20.

A düh úgy szen­der­gett ben­ne, akár egy nyu­godt, de vad ál­lat, ami csak arra vár, hogy fel­éb­resszék, és vég­re har­col­has­son. No­gu­chi tud­ta, hogy most sok­kal na­gyobb és ko­mo­lyabb dol­gok­kal kell meg­küz­de­nie, mint az a nagy­ra nőtt far­mer, aki vas­kos uj­já­val mu­to­gat­va előt­te állt, de már ele­ge lett Ack­land­ból. Mély lé­leg­ze­tet vett, és le­csa­pott. A moz­du­lat in­kább ösz­tö­nös, mint tu­da­tos volt.

Ack­land össze­gör­nyedt, és le­ve­gő után kap­kod­va a pad­ló­ra ros­kadt.

No­gu­chi lát­ta, hogy a kö­rü­löt­tük álló em­be­rek hát­ra­hú­zód­nak; pá­ran tap­sol­ni kezd­tek.

– Fe­le­lős­ség­tu­dat? – A hang­ja olyan je­ges és dü­hös volt, hogy még ő is ide­gen­nek ta­lál­ta. – Hi­ro­ki meg­halt, Ack­land! És ezt a szart ja­va­részt ép­pen maga ke­ver­te fel! Ha túl­él­jük ezt az egé­szet, meg fog­ja tud­ni, mi jár azok­nak, akik va­ló­ban „fe­le­lő­sek” va­la­mi­ért!

Ack­land még min­dig a pad­lón he­vert. Az arca vö­rös volt, és alig ka­pott le­ve­gőt. No­gu­chi dühe vissza­hú­zó­dott, vad­sá­ga újra ké­szen­lé­ti ál­la­pot­ba he­lyez­ke­dett; iz­ga­tott és fá­radt volt egy­szer­re. Ack­land bosszan­tó pa­sas volt, de kár lett vol­na még több időt pa­za­rol­ni rá.

„Annyi csak, mint egy fej­fá­jás.”

No­gu­chi fel­né­zett, és vé­gig­pil­lan­tott a bá­mu­ló tö­me­gen. Az ar­cok nem lát­szot­tak dü­hös­nek, csak szo­mo­rú­nak. Ta­lán Ack­land még­sem volt annyi­ra nép­sze­rű, mint ami­lyen­nek tar­tot­ta ma­gát. De most csak az szá­mí­tott, hogy el­vé­gez­zék a mun­kát; azt a mun­kát, ami­ért va­ló­ban ő volt fe­le­lős: le kel­lett va­dász­ni­uk a lé­nye­ket, ame­lyek meg­za­var­ták Pros­pe­rity Wells éle­tét. És nem csu­pán a bosszú mi­att.

„Be­csü­let­ből” kel­lett meg­ten­ni­ük.

No­gu­chi fel­emel­te a hang­ját, hogy min­den­ki hall­has­sa a sza­va­it.

– We­a­ver, amíg vissza­érek, maga lesz a pa­rancs­nok. A töb­bi­ek szó sze­rint tel­je­sí­tik min­den pa­ran­csát. Meg­ér­tet­ték?

Né­hány far­mer bó­lin­tott. En­nek így kel­lett len­nie.

Span­ner egy rhynth-bőr öv­höz erő­sí­tet­te Hi­ro­ki pisz­to­lyát; a szí­jon né­hány zseb is volt a tar­ta­lék­tá­rak szá­má­ra. No­gu­chi a fér­fi­ra mo­soly­gott, és egyet­len szó nél­kül fel­csa­tol­ta az övet.

Min­den­ki hall­ga­tott.

Egy far­me­rek­ből és cé­ge­sek­ből álló csa­pat kö­vet­te No­gu­chit. Vé­gig­men­tek a ke­le­ti zsi­lip­ka­pu­hoz ve­ze­tő hosszú fo­lyo­són, de a nő­nek nem volt mon­da­ni­va­ló­ja a szá­muk­ra. Tá­madt ugyan egy öt­le­te, ám a rész­le­te­ket még ki kel­lett dol­goz­nia. A ko­mon ke­resz­tül el­mond­ta We­a­ver­nek a leg­fon­to­sabb dol­go­kat, így biz­tos le­he­tett ben­ne, hogy a te­le­pe­sek­től meg­kap­ja a szük­sé­ges se­gít­sé­get. Mi­vel azon­ban Hi­ro­ki­val és a csa­pa­tá­val is pil­la­na­tok alatt vé­gez­tek, nem vesz­te­get­het­te az időt a ter­ve­zés­re; rá­kény­sze­rült, hogy rög­tö­nöz­zön.

No­gu­chi a zsi­lip­ka­pu elé lé­pett, és ki­le­sett a für­kész­ab­la­kon. A ro­bo­gó a ka­pu­tól pár mé­ter­nyi­re állt. A sű­rű­sö­dő sö­tét­ség bé­kés­nek, nyu­godt­nak tűnt.

Roth No­gu­chi mögé állt. Az arca ke­mény, és el­tö­kélt volt.

– Ha kell, ma­gá­val me­gyek – mond­ta hal­kan.

No­gu­chi el­gon­dol­ko­zott, de vé­gül meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem. Ha nem jö­vök vissza, va­la­ki­nek ki kell ta­lál­nia egy új ter­vet. Az­zal se­gít a leg­töb­bet, hogy itt ma­rad. Be­szél­jen We­a­ver­rel, ő majd el­iga­zít­ja ma­gát.

Roth bó­lin­tott.

– Ak­kor leg­alább azt en­ged­je meg, hogy fe­dez­zem.

– Rend­ben van. Kö­rül­be­lül húsz perc múl­va je­lent­ke­zem. Ha nem ke­rül­nék elő, he­g­esszék le a ka­put, és tart­sák fenn a CDS-kap­cso­la­tot a cég al­köz­pont­já­val. Ha fo­lya­ma­to­san vissza­vo­nul­nak, és min­den aj­tót le­zár­nak ma­guk mö­gött, ta­lán ké­pe­sek lesz­nek ki­tar­ta­ni, amíg a dö­gök fel­ad­ják. Vagy amíg be­jön, amit ter­ve­zek.

„Vagy amíg be­jut­nak…”

Ezt nem kel­lett ki­mon­da­nia. Roth újra bó­lin­tott, és a vál­lá­ra akasz­tot­ta a fegy­ve­rét. No­gu­chi ki­nyi­tot­ta a ka­put, és ki­ro­hant a for­ró éj­sza­ká­ba.

* * *

A fáj­dal­ma fo­ko­za­to­san csil­la­po­dott. Fo­gal­ma sem volt róla, mennyi ide­je tart ez az egész. Azt sem tud­ta, hogy hol van, és hogy pon­to­san mi tör­tént. Né­hány­szor fel­ri­adt a sö­tét­ség­ből, és érez­te, hogy még él, hogy még min­dig „nan’ku”. A tes­té­hez he­ve­de­rek fe­szül­tek, és moz­gás­kép­te­len­né tet­ték – va­la­hogy úgy, ahogy a dl­ex­pán­tok a vi­csor­gó fe­ke­te lényt. A ki­rály­nőt. A „ka­in­de amedh”-et.

Egy pil­la­nat­ra fel­idéz­te az is­me­rős ké­pet, majd úgy dön­tött, al­szik még egy ke­ve­set. Még min­dig nem volt jól, de érez­te, hogy az ere­je va­la­me­lyest már vissza­tért. Émely­gett at­tól, amit ér­zett: a sza­gok fur­csák és ide­ge­nek vol­tak, és a le­ve­gő is rossz volt. És egyet­len ya­ut­ját sem ér­zett a kö­zel­ben…

Da­chan­de aludt, de bel­ső sze­me nyit­va ma­radt, és fi­gyelt. Majd ké­sőbb ki­de­rí­ti, hogy mi tör­tént. Ké­sőbb – ha­ma­ro­san.

* * *

No­gu­chi fel­ug­rott a ro­bo­gó­ra, és ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban el­for­dí­tot­ta az in­dí­tó­kart. A tes­té­ben ad­re­na­lin áram­lott, a lég­zé­se fel­gyor­sult. Kö­rü­löt­te mint­ha min­den le­las­sult vol­na; mint­ha egye­dül ő moz­gott vol­na fény­se­bes­ség­gel.

Le­nyom­ta a gyor­sí­tó­gom­bot, és el­szá­gul­dott a „Do­larhy­de” felé. Nem félt – már nem ta­lál­ta ré­misz­tő­nek a ha­lál gon­do­la­tát. Per­sze nem akart meg­hal­ni, de az esé­lyei nem vol­tak va­la­mi na­gyok. Mi­után lát­ta Hi­ro­ki fe­jét azon a lán­dzsán, be­le­tö­rő­dött a hely­ze­té­be. Tud­ta, va­ló­szí­nű­leg meg fog hal­ni – de ma­gá­val fog vin­ni egy­pár dö­göt is.

Egy fe­lül­já­ró emel­ke­dett előt­te, egy két eme­let ma­gas füg­gő­híd, ami­vel a szenny­víz­fel­dol­go­zó te­le­pet és a fő víz­tá­ro­lót kö­töt­ték össze. No­gu­chi tö­vig nyom­ta a pe­dált; az ár­nyé­kok vas­ta­gok és ti­tok­za­to­sak vol­tak.

Már fé­lig át­ju­tott a fe­lül­já­ró alatt, ami­kor a sö­tét­ség hir­te­len élet­re kelt.

A tá­ma­dás bal­ról ér­ke­zett. Egy éles ri­kol­tás hal­lat­szott, az­tán a ro­bo­gót el­ta­lál­ta va­la­mi nagy, és ne­héz tárgy. A jár­mű meg­in­gott, és az egyik sö­tét fal felé sod­ró­dott. Kar­mok reccsen­tek – a ro­bo­gó vissza­nyer­te az egyen­sú­lyát, és…

És No­gu­chi újra nyílt te­rep fö­lött szállt. A lény le­zu­hant a ro­bo­gó­ról. Egy újabb üvöl­tés har­sant, de ez már a nő háta mö­gött. No­gu­chi érez­te, hogy va­la­mi ész­vesz­tő se­bes­ség­gel kö­ze­le­dik felé. A dög utá­na ro­hant…

No­gu­chi a há­tán ke­reszt­be­ve­tett pus­ka után nyúlt, és szé­les ív­ben el­ka­nya­ro­dott a ro­bo­gó­val. Mint­ha min­den le­las­sult vol­na – tisz­tán lát­ta a futó ször­nyet. Hosszú­kás fe­ke­te ko­po­nyá­já­ból pen­ge-agya­rak vil­lan­tak elő; tes­te íze­it, fé­me­sen fe­ke­te és för­tel­mes. Egye­dül volt.

No­gu­chi egye­ne­sen felé re­pült, pe­dig tu­da­tá­nak egyik ré­sze üvölt­ve kö­ve­tel­te, hogy me­ne­kül­jön el a dög elől, száll­jon el tőle mi­nél messzebb­re.

No­gu­chi cél­zás­ra emel­te a fegy­ve­rét…

A lény feje vér­esőt fröcs­köl­ve szét­rob­bant.

A sűrű ár­nyak kö­zül egy má­sik dög ug­rott elő. No­gu­chi­ra ron­tott…

A nő ezt is te­li­be ta­lál­ta. Éles, fáj­dal­mas-dü­hödt üvöl­tés re­meg­tet­te meg a le­ve­gőt, de a dög még­is el­kap­ta a ro­bo­gót, va­la­hogy fel­len­dült rá, és fe­nye­ge­tő­en No­gu­chi fölé tor­nyo­sult.

A fe­lül­já­ró alatt, a sö­tét­ben alig lát­ha­tó­an egy mé­te­res vas­tag­sá­gú ge­ren­da hú­zó­dott. No­gu­chi mé­lyen elő­re­dőlt, be­húz­ta a nya­kát, és abba az irány­ba for­dí­tot­ta a ro­bo­gót.

A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a ro­var el­né­mult, és a ro­bo­gó újra fel­emel­ked­he­tett.

No­gu­chi vissza­ka­nya­ro­dott, majd újra a hajó felé for­dult. A szí­ve majd ki­ug­rott a he­lyé­ről, de fur­csa mó­don nyu­godt ma­radt. Min­dent fel­fo­gott, még­sem esett pá­nik­ba; érez­te, hogy ura a tes­té­nek és az aka­ra­tá­nak, és hogy pon­to­san tud­ja, mit tesz…

A fék­re ta­po­sott, és dü­höd­ten fel­or­dí­tott. Hogy mi­lyen os­to­ba volt!

– A franc­ba! A franc­ba, a franc­ba!

Mi­ri­am Ro­ven. Róla tel­je­sen meg­fe­led­ke­zett.

* * *

Ami­kor Mi­ri­am meg­hal­lot­ta a komp­le­xu­mon vé­gig­vissz­hang­zó ro­ba­jo­kat, a lö­vé­sek za­ját, a kom­mu­ni­ká­to­rok már órák óta né­mák vol­tak. Már ko­ráb­ban is volt va­la­mi lö­völ­dö­zés, de mint­ha az va­la­hogy messzebb lett vol­na. Pár­szor egy-egy fur­csa, nem em­ber­től szár­ma­zó ri­kol­tást is hal­lott.

Mi­ri­am meg­mar­kol­ta a csont­vá­gót, és meg­pró­bált mé­lye­ket lé­le­gez­ni. Úgy érez­te, már na­pok óta áll így, az ajtó mel­lett.

Fá­radt volt. A be­te­ge még nem nyer­te vissza az esz­mé­le­tét, de az élet­funk­ci­ó­it mu­ta­tó mű­sze­rek jel­zé­sei egy pár­szor már meg­ug­rot­tak: a lény tes­te újra mű­kö­dő­ké­pes volt, a szí­ve sza­bá­lyo­sab­ban do­bo­gott, és a vér­nyo­má­sa meg a test­hő­mér­sék­le­te is nor­má­lis­sá vált. A mű­sze­rek per­sze té­ved­het­tek, hi­szen még so­ha­sem csa­tol­ták őket ilyen lény­hez. Mi­ri­am sem ta­lál­ko­zott még ilyen ide­gen­nel, sőt, ta­lán még Ke­sar sem…

„Ke­sar.”

Mi­ri­am le­huny­ta a sze­me­it, és mély lé­leg­ze­tet vett. Nem akart a fér­jé­re gon­dol­ni. Most nem. Még nem ké­szült fel rá, hogy el­fo­gad­ja a té­nye­ket… Még nem ké­szült fel a gyász­ra.

A la­bor­ban két kom­mu­ni­ká­tort he­lyez­tek el, de rend­sze­rint egyik sem mű­kö­dött – néha na­po­kig hasz­nál­ha­tat­la­nok vol­tak. Soha, sen­kit sem ér­de­kelt kü­lö­nö­seb­ben, hogy meg­ja­vít­sák a ké­szü­lé­ke­ket, hi­szen a la­bor csak pár lé­pés­nyi­re volt a fő­an­ten­ná­tól. Sen­ki sem akart kap­cso­lat­ba lép­ni Mi­ri­am­mal – vagy ha még­is, ar­ról nem tud­ha­tott. Félt, és csak arra tu­dott gon­dol­ni, hogy mennyi­re rossz Ke­sar nél­kül.

Egy ro­bo­gó állt meg az épü­let előtt. Mi­ri­am futó lá­bak do­bo­gá­sát hal­lot­ta. Ta­lán Ke­sar az…

Már ak­kor tud­ta, hogy nem a fér­je jött, mi­előtt meg­hal­lot­ta vol­na Ma­chi­ko No­gu­chi hang­ját.

– Dr. Ro­ven! Én va­gyok az, Ma­chi­ko!

Mi­ri­am még job­ban meg­szo­rí­tot­ta a csont­vá­gót, és az aj­tó­hoz lé­pett. Meg­nyom­ta a nyi­tó­gom­bot, és óva­to­san ki­le­sett.

Va­ló­ban a fel­ügye­lő­nő állt oda­kint. Egy pár­ná­zott ove­rall volt raj­ta, a ke­zé­ben pe­dig egy pus­kát tar­tott. Ahogy be­lé­pett a la­bor­ba, ide­ge­sen kö­rül­né­zett.

Amint be­lül volt, Mi­ri­am rá­csa­pott a kap­cso­ló­ra – az ajtó a he­lyé­re csú­szott.

– Ma­chi­ko! Lö­vé­se­ket hal­lot­tam. Mi tör­tént?

A fi­a­ta­labb nő a sze­mé­be né­zett. Mi­ri­a­mot meg­döb­ben­tet­te, mennyi­re meg­vál­toz­tak No­gu­chi kö­zöm­bös, ri­deg vo­ná­sai.

Va­la­mi nagy do­log tör­tén­he­tett, va­la­mi olyas­mi, ami min­dent meg­vál­toz­ta­tott. No­gu­chi sze­mei, és szá­já­nak ke­mény vo­na­la leg­alább­is er­ről árul­ko­dott…

– Na­gyon rossz a hely­zet, és egy­re to­vább rom­lik. – Ma­chi­ko No­gu­chi hang­ja a kö­rül­mé­nyek el­le­né­re nyu­godt volt. – El tud ve­zet­ni egy lég­ro­bo­gót?

Mi­ri­am meg­ráz­ta a fe­jét, és az asz­tal­ra tet­te a csont­vá­gót.

– Nem. So­ha­sem ta­nul­tam meg, hogy kell. Ke­sar meg akar­ta ta­ní­ta­ni rá, de so­ha­sem…

– Ezt tud­ja ke­zel­ni? – sza­kí­tot­ta fél­be Ma­chi­ko, és fel­emel­te az egyik fegy­ve­rét. – Arra nincs időm, hogy vissza­vi­gyem ma­gát a fő­épü­let­be.

Mi­ri­am újra meg­ráz­ta a fe­jét.

Ma­chi­ko en­nek el­le­né­re a ke­zé­be nyom­ta a fegy­vert.

– Fél­au­to­ma­ta – mond­ta gyor­san –, szó­val tu­laj­don­kép­pen min­dent meg­csi­nál maga he­lyett. Csak irá­nyoz­za arra, amit le akar lőni, az­tán húz­za meg ezt a ra­vaszt. – A fegy­ver al­já­ra mu­ta­tott. – Csak hat lő­szer van ben­ne, szó­val egyet se pa­za­rol­jon fi­gyel­mez­te­tő lö­vés­re.

Mi­ri­am té­to­ván el­vet­te a pisz­tolyt, és össze­rán­col­ta a hom­lo­kát.

– Ms. No­gu­chi, én or­vos va­gyok, és nem ka­to­na…

– Ez nem há­bo­rú – mond­ta No­gu­chi hal­kan. – Itt most a túl­élé­sünk­ről van szó.

Mi­ri­am sze­me­i­be könnyek to­lul­tak, de maga sem tud­ta, mi­ért.

– És kire… kel­le­ne lő­nöm? – A sza­vak­nak fur­csa íze volt.

– Az ápolt­ja fi­vé­re­i­re. Vagy min­den olyas­mi­re, ami egy két mé­ter ma­gas, ba­nán­fe­jű, csu­pa-fog ro­var­ra ha­son­lít – mond­ta Ma­chi­ko. A be­teg­hez lé­pett, és az asz­tal­ra pa­kolt tár­gyak kö­zül fel­emel­te azt a fur­csa pán­célt, amit Hi­ro­ki­val már ko­ráb­ban is né­ze­ge­tett. Mi­ri­am felé nyúj­tot­ta.

– Az azo­no­sí­tat­lan élő­lé­nyek, ami­ket Roth ho­zott… Ke­sar je­len­té­sé­ben az állt, hogy azok az izék va­ló­szí­nű­leg pe­té­ket, vagy spórá­kat hor­doz­nak ma­guk­ban, ami­ket gaz­da­tes­tek­be akar­nak plán­tál­ni. El­kép­zel­he­tő, hogy azok­ból a spórák­ból egy eh­hez ha­son­ló lény fej­lő­dik ki? – A pán­cél­ba vé­sett, kü­lö­nös ál­la­tot áb­rá­zo­ló rajz­ra mu­ta­tott.

– Ezt le­he­tet­len meg­ál­la­pí­ta­ni – mond­ta Mi­ri­am las­san. Za­var­ba jött. – Mi­ért?

– Mert ma este ta­lál­koz­tam pár ilyen dög­gel. A „Do­larhy­de”-on több tu­cat­nyi, ta­lán több száz van be­lő­lük. Va­ló­szí­nű­nek tar­tom, hogy Ack­land rhynth­jei fer­tő­zöt­tek vol­tak… – El­hall­ga­tott, majd foly­tat­ta. – Vagy „ma­guk­ban hor­doz­ták” eze­ket a lé­nye­ket, az­tán a ha­jón a töb­bi csor­dá­ból szár­ma­zó ál­la­to­kat is meg­fer­tőz­ték. Sze­rin­tem a két is­me­ret­len faj­nak va­la­mi köze van egy­más­hoz.

Mi­ri­am a rajz­ra né­zett, majd a vizs­gá­ló­asz­tal­hoz kö­tö­zött lény­re pil­lan­tott.

– Bio­ló­gi­ai kap­cso­lat nem le­het kö­zöt­tük. Két tel­je­sen kü­lön­bö­ző ké­mi­ai rend­szer­hez tar­toz­nak.

Ma­chi­ko bó­lin­tott.

– Mind­egy, most úgy sincs időnk ezen el­mél­ked­ni. – A se­be­sült ide­gen­re né­zett. – Ezt le kel­le­ne lő­nünk – je­len­tet­te ki. – De ta­lán még­sem… Le­het, hogy ké­sőbb szük­sé­günk lesz egy túsz­ra. – Az aj­tó­hoz lé­pett.

– Mit akar ten­ni?

No­gu­chi meg­for­dult.

– Van egy-két öt­le­tem. Ide hall­gas­son, azt sze­ret­ném, ha itt ma­rad­na. Rend­ben? Oda­kint nem biz­ton­sá­gos. Tart­sa zár­va az aj­tót. Amint tu­dok, vissza­jö­vök, de ha egy órán be­lül nem je­lent­kez­nék, ta­lál­jon ki va­la­mit, ho­gyan jut­hat­na vissza egye­dül a fő­épü­let­be. Vár­jon reg­ge­lig, és ha el­in­dul, vi­gye ma­gá­val a pisz­to­lyát. Majd szó­lok a far­me­rek­nek, hogy ne fe­led­kez­ze­nek meg ma­gá­ról.

No­gu­chi ki­lé­pett az aj­tón.

Mi­ri­am az asz­tal­ra tet­te a ne­héz fegy­vert, és egy perc­re le­huny­ta a sze­me­it. Az egész olyan volt, akár egy szür­re­á­lis rém­álom. Ez nem le­het va­ló­ság! A vizs­gá­ló­asz­ta­lon fek­vő ide­gen lény­re né­zett, és meg­pró­bál­ta rend­be­szed­ni a gon­do­la­ta­it.

Ke­sar meg­halt. Os­to­ba­ság len­ne ab­ban re­mény­ked­ni, hogy még él. Ta­lán en­nek a tö­rött agya­rú ide­gen­nek va­la­mi köze van a ha­lá­lá­hoz… Mi­ri­am szí­vé­ben még­sem volt ha­rag; csak va­la­mi der­mesz­tő és ha­so­ga­tó fáj­dal­mat ér­zett.

– Mi­lyen kár – mond­ta hal­kan. – Mennyit ta­nul­hat­tunk vol­na egy­más­tól…

Az ajtó fe­lől hir­te­len va­la­mi reccse­nés hal­lat­szott, majd egy kop­pa­nás.

– Dr. Ro­ven! Én va­gyok az, Ma­chi­ko! „Mi­ért jött vissza?”

Mi­ri­am az aj­tó­hoz ug­rott.

– Ma­chi­ko? Mi tör­tént?

Rá­csa­pott a nyi­tó­gomb­ra, és hát­ra­lé­pett.

– Mi?…

A tor­kán akad­tak a sza­vak. A be­te­ge… Nem, még­sem ő az, csak egy ugyan­olyan lény, ami­lyen az asz­ta­lon fe­küdt…

Mi­ri­am meg­for­dult, és fut­ni kez­dett. A pán­cé­los szörny utá­na ka­pott.

„Az asz­tal, a fegy­ver, a ra­vasz!…”

Mi­ri­am ro­hant, de a lény a háta mö­gött fel­üvöl­tött. Túl kö­zel volt.

Mi­ri­am tud­ta, meg fog hal­ni.