1.

Szó­val, nem szé­pí­tem a dol­got: sze­rin­tem te di­li­nyós vagy.

Scott el­mo­so­lyo­dott, hogy egy ki­csit, de ne túl­sá­go­san, el­ve­gye a meg­jegy­zé­se élét. Egy hét­tel ko­ráb­ban lép­tek ki a hi­pe­rűr­ből. A gra­vi­tá­ci­ós haj­tó­mű­vük új, to­vább­fej­lesz­tett tí­pus volt, a vita azon­ban, amit szin­te rög­tön el­kezd­tek, ahogy a le­gény­ség ki­szállt az al­vó­kap­szu­lák­ból, a régi volt. A töb­bi­ek az üzem­ben dol­goz­gat­tak, vagy ép­pen a ha­jón ru­tin­sze­rű­nek szá­mí­tó fel­ada­to­kat vé­gez­ték, így a két pi­ló­ta egye­dül ma­radt a ve­zér­lő­mo­dul­ban. A Nagy Mély­sé­get bá­mul­ták; csak pár heti út vá­lasz­tot­ta el őket a kö­vet­ke­ző ki­kö­tő­től, de ne­kik évek­nek tűnt a hát­ra­le­vő idő.

Tom – az al­vó­kap­szu­lá­ba való be­fek­vés előtt rö­vid­re nyí­ra­tott sö­tét haja még min­dig nem nőtt meg – már megint elő­ad­ta a szo­ká­sos szó­nok­la­tát. Olyan volt, mint egy el­ső­éves ka­dét egy vi­ta­fó­ru­mon.

Scott meg­dör­zsöl­te sző­ke sza­kál­lát, és vár­ta a vá­laszt. Kö­röt­tük a hajó ál­lott le­ve­gő­jé­nek olyan sza­ga volt, akár egy edző­te­rem öl­tö­ző­szek­ré­nyé­nek.

Tom ter­mé­sze­te­sen egy má­sod­per­cet sem ké­sett a fe­le­let­tel.

– Per­sze, di­li­nyós va­gyok. Én, meg min­den­ki más is. De annyit biz­ton ál­lít­ha­tok, előbb-utóbb meg­kap­juk a szám­lát. Kép­te­len­ség bün­tet­le­nül meg­erő­sza­kol­ni a szűz boly­gó­kat, le­hán­ta­ni ró­luk min­dent, ami ér­té­kes, hogy a vé­gén csak az üres vázuk ma­rad­jon meg.

– Nem em­lék­szem rá, hogy mos­ta­ná­ban bár­mi­be be­le­ver­tem vol­na a far­ka­mat – mond­ta Scott.

– Tu­dod, hogy ér­tem.

– Nem. Nem tu­dom. A „Do­larhy­de”, ha eset­leg el­alud­tál vol­na az el­iga­zí­tás alatt, egy von­ta­tó­ha­jó. Egy fé­lig meg­ra­kott uszályt von­ta­tunk, ami­re ti­zen­öt mil­lió ton­ná­nyi fel­dol­go­zott ha­lat és ál­la­ti ter­mé­ket pa­kol­tak. Meg a pro­cesszort, ami még több élő húst gyűjt majd be a Ryushi csó­ró ba­lek­ja­i­tól, a szar­ta­po­só cow­boyok­tól… Nem. Nem is cow­boyok, mert nem te­he­nek­re vi­gyáz­nak. In­kább „rhynth” boyok, akik azon a sem­mi kö­ze­pén levő boly­gón él­nek.

– Scott…

– És – foly­tat­ta Scott, meg sem hall­va Tom köz­be­szó­lá­sát –, és az uszály, meg ez a hajó, meg a cow­boyok, ahogy te meg én is, a Cég tu­laj­do­ná­ban va­gyunk. Tes­ti­leg és lel­ki­leg. A jó öreg Chi­gu­sá­nak add elő ezt a „meg­erő­sza­kol­juk a ter­mé­sze­tet” du­mát. He­lyes?

– Jé­zus, te olyan át­ko­zot­tul szű­kagyú vagy… Hú!

Scott vé­gig­húz­ta a ke­zét a kap­cso­lók fö­lött, és meg­pró­bál­ta meg­ha­tá­roz­ni, me­lyik mű­szer csi­pog. Itt, a Nagy Mély­ség kö­ze­pén, ahol sem­mi sem lé­te­zett, csak az ő bár­ká­juk, meg a nagy néha ne­ki­pat­ta­nó hid­ro­gén­ato­mok, va­la­mi hir­te­len el­hú­zott mel­let­tük. De olyan gyor­san, hogy szin­te csak egy vil­la­nás volt az egész. És köz­ben pisz­ko­sul fel­gyor­sí­tott. A ha­jó­tól jó né­hány száz ki­lo­mé­ter­nyi­re ha­ladt, de ez a tá­vol­ság ide­kint sem­mi­nek szá­mí­tott.

– Ez a ki­ba­szott ol­csó dopp­ler! – mond­ta Tom, és meg­pró­bál­ta rá­bír­ni a kom­pu­tert, hogy meg­vál­toz­tas­sa a mű­szer ér­zé­ke­lé­si tar­to­má­nyát. – Mi a franc volt ez? Ta­lán egy hajó?

– Nem va­ló­szí­nű. Egy ek­ko­ra gyor­sí­tás be­le­passzí­roz­ná az ülé­se­ik­be az uta­sa­it. Le­het, hogy egy nova-tör­me­lék. Vagy egy szik­la­da­rab, ami egy ré­ges-rég szét­rob­bant boly­gó­ról sza­kadt le.

– Igen? De az is le­het, hogy ez maga volt a Vég­ső Le­szá­mo­lás­ra in­du­ló Úr­is­ten. Job­ban jársz, Scotty, ha tisz­tá­ra mo­sod a lel­ki­is­me­re­te­det!

– Én csak egy csó­rin­ger va­gyok, ha­ver. Ne en­gem okolj ami­att, hogy az uni­verzum úgy mű­kö­dik, ahogy.

– A ki­ba­szott spek­to­grá­fok sem ér­zé­kel­ték. – Tom a kon­zol­ra csa­pott a keze élé­vel. Ezek­re a ha­jók­ra sen­ki sem köl­tött pénzt, fő­leg arra nem, hogy tűr­he­tő mi­nő­sé­gű mű­sze­rei le­gye­nek.

– Úgy csi­nálsz, mint­ha tö­mör pla­ti­ná­ból lett vol­na az egész, és ne­künk kéne le­va­dász­nunk. – Scott el­mo­so­lyo­dott. – Ez nem ránk tar­to­zik, paj­ti. Egy kő­da­rab a sö­tét­ben. Kit ér­de­kel?

* * *

A „Ne’dte­sei” szen­zor­fürt­jei előtt ülve Yey­in­de a pá­lyá­ján to­vább­sod­ró­dó ide­gen ha­jó­ra né­zett. Ő volt a Ve­zér; már a neve is azt je­len­tet­te, hogy „bá­tor”, de tud­ta, hogy a har­co­sok, ami­kor azt hit­ték, hogy nem hall­ja őket, „Da­chan­de”-nak hív­ják. Ez a név annyit je­len­tett, hogy „nem egy­for­ma kés”, és arra utalt, hogy bal alsó agya­ra le­tört, ami­kor pusz­ta­ke­zes har­cot ví­vott egy Ke­mény Hú­sú­val, egy „ka­in­de amedh”-dal, egy fe­ke­te, exosz­ke­let­tes, sa­vas vérű pán­cé­los lénnyel. Yey­in­de ma­gá­ban min­dig el­mo­so­lyo­dott a rá­ra­gasz­tott név hal­la­tán. Sér­tés­nek is ve­het­te vol­na, de in­kább büsz­ke volt rá. A Ke­mény Hú­sú­ak, a ki­rály­nő­ik ki­vé­te­lé­vel, nem vol­tak esze­seb­bek, mint a ku­tyák, de va­dak vol­tak, és ha­lá­los el­len­fél­nek szá­mí­tot­tak, ezért ép­pen meg­fe­le­lő­ek vol­tak a ki­kép­zen­dő fi­a­tal har­co­sok szá­má­ra. Yey­in­de meg­te­het­te vol­na, hogy egy újat te­tet az agya­ra he­lyé­re, de in­kább úgy hagy­ta, ahogy volt, hogy em­lé­kez­tes­se ma­gát és min­den bá­tor, vagy vi­szony­lag os­to­ba har­cost –, hogy akadt egy ya­ut­ja, aki fegy­ver­te­le­nül ki mert áll­ni a Ke­mény Hú­sú­val, és élve el­hagy­hat­ta a küz­de­lem szín­te­rét. Ahogy egy va­ló­di har­cos­hoz il­lett, Da­chan­de so­ha­sem be­szélt a vi­a­dal­ról, de hagy­ta, hogy a töb­bi­ek újra és újra el­is­mé­tel­jék a me­sét, hogy ki­szí­nez­zék a tör­té­ne­tet, ami­kor meg­éne­kel­ték. Ő volt a „Ne’dte­sei” ve­zé­re, a hajó és a har­cos­kép­zők egy­ko­ri pa­rancs­no­ka­i­nak fia és uno­ká­ja; sen­ki sem akadt, aki nála job­ban ér­tett vol­na a pen­gék vagy a lő­fegy­ve­rek mű­vé­sze­té­hez. Már sok száz fi­a­tal hí­met el­ho­zott ma­gá­val, hogy meg­ta­nít­sa őket a Va­dá­szat­ra, de ed­dig még csak né­hány tu­cat­nyit vesz­tett el; a leg­több­jük még min­dig él­he­tett vol­na, ha en­ge­del­mes­ked­nek a pa­ran­csa­i­nak.

Fel­só­haj­tott. A má­sik hajó már olyan tá­vol volt, hogy a szen­zo­rok für­kész sze­mei sem lát­hat­ták, ’mbe­rek ve­zet­ték. Da­chan­de is­mer­te őket, a ’mbe­re­ket, bár ő maga még so­ha­sem va­dá­szott rá­juk. Szer­szám­ké­szí­tő faj volt, a fegy­ve­re­ik fel­ér­tek a ya­ut­ják fegy­ve­re­i­vel, és – ha hin­ni le­he­tett a tör­té­ne­tek­nek – a tes­tük el­ké­pesz­tő­en „pyo­de amedh” volt. Puha Húsú-ak. Vi­szont ha­lá­los esz­kö­ze­ik vol­tak, és ezért va­ló­di meg­mé­ret­te­tést je­len­tet­tek a va­dá­szok szá­má­ra. De va­jon mit ke­res­het­nek itt kint? Hová tar­ta­nak? Da­chan­de saj­nál­ta, hogy kény­te­len részt ven­ni ezen a Va­dá­sza­ton, hogy fe­le­lős­sé­get kell vál­lal­nia egy se­reg­nyi iz­gá­ga har­cos­je­löl­tért, akik alig vár­ják, hogy meg­mu­tat­has­sák a ké­pes­sé­ge­i­ket.

Nem baj. El­jön majd az idő, ami­kor va­dász­ni fog rá­juk. A ’mbe­rek­re.

De most a ha­jót kel­lett irá­nyí­ta­nia, és a Va­dá­sza­tot kel­lett elő­ké­szí­te­nie.

Be­kap­csol­ta a hajó mé­lyén be­ren­de­zett fé­szek­ben ku­por­gó Ke­mény Húsú ki­rály­nőt fi­gye­lő elekt­ro­ni­kus sze­me­ket.

Az előt­te levő fe­lü­le­ten meg­je­lent a kép.

A ki­rály­nő ma­gas volt, két­szer na­gyobb Da­chan­dé­nál, és még a hajó le­csök­ken­tett mes­ter­sé­ges gra­vi­tá­ci­ó­já­ban is ne­héz volt. Ta­lán négy­szer olyan sú­lyos le­he­tett, mint ő. Olyan fe­ke­te volt, akár a lám­pák alatt tom­pán csil­lo­gó fé­szek­tisz­tí­tó ka­rok, és leg­in­kább egy óri­á­si „za­bin” bo­gár­ra em­lé­kez­te­tett, csak­hogy en­nek hosszú, íze­it far­ka is volt, meg a fel­ső­tes­té­ből is ki­állt két rö­vid rá­adás-kar. Agancs­sze­rű, szé­les és he­gyes ta­ré­jai ma­ga­san fel­fe­lé me­red­tek; tű­he­gyes fo­gak­kal teli áll­kap­csá­ban egy má­sik, ki­sebb rej­tő­zött, amit ké­pes volt elő­re­döf­ni a po­fá­já­ból. Ha sza­bad lett vol­na, te­kin­té­lyes, gyors, erős és in­tel­li­gens el­len­fél vál­ha­tott vol­na be­lő­le. De a ki­rály­nő nem sza­ba­dul­ha­tott ki. Tes­tét dlex-he­ve­de­rek tet­ték moz­gás­kép­te­len­né, olyan pán­tok, ami­ket még a leg­éle­sebb pen­gék­kel sem le­he­tett át­met­sze­ni, még a leg­for­róbb tűz­nek, vagy a leg­erő­sebb sav­nak is el­len­áll­tak. A meg­kö­tö­zött ki­rály­nő csak arra volt ké­pes, hogy le­rak­ja to­já­sa­it és a hajó Ve­zé­re pon­to­san ezt vár­ta tőle. A ha­tal­mas to­jó­cső alatt egy fu­tó­sza­lag mű­kö­dött, hogy az ér­té­kes to­já­so­kat el­szál­lít­sák egy csar­nok­ba, ahon­nan az­tán a „Ne’dte­sei” két ol­da­lá­hoz pi­ó­cák­ként ta­pa­dó tar­tály­ha­jók­ban el­he­lye­zett ro­bot­má­szók bel­se­jé­be ke­rül­je­nek. A tar­tály­ha­jók­ban a ro­bo­tok – kü­lön erre a cél­ra ter­ve­zett gé­pe­ze­tek vol­tak – fel­ké­szí­tet­ték ma­gu­kat arra, hogy ter­mé­keny ta­laj­ra szál­lít­sák a to­já­so­kat. Akár meg­annyi me­cha­ni­kus anya, va­la­mennyi­en olyan hely­re rak­ják majd szál­lít­má­nyu­kat, ahol azok meg­nyíl­hat­nak, hogy ki­másszon be­lő­lük a Ke­mény Húsú rák­sze­rű első test­for­má­ja. Az a test­for­ma, ami az­tán ké­sőbb ál­do­za­tot ta­lál ma­gá­nak, olyan zsák­mányt, ami­be be­le­nyom­hat­ja a má­so­dik test­for­mát. Ezek az emb­ri­ók az­tán majd ki­rág­ják ma­gu­kat a te­he­tet­len gaz­da­test­ből, és he­rék­ké vál­nak. A leg­több Ke­mény Húsú ez­u­tán már nem fej­lő­dik to­vább. Fe­ne­va­dak lesz­nek, pré­da a har­co­sok­nak, aki­ket a Ve­zér azért ho­zott ma­gá­val, hogy meg­ta­nul­ják a Va­dá­szat tör­vé­nye­it. Az os­to­ba, de fé­lel­me­tes Ke­mény Hú­sú­ak meg­ta­nít­ják majd az if­jon­cok­nak azt, ami min­den va­dász szá­má­ra a leg­fon­to­sabb: cse­le­kedj meg­fe­le­lő­en, vagy vé­ged. A Va­dá­szat köz­ben nem le­he­tett hi­báz­ni.

Da­chan­de a meg­bék­lyó­zott ki­rály­nő­re, meg a hú­sos to­já­sa­i­ra né­zett. Az ott­ho­nát je­len­tő boly­gón, a tró­fe­a­fa­lán fél­tu­cat­nyi le­tisz­tí­tott Ke­mény Húsú ko­po­nya dí­szel­gett. Köz­tük volt an­nak a feje is, ame­lyi­ket a pusz­ta ke­zé­vel ölt meg, de volt ott egy ki­rály­nő-ko­po­nya is – ezt egy iszo­nyú va­dá­szat so­rán sze­rez­te, mely­nek so­rán ki­lenc Be­ava­tott har­cos vesz­tet­te éle­tét. Da­chan­de öt­ven má­sik Ke­mény Hú­sút is meg­ölt, de csak ezt az egy ko­po­nyát tar­tot­ta ér­de­mes­nek arra, hogy a fa­lá­ra tűz­ze. Ezek a lé­nyek ve­sze­del­me­sek vol­tak, de a hoz­zá ha­son­ló va­dá­szok szá­má­ra már nem je­len­tet­tek ki­hí­vást. El­ha­tá­roz­ta, ha a kö­vet­ke­ző va­dá­sza­tok va­la­me­lyi­ke so­rán al­kal­ma lesz szem­be­néz­ni va­la­me­lyik­kel, csak a lán­dzsá­ját, vagy a csuk­ló­tő­re­it fog­ja hasz­nál­ni. Min­den ya­ut­ja ké­pes „szét­éget­ni” a Ke­mény Hú­sú­a­kat; a Ve­zér­nek hát­rá­nyos hely­zet­ből kell hoz­nia ma­gát. Az asszo­nyok gyak­rab­ban mo­so­lyog­nak a bá­tor har­co­sok­ra, mint a gyá­vák­ra; Da­chan­de so­ha­sem szen­ve­dett az asszo­nyi fi­gye­lem hi­á­nyá­tól, és nem akart ép­pen most meg­is­mer­ked­ni a mel­lő­zött­ség ér­zé­sé­vel. Az el­telt esz­ten­dők alatt, ami­óta Be­ava­tott har­cos lett be­lő­le, het­ven­há­rom utó­dot nem­zett, és úgy ter­vez­te, a kö­vet­ke­ző pár­zá­si idő­szak vé­gé­re el­éri a nyolc­va­nat. Egy ya­ut­já­nak min­dent meg kel­lett ten­nie azért, hogy nem­zet­sé­ge vo­na­la ne tör­jön meg. Da­chan­dé­nak is fel­tett szán­dé­ka volt, hogy egy lé­gi­ó­nyi fi­a­talt hagy maga után, ami­kor el­ér­ke­zik a szá­má­ra vég­ső Va­dá­szat ide­je.

El­vi­gyo­ro­dott. Bár­me­lyik va­dá­szat az utol­só le­het, hi­szen ez az Ös­vény rend­je, de nem hit­te, hogy neki ép­pen ez lesz az. Ru­tin do­log­ra ké­szült; már több tu­cat­nyi eh­hez ha­son­ló kül­de­té­sen pa­rancs­no­kolt, ezért akár be­kö­tött szem­mel, ki­csor­bult pen­gék­kel, ki­kap­csolt láng­ve­tő­vel, ál­má­ban is ké­pes lett vol­na vé­gig­csi­nál­ni. Könnyű me­net, „gkei’moun”, egy­sze­rű.

Ki­kap­csol­ta a ki­rály­nőt bá­mu­ló sze­me­ket. El­ha­tá­roz­ta, át­megy a fi­a­tal har­co­sok­hoz, és meg­eny­hí­ti a ben­nük nö­vek­vő fe­szült­sé­get. Né­há­nyu­kon már lát­szot­tak an­nak je­lei, hogy va­la­mi olyan os­to­ba­ság el­kö­ve­té­sé­re ké­szül­nek, mint ami­lyen egy Be­ava­tott har­cos, vagy eset­leg maga a Ve­zér pár­vi­a­dal­ra hí­vá­sa. Da­chan­de időn­ként úgy lát­ta, hogy a fi­a­tal har­co­sok nem sok­kal esze­seb­bek, mint a Ke­mény Hú­sú­ak. Még em­lé­ke­zett azok­ra a na­pok­ra, ami­kor a Be­ava­tá­sa előtt azt hit­te ma­gá­ról, hogy min­dent tud, hogy ő a leg­bát­rabb ya­ut­ja, aki va­la­ha szü­le­tett, és ké­szen állt rá, hogy ezt a leg­ki­sebb pro­vo­ká­ci­ó­ra meg­pró­bál­ja be­bi­zo­nyí­ta­ni. Ó, a fi­a­tal­kor, ami­kor min­den­ki le­győz­he­tet­len­nek hi­szi ma­gát! An­nak ide­jén egyet­len hím sem akadt, aki nála büsz­kébb lett vol­na, aki több­re tar­tot­ta vol­na ma­gát, mint ő, aki hoz­zá ha­son­ló­an azt hit­te, hogy egy nap majd ő lesz az a ten­gely, amely kö­rül az egész uni­verzum fo­rog­ni fog. Ak­kor még azt hit­te, hogy ő a sors ki­vá­lasz­tott­ja, aki más, mint a töb­bi ön­je­lölt hős, aki kö­rü­löt­te fe­szí­tett, és ké­szen állt rá, hogy bár­mi­kor sér­tés­nek ve­gye a leg­cse­ké­lyebb tisz­te­let­len­sé­get is.

Eszé­be ju­tott, hogy va­la­mi­kor, ré­gen, egy nála fi­a­ta­labb har­cos olyan pil­lan­tást ve­tett rá, amit ő nem tar­tott he­lyén­va­ló­nak. A sze­ren­csét­len te­kin­te­te egy má­sod­perc­cel to­vább idő­zött raj­ta, mint amennyit a ga­la­xis jö­ven­dő­be­li ten­ge­lye il­len­dő­nek ítélt. Eszé­be ju­tott, hogy úgy fel­fúj­ta ma­gát, mint egy mé­reg­va­rangy, és elő­re­lé­pett, hogy ka­rom­pár­baj­ra hív­ja az if­jon­cot – a be­ava­tat­la­nok szá­má­ra ti­los volt az élet-ha­lál vi­a­dal. Eszé­be ju­tott, hogy ami­kor el­in­dult a szá­nal­mas kö­lyök felé, egy ép­pen arra járó asszony vé­let­le­nül a föld­re ta­szí­tot­ta őt. Mire fel­tá­pász­ko­dott, a tisz­te­let­len már el­tűnt, és az asszony – aki ta­lán ész­re sem vet­te, mit tett – is to­vább ment.

Da­chan­de el­vi­gyo­ro­dott; az agya­rai szét­fe­szí­tet­ték a szá­ját. Hosszú idő el­telt az­óta. A mos­ta­ni if­jon­cok ak­ko­ri­ban még csu­pán fo­lya­dék­csöp­pek vol­tak apá­ik hím­vessze­jé­ben. De ezek is épp­úgy meg fog­ják ta­nul­ni a lec­két, ahogy ő. Rá fog­nak döb­ben­ni, hogy nem ők az is­te­nek ál­tal az uni­verzum­nak ado­má­nyo­zott aján­dé­kok. Ő pe­dig lát­ni fog­ja, ami­kor erre rá­jön­nek. Vagy lát­ni fog­ja a ha­lá­lu­kat. Ez a két le­he­tő­ség volt csu­pán, és mind­ket­tő az Ös­vény­hez tar­to­zott.