29.

No­gu­chi gon­dol­ko­dás nél­kül cse­le­ke­dett. Mell­ma­gas­ság­ba emel­te a fegy­ve­rét, és a har­cos ha­sá­ba lőtt.

Ad­dig rán­gat­ta a ra­vaszt, míg ki­ürült a tár.

A har­cos ha­nyatt vá­gó­dott. A fur­csa lő­fegy­ve­ré­ből elő­vá­gó­dó lö­ve­dék szem­káp­ráz­ta­tó vil­la­nás­sal rob­bant szét a le­ve­gő­ben. A lán­dzsá­ja a kü­szöb­höz csat­tant.

Tö­rött Agyar egy má­sod­perc tö­re­dé­ké­vel ké­sőbb re­a­gált, de ak­kor már min­den­nek vége volt.

Halk hör­gés sza­kadt ki a hal­dok­ló har­cos tor­ká­ból; nyi­tott szá­já­ból sűrű, zöl­des, szin­te vi­lá­gí­tó fo­lya­dék fröccsent ki.

„Vér.”

Tö­rött Agyar fel­emel­te a lán­dzsá­ját, és a tom­pa vé­gé­vel a har­cos ko­po­nyá­já­ra csa­pott. A fej tom­pa, ned­ves reccse­nés­sel szétzú­zó­dott.

Tö­rött Agyar test­tar­tá­sa el­árul­ta, hogy dü­hös és szo­mo­rú egy­szer­re: ha­tal­mas vál­lai meg­roggyan­tak, a feje elő­re­bic­cent. No­gu­chi meg­ijedt, hogy eset­leg rá ha­rag­szik. Min­den oka meg­lett vol­na rá, el­vég­re meg­öl­te az egyik faj­tá­ja­be­lit.

No­gu­chi ki­le­sett az épü­let elé, nem fe­nye­ge­ti-e őket újabb ve­szély, majd Tö­rött Agyar­ra pil­lan­tott.

Tö­rött Agyar sok­kal oko­sabb és ügye­sebb volt, mint az a má­sik, amit le­lőtt. No­gu­chi­nak de­ren­ge­ni kez­dett, hogy mi­ről le­het szó.

„Igen, ez meg­ma­gya­ráz­ná, mi­ért tér el ennyi­re a töb­bi­ek­től, mi­ért vi­sel­ke­dik más­kép­pen, és mi­ért más…”

No­gu­chi meg­ér­tet­te: Tö­rött Agyar va­la­mi pa­rancs­nok­fé­le le­het az övéi kö­zött.

* * *

Da­chan­de dü­hös volt ma­gá­ra. Az esze csak a ’mber asszo­nyon járt, és annyi­ra le­fog­lal­ta a kapu ki­nyi­tá­sa, hogy nem érez­te meg a ya­ut­ja je­len­lé­tét.

Oc’djy volt az, az egyik te­het­ség­te­le­nebb ta­nít­vá­nya. A ha­lott ya­ut­ja ro­ha­ma ép­pen olyan os­to­ba­ság volt, mint a je­lek sze­rint min­den, amit ér­ke­zé­sük óta csi­nál­tak. „Nézz, mi­előtt lősz!” Ez volt az egyik alap­sza­bály. Ha egy va­dász nem biz­tos a cél­pont­ban, a láng­ve­tő hi­deg ma­rad, a lán­dzsa nem röp­pen el. Az ügyet­len­ség és a ne­ve­let­len­ség csú­csa volt, ha va­la­ki rá­lőtt egy va­dász­tár­sá­ra, egy fi­vé­ré­re.

Az utol­só­kat szussza­nó szű­kagyú Oc’djy két­ség­te­le­nül meg­öl­te vol­na őket, ha Da’dtou-di nem elő­zi meg. Da­chan­de egé­szen biz­tos volt eb­ben. Ide­ge­sí­tet­te, hogy a ta­nít­vá­nya ennyi­re buta volt.

Da­chan­de el­mor­gott egy tisz­te­let­tel­jes kö­szö­ne­tet Da’dtou-di­nek, majd szétzúz­ta Oc’djy fe­jét. A tró­fe­á­ját már egyet­len va­dász sem sze­rez­het­te meg – ez volt a leg­na­gyobb meg­becs­te­le­ní­tés, de Oc’djy meg­ér­de­mel­te. Da­chan­de már saj­nál­ta, hogy Ti­chin­de ko­po­nyá­ját nem tör­te be. Ó, igaz, ezen a vi­lá­gon sen­ki sem volt – per­sze a dög­evő­kön kí­vül –, aki meg­ka­pa­rint­hat­ná a ha­lott ta­nonc tró­fe­á­ját.

Da­chan­de mély lé­leg­ze­tet vett, és el­ko­mo­ro­dott. A ya­ut­ja pézs­ma­sza­ga, a „h’dui’se” gyen­ge volt; szin­te tel­je­sen el­nyom­ta a gyor­san szá­ra­dó vér és a ki­fo­lyó bel­ső szer­vek bűze. Ez leg­alább meg­ma­gya­ráz­ta, hogy mi­ért nem érez­te meg a ta­nít­vá­nya je­len­lé­tét…

Da­chan­de dü­hös moz­du­lat­tal fel­kap­ta a föld­ről a láng­ve­tőt. Egy Ve­zér­nek sem­mit sem sza­bad meg­bán­nia; a va­dá­szat köz­ben sem­mi sem szá­mí­tott, el­vég­re ilyen­kor vagy meg­hal a har­cos, vagy nem.

Vi­szont vég­re va­la­mi ko­mo­lyabb fegy­ver­hez ju­tott. Meg­vizs­gál­ta a láng­ve­tőt, és fel­mor­dult. Már csak négy lö­ve­dék volt ben­ne – nem sok, de ez is töb­bet ér, mint a lán­dzsá­ja. Ti­chin­de fegy­ve­re saj­nos már üres volt.

Da­chan­de Da’dtou-dire né­zett. Az asszony óva­tos te­kin­tet­tel pil­lan­tott vissza rá. Da­chan­de nem tud­ta, mi­lyen arca van egy ’mber­nek, ami­kor meg­bán va­la­mit, még­is úgy gon­dol­ta, a har­cos va­la­mi ilyes­mit érez.

Amint új­ra­töl­tet­te a fegy­ve­rét, Da’dtou-di újra el­in­dult a fé­szek felé. Da­chan­de ol­dalt dön­töt­te a fe­jét, és mi­köz­ben az egyik vál­lá­ra il­lesz­tet­te a láng­ve­tőt, elő­re­lé­pett. Az asszony­nak iga­za volt; most nem volt ide­jük az ön­vád­ra.

De ké­sőbb majd még ele­get tű­nőd­het a hi­bá­in.

Ha lesz „ké­sőbb”…

* * *

No­gu­chi az öt­ven-hat­van mé­ter­nyi tá­vol­ság­ban álló ha­jó­ra mu­ta­tott.

Tö­rött Agyar újra az élre állt.

Óva­to­san to­vább men­tek. No­gu­chi a kö­zel­ben álló épü­le­tek te­te­jét für­kész­te.

Már ma­guk mö­gött hagy­ták az is­tál­lót, ami­ben rej­tőz­tek. Tö­rött Agyar ki­lé­pett a két épü­let kö­zöt­ti nyílt tér­re. No­gu­chi óva­to­san kö­vet­te. A har­cos fi­gyel­mez­te­tő­en fel­szisszent.

No­gu­chi meg­pör­dült, és maga elé nyúj­tot­ta a fegy­ve­rét.

Tö­rött Agyar be­haj­lí­tot­ta a tér­de­it, újra szi­sze­gett, és szé­les­re tár­ta a kar­ja­it. A lán­dzsá­ja he­gye az égre mu­ta­tott.

A si­ká­tor ár­nyai kö­zül két dög ro­hant fe­lé­jük. Egy har­ma­dik is csat­la­ko­zott hoz­zá­juk. Az­tán egy ne­gye­dik. Az­tán egy ötö­dik is…

Da­chan­de gyor­san meg­szá­mol­ta a Ke­mény Hú­sú­a­kat, és fel­egye­ne­se­dett. Csak öten vol­tak.

Ahogy az első ket­tő rá­ron­tott, Da­chan­de ol­dalt lé­pett, és elő­re­döf­te a lán­dzsá­ját.

A hoz­zá leg­kö­ze­leb­bi he­rét a tor­kán ta­lál­ta el; a dög vi­sít­va össze­ro­gyott.

A má­so­dik egye­ne­sen be­le­szá­gul­dott a pen­gé­be; fe­jé­nek fel­ső ré­sze el­vált a ko­po­nyá­já­tól. A seb­ből sav­szö­kő­kút fröccsent.

A Da­chan­de háta mö­gött álló Da’dtou-di lőtt; a rob­ba­ná­sok éle­sek és han­go­sak vol­tak.

A kö­vet­ke­ző két here is el­vá­gó­dott. Öt­ből négy.

Da­chan­de elő­re­lé­pett, hogy az utol­sót is le­szed­je.

A Ke­mény Húsú mint­ha nem is vet­te vol­na ész­re el­hul­lott tár­sa­it. Üvölt­ve Da­chan­dé­ra ron­tott.

Ahogy a dög kö­ze­lebb ért hoz­zá, Da­chan­de ol­dal­ra ug­rott, és ki­tar­tot­ta a lán­dzsá­ját.

A here azon­ban fél­re­szök­kent, és Da­chan­de után moz­dult. Az­tán… Az­tán tel­jes se­bes­ség­gel ro­han­va be­le­csa­pó­dott Da­chan­de tes­té­be.

No­gu­chi cél­zott, és lőtt. Az első két lö­vés célt té­vesz­tett, de a har­ma­dik el­ta­lál­ta az egyik, tíz-ti­zen­két mé­ter tá­vol­ság­ban levő fe­ke­te dö­göt.

No­gu­chi újra tü­zelt, és ez­út­tal cél­ba­ta­lált. Egy má­so­dik lény is össze­ro­gyott; sár­gás vére ma­gas­ra spric­celt, és szi­szeg­ve be­rág­ta ma­gát a leg­kö­ze­leb­bi fal­ba.

A nő meg­pró­bál­ta le­szed­ni a har­ma­dik dö­göt is, ám Tö­rött Agyar ép­pen a lő­vo­nal­ban állt. No­gu­chi gyor­san meg­for­dult, és fel­fe­dez­te az újabb ve­szély­for­rást.

A „Do­larhy­de” fe­lől, vagy va­la­hon­nan mel­lő­le ezer­nyi iszo­nya­tos hang har­sant. A dö­gök üvöl­töz­tek, ri­kol­toz­tak, és a föl­det dön­get­ték, de nem jöt­tek kö­ze­lebb.

No­gu­chi vissza­pör­dült, és lát­ta, hogy az ötö­dik szörny be­le­csa­pó­dik Tö­rött Agyar­ba, és le­dön­ti a föld­re.

* * *

Da­chan­de érez­te, hogy a here üté­sé­től meg­pat­tan­nak a bor­dái. Va­la­hogy el­ej­tet­te a lán­dzsá­ját…

A vi­csor­gó dög le­haj­tot­ta a fe­jét, ki­nyi­tot­ta a po­fá­ját, és ki­vil­lan­tot­ta bel­ső fog­so­rát…

Da­chan­de az el­tá­tott száj­ba dug­ta az ök­lét.

A here ful­la­doz­ni kez­dett, és össze­csuk­ta az áll­kap­csa­it. Da­chan­de érez­te, hogy a tőr­he­gyes fo­gak a kar­já­ba mé­lyed­nek, de még mé­lyebb­re dug­ta a ke­zét, még job­ban be­le­vájt a pu­hább hús­ba…

A here el­rán­tot­ta kar­mos ke­ze­it Da­chan­de tor­ká­tól, és meg­mar­kol­ta a sa­ját nya­kát. A Ve­zér fel­emel­te a má­sik ök­lét, és ke­mé­nyen a dög nya­ká­ra csa­pott.

A here ol­dal­ra dőlt.

Da­chan­de hagy­ta, hogy a lény maga után ránt­sa. Most ő ke­rült fe­lül­re. A láng­ve­tő­je után nyúlt – a moz­du­lat­tól fáj­da­lom ha­sí­tott az ol­da­lá­ba –, és le­dug­ta a fegy­vert a dög tor­ká­ba.

A here el­eresz­tet­te Da­chan­de kar­ját, és ki­múlt.

* * *

Tö­rött Agyar tán­to­rog­va fel­állt, fel­emel­te a lán­dzsá­ját, és im­bo­lyog­va el­in­dult a nő felé. A kar­ja­in zöl­des pöttyök vi­lá­gí­tot­tak – a dög foga nyo­mán ki­ser­kent a vére.

Ha vol­tak is fáj­dal­mai, No­gu­chi a leg­ap­róbb je­lét sem lát­ta raj­ta. A har­cos már egé­szen kö­zel ért hoz­zá, és szó nél­kül a hajó irá­nyá­ba for­dult.

Tö­rött Agyar az ele­jé­től tud­hat­ta, és már No­gu­chi is rá­jött: a dö­gök a ha­jót ne­vez­ték ki ott­ho­nuk­nak.

* * *

Da­chan­de ügyet sem ve­tett a lük­te­tő fáj­da­lom­ra. Egy­re kö­ze­lebb ke­rül­tek a fé­szek­hez, ahol a ki­rály­nő volt, ahol a vé­del­mé­re össze­se­reg­lett he­rék nyü­zsög­tek.

El­ha­lad­tak a má­so­dik, majd a har­ma­dik épü­let mel­lett. Nem érte őket újabb tá­ma­dás. Da’dtou-di egy pil­la­nat­ra meg­állt, és meg­töl­töt­te a fegy­ve­rét. Da­chan­de el­gon­dol­koz­va rá­né­zett.

Ez az asszony volt az a pré­da, amely­nek el­ej­té­sé­re egész éle­té­ben vá­gyott. Apró volt ugyan, de erős; sok­kal in­tel­li­gen­sebb, mint a ya­ut­ják gon­dol­ták vol­na, és leg­alább olyan bá­tor, mint azok a har­co­sok, akik­kel Da­chan­de együtt va­dá­szott.

Per­sze el­kép­zel­he­tő volt, hogy Da’dtou-di ki­vé­tel­nek szá­mí­tott az övéi kö­zött; a je­lek sze­rint sok­kal kép­zet­tebb volt, mint a töb­bi ’mber, aki­vel Da­chan­de kap­cso­lat­ba ke­rült. Pél­dá­ul töb­bet tu­dott an­nál a ked­ves­nél, ame­lyik meg­halt. Azt a ’mbert nem ké­pez­ték ki a va­dá­szat­ra; az még azt sem fog­ta fel, hogy ő, Da­chan­de mek­ko­ra ve­szélyt je­lent­het rá.

Da­chan­de él­vez­te vol­na, ha ’mbe­rek­re va­dász­hat, de még­is büsz­ke volt, hogy Da’dtou-di mel­lett har­col­hat. Ez olyan tör­té­net lesz, amit a ya­ut­ják nem­ze­dé­ke­ken át újra és újra el fog­nak is­mé­tel­ni…

A ’mber ész­re­vet­te, hogy fi­gye­li. Fel­emel­te az ök­lét, és köz­ben újra ki­vil­lan­tot­ta a fo­ga­it – ez ná­luk va­ló­szí­nű­leg az ag­resszió jele volt.

Da­chan­de ar­cát még min­dig maszk fed­te, de fel­emel­te a kar­ja­it, és olyan han­go­san, ahogy csak mer­te, el­cset­tin­tet­te az Éj­fél Csók­ját.

Ölj vagy halj meg! Da­chan­de fel­ké­szült.

A le­he­tő leg­nesz­te­le­neb­bül ki­lép­tek a vé­dő­fal előt­ti sza­bad te­rü­let­re. A Ryushi nap­jai ke­gyet­len su­ga­rak­kal bom­báz­ták a nép­te­len te­le­pet. No­gu­chi úgy érez­te, alig né­hány óra telt el csu­pán az­óta, hogy a vá­ros­ban gyö­nyör­kö­dött. Most már nem ta­lált ben­ne sem­mi szép­sé­get – kü­lö­nö­sen az­óta nem, hogy a dél­előt­ti me­leg fel­erő­sí­tet­te a rot­ha­dás és a bom­lás min­dent be­len­gő bű­zét. Egy ha­lom test – em­be­rek, ide­ge­nek és har­co­sok te­te­mei – per­zse­lő­dött a na­pok fé­nyé­ben.

A „Do­larhy­de” kí­vül­ről el­ha­gya­tott­nak lát­szott. Csak egyet­len dög­lött, fel­ha­sí­tott gyom­rú rhynth he­vert előt­te. Ta­lán le­vált a meg­va­dult csor­dá­tól, és ezért az éle­té­vel fi­ze­tett…

No­gu­chi úgy vél­te, a ro­va­rok a ha­jó­ban hoz­ták lét­re a fész­kü­ket, és most oda­bent vár­nak. Már biz­tos össze­gyűl­tek, és fel­ké­szül­tek a tá­ma­dás­ra. A dö­gök leg­in­kább egy méh-ko­ló­ni­á­ra em­lé­kez­tet­ték a nőt; a méh he­rék ott is csak azért él­nek, hogy táp­lál­ják és meg­véd­jék a ki­rály­nő­jü­ket.

No­gu­chi meg­re­me­gett a gon­do­lat­tól. Sem­mi ked­ve sem volt ah­hoz, hogy ta­lál­koz­zon az­zal a lénnyel, amit ezek a ször­nyek „any­juk­nak” ne­vez­nek.

Las­sú lép­tek­kel kö­ze­led­tek a ha­jó­hoz. No­gu­chi szí­ve min­den egyes lé­pés után han­go­sab­ban do­bo­gott. A leg­szí­ve­seb­ben vissza­ment vol­na az üres is­tál­ló­ba, hogy még egy­szer át­ta­nul­má­nyoz­za Co­no­ver váz­la­tát, ám vé­gül si­ke­rült le­küz­de­nie ezt a vá­gyát.

„Mint­ha öt, vagy tíz év­vel ez­előtt lát­tam vol­na utol­já­ra a pi­ló­tát…”

Tö­rött Agyar óva­to­san lép­ke­dett, de nem lát­szott va­la­mi ide­ges­nek. No­gu­chi úgy gon­dol­ta, ta­lán a har­cos tud va­la­mit, amit ő nem. De már ez sem szá­mí­tott iga­zán.

Ahogy egy­re kö­ze­lebb ér­tek a fő­zsi­li­phez, No­gu­chi kis­sé meg­könnyeb­bült. Tar­tott tőle, hogy az acél­ka­pu eset­leg zár­va lesz, de még min­dig fé­lig nyit­va volt – mint­ha sen­ki sem nyúlt vol­na hoz­zá, ami­óta Ma­son­nal együtt be­lé­pett a ha­jó­ra.

Újabb „kel­le­mes” gon­do­lat… Már el­ér­tek a fel­já­ró al­já­hoz, ami­kor No­gu­chi fel­né­zett, és be­le­bá­mult a sö­tét dokk­ba. A fém­aj­tót víz­szin­te­sen fel­húz­ták, még­hoz­zá pon­to­san olyan ma­gas­ra, hogy a ro­va­rok nyu­god­tan ki-be jár­kál­has­sa­nak.

A dö­gök a je­lek sze­rint nem vol­tak va­la­mi oko­sak, de… Co­no­ver egy olyan lény­ről be­szélt, ami sok­kal na­gyobb volt a töb­bi­nél. A fő­dög ál­lí­tó­lag ott szu­nyó­kált, ahol a két pi­ló­tát fog­va tar­tot­ták.

„Ki­rály­nő­jük len­ne?”

No­gu­chi ta­lán még egy jó da­ra­big a hajó előtt ácsor­gott vol­na, de Tö­rött Agyar rá­mor­dult. A nő úgy érez­te, az óri­ás tü­rel­met­len. Bi­zony­ta­la­nul fel­lé­pett a rám­pá­ra.

Va­la­hon­nan bent­ről, a sö­tét­ből egy halk szi­sze­gés hal­lat­szott.

No­gu­chi lö­vés­re ké­szen tar­tott pisz­tollyal még egyet lé­pett. Tö­rött Agyar mel­let­te volt; ő is elő­húz­ta a fegy­ve­rét. A lán­dzsá­ját már ko­ráb­ban a há­tá­ra szí­jaz­ta.

A sö­tét­ség meg­moz­dult; ár­nyak reb­ben­tek. No­gu­chi hal­lot­ta, ahogy az ide­ge­nek csat­tog­va ar­rébb men­nek, az­tán…

Az­tán csend.

Tö­rött Agyar a nő előtt lép­ke­dett. No­gu­chi nem el­len­ke­zett.

A fel­já­ró kö­ze­pén le­het­tek, ami­kor va­la­mi meg­moz­dult előt­tük. No­gu­chi meg­le­pő­dött, és két­szer a sö­tét dokk­ba lőtt.

A néma csend­ben a lö­vé­sek ro­ba­ja még a szo­ká­sos­nál is han­go­sabb­nak tűnt. Ami az előbb moz­gott, most már meg sem moc­cant.

Tö­rött Agyar to­rok­han­gon fel­mor­dult, majd ha­bo­zás nél­kül fel­ment a rám­pa te­te­jé­re. Meg­for­dult, és in­tett a nő­nek, hogy kö­ves­se.

No­gu­chi utá­na­ment, és be­le­sett a ha­jó­ba. Sem­mit sem lá­tott, és sem­mit sem hal­lott. Mint­ha az egész dokk üres lett vol­na, ám szin­te min­dent be­le­pett az ide­ge­nek nyál­ká­ja, meg a fur­csa, fé­mes bűz. A nő előtt egy jó­ko­ra hús­da­rab he­vert – egy le­mé­szá­rolt rhynth le­he­tett. Vagy ta­lán em­ber…

No­gu­chi óva­to­san bel­jebb lé­pett. A tes­té­ben ad­re­na­lin lük­te­tett. A sö­tét pad­lón né­hány olyan azo­no­sí­tat­lan lény he­vert, amit Ro­ven fel­bon­colt és meg­vizs­gált. A pók­sze­rű tes­tek össze­hú­zód­tak. Egyik sem moz­dult. A fa­lak mel­lett sö­tét ala­kok so­ra­koz­tak. No­gu­chi kö­ze­lebb­ről is szem­ügy­re vet­te őket. Meg­re­me­gett. A „Do­larhy­de” le­gény­sé­ge… Úgy ta­pad­tak a fal­hoz, mint­ha le­gyek len­né­nek egy dé­mon pók­há­ló­já­ban. A mel­lük he­lyén ha­tal­mas, nyi­tott seb tá­ton­gott. Né­me­lyi­kük ar­cát tel­je­sen el­tor­zí­tot­ta a kín – nem le­he­tett va­la­mi könnyű ha­lá­luk.

„Hol?…”

A dokk vé­gé­ben egy sza­bály­ta­lan, té­pett szé­lű lyuk tá­ton­gott. A fém­le­mezt mint­ha meg­ol­vasz­tot­ták, vagy szét­rob­ban­tot­ták vol­na. A lyuk kö­rül va­la­mi fé­nyes fe­ke­te anyag­ból ké­szült bi­zarr for­má­ci­ók so­ra­koz­tak. Itt-ott mint­ha fe­ke­te kö­te­lek lóg­tak vol­na. Fé­lel­me­tes lát­vány volt; a fe­ke­te­ség a kül­se­jé­ből ítél­ve akár egy élő­lény tes­te is le­he­tett vol­na…

No­gu­chi úgy érez­te, a for­ró­ság leg­alább a két­sze­re­se a kin­ti hő­ség­nek. El­vi­sel­he­tet­len volt a pá­rás le­ve­gő. No­gu­chi mély lé­leg­ze­tet vett. To­vább men­tek. Tö­rött Agyar a lyuk­hoz lé­pett, és be­vár­ta a nőt.

No­gu­chi csat­to­gást és sur­ro­gást hal­lott. Va­la­hol a hajó mé­lyé­ben moz­go­ló­dott va­la­mi. No­gu­chi meg­acé­loz­ta az ide­ge­it, és to­vább ment.

Meg kel­lett ta­lál­ni­uk a ve­zér­lő­ter­met – ez pe­dig azt je­len­tet­te, hogy át kell búj­ni­uk a lyu­kon, egy ide­ig a fo­lyo­só­la­bi­rin­tus­ban kell ka­nya­rog­ni­uk, az­tán fel kell ka­pasz­kod­ni­uk két lét­rán. Ez­u­tán már csak egy le­zárt zsi­li­paj­tót kel­lett ki­nyit­ni­uk.

Tö­rött Agyar egy pil­la­na­tig No­gu­chi­ra bá­mult, az­tán be­bújt a lyuk­ba.

No­gu­chi hal­kan imád­koz­ni kez­dett – bí­zott ben­ne, hogy laki meg­hall­ja –, és kö­vet­te az óri­ást.