12.

Shel­don el­ha­tá­roz­ta, ha majd egy­szer neki is gye­re­kei lesz­nek, so­ha­sem fog­ja rá­kény­sze­rí­te­ni őket, hogy a tör­tek­kel va­ca­kol­ja­nak. Mert a tör­tek, azok vol­tak a leg­sza­rab­bak a sok szar kö­zött.

– Bob­by?

A fiú hát­ra­pör­dült a szé­ké­vel, és egy ki­csit el­pi­rult az any­ja hang­ja hal­la­tán. Arra a bi­zo­nyos „sz” be­tűs szó­ra még gon­dol­nia is ti­los volt.

– Igen?

– Fe­jezd be, amit csi­nálsz, és menj, mosd meg a ke­zed. Mind­járt ebé­de­lünk. A lec­ké­det majd ké­sőbb be­fe­je­zed. Rend­ben?

Bob­by bó­lin­tott.

– Rend­ben.

A mo­ni­tor­ra pil­lan­tott, és fel­só­haj­tott. Ha tíz­nek az egy­ti­ze­de… az pon­to­san egy, ak­kor húsz­nak a há­rom­he­te­de, az…

„Hü­lye­ség!” Egy­ál­ta­lán mi­ért kell meg­ta­nul­nia ezt a hü­lye­sé­get? Rá­csa­pott a „MEN­TÉS” gomb­ra, és fel­állt, hogy meg­mos­sa a ke­zét. Far­mer akart len­ni; mi szük­sé­ge egy far­mer­nek a tör­tek­re? Az apja azt mond­ta, hogy jól jön az ilyes­mi, ami­kor az em­ber a rhynt­he­ket szá­mol­gat­ja. A papa far­mer volt, de Bob­by so­ha­sem lát­ta vagy hal­lot­ta, hogy akár egy­szer is hasz­nál­ta vol­na ezt a „szar­sá­got”.

Bob­by át­ment a házuk pa­rá­nyi nap­pa­li­já­ba, és ki­né­zett az ab­la­kon, hogy jön-e már az apja. Más­nap is­ko­la­nap volt; szo­kás sze­rint már alig vár­ta, de per­sze nem az órák mi­att, sok­kal in­kább azért, mert egész hé­ten csak ilyen­kor lóg­ha­tott együtt a srá­cok­kal. Ah­hoz túl­sá­go­san messze lak­tak a vá­ros­tól, hogy min­den­nap be­jár­jon, ahogy pár gye­rek. Elő­ző este per­sze ő is át­ment, és meg­néz­te a ha­jót. Szu­per jól érez­te ma­gát; Dal­lel, Alan­nel és Hung­gal rab­ló-pan­dú­roz­tak, és leg­alább egy ton­ná­nyi ba­nán­fa­gyit meg­ka­jál­tak.

Bob­by még nem lát­ta az ap­ját, de már hal­lot­ta, hogy kö­ze­le­dik. Vagy­is nem is az ap­ját, in­kább Da­xot; a napi mun­ka után a ter­ri­er­nek min­dig olyan hang­ja volt, mint egy ro­bo­gó­nak, ami­ből ép­pen ki­fo­gyott az üzem­anyag. Dax pár má­sod­perc­cel ha­ma­rabb buk­kant fel, mint Bob­by apja, és egye­ne­sen a ház mel­lé tett vi­zes­edé­nyé­hez üge­tett.

– Hé, hogy van a vi­lág leg­klas­szabb ti­zen­egy éves sráca? – Az idő­sebb Bob ki­nyi­tot­ta az aj­tót, egy for­ró le­ve­gő­áram­lat kí­sé­re­té­ben be­lé­pett a ház­ba, és Bob­by­ra mo­soly­gott. A meg­jegy­zés már régi vicc­nek szá­mí­tott, mert az egész boly­gón Bob­by volt az egyet­len ti­zen­egy éves gye­rek – leg­alább­is még egy hó­na­pig, Hung hú­gá­nak, Ri­nek a szü­le­tés­nap­já­ig. De per­sze Ri nem so­kat szá­mít, hi­szen csak egy hü­lye „lány”.

– Mi az ebéd, drá­gám? – Apa meg­állt az aj­tó­ban, és a comb­já­ra csa­pott. – Gye­re, Dax­ter, nem érünk rá egész nap. – Dax be­üge­tett, Apa pe­dig be­csuk­ta az aj­tót, és ki­re­kesz­tet­te a per­zse­lő for­ró­sá­got.

Mama át­ment a nap­pa­li­ba, és vé­gig­si­mí­tott rö­vid, sző­ke ha­ján. Na­gyon szép anyu­ka volt, bár már elég öreg, leg­alább har­minc­hat éves le­he­tett. Apá­ra mo­soly­gott, és meg­csó­kol­ta az ar­cát.

– Ton­hal­ra­gu.

– Ton­hal! Hon­nan sze­rez­tél ton­ha­lat?

– Szá­rí­tott hú­sért cse­rél­tem a „Do­larhy­de” le­gény­sé­gé­vel. Há­rom do­boz­nyit kap­tam. – A Mama hang­ja el­árul­ta, hogy elé­ge­dett ma­gá­val, meg a cse­ré­vel.

– Jó üz­let volt. Nem len­ne rossz, ha hol­nap, ami­kor be­vi­szed Bob­byt, újra át­men­nél a ha­jó­hoz. Ta­lán tudsz még sze­rez­ni va­la­mit.

Bob­by kö­vet­te a szü­le­it az ét­ke­ző­be, és fi­gyel­me­sen hall­gat­ta, ahogy meg­be­szél­ték az az­na­pi ese­mé­nye­ket. Apa fő­nö­ke, Mr. Cho kö­zöl­te, hogy bér­eme­lést ad Apá­nak; Mama még min­dig hoz­zá akart épí­te­ni egy szo­bát a házuk­hoz. Egy „ol­va­só­szo­bát” akart. Az­tán ar­ról a plety­ká­ról be­szél­get­tek, ami egy­re job­ban el­ter­jedt, hogy pár rhynt­het meg­tá­ma­dott va­la­mi­lyen ví­rus. Ter­mé­sze­te­sen Cho ál­la­tai kö­zül egy sem be­te­ge­dett meg.

– Va­ló­szí­nű­leg szó­be­széd az egész – mond­ta Apa. – Olyan hí­resz­te­lés le­het, amit ta­valy a le­gyek­ről ter­jesz­tet­tek. At­tól is min­den­ki be­di­li­zett, de a doki a vé­gén be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy fél­re­ér­tés az egész.

– Úgy hal­lot­tam, hogy a doki el­tűnt – ki­ál­tott be Mama a kony­há­ból. – Chi­gu­sa egyik em­be­re fel­hí­vott ma reg­gel. Azt mond­ta, hogy tart­suk nyit­va a sze­mün­ket. A do­ki­nak ál­lí­tó­lag itt, a sza­ka­dék kö­ze­lé­ben ve­szett nyo­ma…

Mama be­hoz­ta a szo­bá­ba a gő­zöl­gő tá­lat, és le­tet­te az asz­tal­ra. Bob­by szá­já­ban össze­fu­tott a nyál; a leg­több­ször húst, meg kon­zerv­zöld­sé­get et­tek.

– Ez pom­pá­san néz ki… Igen, én is hal­lot­tam a do­log­ról. De már ki­küld­tek egy ’kop­tert. Mos­ta­ná­ra már biz­tos meg­ta­lál­ták. Ké­sőbb majd utá­na­já­rok a do­log­nak, de sze­rin­tem nincs szük­sé­gük a se­gít­sé­gem­re.

Mama a tá­nyér­juk­ra ada­gol­ta a ragut. Dax be­ron­tott a szo­bá­ba, és szű­köl­ni kez­dett.

– Hé! Er­ről ne is ál­modj, Dax­ter! Majd ké­sőbb te is meg­ka­pod az ebé­de­det. – Apa a vi­zes­kan­csó után nyúlt.

Dax egy­re han­go­sab­ban nyü­szí­tett, és a be­já­ra­ti aj­tó­hoz ro­hant. Apa fel­só­haj­tott, és fel­tá­pász­ko­dott az asz­tal mel­lől.

– Re­me­kül idő­zí­tet­tél, Dax. Mi­ért nem tud­tál… – El­hall­ga­tott, meg­tor­pant, és a ku­tyá­ra né­zett. Dax vi­cso­rog­va vil­log­tat­ta a fo­ga­it az ajtó előtt.

Bob­by fel­állt.

– Mi az, öreg­fiú? Mi a baj?

Dax to­vább mor­gott, az­tán ugat­ni kez­dett. A hang­ja mély volt, és el­ké­pesz­tő­en vad.

– Bob? – Bob­by any­ja ijed­ten a fér­jé­re né­zett. Bob­by meg­ke­rül­te az asz­talt, és el­in­dult a ku­tya felé, de az apja hát­ra­in­tet­te. Dax egy­re csak uga­tott.

– Biz­tos megint egy tö­vis­far­kas kó­szál erre – mond­ta Apa, és az aj­tó­hoz lé­pett. – Azt hit­tem, már min­det el­kap­tuk. – Fel­kap­ta a fo­gas mel­lett tar­tott ka­ra­bélyt, és le­el­len­őriz­te, tölt­ve van-e. Az­u­tán ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

– Kapd el, Dax!

Dax tel­jes se­bes­ség­gel ki­szá­gul­dott; uga­tá­sa olyan volt, akár egy csa­ta­üvöl­tés.

Apa meg­állt a ve­ran­dán, Bob­by és az any­ja a háta mögé hú­zó­dott.

Dax az ud­var kö­ze­pén meg­állt, és ugat­va kö­röz­ni kez­dett. Úgy vi­sel­ke­dett, mint­ha lett vol­na ott va­la­mi – de Bob­by sem­mit sem lá­tott. A ku­tya el­hát­rált, újra elő­re­len­dült, és köz­ben szü­net nél­kül uga­tott a nagy sem­mi­re.

Bob­by sze­mei tág­ra nyíl­tak. Még­is volt ott „va­la­mi”! Egy re­me­gés – ta­lán csak a por és a fény já­té­ka… A kö­rö­ző Dax alak­ja úgy el­torzult, mint­ha va­la­mi len­cse, vagy na­gyí­tó­üveg mögé állt vol­na.

Bob­by érez­te, hogy az any­ja meg­mar­kol­ja a vál­la­it.

– Apa! Mi?…

– Be­fe­lé a ház­ba! Mind a ket­ten! Gye­rünk!

Bob­byt az any­ja hát­ra­húz­ta, de a fiú nem vet­te le a sze­mét ar­ról a pont­ról. Lát­ta, hogy Da­xot va­la­mi fel­eme­li a föld­ről, és lát­ta a ku­tya tes­tén vé­gig­csor­gó vér­pa­ta­ko­kat. Egy ha­tal­mas bes­tia – egy szörny! – je­lent meg előt­tük. Egy lán­dzsát tar­tott a ke­zé­ben; Dax­ter an­nak a vé­gén rán­ga­tó­zott!

Bob­by fur­csa, tom­pa zajt hal­lott – olyan volt, mint mi­kor egy bárd be­le­ha­sít egy da­rab hús­ba. Dax fáj­dal­ma­san fel­üvöl­tött, az­tán el­né­mult.

– Szent Is­ten!… – sut­tog­ta Apa.

A szörny ma­gas volt, masz­kot vi­selt, és nem le­he­tett em­ber. Meg­ráz­ta a lán­dzsá­ja vé­gé­re tű­zött dög­lött ku­tyát. Vér­eső zu­ho­gott a föld­re.

– Vi­gyázz, Bob! – Mama hang­ja nem sok­ban kü­lön­bö­zött egy si­kí­tás­tól.

Bob­by döb­ben­ten bá­mult; kép­te­len volt el­for­dí­ta­ni a fe­jét.

– Dax? – Lát­ta, hogy a szörny a vál­la fö­lött hát­ra­ha­jít­ja a ku­tyát, és Apa felé for­dul.

Apa fel­emel­te a ka­ra­bélyt, és cél­zott. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban va­la­mi meg­moz­dult a te­tőn – a hang olyan volt, mint ami­kor Apa a múlt­kor meg­iga­zí­tot­ta a cse­re­pe­ket. Mint­ha va­la­ki lett vol­na oda­fönt…

Hir­te­len egy fény­ből és por­ból álló hul­lám mé­lyedt Apa ko­po­nyá­já­ba. Bob­by fel­vi­sí­tott. Apa fel­nyúlt, hogy meg­mar­kol­ja az ar­cát át­dö­fő lát­ha­tat­lan fém­kar­mo­kat…

Mama zi­hál­va a kony­ha felé pen­de­rí­tet­te a fiút.

– Fuss, Bob­by!

– Mami? Ez?…

– Fuss! A te­her­au­tó­hoz! Hát­ra!

Bob­by meg­bot­lott, és el­te­rült a pad­lón. Az any­ja fel­rán­tot­ta, és a hát­só ajtó felé ta­szí­tot­ta.

A ve­ran­da fe­lől ha­tal­mas reccse­nés hal­lat­szott. Bob­by és az any­ja hát­ra­for­dult.

A rém az ajtó előtt gug­golt. Döb­be­ne­tes gyor­sa­ság­gal a Mama felé ka­pott, meg­mar­kol­ta…

… és fel­sza­kí­tot­ta a tor­kát.

Bob­by újra hal­lot­ta a szét­ha­sa­dó hús reccse­né­sét. Az ar­cá­ba fröccse­nő vér­csöp­pek vö­rös­re fes­tet­ték a sze­mei előtt a vi­lá­got. Fel­si­kol­tott.

– Mama!

Fut­ni kez­dett. Nem volt idő gon­dol­koz­ni, cse­le­ked­nie kel­lett. A ro­bo­gó a szü­lei szo­bá­ja előtt… Apa egy­szer meg­mu­tat­ta neki, ho­gyan kell…

Bob­by át­ver­gő­dött a ha­li­on, és be­ron­tott a szü­lei há­ló­szo­bá­já­ba. Meg sem tor­pant, egye­ne­sen be­le­ve­tet­te ma­gát a vé­kony plasz­tik­ab­lak­ba. Si­kol­tás – az ő hang­ja –, az ab­lak be­tört. A ro­bo­gó már egé­szen kö­zel volt…

Úgy csa­pott rá az in­dí­tó­gomb­ra, mint­ha már vagy ez­red­szer ten­né. A gép dö­rög­ve élet­re kelt, és fel­emel­ke­dett…

A háta mö­gött, re­ked­ten és va­dul, akár egy sá­tá­ni ma­dár, fel­ri­kol­tott va­la­mi. Va­la­mi, ami még min­dig a ház­ban volt, de még­is meg­érin­tet­te a ci­pő­jét…

A ro­bo­gó elő­re­len­dült, és ma­gá­val ra­gad­ta a fiút. Egy má­sik, és egy har­ma­dik gyil­kos lény is meg­je­lent – csu­pa ka­rom és gyű­lö­let mind. A sem­mi­ből buk­kan­tak elő, mint­ha va­la­mi va­rázs­lat idéz­te vol­na meg őket.

És mind felé nyúl­tak…

…de ő el­szá­gul­dott, és ke­let, a vá­ros felé for­dí­tot­ta a ro­bo­gót.

Iz­za­dó te­nye­rét a gyor­sí­tó­gomb­ra szo­rí­tot­ta. A háta mö­gött a lé­nyek ri­kol­toz­tak és üvöl­töt­tek; iszo­nya­to­sak vol­tak, és Mama meg Apa…

A dör­re­nés olyan volt, mint­ha egy pus­kát sü­töt­tek vol­na el, de va­la­hogy még­is tom­pább­nak tűnt. Az­tán az előt­te ma­gas­ló szik­la­fal bal ol­da­lon szét­rob­bant; éles kő­da­ra­bok zu­hog­tak a ro­bo­gó­ra, Bob­by tes­té­re; a bőre fel­seb­ző­dött, de már ez sem szá­mí­tott, és nem is fájt… Bob­by ez­u­tán már sem­mi­ről sem vett tu­do­mást.

* * *

Ti­chin­de elé­ge­dett volt. Az egyik ál­do­za­tuk ugyan meg­szö­kött, de így is két fé­lel­me­tes ’mbert si­ke­rült meg­öl­ni­ük, még­hoz­zá vesz­te­ség nél­kül. A szö­ke­vény is ha­ma­ro­san el­pusz­tul majd, ahogy a töb­bi, mind. Biz­tos, hogy fi­gyel­mez­te­ti a tár­sa­it; a ’mbe­rek már vár­ni fog­ják a va­dá­szo­kat.

Ti­chin­de né­mán fi­gyel­te, ahogy a ya­ut­ják győ­ze­del­me­sen tán­col­nak és üvöl­töz­nek. A má­so­dik ’mber­rel ő maga vég­zett; en­nek nem volt fegy­ve­re, de mi­vel a ’mbe­re­ket min­den­ki ve­sze­del­mes el­len­fél­nek tar­tot­ta, ez nem so­kat szá­mí­tott. Va­dássz, vagy le­va­dász­nak…

Da­chan­de va­ló­szí­nű­leg el­le­nez­te vol­na a tá­ma­dást. Ami­kor ez az eszé­be ju­tott, Ti­chin­de dü­höd­ten szét­fe­szí­tet­te az agya­ra­it. Da­chan­de „thei-de” volt, a vé­le­mé­nye töb­bé sem­mit sem szá­mí­tott. Most már sen­ki sincs, aki vissza­fog­hat­ná őket; meg fog­ják sze­rez­ni, ami­re vágy­nak. Kü­lön­ben is, a ’mbe­rek egy­ál­ta­lán nem vol­tak olyan ve­szé­lye­sek, ami­lyen­nek a ya­ut­ják előtt le­fes­tet­ték őket.