2.

Da­chan­de las­san vé­gig­ment a fél­ho­má­lyos fo­lyo­són. A „kehri­te”, a te­rem felé tar­tott, ahol a ya­ut­ják a pen­gék hasz­ná­la­tát, és az egy­sze­rű, fegy­ver­te­len harc fo­gá­sa­it gya­ko­rol­gat­ták. A Va­dá­szat ta­ní­tá­sa köz­ben sok Ve­zér csak a szka­fan­de­rek me­cha­ni­ká­já­nak és a láng­ve­tők hasz­ná­la­tá­nak tu­laj­do­ní­tott nagy je­len­tő­sé­get, Da­chan­de azon­ban nem tar­to­zott kö­zé­jük. Ta­pasz­ta­lat­ból tud­ta, hogy a va­dász időn­ként csak a sa­ját bá­tor­sá­gá­ra szá­mít­hat, sem­mi más­ra. Tud­ta, ha bár­mi mást ta­ní­ta­na, az­zal koc­ká­ra ten­né a jövő har­co­sa­i­nak éle­tét. Csak az ne­vez­he­ti ma­gát jó Ve­zér­nek, aki­nek a ta­nít­vá­nyai hosszú időn ke­resz­tül va­dász­nak.

A ta­ní­tó mun­ká­ját a leg­job­ban azon le­het le­mér­ni, hogy mi­lyen hosszú ide­ig él­nek a ta­nít­vá­nyai. Mi­nél to­vább ma­rad­nak élet­ben az ál­ta­la ki­kép­zett har­co­sok, an­nál jobb a mes­ter.

Ahogy kö­ze­le­dett a „kehri­te” felé, Da­chan­de mély lé­leg­ze­tet vett. A le­ve­gő sűrű volt az erő­szak pézs­ma­il­la­tá­tól; ola­jos, ke­ser­nyés szag volt ez, ami össze­csa­pást sej­te­tett. Da­chan­de nem si­e­tett. Ő volt a leg­vé­nebb Be­ava­tott, ezért meg­il­let­ték bi­zo­nyos elő­jo­gok. Egyet­len pár­bajt sem le­he­tett el­kez­de­ni a Ve­zér nél­kül.

A ka­nyar­gós fo­lyo­só össze­szű­kült. Da­chan­de egy bolt­íves ajtó előtt állt. A fa­lak előtt Ke­mény Hú­sú­ak pán­cél­jai áll­tak. Da­chan­de már hal­lot­ta a kar­mos lá­bak csat­to­gá­sát, és az iz­ga­tott vá­ra­ko­zás mor­mo­gá­sát. Át­lé­pett a bolt­ív alatt, és vár­ta, hogy ész­re­ve­gyék. Gyor­san kö­rül­né­zett. Ott volt az a né­hány ta­nít­vá­nya is, aki­ken már ko­ráb­ban lát­ta, hogy még sok bajt fog­nak okoz­ni. Mahn­de, az ala­csony; Ghar­deh, a hosszú­für­tű, és Ti­chin­de, aki mind­egyik­nél han­go­sab­ban be­szélt. Hár­mó­juk kö­zül Ghar­deh je­lent­het­te a leg­ki­sebb ve­szélyt; ő min­dig csak kö­vet­te a töb­bi­e­ket. Ám a má­sik ket­tő…

Né­hány pil­la­nat­tal ké­sőbb va­la­mennyi ya­ut­ja a mes­ter felé for­dult. Össze­sen ti­zen­né­gyen vol­tak, akik a ta­nonc­ok dísz­te­len dlex fej­pánt­ját vi­sel­ték, plusz két Be­ava­tott har­cos, aki se­gí­tett a Ve­zér­nek a ta­ní­tás­ban. Ők ket­ten, Skem­te és Wark­ha egyéb­ként a na­vi­gá­tor és a pi­ló­ta sze­re­pét is be­töl­töt­ték a ha­jón, amely egyéb­ként tel­je­sen au­to­ma­ti­ku­san mű­kö­dött – akár egyet­len gya­kor­lott ya­ut­ja is ké­pes lett vol­na el­bol­do­gul­ni az irá­nyí­tá­sá­val, de azért nem ár­tott az óva­tos­ság. Mind­két har­cos Da­chan­de je­lö­lé­sét vi­sel­te a hom­lo­kán; a har­ma­dik szem­nek lát­szó heg az első por­tyá­juk so­rán el­ej­tett Ke­mény Húsú vé­ré­vel be­ége­tett seb ma­rad­vá­nya volt. Mind­ket­ten les­ték a mes­ter út­mu­ta­tá­sa­it; mind­ket­ten Ve­zér­ré akar­tak vál­ni, de elég böl­csek vol­tak ah­hoz, hogy meg­ért­sék, cél­ju­kat nem ér­he­tik el, ha pár­baj­ra hív­ják Da­chan­dét.

A fe­jek sor­ra le­haj­lot­tak a mes­ter előtt. Da­chan­de ud­va­ri­a­san bó­lin­tott, de egyet­len pil­la­nat­ra sem vet­te le éles, sár­ga sze­mét a cso­port­ról – kü­lö­nö­sen Ti­chin­dé­ről nem. Nem lep­te meg, amit lá­tott. Ti­chin­de is le­haj­tot­ta a fe­jét, de köz­ben Da­chan­dé­ra me­redt. Ami­kor ész­re­vet­te, hogy a Ve­zér is nézi őt, meg­re­meg­tet­te alsó agya­ra­it, fel­emel­te a fe­jét, és a sze­me­i­be bá­mult. Ez az ag­resszió biz­tos jele volt. Ar­cát­lan do­log volt ez, de egy tü­rel­mes Ve­zér meg­bo­csát­hat­ta. Mi­vel Ti­chin­de nem mor­dult fel ki­hí­vó­an, Da­chan­dét nem érte sér­tés. Vi­szont jó al­kal­ma nyílt rá, hogy le­he­tő­sé­get ad­jon a fel­aj­zott if­jon­cok­nak a gya­kor­lás­ra.

– Ti­chin­de! – Da­chan­de dü­hö­sebb­re fog­ta a hang­ját, mint ami­lyen va­ló­já­ban volt. Az erő­sza­kos fi­a­talt kö­rül­ve­vő ya­ut­ják szét­tárt agya­rak­kal ol­dal­ra lép­tek.

– Meg­mu­tat­ha­tod a tu­dá­so­dat – foly­tat­ta Da­chan­de. A hang­ja gú­nyos volt. – Még­pe­dig egy „jeh­din-jeh­din” harc­ban… Mahn­dé­val. Aki elő­ször össze­rogy, az a vesz­tes.

A fi­a­ta­lok csa­ló­dot­tan mor­mog­va hát­ra­hú­zód­tak, és a „kehri­te” fa­lá­hoz áll­tak. Az el­len­fe­lek egyet­len fegy­vert sem hasz­nál­hat­tak, ezért va­ló­szí­nű volt, hogy a küz­de­lem vé­gén mind­ket­ten élet­ben ma­rad­nak. Az iz­ga­lom még­is a te­tő­fo­ká­ra há­gott. Né­hány ya­ut­ja fel­fe­dez­te, hogy a Ve­zér és Ti­chin­de mi­lyen pil­lan­tá­so­kat vált, és már mind­annyi­an lát­ták a ta­nonc tisz­te­let­len arc­vo­ná­sa­it. Va­jon mit fog csi­nál­ni vele a Ve­zér? Ho­gyan re­a­gál majd? Ta­lán már olyan gyen­ge, hogy in­kább nem tö­rő­dik egy ki­hí­vás­sal? Igaz, elég bur­kolt volt a sér­tés, de ak­kor is…

Da­chan­de ad­dig várt, míg min­den­ki el­he­lyez­ke­dett, majd ki­ad­ta a pa­ran­csot.

– Raj­ta!

A ya­ut­ják fel­hör­dül­tek, és kán­tál­ni kezd­tek. A két fi­a­tal har­cos­je­lölt kö­röz­ni kez­dett. Da­chan­de fe­szül­ten fi­gyel­te, ahogy Mahn­de fel­emelt ka­rok­kal elő­re­len­dül, hogy el­ső­ként csap­jon le.

Ti­chin­de könnye­dén véd­te a csa­pást, és az el­len­fe­le tor­ká­ra ütött.

Mahn­de ol­dal­ra moz­dult, de ah­hoz nem volt elég gyors, hogy tel­je­sen ki­tér­jen a csa­pás elől. Ahogy meg­tán­to­ro­dott és vissza­hú­zó­dott, a ter­met meg­töl­töt­te a to­rok­han­gú kó­rus szi­sze­gé­se. Mahn­de eset­le­nül vé­de­ke­zett. Sen­ki sem akadt, aki­nek tet­szett vol­na, amit mű­velt.

Ti­chin­de fel­ri­kol­tott, és szét­ter­pesz­tett kar­mok­kal Mahn­dé-ra ron­tott.

A vé­de­ke­ző Mahn­de már el­vesz­tet­te az egyen­sú­lyát, és túl ma­ga­san blok­kol­ta az ütést. Ti­chin­de tel­jes ere­jé­ből le­súj­tott, és a pár­ná­zott pad­ló­ra küld­te Mahn­dét. A győz­tes if­jonc hát­ra­ve­tet­te a fe­jét, és di­a­dal­ma­san fel­üvöl­tött. A „kehri­te” re­me­gett a ta­nonc­ok iz­ga­tott or­dí­to­zá­sá­tól. A mér­kő­zés vé­get ért.

Túl ko­rán. A fi­a­ta­lok vére még iz­zott; sen­ki sem volt elé­ge­dett egy ilyen gyors be­fe­je­zés­sel.

Da­chan­de új ki­hí­vó után ku­tat­va vé­gig­né­zett a csa­ló­dot­tan, Mahn­de sze­rep­lé­sé­vel elé­ge­det­le­nül ri­kol­to­zó tár­sa­sá­gon. Ta­lán Chu­lon­te, ta­lán ő ígé­re­tes el­len­fél le­het­ne…

A ya­ut­ják meg­le­pe­té­se és fel­élén­kült iz­gal­ma fel­erő­sí­tet­te az üvöl­tö­zést. Da­chan­de te­kin­te­te vissza­vil­lant a pár­harc szín­te­ré­re, és… És döb­ben­ten lát­ta, hogy Ti­chin­de be­le­rúg a pad­lón fek­vő, le­győ­zött el­len­fe­le fe­jé­be.

– „Ki’cte!” – sü­völ­töt­te túl Da­chan­de a hang­za­vart. – Elég!

Ti­chin­de újra rú­gott. Mahn­de ol­dalt gör­dült, és meg­pró­bál­ta vé­de­ni az ar­cát, ugyan­ak­kor elő­re ka­pott, hogy meg­fog­ja Ti­chin­de lá­bát. A ya­ut­ják őr­jöng­tek. Forrt a vé­rük; nyál­ka-csep­pek röp­pen­tek a le­ve­gő­be, ahogy iz­ga­tot­tan meg­ráz­ták a fe­jü­ket.

– Ti­chin­de! – Da­chan­de még nem sok­szor lá­tott ilyen en­ge­det­len­sé­get. A pás­t­ra lé­pett, és újra fel­üvöl­tött.

Ti­chin­de a Ve­zér felé for­dí­tot­ta az ar­cát. Vi­csor­gott. Ki­nyúj­tot­ta egyik ke­zét, és Da­chan­de bal vál­la felé csa­pott.

Da­chan­de ösz­tö­nö­sen ki­tért az ütés elől.

A kar­mos kéz célt té­veszt­ve le­hul­lott.

A bá­mu­ló ya­ut­ják el­hall­gat­tak, már csak né­hány cso­dál­ko­zó cset­tin­tés és ki­ál­tás hal­lat­szott. Ti­chin­de moz­du­la­ta egy­ér­tel­mű volt. Da­chan­de az­óta nem lá­tott ilyes­mit, ami­óta meg­sze­rez­te ma­gá­nak a ve­zé­ri cí­met. Nyílt ki­hí­vást ka­pott.

Da­chan­de né­mán fel­só­haj­tott. Mi­lyen esze­ment ez az if­jonc! Va­jon ho­gyan ma­rad­ha­tott élet­ben ilyen so­ká­ig?

* * *

A két nap per­zse­lő for­ró­sá­gá­ban szin­te élet­te­len­nek tűnt a völgy ta­la­ját bo­rí­tó égett por. Ugyan mi­fé­le kor­nya­do­zó, el­faj­zott ve­ge­tá­ció lé­tez­het egy ilyen he­lyen? Az iker­csil­la­gok alig ha­son­lí­tot­tak egy­más­hoz; a sze­kun­der nap ár­nya­it alig le­he­tett lát­ni a pri­mer élén­kebb, pa­rázs­ló for­ró­sá­gá­ban. A po­ros, bar­na szik­lák ma­gas fa­lai – va­la­mi­kor víz is le­he­tett itt, ami ki­váj­ta eze­ket a ka­nyo­no­kat – fo­lyo­só­kat al­kot­tak a né­hai me­der­ben. Ké­nyel­mes uta­zás­ról itt szó sem le­he­tett, ta­lán csak ak­kor, ha va­la­ki a kö­vek kö­zött kúsz­va köz­le­ke­dett. De ép­eszű em­ber nem vál­lal­ko­zott vol­na ilyes­mi­re, hi­szen a szik­la­töm­bök kö­zött rejt­ve az élet­nek több ha­lált oko­zó for­má­ja lé­te­zett. A ful­lán­kos le­gye­ken és a mér­ges kí­gyó­kon kí­vül élt itt egy kü­lö­nös­kép­pen ve­szé­lyes skor­pi­ó­faj – a dö­gök a Ryushi ti­zen­ki­lenc órás nap­já­nak min­den per­cé­ben a kö­vek kö­zött meg­épí­tett fész­ke­ik­ben la­pul­tak. Ezen a vi­dé­ken a for­ró­ság még nap­le­men­te után is csak rit­kán csök­kent test­hő­mér­sék­let alá, és még a sö­té­te­dés be­áll­ta után néha fel­tá­ma­dó, hűs­nek és fel­üdü­lést oko­zó­nak tűnő szel­lők is si­va­ta­gi me­le­get árasz­tot­tak ma­guk­ból. A le­ve­gő min­dig csont­szá­raz volt, a rit­kán ke­re­ke­dő sze­lek éle­sek és kel­le­met­le­nek, akár egy for­ró kor­bács csa­pá­sai. Mind­ezek el­le­né­re le­het, hogy va­la­ki ép­pen ilyen­nek kép­zel­te el az Édent…

„De nem én.”

Ma­chi­ko No­gu­chi vé­gig­húz­ta ke­cses ke­zét rö­vid fe­ke­te ha­ján, és meg­nyom­ta a mű­szer gomb­ját. A hor­doz­ha­tó tá­vol­ba­lá­tó vé­gig­pász­táz­ta a ki­et­len pusz­ta­sá­got, és ugyan­azt mu­tat­ta, mint ko­ráb­ban. A Ryushin majd­nem min­den­hol ilyen volt a táj. A né­hány mes­ter­sé­ges fúrt kút­on, és per­sze a te­le­pen kí­vül az egész boly­gó olyan volt, ami­lyen­nek egy si­va­ta­gi bá­nya­ku­ta­tó a pok­lot kép­zel­he­ti: szik­lák, por és for­ró­ság, egyet­len ér­té­kes fém te­lér nél­kül.

No­gu­chi fel­só­haj­tott, és meg­nyo­mott né­hány gom­bot. Ahogy a kis mo­ni­tor el­fe­ke­te­dett, hát­ra­dőlt test­for­má­jú szé­ké­ben, és le­huny­ta a sze­me­it. Mély lé­leg­ze­tet vett, és ke­resz­tülp­ré­selt össze­szo­rí­tott fo­ga­in egy nyö­gést. Ami­kor fel­kí­nál­ko­zott a le­he­tő­ség, nem ha­bo­zott. Csak hu­szon­ki­lenc éves volt, és már­is fel­ügye­lői stá­tuszt kí­nál­tak neki a Chi­gu­sa Cor­po­ra­ti­on-nél. Si­ke­res vál­lal­ko­zás a Béta Cyg­ni rend­szer tá­vo­lab­bi vé­gén, nyu­godt mun­ka.

– Csá­bí­tó aján­lat – mond­ta ak­kor.

Per­sze. Még csak hat hó­nap­ja ér­ke­zett a Ryus­hi­ra, Pros­pe­rity Wellshez, és gya­kor­la­ti­lag el sem kez­dő­dött a meg­bí­za­tá­sa, de már­is úgy utál­ta ezt a szik­la­boly­gót, hogy hány­ni tu­dott vol­na, ami­kor vé­gig­né­zett raj­ta. Ez kell a kar­ri­e­red­hez, mon­do­gat­ta ma­gá­nak.

„Hát, leg­alább lég­kon­di­ci­o­ná­lás van…”

No­gu­chi a feje fölé nyúj­tot­ta a kar­ja­it, és meg­fe­szí­tet­te a há­tát. Már nem volt sok hát­ra az ebéd­szü­ne­té­ből, ide­je volt vissza­men­ni az iro­dá­já­ba. Ál­ta­lá­ban Hi­ro­ki­val ebé­delt, de neki most ta­lál­ko­zó­ja volt pár far­mer­rel, ezért No­gu­chi úgy dön­tött, vissza­megy a la­ká­sá­ra, és át­né­zi a cég­nek ké­szí­tett egyik sta­tisz­ti­kai je­len­tést. Hi­ro­ki­nak már csak pár hete volt hát­ra a meg­bí­za­tá­sá­ból, de No­gu­chi azt akar­ta, hogy ad­dig is ő tart­sa kéz­ben a gyep­lőt. Kü­lön­ben is, csak a sa­ját szo­bá­já­ban tu­dott el­la­zul­ni; eszé­be sem jut­ha­tott, hogy más­hol ki­mu­tas­sa va­ló­di ér­zé­se­it. Túl nagy volt a tét, ezért min­dig és min­den­hol pro­fi­nak kel­lett lát­sza­nia.

Ki­fe­lé me­net be­le­pil­lan­tott az aj­ta­ja mel­let­ti ho­lot­ükör­be, és bó­lin­tott – egy hű­vös, ke­mény, ri­deg nőt lá­tott. A ti­pi­kus ja­pán íz­lés sze­rint ta­lán még csi­nos­nak is le­he­tett vol­na ne­vez­ni, per­sze őt ez ér­de­kel­te a leg­ke­vés­bé. Vi­szont an­nál fon­to­sabb volt a szá­má­ra, hogy olyan… Olyan… Olyan „te­kin­té­lyes­nek” lát­szott. A far­me­rek a je­lek sze­rint nem ked­vel­ték túl­sá­go­san, de „tisz­tel­ni”, azt fog­ják. Igen, biz­tos, hogy el­is­me­rik majd a te­kin­té­lyét, és ez ép­pen elég lesz.

* * *

Da­chan­de érez­te, hogy fel­forr a dühe, de szin­te bűn­bá­nó­an meg­sza­ba­dí­tot­ta ma­gát az ér­zés­től. Egy fél nem­ze­dék­nyi idő­vel ko­ráb­ban egy ilyen nyílt sér­tés azon­nal a fi­a­tal hím ha­lá­lát von­ta vol­na maga után. Egy ya­ut­ja, aki pár­baj­ra meri hív­ni őt? Biz­tos „thei-de”. És rá­adá­sul köz­ben vi­gyo­rog.

Ám most Ve­zér volt. Nem va­la­mi sze­líd ve­zér, de igaz­sá­gos. Tud­ta, len­né­nek olya­nok, akik azon­nal öl­né­nek, ha ilyen tá­ma­dás érné őket – de neki most ta­ní­ta­nia kel­lett. Ha egy pár­baj­ról elő­re tu­dod, hogy meg fo­god nyer­ni, ak­kor nincs ér­tel­me, hogy meg­vívd. Per­sze nem tér­hetsz ki elő­le, de az egész nem je­lent töb­bet gya­kor­lás­nál.

Ez a gon­do­lat­sor egyet­len pil­la­nat­tö­re­dék alatt ci­ká­zott ke­resz­tül az agyán.

Ti­chin­de újra fe­lé­je csa­pott.

Da­chan­de is­mét ki­tért. Lát­ta az if­jonc ké­pén meg­je­le­nő meg­le­pő­dést. Ta­lán – igaz, már túl ké­sőn – meg­ér­tet­te, hogy hi­bát kö­ve­tett el. Na­gyon nagy hi­bát.

A fi­a­tal ya­ut­ják néma döb­be­ne­te el­tűnt, és újra vad vér­vággyal üvöl­töt­tek. Vért akar­tak lát­ni, és az sem ér­de­kel­te őket, hogy kiét.

Da­chan­de nem tű­nő­dött to­vább. Meg­ra­gad­ta Ti­chin­de ke­ze­it, és a ma­gas­ba emel­te.

Ti­chin­de az ar­cá­ba ri­kol­tott; az éles hang össze­ke­ve­re­dett a né­zők ki­ál­tá­sa­i­val.

Da­chan­de foly­tat­ta a meg­kez­dett moz­du­lat­sort.

A Ve­zér elő­re­len­dí­tet­te a fe­jét. A két ko­po­nya tom­pa csat­ta­nás­sal ért egy­más­hoz. A kö­zön­ség éles cset­tin­tő és szi­sze­gő han­go­kat hal­la­tott.

Ti­chin­de ki­sza­ba­dí­tot­ta a ke­ze­it, hát­ra­tán­to­ro­dott. A kar­ja­it még min­dig ma­gas­ra tar­tot­ta, de már ká­bult volt.

Kö­röz­ni kezd­tek.

Ti­chin­de dlex-pánt­ja alatt meg­je­lent egy apró, fakó vér-csepp, és las­san le­gör­dült az ar­cán. Anél­kül, hogy le­vet­te vol­na a te­kin­te­tét Da­chan­dé­ról, fel­nyúlt, meg­érin­tet­te a vér­csí­kot, és az uj­jai kö­zött össze­dör­zsöl­te a csep­pet. Lát­szott raj­ta, nem él­ve­zi túl­sá­go­san az ér­zést.

Rossz jel.

Ti­chin­de szé­les­re tár­ta a kar­ja­it, és fel­üvöl­tött. A hang dü­hödt volt, de így is fel le­he­tett is­mer­ni ben­ne a „Nan-deT­han-gaun”-t, az Éj­fél Csók­ja or­dí­tást.

Ti­chin­de ez­zel nyíl­tan be­val­lot­ta szán­dé­ka­it: arra ké­szült, ha tud­ja, meg­öli a Ve­zért.

Min­den­nek van ha­tá­ra. Da­chan­de egy­más­ba fűz­te az uj­ja­it, és fel­ug­rott. A vak­me­rő ya­ut­ja mel­lett ért föl­det. Két ök­lé­vel ke­mé­nyen le­csa­pott a még min­dig ri­kol­to­zó Ti­chin­de há­tá­ra. Ti­chin­de a pad­ló­ra ros­kadt. Alsó áll­kap­csa a pást sző­nye­gé­hez csat­tant.

Ahogy Ti­chin­de las­san talp­ra állt, Da­chan­de gyor­san hát­ra­ug­rott. Mi­vel tud­ta, hogy min­den moz­du­la­tát élénk te­kin­te­tek fi­gye­lik, a Ve­zér a le­he­tő leg­ke­cse­seb­ben és leg­mes­te­rib­ben moz­gott. A moz­du­lat­sor majd­nem tö­ké­le­tes volt, és a bá­mész­ok fel­fe­dez­het­ték ben­ne a be­gya­kor­lott­sá­got. Da­chan­dé­nak ép­pen ez volt a szán­dé­ka.

A fi­a­tal har­cos­je­lölt alsó áll­kap­csá­ról vér csor­gott. Ahogy Da­chan­de felé for­dult, meg­szó­lalt a ta­nonc­ok­nak a Ve­zér győ­zel­mét di­cső­í­tő kó­ru­sa. Ta­lán a né­zők ki­ál­to­zá­sa adott új erőt a vér­ző, fi­a­tal hím­nek az újabb tá­ma­dás­hoz. El­foj­tott szi­sze­gést hal­la­tott, és elő­re­nyúj­tott ök­lök­kel Da­chan­dé­ra ron­tott.

A küz­dő­szel­le­me be­csü­le­té­re vált vol­na, az eszes­sé­gé­vel azon­ban nem di­cse­ked­he­tett, és a tu­dá­sá­val sem na­gyon. De leg­alább nem volt gyá­va.

Egy­sze­rű­en sze­ren­csét­len volt. Mi­előtt Ti­chin­de el­ér­te vol­na, Da­chan­de le­tér­delt, egyik ke­zé­vel meg­ra­gad­ta a ta­nonc meg­fe­szí­tett fel­ső­tes­tét, a má­sik­kal pe­dig az egyik lá­bát. El­foj­tott egy nyö­gést, és úgy haj­tot­ta vég­re a moz­du­la­tot, mint­ha a leg­cse­ké­lyebb erő­fe­szí­té­sé­be sem ke­rül­ne.

Da­chan­de úgy emel­te a feje fölé Ti­chindét, mint­ha az nem len­ne ne­he­zebb egy csecs­szo­pó­nál.

Az üvöl­tö­ző ya­ut­ja meg­pró­bált sza­ba­dul­ni a szo­rí­tás­ból, meg­pró­bált vissza­jut­ni a pad­ló­ra, de hi­á­ba vo­nag­lott. Da­chan­de ma­gas­ra tar­tot­ta, győ­ze­del­me­sen fel­mor­dult, és a te­rem má­sik vé­gé­be ha­jí­tot­ta Ti­chindét.

A böm­bö­lő fi­a­ta­lok üvöl­tő­kó­ru­sa el­né­mult. Ti­chin­de tes­te a fal­hoz csa­pó­dott. Az if­jon­cok Da­chan­de győ­zel­mé­ről kán­tál­tak a „nain-de­sint­je-de”, a tisz­ta győ­ze­lem met­sző hang­ja­it is­mé­tel­get­ték.

Da­chan­de nem kán­tált, de nem is volt rá szük­sé­ge. Ti­chin­de moz­du­lat­lan tes­te be­szélt he­lyet­te.

Egy rö­vid ide­ig sen­ki sem moz­dult.

Ti­chin­de vé­gül tán­to­rog­va fel­állt, és las­sú lép­tek­kel, le­haj­tott fej­jel a Ve­zér elé ment. A vi­a­dal ered­mé­nye egy­ér­tel­mű volt, min­den to­váb­bi tá­ma­dás becs­te­len­ség­nek, sőt, os­to­ba­ság­nak szá­mí­tott vol­na. Ti­chin­de meg­állt a Ve­zér előtt, és anél­kül, hogy a fe­jét fel­emel­te vol­na, fel­né­zett rá. Vár­ta a győz­tes dön­té­sét. Egy ilyen küz­de­lem, egy ilyen ki­hí­vás után a ha­lál sem lett vol­na túl nagy bün­te­tés a szá­má­ra.

Da­chan­de úgy tett, mint­ha el­tű­nőd­ne azon, hogy mit te­gyen. A kán­tá­lás el­hal­kult, majd el­hall­ga­tott, az if­jak lé­leg­ze­tü­ket vissza­fojt­va, moz­du­lat­la­nul fi­gyel­tek. Da­chan­de szá­má­ra a kér­dés ele­ve el­dön­tött volt: egy jó Ve­zér­nek nincs szük­sé­ge arra, hogy meg­öl­je a ta­nít­vá­nyát. Egy jó Ve­zér­nek nem ez­zel kell bi­zo­nyí­ta­nia. Ti­chin­de majd úgy­is ép­pen elég­szer el fog­ja be­szél­ni a ve­re­sé­gét. Meg­vár­ta, míg min­den te­kin­tet rá­sze­ge­ző­dött. Már a ha­bo­zás pil­la­na­tai is elég nagy bün­te­tést je­len­tet­tek a le­győ­zött szá­má­ra.

Da­chan­de né­hány lé­leg­zet­vé­tel­nyi idő múl­va ol­dal­ra dön­töt­te a fe­jét, és meg­szó­lalt.

– „Pa­yas le­it­jin-de.” – Várt. – „Hma’mi-de.”

Ti­chin­de még lej­jebb haj­tot­ta a fe­jét, és lát­ha­tó meg­könnyeb­bü­lés­sel hát­rébb hú­zó­dott. Né­hány fi­a­tal elő­re­lé­pett. Meg­érin­tet­ték Ti­chin­de fürt­je­it je­lez­ve, hogy el­fo­gad­ják a Ve­zér dön­té­sét. Da­chan­de le­haj­tot­ta a fe­jét, je­lez­ve, hogy el­fo­gad­ja a ta­nít­vá­nya meg­adá­sát, és egy­ben tisz­te­le­tet ad a bá­tor­sá­gá­nak. „Ne fe­led­kezz meg az is­te­nek sza­bá­lya­i­ról.” Ti­chin­de meg­őriz­het­te a ne­vét és az éle­tét, de a ri­tu­á­lis fi­gyel­mez­te­tés fel­ért egy ar­cul­ütés­sel. Még­sem ma­radt szé­gyen­ben, hi­szen le­győ­ző­je olyan va­dász volt, aki csu­pán kar­mok­kal és pen­gék­kel fel­fegy­ve­rez­ve ki­állt egy Ke­mény Hú­sú­val.

Da­chan­de már-már en­ge­dé­lye­zett ma­gá­nak egy vi­gyort, de nem akar­ta csök­ken­te­ni meg­jegy­zé­se ha­tá­sát. Fel­emel­te a ke­ze­it, és in­tett a ta­nonc­ok­nak, áll­ja­nak sor­ba a ki­kép­zés­hez. Ti­chin­de most már tud­ta, hogy ki a Ve­zér, és so­ha­sem fog­ja el­fe­lej­te­ni. Ha pe­dig akad egy má­sik ya­ut­ja, aki nem akar en­ge­del­mes­ked­ni… A tör­tén­tek után ez nem lát­szott va­ló­szí­nű­nek. De ha még­is be­kö­vet­kez­ne a do­log, ak­kor már nem csak egy „da­chan­de” lesz a ha­jón. Egy ve­zér­nek meg kell őriz­nie a te­kin­té­lyét.