5.
Noguchi már korán elindult a lakásáról, így még el tudta kapni a szokásos körútjára induló Hirokit. A cég alkalmazottjai valamennyien abban az épületben laktak, amiben az irodájuk, a gyűlésterem, a kommunikációs központ és a központi irányítószoba is volt. Az épületet szűk folyosók kötötték össze a raktárakkal és a fő garázzsal. A komplexumtól keletre és délre egy síkság terült el; északra hegyek álltak, nyugatra pedig az Iwa Gorge-kanyon húzódott, ami túl hosszú és mély volt ahhoz, hogy rhyntheket lehessen tartani a környékén. Szerencsére az állatok meg sem közelítették – a farmereknek eggyel kevesebb kerítést kellett építeniük.
Noguchi átment egy folyosón, és meglátta a feléje tartó geotechnikust. Vékony, idősebb kis emberke volt, a bőre barna, haja alig. A neve… Hein? Hinn? Valami ilyesmi volt.
Ahogy elhaladtak egymás mellett, a nő kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon, és a férfi felé bólintson. A fickó mintha meglepődött volna, de viszonozta az udvarias gesztust; fogai éles kontrasztot alkottak sötét arcával.
Noguchi fejében megszólalt egy elégedett hang. „Ugye nem is volt olyan nehéz?”
Noguchi mentális feljegyzést készített, hogy este mindenképpen át kell néznie a személyi anyagokat. Szinte zavarban volt; már hat hónapja tartózkodott a bolygón, és még csak nem is ismerte az embereket, akikkel együtt kellett dolgoznia.
Elhatározta, mindenen változtatni fog. Kezdett ráébredni, hogy gyakorlatilag még nem is látta a telepet, Prosperity Wellset. Természetesen megérkezése után elég sok időt eltöltött a komplexum tanulmányozásával. A létesítmény megépítői a hatékonyságra törekedtek. Egy helipályával ellátott medikai központ, egy karantén és a rhynthek számára épített istállók, egy kommunikációs vezérlőterem, meg egy iskola, és mellette egy szabadidős központ. Volt még egy eléggé modernnek számító, bár kicsiny bevásárlóközpont is, meg két parányi étterem és egy bár. Persze ezeknek nem sok haszna volt. A telepen csak a társaság alkalmazottai éltek, de a farmerek házai is csupán pár órányi járóföldre álltak. Az egész még csak nem is hasonlított a Földre, de az építők legalább megpróbálták olyanná varázsolni, hogy egy valódi városhoz hasonlítson. A bolygónak olyan kevés lakója volt, hogy nem is lehetett abban reménykedni, hogy valamikor civilizált hellyé változik (ha még több telepes érkezett volna, akkor sem lehetett volna belőle komoly állomáshely), de a társaság komoly erőfeszítéseket tett, hogy az egész úgy nézzen ki, mint egy valódi otthon.
Noguchi csupán a rendszertelenül tartott holovid vetítéseken vett részt, így eddig még nem igazán válhatott a közösség tagjává. Ez nem az ő otthona volt, és csak addig akart a bolygón maradni, amíg elég hasznot hajt a cégnek ahhoz, hogy átirányítsák máshová, és feljebb léphessen a ranglétrán. Ám Hirokinak igaza volt: mindent meg kellett tennie, ami szükséges volt ahhoz, hogy beilleszkedjen a telep életébe. Eddig valóban nem sok köze volt az itteniekhez.
A „Dolarhyde” pedig alig hetvenkét óra múlva meg fog érkezni…
„Most persze azt várod, hogy mindenki örömódákat fog zengeni, hogy végre kimerészkedsz az emberek közé?”, kérdezte magától Noguchi. „így van, hai?”
Jó is lenne!
Ahogy végigment a robogó és helikopter-alkatrészekkel telepakolt, magas polcsorok között, az udvarra vezető folyosó felől hangokat hallott. Rögtön felismerte Hiroki hangját; a férfi bosszankodott valamiért.
Noguchi lelassította a lépteit, hogy kihallgathassa a beszélgetést.
– … semmiképpen sem jó, Hiroki! A társaság a mi verítékünkből akarja megszedni magát, de velünk megint ki akar cseszni… Így van, Ackland?
– A Farmerek Szövetségének ez a véleménye.
Noguchi megállt a folyosóra nyíló ajtó előtt, és tovább fülelt. Pár méternyi távolságban Hirokit látta. Néhány farmer állt körülötte. Noguchi megpillantotta Ackland nehéz rhynth-bőr kabátjának szárnyát; a férfi még a legforróbb napokon is ezt viselte. Ackland jól megtermett, konok ember volt, és remekül értett az indulatok és az ellentétek felgerjesztéséhez.
– Fogalmam sincs, hogy miért beszélek veletek erről – mondta Hiroki. – Most már Ms. Noguchi a főnök. Neki mondjátok el, ha valami gondotok van.
Tökéletes időzítés: Noguchi előrelépett.
– Annak a kurvának? Szarik az ránk! – mondta Ackland. – Tán egyszer-kétszer jól gerincre kéne vágni… – mondta az egyik farmer, Rick Harrison.
– Persze, hogy aztán jól belefagyjon a farkunk, mi? – kérdezte Ackland egyik embere.
A csoport vihogott, csak Hiroki arca maradt komoly.
Harrison elhallgatott. Meglátta a feléjük közeledő nőt. A szájához emelte a kezét, és köhögni kezdett.
– Ms. Noguchi – mondta halkan.
A nő büszkén felszegte a fejét, és Harrisonra meredt. A férfi zavartan elfordult, és a többiek sem mertek Noguchira nézni. Egyedül Acklandban volt annyi bátorság, hogy állja a pillantását.
– Azt hittem, ma az állatokat kellene összeterelniük, uraim – mondta nő jéghideg hangon.
Hiroki közbelépett.
– Éppen a szövetségük által elfogadott megállapodásról beszélgettünk.
Ackland megdörzsölte a nyakát.
– Azt a dolgot akkor fogadtuk el, amikor még nem tudtuk, hogy odahaza, a Földön, hogy működik a piac. Ha előre tudtuk volna, hogy a hús ára ennyire felemelkedik, mi is többet kértünk volna.
– És ha esetleg lezuhannának az árak, akkor kevesebbel is beérnétek? – kérdezte Hiroki.
Mindenki Noguchira nézett. A nő Acklandra meredt. Látszott rajta, tudja, hogy ezzel a férfival kell elintéznie a vitát.
– Beszélni fogok a céggel. Talán van rá lehetőség, hogy a farmerek részesedése magasabb legyen – mondta Noguchi. – Tisztességes üzleteket akarunk lebonyolítani.
Ackland bólintott, és megvakarta piszkos, vörös szakállát. Szólásra nyitotta a száját, de Noguchi belé fojtotta a szót.
– De semmit sem fognak kapni, ha a „Dolarhyde” érkezésekor a rhynthjeik nem állnak készen a behajózásra.
Gúnyos elégedettséggel nyugtázta a férfi szemében megvillanó dühöt. Lehet, hogy meg fog változni, amíg ezen a bolygón tartózkodik, de az ilyen Ackland típusú fickókat sohasem fogja megkedvelni.
– Szerintem jobb lenne, ha folytatnák a munkájukat.
Noguchi a farmerekre mosolygott, akik végül követték az udvaron átvágó Acklandot.
Amikor a farmerek hallótávolságon kívül értek, Hiroki összeráncolt homlokkal a nőre nézett.
– Kellemes ember ez az Ackland – mondta tompa hangon.
– Lehet, hogy egyszer majd feleségül megyek hozzá – mondta a nő, de az arca merev maradt.
Hiroki elvigyorodott.
– Talán szálljunk nyeregbe – mondta Noguchi. Felemelte a kezét, beárnyékolta a szemeit, és az ikernapok melegétől izzó pusztára nézett. – Készen állok rá, hogy tapicskoljak egy kicsit a rhynth trágyában.
– Bölcs gondolat – mondta Hiroki.
Noguchi bólintott, majd mindketten elindultak a légrobogók felé. Noguchi úgy érezte, mozgásba hozta a kerekeket – elindult egy úton, amiről már nem fordulhatott vissza.
* * *
A fiatal harcosjelöltek standard alakzatban álltak, és várakozóan Dachandéra néztek. A „kehrité”-ben sűrű pézsmaszag terjengett, a levegő szinte remegett a vibráló feszültségtől. Dachande sokáig várakoztatta őket; ideje volt, hogy végre tegyenek valamit.
Dachande a páncélokra és fegyverekre pillantott, amiket Skemte és Warkha hordott a falak mellé.
– Vegyétek fel az „’awu’as”-tokat – mondta, és a páncélokra mutatott. – Rajta!
A yautják izgatott, szenvedélyes kiáltásokkal a felszerelésekhez, és a Kemény Húsúaktól származó páncélburkokhoz rohantak. Futás közben lökdösődtek és rugdalták egymást – mindegyikük fontosnak tartotta, melyikük ér oda elsőként. Természetesen valamennyiüknek jutott mindegyik felszerelésből, ám készek voltak harcolni egy-egy jobb minőségű darabért. Az erőseké a legjobb fegyver és páncél – mindig ez volt a szabály.
Dachande figyelte, ahogy a yautják felcsatolják az ütött-kopott lemezeket, és verekszenek a karburkokért és a maszkokért. A fiatalok megemelték és méricskélték a dupla tőröket, és leellenőrizték a tűzvetőket. A medikai készletek, a „tarei’h-san” hurkok, és a fürkészegységek nem tartoztak a jelöltek standard felszereléséhez; ilyesmit csak a harcosok használhattak. Álcázóegységgel csak egy-két páncél rendelkezett, de a fiataloknak erre úgysem volt szükségük. Az első vadászat során egyedül a gyilkolás számított, a nyomkövetésnek és a rejtőzködésnek nem volt valami nagy jelentősége. A vadászokat láthatatlanná tevő berendezést különben is csak akkor lehetett bekapcsolni, ha számítani lehetett rá, hogy az üldözött préda esetleg visszalő. Egy harcosnak ki kellett vívnia a jogot ahhoz, hogy jobb felszerelést használhasson, és olyan vadat kellett űznie, ami szükségessé tette az egyes egységek használatát.
Még két teljes éjszaka volt hátra addig, míg végre leszállhatnak a tojásokkal telepakolt világra, de a yautjáknak hozzá kellett szokniuk az „’awu’as”-ikhoz, a felszerelés súlyához, és meg kellette tanulniuk, hogyan mozoghatnak benne. Dachande különben azóta a páncéljában aludt, hogy először magára öltötte. A jelöltek a kiképzésük során csak időnként, és csak szoros felügyelet alatt vehették fel a felszerelésüket. Jó oka volt ennek az elővigyázatosságnak: egy fiatal hím, aki túl korán, túl nagy erő birtokosa lesz, veszélyt jelenthet másokra, és önmagára is. Ha a ifjoncok pár héttel korábban kaptak volna egy-egy lángvetőt, azóta már jókora lyukak tátonganának a hajó falain, és a folyosókon halmokban hevernének a halottak. A lőkamra mennyezetén így is több rés tátongott, mint ahány sebhely van egy áldozati disznó testén.
Dachande látta, hogy Tichinde visszakézből pofon vág és ellök egy alacsonyabb ifjoncot a kiszemelt sisak közeléből, majd a zsákmányát magához szorítva diadalmasan sziszegni kezd. A Vezér tűnődve bólintott. Tichinde erős volt, de esztelen, és az ostobasága könnyen a halálához vezethet. Ha azonban valahogy mégis sikerül életben maradnia, nagy harcos válhat belőle, olyan vadász, aki dicsőséget hoz majd a tanítójára. Sokkal jobb volt bátornak lenni és meghalni, mint gyáván meghunyászkodva élni, és elbújni a Fekete Harcos elől. Akik a hátukat mutatják az ellenségnek, azokról sohasem dalolnak majd.
A felöltözött yautják dupla pengéiket villogtatták, üvöltözve a padlóra irányozták a lángvetőiket, és mímelt vadászatot játszottak. Skemte elkapta Dachande pillantását, és rosszallóan felmordult. Dachande bólintott, és elismételte Skemte morgását. A harcosjelöltek közül sokan azt hitték magukról, hogy ők a legbátrabbak, akik valaha lándzsát vettek a kezükbe.
A fiatal hímek felkészültek; a mester jobban már nem készíthette fel őket a vadászatra. Dachande bízott benne, hogy valóban helyt fognak majd állni. Ha nem, akkor nekik már minden mindegy. Kudarc vagy dicsőség – nemsokára kiderül, méghozzá azon a bolygón, ami egyre jobban közeledett a hajójuk felé.
„Dtai’kai’-dte sa-de nau’gkon dtain’aun bpi-de.” A harc elkezdődik, és csak a halál vethet véget neki – régi mondás, de igaz.
Mindannyian tudták, a vadászat hamarosan megkezdődik.