vá­gó­dott. Egy har­cos, Tö­rött Agyar iker­test­vé­re állt előt­te. A ke­zé­ben egy lán­dzsát tar­tott, a kar­ja­it tá­ma­dás­ra emel­te.