8.

A si­va­tag­boly­gó­ra egy ha­tal­mas sza­ka­dék mé­lyén eresz­ked­tek le, tá­vol at­tól a hely­től, ahol a „lou-dte ka­lei” ki­te­le­pí­tet­te a Ke­mény Hú­sú­ak to­já­sa­it. Ál­cáz­va ér­kez­tek, nap­pa­li vi­lá­gos­ság­nál, de a va­dá­szat csak sö­té­te­dés után ve­het­te kez­de­tét. Min­den a szo­ká­sos mó­don tör­tént, de nem ár­tott az elő­vi­gyá­za­tos­ság, hi­szen vol­tak boly­gók, ame­lye­ken az ős­la­kók már ké­pe­sek vol­tak fegy­ve­re­ket ké­szí­te­ni, és har­col­tak a bő­rük meg­men­té­sé­ért. Da­chan­de tud­ta, hogy nem ma­rad­ha­tott vol­na élet­ben ilyen so­ká­ig, ha nem­tö­rő­döm mó­don vi­sel­ke­dik egy is­me­ret­len vi­lág­ban. A boly­gón már olyan rég­óta nem zaj­lott va­dá­szat, hogy el­en­ged­he­tet­len­nek tar­tott né­hány óv­in­téz­ke­dést. Ezek so­rán de­rült ki, hogy a ya­ut­ják leg­utol­só va­dá­sza­ta óta má­sok is jár­tak már itt.

A rá­dió­hul­lá­mo­kon Puha Hú­sú­ak or­dí­toz­tak.

Da­chan­de meg­döb­bent, ami­kor meg­tud­ta, hogy itt van­nak. Vég­re al­kal­ma nyí­lik majd arra, hogy Puha Hú­sú­ak­ra va­dásszon; vég­re le­he­tő­sé­ge lesz arra, ami­re oly rég­óta vá­gyott. A Puha Hú­sú­ak ra­va­szak vol­tak, és vissza­lőt­tek, ezért a ko­po­nyá­juk ér­té­kes dí­sze volt min­den har­cos tró­fe­a­fa­lá­nak. Da­chan­de tud­ta, több mint va­ló­szí­nű, hogy le­győz­né őket. Igen, egé­szen biz­tos, hogy ő győz­ne, de nem így, nem egy csa­pat­nyi vad és gya­kor­lat­lan har­cos­je­lölt­tel a nya­kán. Ha az if­jon­cok­kal együtt bo­csát­koz­na harc­ba, az nem csu­pán os­to­ba­ság len­ne, de el­len­kez­ne a va­dá­szat va­la­mennyi tör­vé­nyé­vel. Pe­dig Da­chan­de szin­te már a pré­da sza­gát is érez­te, és sem­mi­re sem vá­gyott job­ban, mint hogy össze­mér­je ve­lük a fegy­ve­re­it, de tisz­tá­ban volt vele, hogy erre most még­sem ke­rül­het sor. Fe­le­lős­sé­get kel­lett vál­lal­nia az if­jon­co­kért, kö­te­le­zett­sé­gei vol­tak, és ha ilyen hely­zet­ben en­ged­ne sze­mé­lyes vá­gya­i­nak, örök­re be­mocs­kol­ná a sa­ját ne­vét. Így az­tán ál­cáz­ták a ha­jót, és Da­chan­de el­ha­tá­roz­ta, az if­jon­co­kat is lát­ha­tat­lan­ná te­szi, ha eset­leg túl kö­zel ke­rül­né­nek a ’mbe­rek­hez. A Puha Hú­sú­ak nem is sejt­het­ték, mi­lyen nagy sze­ren­csé­jük van. Da­chan­de mind­egyik je­lölt pán­cél­já­ra rá­sze­rel­tet­te az ál­cá­zó me­cha­niz­must, de nem ma­gya­ráz­ta meg, mi­ért tart­ja fon­tos­nak a dol­got, a fi­a­ta­lok pe­dig tar­tot­tak tőle annyi­ra, hogy ne kér­de­zős­köd­je­nek. A Be­ava­tot­tak­nak per­sze el­mond­ta, mi­lyen ve­szély fe­nye­ge­ti őket, de va­la­mennyi­üket fi­gyel­mez­tet­te, a mos­ta­ni por­tya so­rán sem­mi­fé­le kap­cso­lat­ba sem ke­rül­het­nek a ’mbe­rek­kel. Pa­rancs­ba adta ne­kik, ha va­la­me­lyi­kük meg­lát egy ’mbert, azon­nal szól­ja­nak az if­jon­cok­ra, hogy te­gyék lát­ha­tat­lan­ná ma­gu­kat. Saj­nál­ta az el­vesz­te­ge­tett le­he­tő­sé­get, de most ez volt a dol­gok rend­je. Ám ha majd vé­get ér ez a gya­kor­ló va­dá­szat, vissza fog tér­ni ide, és ak­kor csak Be­ava­tott har­co­sok lesz­nek majd a ha­jó­ján. Ak­kor az­tán vég­re le­he­tő­sé­ge lesz majd meg­mér­kőz­ni a ’mbe­rek­kel. De egye­lő­re ki­tér elő­lük.

Az edző­te­rem­ben vá­ra­ko­zó if­jon­cok olyan „ch’hkt”-k vol­tak, hogy félő volt, ha nem nyug­sza­nak le, ha­ma­ro­san egy­mást fog­ják szét­lő­ni. Da­chan­de a te­rem aj­ta­já­ból fi­gyel­te, ahogy a fi­a­ta­lok el­len­őr­zik a fel­sze­re­lé­sü­ket. Érez­te a je­löl­tek iz­gal­mát. Min­dig meg­le­pő­dött, ami­kor lát­ta, hogy az if­jon­cok mennyi­re vágy­nak már arra, hogy ki­ont­has­sák az első „th­wei”-t.

A ter­vek sze­rint a hajó előtt vég­re kel­lett haj­ta­ni­uk egy rö­vid gya­kor­lat­sort, hogy meg­szok­has­sak a vi­lág gra­vi­tá­ci­ó­ját. Wark­há­nak köz­ben őr­köd­nie kel­lett. Az egész ce­re­mó­nia tu­laj­don­kép­pen csak arra volt jó, hogy va­la­me­lyest le­csök­ken­jen a fi­a­ta­lok hi­per­fe­szült­sé­ge. Per­sze a Ke­mény Hú­sú­ak is ál­ta­lá­ban nap­nyug­ta után vál­tak ak­tív­vá, és alig­ha le­het­ne di­cső­sé­ges tett­nek ne­vez­ni, ha a va­dász egy alvó cél­pont­ra lő.

Da­chan­de meg­for­dult, és vé­gig­ment a hajó ele­jé­be ve­ze­tő fo­lyo­són. Mi­vel ő volt a Ve­zér, neki kel­lett el­ső­ként ki­lép­nie a va­dász­me­ző­re – ez a moz­du­lat min­dig mér­he­tet­len él­ve­ze­tet oko­zott neki.

A va­dá­szat jó­nak ígér­ke­zett, és ezen még a ’mbe­rek je­len­lé­te sem vál­toz­tat­ha­tott.

* * *

No­gu­chi kora este, ami­kor a szür­kü­let rá­bo­rult Pros­pe­rity Well­sre, újra, az­nap má­sod­szor is le­zu­ha­nyo­zott. Ne­héz nap volt mö­göt­te, de ered­mé­nyes; va­la­mennyi csor­dát si­ke­rült be­te­rel­ni az is­tál­lók­ba, már csak Cho ál­la­tai hi­á­nyoz­tak, de azok is út­ban vol­tak a vá­ros felé.

No­gu­chi meg­állt a ho­lot­ükör előtt. Az a zöld ruha volt raj­ta, amit a Ryus­hi­ra ér­ke­zé­se­kor is vi­selt. Rá­mo­soly­gott a rá­bá­mu­ló, szél­től cser­zett, bar­na arc­ra. Csak né­hány na­pot töl­tött a sza­bad­ban, de a bőre már majd­nem olyan volt, mint a far­me­re­ké. Tet­szett neki az új szín; így olyan nő­nek lát­szott, aki nem ijed meg a ke­mény mun­ká­tól. Be­ol­tat­ta ma­gát bőr­rák el­len, de sen­ki­nek sem árul­ta el, hogy a vak­ci­na mi­att majd­nem egész nap lá­zas volt.

Ami­kor a szo­bá­já­ba ment, hogy meg­fü­röd­jön és át­öl­töz­zön, a Chi­gu­sa sze­mély­zet ép­pen az asz­ta­lok meg­té­rí­té­sé­vel, és a hor­doz­ha­tó hús­sü­tők fel­ál­lí­tá­sá­val volt el­fog­lal­va, de No­gu­chit meg­lep­te, hogy ilyen rö­vid idő alatt el­ké­szül­tek. Csak pár per­cig volt tá­vol, de idő­köz­ben szép szám­mal össze­gyűl­tek a ven­dé­gek. Ahogy ki­lé­pett az épü­let­ből, kis hí­ján fel­dön­töt­te egy ép­pen arra sza­lad­gá­ló gye­rek­csa­pat. A Ryushin nem volt sok gye­rek, de azért akadt né­hány.

No­gu­chi meg­érez­te a sült rhynth ste­ak il­la­tát, és meg­hal­lot­ta a be­szél­ge­tő, ne­vet­gé­lő em­be­rek hang­ja­it. Far­me­rek men­tek el előt­te, ké­zen fog­va fe­le­sé­ge­i­ket. A le­szál­ló­pá­lya felé tar­tot­tak. No­gu­chi csat­la­ko­zott hoz­zá­juk.

A sö­tét öl­tönyt vi­se­lő Hi­ro­kit nem volt ne­héz fel­fe­dez­ni a far­me­rek kö­zött. A fér­fi vissza­in­tett No­gu­chi­nak, majd át­fu­ra­ko­dott a tö­me­gen, és elé­be ment.

– Na­gyon csi­nos, Ma­chi­ko-szan.

– Kö­szö­nöm. Ön is ele­gáns. – A nő tű­nőd­ve vé­gig­né­zett az egy­be­gyűl­te­ken. – A boly­gó min­den la­kó­ja itt van?

– Majd­nem. A ve­zér­lő­ter­mek­ben azért ma­radt egy pár em­ber a mo­ni­to­rok előtt, de raj­tuk kí­vül min­den­ki el­jött.

No­gu­chi el­mo­so­lyo­dott.

– Most már egy száz fő­ből álló cso­por­tot is tö­meg­nek lá­tok. Fur­csa, hogy bi­zo­nyos fo­gal­mak je­len­té­se mi­lyen ha­mar meg­vál­to­zik…

Hi­ro­ki bó­lin­tott.

– Igen. Va­ló­ban fur­csa. Örü­lök, hogy jól ér­zik ma­gu­kat. Há­rom év óta ez az első szál­lít­mány. Hosszú ide­ig azért dol­goz­tak, hogy ez a mai ün­nep­ség le­he­tő­vé vál­jon.

No­gu­chi vé­gig­né­zett a nyi­tott ud­va­ron ácsor­gó, nyu­godt arcú far­me­re­ken. Egy sem volt kö­zöt­tük, aki iz­ga­tott­nak, vagy bosszús­nak lát­szott vol­na. Va­la­ki be­ját­szott va­la­mi ze­nét a han­gos­be­szé­lő rend­szer­be; né­hány pár, ügyet sem vet­ve az ut­cá­kon ro­han­gá­szó gye­re­kek­re, tán­col­ni kez­dett az egy­re sö­té­te­dő al­kony­ban.

– Jöj­jön, nézzük meg a ha­jót – mond­ta Hi­ro­ki. – Bár­me­lyik perc­ben meg­ér­kez­het.

No­gu­chi kö­vet­te a fér­fit. Át­vág­tak a tán­co­ló tö­me­gen, és el­in­dul­tak az an­ten­na­to­rony felé.

– A cég vissza­jel­zett – mond­ta a nő hal­kan. – Be­le­men­nek, hogy a far­me­rek na­gyobb ré­sze­se­dést kap­ja­nak.

Hi­ro­ki fel­von­ta a szem­öl­dö­keit, és No­gu­chi­ra mo­soly­gott.

– Szép mun­ka volt, fő­nök.

– Tu­laj­don­kép­pen most hova me­gyünk? Nem az len­ne a leg­jobb, ha…

– Egye­dül a to­rony­ból le­het vé­gig­néz­ni a lan­do­lást. – Hi­ro­ki meg­állt az épít­mény te­te­jé­be ve­ze­tő fém­lét­ra előtt, és a leg­al­só fo­ká­ra tet­te a ke­zét.

– Maga sze­rint el­bír min­ket ez az izé? – No­gu­chi két­ke­dő­en a lét­rá­ra né­zett.

– Pró­bál­juk ki, rend­ben?

Fel­mász­tak egy eme­let­nyi ma­gas­ság­ba, meg­áll­tak az első pi­he­nő­nél, majd to­vább ka­pasz­kod­tak a to­rony öt­eme­let­nyi ma­gas te­te­je felé. Eny­he, lan­gyos szel­lő fújt. No­gu­chi le­né­zett az éj­sza­kai sö­tét­ség­ben alat­tuk mász­ká­ló mi­ni­a­tűr em­be­rek­re.

No­gu­chi­nak ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött nem esett ne­he­zé­re meg­fe­led­kez­ni a gond­ja­i­ról. Rég el­fe­le­dett­nek hitt, kel­le­mes em­lé­kek ju­tot­tak az eszé­be: a Na­ka­ma fesz­ti­vá­lok, ami­ken a szü­le­i­vel vett részt, meg a bon­sai er­dők­ben tett sé­ták, amik köz­ben óri­ás­nak érez­te ma­gát.

Az égen hal­kan meg­dör­dült va­la­mi. A lent álló em­be­rek a fel­hő­ket für­kész­ték.

No­gu­chi fel­né­zett, és meg­lát­ta a ha­jót. Még messze volt, de már így is lát­szott raj­ta, hogy ha­tal­mas. No­gu­chi va­la­hogy fur­csá­nak ta­lál­ta, hogy egy ilyen gi­gan­ti­kus tárgy ké­pes re­pül­ni. Ter­mé­sze­te­sen már ko­ráb­ban is lá­tott eh­hez ha­son­ló bár­ká­kat, de ez na­gyobb volt, mint a Ryushi sza­bad­idő­köz­pont­ja és a ve­zér­lő­ter­mek épü­le­te együtt­vé­ve. A to­ló­fú­vó­kái leg­alább húsz mé­ter hosszú­ak, és fele olyan szé­le­sek vol­tak; az ele­jén ra­ko­dó­dok­kok lát­szot­tak, me­lyek mind­egyi­ke olyan szé­les volt, hogy akár négy egy­más mel­lé ál­lí­tott rhynth át­fért vol­na raj­tuk; a ha­tal­mas re­pul­zo­rok sze­let ka­var­tak az össze­gyűlt bá­mész­ok fö­lött. A hajó las­san, dü­bö­rög­ve eresz­ke­dett a le­szál­ló­pá­lya felé.

A „Do­larhy­de” egy min­den más han­got el­foj­tó böm­bö­lést hal­la­tott, és sze­lí­den le­eresz­ke­dett. Elég ne­héz le­he­tett le­ten­ni egy ilyen bár­kát az at­mo­szfé­rá­ban; az ae­ro­di­na­mi­kai tör­vé­nyek nem iga­zán ked­vez­het­tek az ef­fé­le ma­nő­ve­rek­nek. A komp­le­xu­mot védő pajzs­fal fel­fog­ta a haj­tó­mű­vek ál­tal ka­vart vi­har nagy ré­szét, de a szél így is ak­ko­ra volt, hogy össze­kó­col­ta a bá­mu­ló em­be­rek ha­ját, meg­lo­bog­tat­ta a ru­há­i­kat, és jó­ko­ra por­fel­hőt ka­vart. Ahogy a menny­dör­gés las­san el­csi­tult, No­gu­chi ne­ve­tést és tap­sot hal­lott.

A dokk­ban álló „Do­larhy­de” cso­dá­la­tos lát­ványt nyúj­tott. Vagy­is a „Do­larhy­de” lan­do­ló egy­sé­ge, hi­szen a hajó na­gyob­bik fele még min­dig or­bi­tá­lis pá­lyán ke­rin­gett.

Egy kéz ért No­gu­chi vál­lá­hoz. Hi­ro­ki. A fér­fi el­vi­gyo­ro­dott.

– Le­me­gyünk? Men­jünk le még in­nen utol­já­ra, és mu­tat­kozzunk be a le­gény­ség­nek!

El­in­dul­tak le­fe­lé. Hi­ro­ki ha­ladt elöl. No­gu­chi még egy utol­só pil­lan­tást ve­tett a ha­jó­ra, és el­tű­nő­dött a fér­fi sza­va­in. „Utol­já­ra…” Az éj­sza­ka me­leg volt, de No­gu­chit ki­ráz­ta a hi­deg. Fur­csa.

Ki­ráz­ta a fe­jé­ből a sö­tét gon­do­la­to­kat, és to­vább má­szott le­fe­lé, hogy részt ve­gyen a par­tin.

* * *

Scott és Tom együtt sé­tált vé­gig a rám­pán. Együtt lép­tek Pros­pe­rity Wells föld­jé­re. Scot­tot – maga sem tud­ta, mi­ért – va­la­hogy meg­nyug­tat­ta az üd­vöz­lé­sük­re össze­gyűlt tö­meg lát­vá­nya. A le­gény­ség töb­bi tag­ja el­si­e­tett mel­let­tük; meg­ráz­tak egy-két ke­zet, és cse­ve­rész­ni kezd­tek a far­me­rek­kel, meg a csa­lád­ja­ik­kal.

– Hé, ezt nézd meg, ha­ver! Ezek itt ün­ne­pel­nek min­ket! – mor­mol­ta Tom.

Scott so­moly­gott. Va­ló­ban: a hely­bé­li­ek kö­rül­vet­ték a „Do­larhy­de” sze­mély­ze­té­nek ki­szál­ló tag­ja­it, rá­juk mo­so­lyog­tak, és meg­ve­re­get­ték a vál­lu­kat.

– Mit örül­nek ezek ne­künk ennyi­re? – sut­tog­ta Scott.

Egy ma­gas, zö­mök, vö­rös sza­kál­lú fér­fi – stan­dard idő sze­rint vagy negy­ven éves le­he­tett – vi­gyo­rog­va hoz­zá­juk lé­pett, és fe­lé­jük nyúj­tott két kor­só sört.

– Ack­land va­gyok – mond­ta, és ki­nyúj­tot­ta egyik szé­les ke­zét. Tom meg­ráz­ta, majd Scott is meg­fog­ta. – A hely­bé­li far­mer­szö­vet­ség ve­ze­tő­je va­gyok. Mi­lyen volt az út­juk… ka­pi­tány?

– Strand­berg – mond­ta Tom. – De szó­lít­son csak Tom­nak. Ez a má­sod­pi­ló­tám, Scott Co­no­ver. Re­mek utunk volt.

– Örü­lök, hogy ta­lál­koz­ha­tok önök­kel, ura­im. Re­mé­lem, hogy a le­gény­sé­gük ké­szen áll egy kis mu­lat­ság­ra. Sü­töt­tünk egy pár igen szép stea­ket… – Ack­land kö­ze­lebb ha­jolt Tom­hoz, és le­hal­kí­tot­ta a hang­ját. – És le­fo­ga­dom, van itt jó né­hány csi­nos fi­a­tal hölgy is, akik tánc­part­ne­re­ket ke­res­nek ma­guk­nak. Arra gon­dol­tam, eset­leg ér­de­kel­né ma­gu­kat a do­log…

Scott el­vi­gyo­ro­dott.

– Erre rá­hi­bá­zott! Tom ba­rá­tom az út vége felé egy ki­csit már kez­dett be­go­lyóz­ni. Ugye érti, hogy gon­do­lom?

Ack­land kun­co­gott; va­la­hogy túl­sá­go­san is vi­dám­nak lát­szott. Ba­rát­sá­go­san hát­ba vág­ta Scot­tot.

– Sej­tet­tem – mond­ta. – Tud­ja, én is…

– Egy kis fi­gyel­met ké­rek! – Scot­tól pár mé­ter­nyi­re egy szék te­te­jén egy ala­csony, zöld-ru­hás ja­pán nő állt. Egy tál­cát tar­tott a ke­zé­ben. – Ké­rem! Egy kis fi­gyel­met!

Szép volt. Scott te­tő­től tal­pig vé­gig­mér­te. Csi­nos lá­bak, for­más hát­só. Mell­ma­gas­ság­ban egy ki­csit ugyan la­pos­nak tűnt, de Scott lá­tott már rosszab­bat is.

– Ki ez a kis édes? – kér­dez­te hal­kan Ack­land­tól.

Tom az ol­da­lá­ba vág­ta a kö­nyö­két. Át­ko­zott fe­mi­nis­ta.

– Erre a kur­vá­ra gon­dol? – kér­de­zett vissza Ack­land. – Ő a nit­ro­gén­ki­rály­nő. A fő­nök.

– Tu­dom, hogy va­la­mennyi­en alig vár­ják, hogy vég­re kez­de­tét ve­gye a mu­lat­ság, de előt­te még egy fon­tos be­je­len­tést kell ten­nem. – Az egy­be­gyűlt tö­meg el­csen­de­se­dett; min­den te­kin­tet a nő felé for­dult. – A be­ha­jó­zás sor­rend­je a kö­vet­ke­ző lesz. Ack­land, maga lesz az első. Har­ri­son, maga a má­so­dik. Utá­na Luc­ci­ni és Ma­ri­net­ti kö­vet­ke­zik. A to­váb­bi sor­ren­det hol­nap szür­kü­let­kor fog­ják meg­is­mer­ni. – A nő szü­ne­tet tar­tott, és el­mo­so­lyo­dott. – Még va­la­mi. A cég vá­la­szolt az ár­vál­toz­ta­tá­si ké­rel­mük­re… Va­la­mennyi­en meg fog­ják kap­ni a kért eme­lést. Érez­zék jól ma­gu­kat!

A nő le­lé­pett a szék­ről. A tö­meg iz­ga­tot­tan fel­hör­dült.

– Na tes­sék – mond­ta Ack­land. – A vé­gén ki­de­rül róla, hogy még­is van va­la­mi hasz­na.

Scott ivott egy ha­tal­mas korty sört, majd fel­ne­ve­tett.

– Le­me­rem fo­gad­ni, hogy van még egy pár do­log, ami­re jó le­het…

Tom csak a sze­me­it for­gat­ta a meg­jegy­zés­re, Ack­land azon­ban meg­ráz­ta a fe­jét.

– Én nem pró­bál­koz­nék vele. No­gu­chi sze­rin­tem még ak­kor sem te­szi szét a lá­ba­it, ami­kor a dol­gát vég­zi.

– Kár – mor­mol­ta Tom, és el­sé­tált mel­lő­lük.

Scott ivott még egy kor­tyot, és hal­kan bö­fö­gött egyet.

– Ér­de­kes íze van – mond­ta, és a kor­só­já­ba né­zett. Nem is volt olyan rossz a hely­bé­li sör. Újra meg­pil­lan­tot­ta a ja­pán nőt, és még egy­szer vé­gig­mér­te, ahogy mo­so­lyog­va az egyik far­mer asszo­nyá­val be­szél­ge­tett. Ack­land köz­ben az idő­já­rás­ról fe­cse­gett va­la­mit, de Scott egy szót sem hal­lott az egész­ből. No­gu­chit fi­gyel­te.

A boly­gó va­ló­ban egy por­go­lyó volt csu­pán, de azért még­sem volt re­mény­te­len a hely­zet. Scott ivott a sö­ré­ből, és Ack­land felé for­dult. Mind­egy, hogy a far­mer mit mond, há­rom nap alatt bár­mi meg­tör­tén­het. A po­kol­ba is, nála job­ban ki ér­te­ne a hi­deg nők­höz?

No­gu­chi a ve­zér­lő­köz­pont felé tar­tott. A háta mö­gött a par­ty a te­tő­fo­ká­ra há­gott. Több szem­pont­ból is si­ke­res­nek tart­hat­ta ma­gát. A be­je­len­té­se után né­hány far­mer már elég ba­rát­sá­go­san vi­sel­ke­dett vele. Leg­alább két órán át hall­gat­ta az elő­adá­sa­i­kat, és vé­gig si­ke­rült ked­ves ma­rad­nia. Alap­já­ban véve ren­des em­be­rek vol­tak, ő pe­dig re­mek mun­kát vég­zett: bó­lo­ga­tott és mo­soly­gott…

„De egyet­len nap alatt nem le­het hely­re­hoz­ni hat hó­nap­nyi os­to­ba­sá­got, Ma­chi­ko!”

Ez igaz, de kez­det­nek ez is meg­tet­te. A do­log ak­kor fog csak iga­zán be­in­dul­ni, ami­kor Hi­ro­ki el­megy majd a „Do­larhy­de”-dal. No­gu­chin va­la­mi fur­csa szo­mo­rú­ság vett erőt, és hir­te­len arra vá­gyott, hogy egy ki­csit egye­dül le­hes­sen. Hi­ro­ki volt itt az egyet­len em­ber, akit a ba­rát­já­nak ne­vez­he­tett…

Be­lé­pett a ve­zér­lő­te­rem­be. Csak egyet­len fér­fi ült a mű­sze­rek mo­ni­to­rai előtt.

– Maga Col­lins, igaz? – kér­dez­te No­gu­chi. A fi­a­tal fér­fi bó­lin­tott, és fel­állt.

– Men­jen, mu­las­son egy ki­csit. Egy ide­ig szem­mel tar­tom a dol­go­kat.

Col­lins sze­me el­ke­re­ke­dett a cso­dál­ko­zás­tól.

– Ko­mo­lyan mond­ja? Kö­szö­nöm, Ms. No­gu­chi!

– Mos­tan­tól szó­lít­son Ma­chi­kó­nak. – A fér­fi­ra mo­soly­gott, és fél­re­állt az aj­tó­ból, hogy az ki­fér­jen mel­let­te.

– Izé… Rend­ben. Ma­chi­ko…

A fér­fin lát­szott, hogy ké­nyel­met­le­nül érzi ma­gát, de azért mo­soly­gott. El­in­dult, de az aj­tó­ból még vissza­for­dult.

– Ó! Izé… Ami­kor Ro­ven doki vissza­ér, mond­ja meg neki, hogy a köz­pont meg­kap­ta a je­len­té­sét. A re­ke­szé­ben van, a töb­bi fel­jegy­zé­sé­vel együtt.

No­gu­chi össze­rán­col­ta a hom­lo­kát. A dok­tor­nőt lát­ta a par­tin, de Ro­ven… Nem, ő nem volt ott.

– Vissza­ér? Hon­nan? – kér­dez­te.

~ Azt mond­ta, fel­megy az Iwa sza­ka­dék­hoz. Meg akart ke­res­ni va­la­mit – fe­lel­te Col­lins. – Pár órá­val ez­előtt el­vitt egy ro­bo­gót.

– Ép­pen ma? Rossz idő­zí­tés – mond­ta a nő.

– Igen, én is pon­to­san ezt mond­tam neki. – Col­lins meg­von­ta a vál­lát. – De azt fe­lel­te, hogy fon­tos a do­log. Izé… Szó­val kö­szö­nöm.

Col­lins tá­vo­zá­sa után No­gu­chi le­ült a kon­zol elé, és a gon­do­la­ta­i­ba mé­lyed­ve a ra­dar­ra bá­mult. Kez­det­ben nem so­kat várt Hi­ro­ki­tól, de a fér­fi vé­gül meg­le­pő­en tü­rel­mes volt vele. A pro­fiz­mu­sa is le­hen­ger­lő volt; nem lesz kel­le­mes do­log vé­gig­néz­ni a tá­vo­zá­sát…

No­gu­chi meg­ráz­ta a fe­jét, és kö­rül­né­zett. Va­la­mi olyas­mit ke­re­sett, ami­vel el­te­rel­he­ti a gon­do­la­ta­it Hi­ro­ki­ról. Ro­ven doki je­len­té­se kar­nyúj­tás­nyi­ra tőle, egy irat­ko­sár­ban he­vert, de még­is ha­bo­zott a ke­zé­be ven­ni. Mi van, ha va­la­mi ma­gán­jel­le­gű in­for­má­ci­ót tar­tal­maz?

„Ak­kor nem Col­lins­szal kül­det­te vol­na el, ha­nem ő maga to­váb­bí­tot­ta vol­na.”

Cso­dá­la­tos. No­gu­chi a ke­zé­be vet­te a pa­pír­kö­te­get, és hát­ra­dőlt a szé­ké­ben. Mi az ör­dög le­het az Iwa sza­ka­dék­ban? Ked­vel­te, és okos em­ber­nek tar­tot­ta a do­kit. Át­la­poz­ta a pa­pí­ro­kat, és ol­vas­ni kez­dett. Köz­ben egy­re in­kább azt kí­ván­ta, hogy Ro­ven va­ló­ban meg­ta­lál­ja azt, amit ke­re­sett…

* * *

Ke­sar a messze­lá­tó­já­val vé­gig­pász­táz­ta a sza­ka­dé­kot. Szag­ga­tot­tan lé­leg­zett, a szí­ve iz­ga­tot­tan vert, a keze re­me­gett. Hi­he­tet­len, egy­sze­rű­en le­he­tet­len volt, amit lá­tott.

Egy tu­cat­nyi hu­ma­no­id lény állt egy ha­tal­mas hajó kö­rül. Még so­ha­sem lá­tott ef­fé­le bár­kát; úgy né­zett ki, mint­ha egy hal meg egy óri­á­si mo­tor­blokk ke­resz­te­ző­dé­se len­ne. Kü­lö­nös, zöl­des ár­nya­la­ta volt, meg szé­les ki­szál­ló­híd­ja.

A hu­ma­no­i­dok mind ma­ga­sak vol­tak; Ro­ven­nek fo­gal­ma sem volt róla, mek­ko­rák le­het­tek, mert sem­mit sem ta­lált, ami­hez mér­ve meg­ál­la­pít­hat­ta vol­na re­la­tív ma­gas­sá­gu­kat, messze­lá­tó­ján pe­dig ép­pen nem mű­kö­dött a mér­ce. Csak tip­pel­ni tu­dott: úgy két és fél mé­te­re­sek le­het­tek, ta­lán va­la­mi­vel ma­ga­sab­bak. A leg­meg­hök­ken­tőbb még­is az volt, hogy a ke­zük­ben… „lán­dzsá­kat” tar­tot­tak!

Ro­ven a sza­ka­dék kö­ze­pe tá­ján állt, a ro­bo­gó­ja vagy húsz mé­ter­rel hát­rébb, az egyik szik­la mö­gött rej­tő­zött. A tes­té­ben szá­gul­do­zó ad­re­na­lin üvölt­ve sür­get­te, hogy men­jen vissza a gé­pé­hez, és tűn­jön el a kör­nyék­ről. A ha­tal­mas, lán­dzsás ide­ge­nek tár­sa­sá­ga nem olyan­nak lát­szott, ami­vel az em­ber szí­ve­sen ta­lál­ko­zik egy si­va­tag­ban. Ám hi­á­ba: egy­sze­rű­en kép­te­len volt el­sza­kad­ni a meg­döb­ben­tő lát­vány­tól.

Meg­nyom­ta a „tel­jes na­gyí­tás” gom­bot – a lé­nyek kö­ze­lebb ke­rül­tek hoz­zá. Ma­gas, iz­mos, fegy­ve­res ala­kok. Még min­dig túl tá­vol vol­tak ah­hoz, hogy job­ban szem­ügy­re ve­hes­se őket. Ro­ven át­koz­ta a messze­lá­tó mér­cé­jét; sze­ret­te vol­na meg­tud­ni, mek­ko­rák azok az izék.

Nem tud­ta, mik le­het­nek, de ab­ban biz­tos volt, hogy nem em­be­rek. Érez­te, va­la­mi olyas­mit fe­de­zett fel, ami­nek a ré­vén vég­re be­ke­rül majd a neve a köny­vek­be. Nem csu­pán egy új pók vagy rák­faj­tát ta­lált, ha­nem egy egész ide­gen és ér­tel­mes fajt!

Még vagy fél per­cig bá­mész­ko­dott. Va­jon mit ke­res­nek ezek itt? Mik ezek? Egy­szer­re száz kér­dés­re sze­re­tett vol­na vá­laszt kap­ni. Hi­he­tet­len volt az egész.

Meg­nyal­ta az aj­ka­it, és az egyik lény ar­cá­ra fó­ku­szál­ta a messze­lá­tót. Va­la­mi masz­kot vi­selt, ahogy a töb­bi­ek is. Lég­ző­ké­szü­lék len­ne?

Vissza kéne men­nie a vá­ros­ba, hogy ide­hív­jon pár far­mert, meg hogy hoz­zon va­la­mi fo­tó­cuc­cot…

Ke­sar sza­po­rán pis­log­ni kez­dett. Az egyik lény meg­for­dult, egye­ne­sen őrá né­zett, és hát­ra­ve­tet­te a fe­jét, meg hosszú lok­ni­ja­it. El­nyúj­tott, őrült üvöl­tés töl­töt­te meg a ka­nyont; a hang vissz­han­got vert a szik­lá­kon, és fel­erő­söd­ve, meg­sok­szo­ro­zód­va ju­tott el Ke­sar fü­lé­hez.

Le­he­tet­len! Hi­szen el­rej­tő­zött! A messze­lá­tó­já­val alig lát­ja őket, azok on­nan lent­ről sem­mi­kép­pen sem ve­het­ték ész­re!

De még­is meg­lát­ták. Ke­sar eb­ben már biz­tos volt.

Az­tán a lé­nyek el­in­dul­tak felé – fu­tás köz­ben a lán­dzsá­i­kat ló­bál­ták és üvöl­töt­tek…