9.

Da­chan­de hát­ra­pör­dült, és szét­fe­szí­tet­te az agya­ra­it. Az if­jon­cok üvöl­té­se meg­re­meg­tet­te a völ­gyet. A ki­hí­vás, az ag­resszió ki­ál­tá­sa volt ez… Da­chan­de abba az irány­ba né­zett, amer­re a ya­ut­ják fu­tot­tak. Ott, a szik­lák mö­gött van va­la­mi.

Egy „’mber”!

A háta mö­gött álló Wark­ha mon­dott va­la­mit, de a sza­va­it el­nyel­te az if­jon­cok őr­jön­gé­se.

Da­chan­de hát­ra sem né­zett, úgy adta ki a pa­ran­csa­it.

– Mondd meg Skem­té­nek, hogy ké­szül­jön a fel­szál­lás­hoz, te pe­dig szedd össze a je­löl­te­ket! „Ki’chte!”

Da­chan­de a lán­dzsá­já­val a ke­zé­ben ro­han­ni kez­dett. A va­dá­szat­nak vé­get kel­lett vet­ni, de az a ’mber min­den­kép­pen meg fog hal­ni. Nincs más meg­ol­dás. Da­chan­de ma­gá­ban át­ko­zód­ni kez­dett, és fel­gyor­sí­tott. Már majd­nem el­ér­te a szik­lá­kat, ami­kor meg­hal­lot­ta a jár­mű hang­ját.

„Az át­ko­zott!” Ha a ’mber el­me­ne­kül, a nya­kuk­ra fog­ja hoz­ni a tár­sa­it!

Da­chan­de lát­ta, hogy már leg­alább két if­jonc el­ér­te azt a he­lyet, aho­vá ő is ro­hant. Chu­lon­te volt az, meg egy má­sik… Nem tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy me­lyik.

A kis re­pü­lő jár­mű fel­emel­ke­dett, és mell­be ta­szí­tot­ta Chu­lon­tét.

Egyet­len ’mber irá­nyí­tot­ta – ügyet­le­nül nyom­kod­ta a kap­cso­ló­kat; a szél ki­sö­pör­te a ha­ját för­tel­mes, sá­padt ar­cá­ból.

Chu­lon­te fel­emel­te a ke­ze­it, hogy meg­ál­lít­sa a jár­mű­vet, de a ’mber va­la­hogy egy szik­lá­hoz kor­má­nyoz­ta. Chu­lon­te ko­po­nyá­ja a kő­tömb­höz csat­tant. Az if­jonc úgy ro­gyott össze, mint­ha hir­te­len min­den csont­ja csepp­fo­lyós­sá vált vol­na. A szik­lán szür­kés­zöld agy­szö­ve­tek, és sö­té­tebb, fosz­for­zöld vér­fol­tok ke­nőd­tek szét.

„Cjit!” A va­dá­szat még el sem kez­dő­dött, de már­is el­vesz­tet­te egyik ta­nít­vá­nyát!

A ’mber jár­mű­ve az üt­kö­zés kö­vet­kez­té­ben meg­pör­dült, böm­böl­ve el­szá­gul­dott Da­chan­de mel­lett, és egye­ne­sen a ha­jó­juk felé tar­tott. Da­chan­dé­nak fo­gal­ma sem volt róla, mit akar­hat a ’mber.

A Ve­zér meg­for­dult, és a hajó felé ro­hant. El­üvöl­töt­te ma­gát; a ha­lál or­dí­tá­sa volt ez, ami min­den­ki­nek pa­rancs­ba adta: „Öl­jé­tek meg a ’mbert!”

Az éle­té­vel kell fi­zet­nie Chu­lon­te ha­lá­lá­ért.

* * *

Ro­ven a ro­bo­gó­já­hoz ro­hant. Úgy érez­te, mint­ha egy lyuk len­ne a gyom­ra he­lyén. A fé­le­lem­től alig ta­lál­ta meg az in­dí­tó­gom­bot. A ke­zei kont­rol­lál­ha­tat­la­nul re­meg­tek.

– In­dulj be, kér­lek, ó, kér­lek, in­dulj már be… – hal­lot­ta a sa­ját hang­ját, amit az első pil­la­nat­ban va­la­hogy ide­gen­nek és is­me­ret­len­nek ta­lált.

A ro­bo­gó búg­va be­in­dult. A fér­fi tes­tén meg­könnyeb­bü­lés áram­lott vé­gig, és va­la­mi hű­vös nyu­ga­lom. Ke­mé­nyen a gáz­pe­dál­ra ta­po­sott. Csak a me­ne­kü­lés­re tu­dott gon­dol­ni, és…

És egye­ne­sen kö­zé­jük szá­gul­dott. A ro­bo­gó egy szik­la­tömb felé tar­tott. Ro­ven gon­do­la­ta­it el­kö­dö­sí­tet­te a pá­nik. Meg­for­dul­ni, meg­for­dul­ni, meg­for­dul­ni, te őrült!

Az egyik lény fel­ug­rott előt­te. Meg­pró­bált ki­tér­ni, de már túl késő volt. Az üt­kö­zés ere­je ki­lök­te az ülé­sé­ből; ha az utol­só pil­la­nat­ban nem kap­ja el a fo­gan­tyú­kat, egé­szen biz­tos, hogy le­zu­hant vol­na. Az ide­gen lény ha­tal­mas volt; Ro­ven or­rát pézs­ma­sze­rű, a meg­ava­so­dott ola­jé­hoz ha­son­ló szag csap­ta meg. A lény fáj­dal­ma­san és dü­höd­ten fel­or­dí­tott, és utá­na ka­pott.

Ro­ven gon­dol­ko­dás nél­kül a szik­la­fal felé kor­má­nyoz­ta a ro­bo­gót. A ri­kol­to­zó dög ke­mé­nyen a kő­höz csa­pó­dott, majd el­tűnt a sze­me elől. Meg­pró­bál­ta irá­nyí­ta­ni a ro­bo­gót, de az üt­kö­zés len­dü­le­te to­vább ta­szí­tot­ta. A ve­zér­lő­mű meg­hi­bá­sod­ha­tott, mert kép­te­len volt el­for­dí­ta­ni a gé­pet. Bár­mit csi­nált, a ro­bo­gó csi­ga­las­sú­ság­gal en­ge­del­mes­ke­dett.

„Jól van, ne ess pá­nik­ba, min­den rend­ben.” Ro­ven tud­ta, hogy az len­ne a leg­jobb, ha el­szá­gul­da­na a lé­nyek mel­lett, ha úgy fel­gyor­sí­ta­na, hogy sem­mi­kép­pen ne ér­hes­sék utol, és… És ne döf­hes­sék belé a lán­dzsá­i­kat.

Egy má­sik ide­gen nyúlt felé, de el­re­pült mel­let­te. Ro­ven őrült mód­já­ra nyom­ta a gáz­pe­dált – ak­kor is ta­pos­ta, ami­kor a hi­he­tet­le­nül for­ró lég­ör­vény meg­csap­ta. Le­kap­ta a fe­jét; érez­te, hogy az arc­szőr­ze­te meg­pör­kö­lő­dött.

A ro­bo­gó azon­ban nem volt haj­lan­dó irányt vál­toz­tat­ni: egye­ne­sen a hajó felé rö­pí­tet­te uta­sát.

Ma­gas­ság! Ma­ga­sabb­ra kell emel­ked­nie, hogy a dö­gök ne ér­hes­sék el!

A re­pel­lo­rok még mű­köd­tek. Ro­ven­nek si­ke­rült be­kap­csol­nia az eme­lő­egy­sé­get. A ro­bo­gó fel­jebb szállt. Öt mé­ter. Hét. Még min­dig a hajó felé tar­tott, de már tud­ta, el fog száll­ni fö­löt­te…

Egy újabb hő­hul­lám. Ez most va­la­hon­nan a ro­bo­gó alól ér­ke­zett, és össze­ol­vasz­tot­ta a plasz­tik meg a fém­al­kat­ré­sze­ket. A re­pel­lo­rok fel­kö­hög­tek. A ro­bo­gó egy mé­ter­rel lej­jebb zu­hant.

„Ez nem lán­dzsa volt! Ezek­nek lő­fegy­ve­re­ik van­nak! Lé­ze­rek, plaz­ma­ágyúk! Jé­zus!”

Ro­ven fel­né­zett, és ki­me­resz­tet­te könny­be lá­badt sze­me­it. Még min­dig az ide­ge­nek ha­jó­ja felé re­pült, de már lát­ta, hogy nem tud­ja idő­ben ki­ke­rül­ni.

A kö­ze­pé­be fog üt­köz­ni…

„Mi­ri­am…”

Ez volt az utol­só gon­do­la­ta – a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban láng­gá vál­to­zott a vi­lág.

* * *

Da­chan­de lát­ta a hajó felé re­pü­lő ’mbert. Még gyor­sab­ban fu­tott. A ta­nonc­ok több­sé­ge fe­de­zék­ben volt, de egy ilyen ere­jű be­csa­pó­dás kárt, ren­ge­teg kárt fog okoz­ni a ha­jó­ban…

* * *

A kis re­pü­lő szer­ke­zet a ha­jó­ba csa­pó­dott, és el­tűnt a két jár­mű­vet szétzú­zó tűz­go­moly­ban. Egy má­sod­perc­cel ké­sőbb egy má­so­dik, az előb­bi­nél sok­kal na­gyobb rob­ba­nás hal­lat­szott. Lán­gok és szi­lán­kok fröccsen­tek, meg­per­zselt ka­vi­csok, he­lyük­ről el­moz­dí­tott szik­lák emel­ked­tek a le­ve­gő­be; olyan fi­nom, és ta­lán ke­cses te­rep­for­má­ci­ók vál­tak sem­mi­vé, ame­lyek év­mil­li­ók óta za­var­ta­la­nul áll­tak a he­lyü­kön. Az égő hajó óri­á­si roncs­ca­fa­tai száll­tak át a völgy má­sik vé­gé­be. A va­dá­szo­kat a föld­re dön­töt­te, és le­szo­rí­tot­ta a rob­ba­nás ere­je.

Ti­chin­de egy perc­cel ké­sőbb fel­állt, és szét­szór­tan he­ve­rő tár­sa­i­ra né­zett. A Ve­zér­től ér­ke­ző pa­ran­csot vár­ta, de hi­á­ba: egyet­len ki­ál­tás sem re­meg­tet­te meg a le­ve­gőt.

Aya­ut­ják ká­bul­tan fel­tá­pász­kod­tak. Itt-ott kis „mi”-tó­csák lán­gol­tak; a tü­zek ola­jo­san égő ha­lál­bűzt árasz­tot­tak ma­guk­ból.

A Ve­zér Ti­chin­de kö­ze­lé­ben fe­küdt. A ya­ut­ják kö­zül né­há­nyan át­bo­tor­kál­tak hoz­zá.

A Ve­zér­ben már alig volt élet; agya­ra­i­ra „th­wef-fol­tok pör­kö­lőd­tek. A szét­rob­bant hajó egyik da­rab­ja ta­lál­ta el – az óri­á­si lö­ve­dék át­ta­szí­tot­ta a „dhi’ki-dé”-be, a ha­lál­kö­ze­li álom­ba.

Ha­mar ki­de­rült, hogy Wark­ha is éle­tét vesz­tet­te, a har­ma­dik Be­ava­tott pe­dig a még min­dig égő, füs­tö­lő, ki­be­le­zett rák­hoz ha­son­ló ha­jó­ban ma­radt. Ezen a ha­jón már sen­ki sem hagy­hat­ja el ezt a vi­lá­got. He­tek, hó­na­pok, ta­lán évek fog­nak el­tel­ni, míg va­la­ki a ke­re­sé­sük­re in­dul majd. Nem va­la­mi ked­ve­ző ki­lá­tás…

Ami­kor az élet­ben ma­radt ta­nonc­ok össze­gyűl­tek Da­chan­de kö­rül, Ti­chin­de meg­szá­mol­ta őket. Tí­zen vol­tak. Nem volt ha­jó­juk, nem vol­tak kö­zöt­tük ta­pasz­talt har­co­sok, akik meg­mond­hat­ták vol­na, mit te­gye­nek.

– Most mit csi­nál­junk? – kér­dez­te ’Ase­i­gan.

– Da­chan­de még lé­leg­zik – mond­ta Gkya­un. – Ta­lán…

– Gyó­gyí­tó vagy? – mor­dult rá Ti­chin­de. – Nézz rá! A me­di­kai kész­let esz­kö­ze­i­vel már nem le­het se­gí­te­ni raj­ta. Hagy­juk, hogy hal­jon meg be­csü­let­tel. Hagy­juk, hogy vé­gez­ze­nek vele a „csa­tá­ban” szer­zett se­bei. – A füs­tö­lő ha­jó­roncs­ra mu­ta­tott. – A ’mber meg­tá­ma­dott min­ket, és el­pusz­tí­tot­ta a ha­jón­kat. Ezért meg kell öl­nünk a ’mbe­re­ket. Ezt kell ten­nünk. Da­chan­de még él, de már nem so­ká­ig.

’Ase­i­gan fel­hör­dült.

– Ki vá­lasz­tott té­ged Ve­zér­nek? – A hang­ja ke­mény volt. – Ne­kem nem fogsz pa­ran­csol­ni. A Be­ava­tat­la­nok szá­má­ra ti­los a Puha Hú­sú­ak­ra va­dász­ni. Ezt még a hoz­zád ha­son­ló bo­lon­dok­nak is tud­ni­uk kell!

Ti­chin­de el­vi­gyo­ro­dott, és a ya­ut­já­ra irá­nyoz­ta láng­ve­tő­jét. ’Ase­i­gan fel­emelt ka­rok­kal fe­lé­je lé­pett.

Ti­chin­de lőtt.

A rob­ba­nás ere­je egy füs­tö­lő szik­la­ku­pac­hoz vág­ta ’Ase­i­gant. A töb­bi­ek döb­ben­ten hát­ra­ug­rot­tak.

– Van még el­len­ve­tés? – Ti­chin­de kör­be­for­dí­tot­ta a láng­ve­tő­jét. – Ép­pen olyan könnye­dén ki­csor­gat­hat­nám a „th­wei”-te-ket, mint ahogy a ’mber ku­tyá­két fo­gom! Ez nem Va­dá­szat, itt nem ér­vé­nye­sek a tör­vé­nyek. Ez most ön­vé­de­lem. Azt pe­dig sem­mi sem tilt­ja, hogy meg­véd­jük ma­gun­kat, ha va­la­mi ránk tá­mad. Így van? – Újra a ha­jó­roncs­ra mu­ta­tott.

Sen­ki sem akadt, aki el­len­ke­zett vol­na. A ya­ut­ják fe­szül­ten fi­gyel­ték Ti­chindét, és köz­ben a láng­ve­tő­ik kö­ze­lé­ben tar­tot­ták a ke­zü­ket. Egy per­cig min­den­ki úgy érez­te, a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban va­la­ki ki­hív­ja Ti­chindét, hogy a ki­lenc ta­nonc kö­zött lesz egy, aki rá meri emel­ni a láng­ve­tő­jét – ám a bi­zony­ta­lan, ideg­fe­szí­tő perc el­telt. Ha lett vol­na va­la­ki, aki ma­gá­nak akar­ja a Ve­zé­ri cí­met, an­nak most cse­le­ked­nie kel­lett vol­na, ám sen­ki sem moz­dult.

Ti­chin­de el­mo­so­lyo­dott. Kel­let­le­nül, vagy sem, de a töb­bi­ek kö­vet­ni fog­ják.

Az ég felé emel­te a lán­dzsá­ját, és el­üvöl­töt­te a bosszú sza­vát. Ami­kor Gkya­un vissza­tért a roncs­tól, és át­nyúj­tot­ta az új Ve­zér­nek a füs­töl­gő ’mbe­ri ko­po­nyát, Ti­chin­de a pusz­ta ke­zé­vel szét­rop­pan­tot­ta. A töb­bi­ek he­lyes­lő­en fel­szisszen­tek. A ’mber ön­ma­gát ölte meg, és bát­ran vi­sel­ke­dett, ezért a ko­po­nyá­ja nem hoz­hat di­cső­sé­get egyet­len va­dász­ra sem. Nem baj. Va­la­mennyi­ük­nek al­kal­ma lesz még rá, hogy ’mber-tró­fe­át sze­rez­zen.

A ya­ut­ják kán­tá­ló-hu­ho­gó han­gon be­le­or­dí­tot­ták el­is­me­ré­sü­ket az éj­sza­ká­ba. Ti­chin­de a ha­jó­roncs­hoz küld­te őket, hogy ke­res­se­nek ma­guk­nak fegy­ve­re­ket és tel­jes pán­cél­za­tot.

A boly­gón ra­gad­tak. Ám le­gyen. A ’mbe­rek még meg fog­ják bán­ni, hogy rá mer­tek tá­mad­ni a ya­ut­ják­ra. Igen, meg­bán­ják majd, hogy össze­akasz­kod­tak Ti­chin­dé­vel!

Na­gyon meg­bán­ják.