13.

Roth a fo­ga­i­val ka­par­ta ki a pisz­kot a kör­mei alól. Un­do­rí­tó és ide­ges szo­kás volt – Cat­hie min­dig ve­sze­ke­dett vele emi­att –, ám a kö­rül­mé­nye­ket fi­gye­lem­be véve most az ér­de­kel­te a leg­ke­vés­bé, hogy ki­nek mi a vé­le­mé­nye er­ről a do­log­ról.

Bé­ké­sen ül­dö­gélt a sza­bad­idő­köz­pont­ban, a kis asz­tal­ka mel­lett, ami­kor egy­szer csak meg­je­lent előt­te a cég, a Chi­gu­sa két fe­je­se. Most is ott áll­tak előt­te, és rá­bá­mul­tak. Cre­ep a lá­ba­i­nál li­he­gett – biz­tos örült, hogy vég­re ár­nyék­ban le­het, a gaz­dá­ja vi­szont in­kább a sza­bad­ban sze­re­tett vol­na len­ni.

– Tisz­tá­ban van az­zal, mi lesz a kö­vet­kez­mé­nye an­nak, ha ki­de­rül, hogy Ack­land rhynth­jei meg­fer­tő­ződ­tek va­la­mi­lyen ve­szé­lyes ví­rus­sal? – Hi­ro­ki min­dig ked­ves fic­kó volt, de most dü­höd­ten iz­zot­tak a sze­mei. – Tisz­tá­ban van az­zal, hogy egye­dül ma­gát ter­hel­né a fe­le­lős­ség, ha ez a ví­rus át­jut­na a Föld­re?

Roth szó­lás­ra nyi­tot­ta a szá­ját, de a nő, No­gu­chi be­le­foj­tot­ta a szót.

– Ms. Roth… Ha Ke­sar Ro­ven­nek va­la­mi baja esett, az egye­dül a maga hi­bá­ja lesz. – A nő elő­re­ha­jolt; az arca ri­deg volt és ke­mény. – Er­ről mi a vé­le­mé­nye? Ro­ven már majd­nem egy nap­ja el­tűnt. Le­het, hogy meg­se­be­sült. Az is le­het, hogy már nem él.

Roth las­san bó­lin­tott. Ack­land ér­de­ké­ben ha­zu­dott, és koc­ká­ra tet­te a be­csü­le­tét. Ez rend­ben is lett vol­na, hi­szen ő volt a fő­nök. De arra már nem haj­lan­dó, hogy az egész bal­hét el­vi­gye he­lyet­te. Nem, most már túl ko­mollyá vált az ügy.

– Ack­land uta­sí­tott – mond­ta hal­kan. – Tu­dom, hogy nincs ment­sé­gem, de én an­nak az em­ber­nek dol­go­zom…

Hi­ro­ki és No­gu­chi egy­más­ra né­zett.

– Szó­val Ack­land uta­sí­tot­ta arra, hogy azt mond­ja Ro­ven­nek, hogy az Iwa sza­ka­dék­ban ta­lál­ta azo­kat a pók­lé­nye­ket? – No­gu­chi újra elő­re­ha­jolt, de a te­kin­te­te már nem volt olyan dü­hös, mint ko­ráb­ban.

– Igen.

– Mi a franc fo­lyik itt?

Roth döb­ben­ten fel­né­zett.

Ack­land át­ma­sí­ro­zott a ter­men. Az arca iz­zadt volt és vö­rös.

– Roth? Mit csi­nál­tál? – Ack­land meg­állt az asz­tal előtt, és vád­ló­an a nőre me­redt. – Mit ha­zud­tál Ro­ven do­ki­nak?

Roth érez­te, hogy az egész tes­té­ben vé­gig­árad a düh. Há­rom éven ke­resz­tül gü­ri­zett Ack­land­nak, és ez most őt akar­ja meg­ten­ni bűn­bak­nak!

„Mi­cso­da meg­le­pe­tés!”

Fel­pat­tant a he­lyé­ről.

– Mr. Ack­land, már el­ma­gya­ráz­tam a hely­ze­tet. És fel­mon­dok. Egy hó­na­pon be­lül fi­zes­sen ki. – Roth oda­bó­lin­tott No­gu­chi­nak és Hi­ro­ki­nak. – Ké­rem ér­te­sít­se­nek, ha bár­mi­ben a se­gít­sé­gük­re le­he­tek, és amint dön­töt­tek, kö­zöl­jék ve­lem a bün­te­té­se­met. – Hal­kan füttyen­tett egyet. Cre­ep fel­ug­rott, és kö­vet­te. Roth a ki­já­rat felé me­net hal­lot­ta, hogy Ack­land emelt han­gon szó­no­kol.

– …Arra gon­dol­tam, nem árt, ha egy tár­gya­lá­son a vád­lott is je­len van!

Roth örült, hogy le­lép­het. Ack­land nagy­du­más pa­sas volt, és min­dig si­ke­rült le­hen­ge­rel­nie a vi­ta­part­ne­re­it, de elég okos volt ah­hoz, hogy tud­ja, mi­kor ke­rült baj­ba. Hi­ro­ki fair em­ber volt… De No­gu­chi? Va­la­hogy olyan ke­mény­nek lát­szott, mint­ha szín­tisz­ta acél­ból len­ne.

Roth kel­let­le­nül bár, de el­is­mer­te: a nit­ro­gén­ki­rály­nő­nek iga­za volt.

* * *

– Szó­val a tá­vol­lé­tem­ben akar­tak ki­tár­gyal­ni? Nem len­ne szük­sé­günk egy bí­ró­ra, aki le­ve­zet­né a tár­gya­lást? Vagy eset­leg ré­gi­mó­di do­log­nak tart­ják az ilyes­mit, és…

– Pofa be, Ack­land.

Ack­land döb­ben­ten el­hall­ga­tott.

– Maga meg­sér­tet­te a cég elő­írá­sa­it, és ki­ját­szot­ta a komp­le­xum biz­ton­sá­gi rend­sze­rét, va­la­mint al­kal­ma­zot­ta­it, Ack­land. Úgy gon­do­lom, ennyi ép­pen elég ah­hoz, hogy tör­vé­nye­sen el­ítél­hes­sük. – No­gu­chi ha­tár­ta­la­nul dü­hös volt, de a hang­ja még­is halk ma­radt. Ez a nagy­ra nőtt far­mer ké­pes volt min­den­kit baj­ba so­dor­ni, és most len­ne po­fá­ja más­ra há­rí­ta­ni a fe­le­lős­sé­get?

– Ko­mo­lyan azt hi­szi, hogy el­ítél­het? Ha még nem vet­te vol­na ész­re, nem ép­pen maga a leg­nép­sze­rűbb em­ber a te­le­pen.

No­gu­chi lát­ta, hogy Ack­land ide­ges, de még­is vi­gyo­rog­va bá­mult rá­juk.

– Iga­za van. Én itt csak az új fő­nök va­gyok. – No­gu­chi­nak ha­tal­mas erő­fe­szí­té­sé­be ke­rült, hogy ne ki­a­bál­jon. – De Ro­ven doki már a kez­det kez­de­te óta itt van. Ő ke­zel­te a far­me­rek ál­la­ta­it, ő ápol­ta az em­be­re­ket, és ő se­gí­tet­te vi­lág­ra a gye­re­ke­ket. És most ép­pen ő tűnt el. Mit gon­dol, Ack­land, ki fog maga mel­lé áll­ni, ha ki­de­rül, hogy a doki el­tűnt? Ta­lán azt hi­szi, hogy ma­gá­nak, és nem a gyá­szo­ló öz­vegy­nek fog­nak iga­zat adni?

Ack­land szem­mel lát­ha­tó­an össze­zsu­go­ro­dott. A ke­zé­ben tar­tott meg­gyúj­tat­lan szi­var­ra bá­mult, és ide­ge­sen be­szél­ni kez­dett.

– Néz­zék, eszem­be sem ju­tott, hogy a doki eset­leg ki­megy, és még több olyan izét akar ta­lál­ni… Most Hi­ro­ki szólt köz­be.

– De min­den­eset­re gon­dos­kod­tál róla, hogy ha még­is meg­te­szi, min­den­kép­pen rossz he­lyen ke­res­se.

Ack­land újra fel­for­tyant, de a dühe már vesz­tett az ere­jé­ből.

– Nem tud­hat­juk biz­to­san, hogy azok a rhynt­hek va­ló­ban fer­tő­zöt­tek-e, vagy sem! Nem akar­tam, hogy az egész mű­ve­le­tet el kell­jen ha­lasz­ta­ni egy ilyen sem­mi­ség mi­att!

Hi­ro­ki dü­hö­sen össze­rán­col­ta a hom­lo­kát, és a far­mer mel­lé­re bö­kött.

– Az nem ju­tott eszed­be, hogy a „Do­larhy­de” eset­leg ép­pen azért nem szállt még fel, mert va­la­mi baj van a csor­dád­dal?

No­gu­chi fel­von­ta a szem­öl­dö­keit.

– Mi­cso­da?

– Már ép­pen el akar­tam mon­da­ni ma­gá­nak… – kezd­te Hi­ro­ki, de a nő már az egyik fa­li­mo­ni­tor előtt állt. Be­kér­te a déli ki­kö­tő­ben el­he­lye­zett ka­me­rák ál­tal köz­ve­tí­tett ké­pet, és hi­tet­len­ked­ve rá­bá­mult.

– A rhynt­hek őr­jön­ge­ni fog­nak, ha egész nap a tűző na­pon ma­rad­nak! – Meg­for­dult, és vád­ló­an Ack­land­ra né­zett. A fér­fi le­sü­töt­te a sze­mét. No­gu­chi fel­hív­ta a ve­zér­lő­ter­met. Col­lins arca je­lent meg a mo­ni­to­ron.

– Col­lins… Mi az oka an­nak, hogy a „Do­larhy­de” még nem vit­te or­bi­tá­lis pá­lyá­ra az első szál­lít­mányt?

– Nem tu­dom… izé… Ma­chi­ko. Az egész na­po­mat az­zal töl­töt­tem, hogy meg­pró­bál­tam kap­cso­lat­ba lép­ni ve­lük, de nem vá­la­szol­tak a hí­vá­som­ra…

– Ak­kor küld­jön át va­la­kit.

Col­lins bó­lin­tott.

– Én ma­gam me­gyek.

– He­lyes. És ne vesz­te­ges­se az ide­jét Co­no­ver­rel. Strand­berg­gel be­szél­jen. Em­lé­kez­tes­se, hogy szo­ros az idő­be­osz­tá­sunk. Amint vissza­ért, te­gyen je­len­tést. Rend­ben?

– Ér­tet­tem!

A kép­er­nyő el­sö­té­te­dett. Leg­alább ennyit el­in­té­zett… No­gu­chi vissza­ment az asz­tal­hoz. Ack­land köz­ben már le­ült. Az arca sá­padt volt.

– Ha en­nek az egész­nek bár­mi köze van a maga kis fül­len­té­sé­hez, Ack­land – mond­ta a nő nyu­god­tan és könnye­dén –, gon­dos­ko­dom róla, hogy meg­kap­ja a ju­tal­mát. Ak­kor jö­het majd ki a rács mö­gül, ha a Po­kol­ban kor­cso­lyáz­ni le­het!

Ack­land sze­me­in lát­szott, hogy össze­rop­pant, és bűn­tu­da­ta van – No­gu­chi ép­pen ezt akar­ta el­ér­ni.

* * *

Scott egész tes­te fájt. Per­sze, a pia, meg az a ja­pán nő te­het min­den­ről…

De mi­ért nem tud­ja meg­moz­dí­ta­ni a kar­ját? És mi­ért áll?…

Eről­köd­ve fel­nyi­tot­ta ne­héz szem­hé­ja­it, és pis­lo­gott egy pá­rat. Sö­tét volt, de nem a sza­bad­ban volt – va­la­hon­nan gyen­ge fény szű­rő­dött be hoz­zá.

– Tom? – A hang­ja re­kedt krá­ko­gás volt. Szent Is­ten, hogy mi­lyen szom­jas! Meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, és újra pró­bál­ko­zott. – Tom? Hal­lasz?

Sem­mi vá­lasz. Le­het, hogy az or­vo­si szo­bá­ban van? Ta­lán va­la­mi bal­eset tör­tént, mély lé­leg­ze­tet vett, és amennyi­re a tor­ka bír­ta, a le­he­tő leg­han­go­sab­ban fel­ki­ál­tott.

– Hal­ló! Hol va­gyok? Tom! – A tor­ka fájt; Scott úgy érez­te ma­gát, mint­ha le­nyelt vol­na egy egész vö­dör­nyi ho­mo­kot.

Va­la­mi las­sú szi­sze­gés töl­töt­te meg a he­lyi­sé­get. A sö­tét­ben ár­nyak moz­dul­tak; ár­nyak vál­tak le a fa­lak mel­lől, a fe­ke­te sar­kok­ból. Már az alak­ju­kat is lát­ta…

Fo­gak. Jé­zus!

Moz­dul­ni pró­bált, de a kar­ja­it szo­ro­san le­fog­ta va­la­mi.

– Ó, Is­te­nem, ne… – A hang­ja alig volt erő­sebb egy sut­to­gás­nál. A he­lyi­ség­ben nyü­zsög­tek a fe­ke­te ár­nyak. Az­tán újra el­tűnt elő­le min­den.

* * *

– …a cég mil­li­ár­do­kat in­vesz­tált ebbe a mű­ve­let­be – foly­tat­ta a nő. – Hon­nan a franc­ból vet­te a bá­tor­sá­got, hogy meg­pró­bál­jon át­ver­ni min­ket? És ar­ról ne is be­szél­jünk, hogy ez­zel ta­lán több mil­li­ó­nyi, ta­lán több mil­li­árd­nyi em­ber éle­tét ve­szé­lyez­tet­te vol­na! Ta­lán azt hi­szi, hogy a ka­ran­tén­rend­sza­bá­lyo­kat csak úgy vicc­ből ta­lál­ták ki? – No­gu­chi egé­szen be­le­lo­val­ta ma­gát a mon­dó­ká­já­ba, és lát­szott raj­ta, nem nyug­szik le egy­ha­mar.

Ack­land már per­cek óta hall­ga­tott, és Hi­ro­ki sem szó­lalt meg.

– Nos?

Ack­land fel­né­zett rá, de nem fe­lelt. A le­ve­gő­ben vib­rá­ló fe­szült­sé­get a No­gu­chi kom­ján ér­ke­ző hí­vás szag­gat­ta szét.

– Ms. No­gu­chi, azon­nal je­lent­kez­zen a me­di­kai köz­pont­ban. Ms. No­gu­chi jöj­jön a me­di­kai köz­pont­ba! – Mi­ri­am Ro­ven hang­ja iz­ga­tott­nak tűnt.

No­gu­chi meg­nyom­ta a hí­vás­fo­ga­dó gom­bot, és a far­mer­re né­zett.

– Imád­koz­zon, Ack­land, hogy most azt je­lent­sék be, hogy meg­ta­lál­ták Ro­ven do­kit.

– Nem én küld­tem ki oda! Ha va­la­mi baja esett, nem az én hi­bám!

No­gu­chi ki­vi­har­zott a sza­bad­idő­köz­pont­ból, és ki­lé­pett a dél­utá­ni hő­ség­be. Ack­land és Hi­ro­ki kö­vet­te. No­gu­chi ha­tá­ro­zott lép­tek­kel ha­ladt előt­tük; egye­lő­re nem akart be­szél­get­ni ve­lük. Me­net köz­ben hal­lot­ta, hogy Ack­land Hi­ro­kit győz­kö­di va­la­mi­ről; mély hang­ja bo­csá­nat­ké­rő és bűn­bá­nó volt.

„A segg­fej.”

No­gu­chi a la­bor be­já­ra­ta előtt be­vár­ta a két fér­fit. El­kép­zel­he­tő volt, hogy Ro­ven már va­ló­ban nem él; nem akart egye­dül szem­be­néz­ni a do­log­gal.

Hár­man együtt lép­tek be. No­gu­chi lát­ta, hogy a vizs­gá­ló­asz­ta­lon egy he­ve­de­rek­kel rög­zí­tett test fek­szik. Mély lé­leg­ze­tet vett, és rá­né­zett. Hir­te­len nem tud­ta, hogy si­kít­son, vagy in­kább el­ájul­jon.

„Sár­kány!”