30.

Da­chan­de ment elől.

Ahogy át­bújt a lyu­kon, rög­tön le­ku­po­ro­dott, és a láng­ve­tő­jé­vel pász­táz­va kö­rül­kém­lelt. Sem­mi sem moz­dult.

Da’dtou-di utá­na­csusszant. Da­chan­de nem tö­rő­dött vele; biz­tos volt ben­ne, hogy az apró har­cos tud vi­gyáz­ni ma­gá­ra. Igaz, a kép­zett­sé­ge elég­gé hi­á­nyos volt, de ezt pó­tol­ta az in­tel­li­gen­ci­á­ja.

Da­chan­de a maszk sze­me­in ke­resz­tül vé­gig­pász­táz­ta a hosszú, sö­tét fo­lyo­sót. A fa­la­kat nyál­ka, „te’dqi” bo­rí­tot­ta. Ér­des fe­lü­le­tű anyag volt; a les­ben álló he­rék re­me­kül ál­cáz­hat­ták ma­gu­kat előt­te.

A vi­zo­rok sem mu­tat­tak sem­mit. Da­chan­de Da’dtou-di-re né­zett. Az asszony sá­padt bőre most még fe­hé­rebb volt, mint ad­dig.

– Sem­mi – mond­ta Da­chan­de.

Az asszony egy rö­vid hang­so­ro­zat­tal vá­la­szolt. A sza­vak ér­tel­met­le­nek vol­tak, de a ’mber hang­szí­ne el­árul­ta, hogy ő is fi­gyel, és hogy fel­ké­szült.

To­vább men­tek.

Da’dtou-di szo­ro­san Da­chan­de mö­gött bot­la­do­zott. A je­lek sze­rint a ’mbe­rek nem lát­tak jól a sö­tét­ben.

A fo­lyo­só vé­gén egy nyi­tott aj­tót ta­lál­tak. Da­chan­de hal­lot­ta a „ka­in­de amedh”-ek ne­sze­zé­sét; va­la­hol az aj­tón túl moz­go­lód­tak. Da­chan­de le­húz­ta a fe­jét, és át­bújt az aj­tón. Lát­ta, a kö­vet­ke­ző fo­lyo­són elő­re­dől­ve kell vé­gig­men­nie; a ’mbe­rek ezt az át­já­rót va­la­mi ok­nál fog­va még a szo­ká­sos­nál is ala­cso­nyabb­ra épí­tet­ték.

Da­chan­de ko­ráb­ban már há­rom fé­szek­ben járt, de ak­kor ma­xi­má­li­san fel­töl­tött láng­ve­tői vol­tak, és né­hány fel­fegy­ver­zett ya­ut­ját is ma­gá­val vitt. Rá­adá­sul most úgy érez­te ma­gát, mint­ha egy hó­na­pos „rjet”-trá­gya len­ne – az ol­da­la még min­dig fájt, és a tes­te, va­la­hol be­lül, min­den mé­lyebb lé­leg­zet­vé­tel­nél égett. Elég ta­pasz­talt volt ah­hoz, hogy tud­ja, ko­mo­lyak a sé­rü­lé­sei. Már ez sem szá­mí­tott. Nem gyó­gyít­hat­ja meg ma­gát. Nem félt. A Be­ava­tott har­co­sok csa­ta köz­ben csak rit­kán érez­ték át a ré­mü­le­tet. Abba is be­le­nyu­go­dott, hogy itt most könnyen meg­hal­hat. Már csak ab­ban bí­zott, hogy di­cső­sé­ges ha­lá­la lesz. A leg­job­ban azt saj­nál­ta, hogy sen­ki sincs vele, aki majd el­mond­hat­ná a tör­té­ne­tét. Sen­ki, csak egy apró ’mber – aki ta­lán épp­úgy el­pusz­tul, mint ő. To­vább men­tek a sűrű sö­tét­ben.

* * *

No­gu­chi meg­bot­lott va­la­mi­ben, de még ide­jé­ben si­ke­rült vissza­nyer­nie az egyen­sú­lyát. A fo­lyo­só tel­je­sen sö­tét volt – a tíz-ti­zen­két lé­pé­sen­ként izzó apró vész­lám­pák ho­má­lyos fé­nye csak arra volt jó, hogy még job­ban össze­sű­rít­se a fe­ke­te­sé­get. No­gu­chi csak a sa­ját fegy­ve­rét és Tö­rött Agyar há­tát lát­ta, de eze­ken kí­vül sem­mit.

A har­cos a je­lek sze­rint job­ban lá­tott. Úgy moz­gott, mint­ha már leg­alább ti­zed­szer csi­nál­na ilyes­mit. Biz­tos is­mer­te az ide­ge­nek szo­ká­sa­it is…

Va­la­mi meg­moz­dult előt­tük. No­gu­chi gyom­ra görcs­be rán­dult. Még job­ban meg­szo­rí­tot­ta a fegy­ve­rét, és ki­me­resz­tet­te a sze­mét.

Be­lép­tek egy má­sik fo­lyo­só­ra. A le­ve­gő egy­re ned­ve­sebb és ápo­ro­dot­tabb lett. A lé­pé­se­ik za­ját fur­csán le­tom­pí­tot­ta a pad­lót vas­ta­gon be­bo­rí­tó anyag.

No­gu­chi tud­ta, neki kéne elöl ha­lad­nia; Da­chan­de is meg­vizs­gál­ta a Co­no­ver­től ka­pott tér­ké­pet, de nem ért­het­te meg pon­to­san. Vi­szont ő job­ban lá­tott, és erő­sebb is volt…

Már majd­nem el­ér­ték a má­so­dik fo­lyo­só vé­gét, ami­kor No­gu­chi meg­hal­lot­ta az ide­ge­nek szi­sze­gé­sét. A hang a há­tuk mö­gül jött.

* * *

Ahogy meg­hal­lot­ta a Here ri­kol­tá­sát, Da­chan­de hát­ra­pör­dült, és be­irá­nyoz­ta a láng­ve­tő­jét.

Da’dtou-di is meg­hall­hat­ta a han­got, mert rá­lőtt a fe­lé­jük ro­ha­nó dög­re.

A lö­vés a vál­lán ta­lál­ta el a he­rét. A fe­ke­te test meg­in­gott, de nem dőlt el.

Da­chan­de az üvöl­tő lény­re irá­nyoz­ta a láng­ve­tő­jét. A fény és a hő egyet­len vas­tag su­gár­ban öm­lött ki a fegy­ver­ből.

Sa­vas vér­fel­hő, és égett bel­ső szer­vek rob­ban­tak ki a here há­tán.

Lé­pé­sek. Da­chan­de hát­ra­kap­ta a fe­jét. Szem­ből két here tá­ma­dott rá­juk.

Da­chan­de meg­for­dult. Az első dö­göt a csuk­ló­já­ra erő­sí­tett pen­gék­kel ölte meg: egyet­len moz­du­lat­tal át­met­szet­te a tor­kát.

A má­so­dik tá­ma­dó át­ug­rott el­hul­lott fi­vé­re fö­lött, és Da­chan­de felé ka­pott. Da­chan­de bun­kó­ként meg­mar­kol­ta a láng­ve­tő­jét, és a dög fo­gai közé ütött. A fém­rú­don sa­vas vér sis­ter­gett; a le­hul­ló csep­pek lyu­ka­kat mar­tak a pad­ló ke­mény anya­gá­ba.

Da’dtou-di mély lé­leg­ze­tet vett, és el­lőtt Da­chan­de mel­lett. A har­ma­dik he­rét akar­ta le­szed­ni, de el­hi­báz­ta. A Ke­mény Húsú meg­for­dult, és el­me­ne­kült elő­lük. Be­ro­hant egy har­ma­dik, ka­nyar­gós fo­lyo­só­ra, és ri­kol­toz­va ri­asz­tot­ta a tár­sa­it. Ez le­he­tett az őr­szem.

Da­chan­de át­ko­zód­ni kez­dett. Biz­tos volt ben­ne, hogy a háta mö­gött álló Da’dtou-di ugyan­ezt te­szi a sa­ját nyel­vén. Da­chan­dé­nak nem volt szük­sé­ge tol­mács­ra, hogy ezt meg­ért­se.

A he­rék már tud­tak az ér­kez­tük­ről. Ez azt je­len­tet­te, hogy igye­kez­ni­ük kell. Da­chan­de re­mél­te, hogy to­vább jut­nak…

A Ve­zér fel­gyor­sí­tott. Be­fu­tott a har­ma­dik fo­lyo­só­ra. A háta mö­gött Da’dtou-di ro­hant, előt­te pe­dig a Ke­mény Hú­sú­ak vá­ra­koz­tak.

* * *

No­gu­chi félt, de ké­szen állt a harc­ra. Tud­ta, meg kell ten­nie, amit el­ter­ve­zett, kü­lön­ben a te­le­pe­sek mind meg­hal­nak…

„És ve­lük együtt te is, Ma­chi­ko…”

Ez már nem vicc.

A har­ma­dik fo­lyo­só ket­té­ága­zott. No­gu­chi in­tett Tö­rött Agyar­nak, hogy for­dul­jon bal­ra; re­mél­te, hogy az út­vo­nal töb­bi ré­szé­re is leg­alább ilyen jól fog em­lé­kez­ni.

Va­kon ro­hant Tö­rött Agyar mö­gött. Nem­so­ká­ra egy lét­rá­hoz kell ér­ni­ük…

A háta mö­gött fel­szisszent egy dög. No­gu­chi meg­for­dult, és tü­zelt. A lö­vé­sek ro­ba­ja dob­hár­tya­szag­ga­tó volt a szűk fo­lyo­són. A hal­dok­ló ide­gen si­kol­to­zá­sa már va­la­mi­vel hal­kabb­nak tűnt.

Kez­dett fel­for­ró­sod­ni a hely­zet.

No­gu­chi újra elő­re­for­dult. A har­cos fegy­ve­ré­ből ép­pen ak­kor vá­gó­dott ki egy va­kí­tó fény­su­gár. Egy vissz­hang­zó dör­re­nés. A lö­ve­dék ref­lek­tor­fé­nyé­ben kí­sér­te­ti­es, sö­tét vég­ta­gok és csil­lo­gó fo­gak lát­szot­tak.

Si­kol­to­zás.

No­gu­chi mé­lyen a tü­de­jé­be szív­ta a sűrű le­ve­gőt. A tes­te meg­rán­dult; a mel­le újra vé­rez­ni kez­dett. A sö­tét­ben ta­po­ga­tóz­va meg­pró­bál­ta meg­ke­res­ni a lét­rát.

Ta­lán már rég ha­lott, csak még nem fog­ta fel.

Ta­lán már a po­kol­ban van­nak.

* * *

Da­chan­de érez­te, hogy a ’mber a há­tá­ra csap. Meg­for­dult.

Da’dtou-di fel­mu­ta­tott. Az arca torz volt. Da­chan­de úgy lát­ta, za­var­ban van.

Da­chan­de fel­né­zett a kes­keny lét­rá­ra, és mász­ni kez­dett; a fo­kok olyan kö­zel vol­tak egy­más­hoz, hogy hár­ma­sá­val szed­te őket.

Da­chan­de fel­ért a lét­ra te­te­jé­re, és le­né­zett az apró har­cos­ra. Az asszony kör­be­for­dí­tot­ta a fegy­ve­rét; tom­pa fény csil­lant a ki­csiny, fé­mes láng­ve­tőn.

Da­chan­de fel­né­zett, és a fel­ső szint pad­ló­já­ra tet­te a ke­zét…

Egy kar­mos mancs csa­pott le a ke­zé­re. A fe­ke­te ka­rom­pen­gék a csuk­ló­já­ba mé­lyed­tek; nyo­mu­kon vér ser­kent.

A here le­ha­jolt, és Da­chan­de ar­cá­ba szi­sze­gett.

* * *

No­gu­chi ép­pen idő­ben né­zett fel.

A dög le­ha­jolt Tö­rött Agyar­hoz, és ki­tá­tot­ta a po­fá­ját.

A nő cél­zott, és lőtt. A rob­ba­nó­go­lyó el­tűnt az ide­gen szá­já­ban, majd ki­rob­ban­tot­ta a ko­po­nyá­ja há­tul­ját. A fe­ke­te test elő­re­dőlt, és kis hí­ján le­so­dor­ta Tö­rött Agyart a lét­rá­ról. Ha a go­lyó ki­ta­lá­ló­ja meg­kér­dez­te vol­na a vé­le­mé­nyét, ta­lán el sem hi­szi, amit No­gu­chi mon­dott vol­na róla. Ez a lő­szer di­rekt ször­ny­ö­lő volt, olyan cucc, ami nél­kül em­ber nem lé­tez­het…

Va­la­mi fel­ri­kol­tott No­gu­chi bal ol­da­lán. No­gu­chi újra lőtt. A dö­gök mint­ha egy­szer­re tá­mad­tak vol­na min­den irány­ból. A zaj el­vi­sel­he­tet­len­né vált… „Puff!” Ez még han­go­sabb volt.

* * *

Da­chan­de fel­egye­ne­se­dett, és a lán­dzsá­ja tom­pa vé­gé­vel le­ütöt­te az első he­rét. A dög nem múlt ki, de harc­kép­te­len­né vált. A háta mö­gül pár má­sod­per­cig nem buk­kant elő újabb.

Ami­kor az asszony fegy­ve­re el­né­mult, Da­chan­de meg­for­dult, hogy fe­dez­ze a fel­fe­lé má­szó Da’dtou-dit.

Há­tul­ról egy here ve­tő­dött Da’dtou-dire, és a lét­rá­hoz pré­sel­te a tes­tét.

Da­chan­de agyát el­ön­töt­te a düh. Maga elé tar­tot­ta a lán­dzsá­ját, és le­ug­rott a fel­ső szint­ről. A he­rén lan­dolt. „Ez tet­szik, ta­rei hsan?” A he­ré­nek nem tet­szett. Da­chan­de meg­öl­te.

* * *

No­gu­chi szé­dült. Tö­rött Agyar ki­ta­pos­ta a lel­ket a dög­ből, az­tán fel­kap­ta őt, a hóna alá csap­ta, és könnye­dén fel­má­szott vele a lét­rán.

Tö­rött Agyar elő­ször őt rak­ta le, az­tán fel­húz­ta ma­gát. No­gu­chi új­ra­töl­töt­te a fegy­ve­rét, hogy fe­dez­ze a har­cost, de a lent szi­sze­gő ala­kok el­hát­rál­tak, majd meg­for­dul­tak és el­tűn­tek. No­gu­chi még­sem érez­te úgy, hogy le­győz­ték őket.

Vé­gig­né­zett a fel­ső szint fo­lyo­só­ján. A kö­vet­ke­ző lét­ra en­nek a vé­gén lesz, de a men­tő­ka­bin csak pár mé­ter­nyi tá­vol­ság­ban volt.

No­gu­chi sze­ret­te vol­na, ha Tö­rött Agyar vele tart, de va­la­ki­nek őr­köd­nie kel­lett a ka­bin mel­lett. A har­cos va­ló­szí­nű­leg nem bol­do­gul­na el egy em­be­rek ál­tal gyár­tott kom­pu­ter­rel…

A fo­lyo­só sze­ren­csé­re üres volt, leg­alább­is egye­lő­re. El­in­dul­tak a fo­lyo­són.

* * *

A ’mber meg­állt a fo­lyo­só kö­ze­pén, és egy fur­csa je­lek­kel el­lá­tott aj­tó­ra mu­ta­tott. Biz­tos ezek a ’mbe­rek írás­je­lei.

Az asszony mon­dott va­la­mit. Da­chan­de rá­csa­pott a hang­rög­zí­tő­re; ta­lán ké­sőbb még hasz­ná­ra vá­lik az, amit most fel­vesz. Da’dtou-di rá­mu­ta­tott, majd újra az aj­tó­ra bö­kött.

Ez azt akar­ja, hogy ő ma­rad­jon itt!

Da­chan­de fel­mor­dult, de Da’dtou-di nem vál­toz­tat­ta meg a szán­dé­kát. Va­la­mi mi­att fon­tos le­he­tett neki, hogy ő itt áll­jon.

Da­chan­de csa­ta köz­ben már hosszú ide­je sen­ki­ben sem bí­zott, most vi­szont még­is hin­nie kel­lett va­la­ki­nek. Rá­adá­sul ez a va­la­ki még csak nem is egy Be­ava­tat­lan ya­ut­ja, ha­nem egy ’mber volt!

Az asszony újra fel­emel­te ka­rom­ta­lan ke­zét, és pár lé­pés­nyit hát­rált.

Da­chan­de rá­bá­mult.

Da’dtou-di megint mon­dott va­la­mit, ki­vil­lan­tot­ta a fo­ga­it, majd meg­for­dult, és el­ro­hant. Da­chan­de tud­ta, hogy a pen­gé­je egyet­len vil­lan­tá­sá­val ké­pes len­ne le­vág­ni a ’mber fe­jét. Va­ló­szí­nű­nek tar­tot­ta, hogy ez­zel az asszony is tisz­tá­ban van, még­is rá­vi­csor­gott. Bá­tor Kis Tőr. Biz­tos fon­tos le­het a szá­má­ra a do­log, ha vál­lal­ta a koc­ká­za­tot, hogy ő eset­leg meg­ha­rag­szik rá. Jól van, le­gyen, ahogy akar­ja. El­vég­re ezt a ha­jót az ő faj­tá­ja épí­tet­te. Biz­tos tud róla né­hány olyan dol­got, ami­ről neki fo­gal­ma sem le­het. Biz­tos ki­ter­velt va­la­mit. Da­chan­de a he­lyén ma­radt.

* * *

Az óri­ás ol­dal­ra dön­töt­te a fe­jét. No­gu­chi ezt a be­le­egye­zés je­lé­nek gon­dol­ta. Meg­könnyeb­bült. Sem­mi ked­ve sem volt nél­kü­le kó­vá­lyog­ni eb­ben a for­ró, ha­lá­los la­bi­rin­tus­ban, de már most gon­dol­nia kel­lett a me­ne­kü­lés­re.

Leg­fel­jebb tu­cat­nyi go­lyó­ja ma­radt. Le­het egy lő­szer bár­mi­lyen szu­per, sem­mit sem ér, ha az em­ber ki­fogy be­lő­le. No­gu­chi re­mél­te, hogy Tö­rött Agyar fegy­ve­ré­ben még több a mu­ní­ció.

– Védd az erő­döt – mond­ta, és zor­dan el­vi­gyo­ro­dott. Félt, fájt min­de­ne, de va­la­hogy erőt adott neki, hogy vég­re csi­nál­hat va­la­mit. Va­la­mi olyas­mit, ami ki­irt­ja a vá­ro­sát meg­szál­ló dö­gö­ket…

„Re­mé­led, mi?”

– Ha vé­gez­tem, vissza­jö­vök.

No­gu­chi meg­for­dult, és el­ro­hant. Fu­tás köz­ben imád­koz­ni kez­dett, hogy az óri­ás tény­leg a he­lyén le­gyen, ami­kor majd vissza­jön.

Ha vissza­jön.

A má­so­dik lét­ra üres­nek tűnt, még­sem lát­ta a te­te­jét. Itt va­la­hogy vas­ta­gabb volt a min­dent be­bo­rí­tó dög­nyál­ka; még a lét­ra fo­ka­i­ra is ju­tott be­lő­le.

No­gu­chi újra hát­ra­le­sett, és a re­vol­ver­rel a ke­zé­ben mász­ni kez­dett.

Egy csepp­nyi fur­csa, me­leg, ko­cso­nyás anyag hul­lott a kar­já­ra. Az­tán meg­ér­ke­zett a má­so­dik csepp is. No­gu­chi fel­né­zett.

* * *

Da’dtou-di nem mu­tat­ta, hogy nyis­sa ki az aj­tót, de Da-chan­de úgy gon­dol­ta, jobb, ha meg­te­szi. A ’mber­nek jó oka le­he­tett rá, hogy őriz­tet­ni akar­ta.

Az ajtó zár­va volt. Da­chan­de ad­dig pü­föl­te a lán­dzsá­ja tom­pa vé­gé­vel, míg meg­re­pedt.

Egy „tyioe-ti”, egy men­tő­ka­bin állt mö­göt­te. Ki­csi volt, de lát­szott raj­ta, ket­ten bő­ven el­fér­né­nek ben­ne. Da­chan­de be­lé­pett a he­lyi­ség­be, és gyor­san meg­vizs­gál­ta a szer­ke­ze­tet. Há­rom ’mber mé­re­tű szék, és egy ve­zér­lő­pult. Úgy lát­ta, ő kép­te­len len­ne úgy össze­ku­po­rod­ni az egyik ülés­ben, hogy köz­ben ve­zet­ni tud­ja a jár­mű­vet.

Meg­for­dult, és a he­lyi­ség be­já­ra­ta elé állt. Az alsó szint fe­lől ro­bajt hal­lott, majd egy halk, ér­des szi­sze­gést.

Da­chan­de ide­gei pat­ta­ná­sig fe­szül­tek. Már ko­ráb­ban is hal­lott ilyen han­got.

A ki­rály­nő! Egye­ne­sen fe­lé­je tart!

Le­het, hogy ez az a ki­rály­nő, ame­lyi­ket ma­guk­kal hoz­tak? Az a to­jó­gép len­ne, aki­nek az utó­da­i­ra va­dász­ni akar­tak? Vagy ta­lán az egyik here meg­vál­toz­tat­ta a hor­mon­rend­sze­rét, és nős­ténnyé ala­kult?

Pil­la­nat­nyi­lag ez szá­mí­tott a leg­ke­vés­bé.

Da­chan­de várt.

* * *

No­gu­chi fel­né­zett, és el­akadt a lé­leg­ze­te.

A har­ma­dik szint­ről egy hosszú­kás, alak­ta­lan ko­po­nya ha­jolt le felé. Egy újabb vá­la­dék­csöpp hul­lott le a dög po­fá­já­ról…

No­gu­chi fel­emel­te a pisz­to­lyát, és a lény áll­kap­csai közé dug­ta a csö­vét. Újra és újra meg­rán­tot­ta a ra­vaszt.

A dög még csak fel sem ki­ál­tott. Csat­to­gó dob­ba­nás­sal le­zu­hant a nő mel­lett. Fel­ért egy ki­sebb cso­dá­val, hogy egyet­len csepp sa­vas vér sem hul­lott No­gu­chi­ra.

Ami­kor fel­ért a lét­ra te­te­jé­re, No­gu­chi ke­zei resz­ket­tek. Biz­tos oda­fönt is van egy szörny, ami csak rá vár, ami les­ben áll, hogy fel­sza­kít­sa a tor­kát…

No­gu­chi fel­má­szott a har­ma­dik szint­re, és le­tér­delt. A pad­lót vas­tag, fe­ke­te anyag bo­rí­tot­ta, de sem­mi sem volt a kö­zel­ben.

No­gu­chi talp­ra ug­rott, és vé­gig­fu­tott a fo­lyo­són. Egy újabb el­ága­zás­hoz ért. Ha­bo­zás nél­kül jobb­ra for­dult, és to­vább ro­hant. A for­ró, ra­ga­csos, rot­ha­dó gom­ba­sza­gú le­ve­gő­ben alig bírt lé­le­gez­ni.

Még két sar­kon be­for­dult, ami­kor rá­döb­bent, hogy el­té­vesz­tet­te az irányt.

* * *

Da­chan­de mély lé­leg­ze­tet vett, és várt. Most már biz­tos volt ben­ne, hogy a ki­rály­nő kö­ze­le­dik felé.

A he­rék egy va­dász szá­má­ra csu­pán gya­kor­ló cél­pon­tok vol­tak, ám egy to­jás­ra­kó…

Még soha, egyet­len ya­ut­ja sem élte túl, ha pár­harc­ra vál­lal­ko­zott egy ki­rály­nő­vel, leg­fel­jebb csak ak­kor, ha volt nála láng­ve­tő. Egy­szer egy tu­cat­nyi Be­ava­tott har­cos­nak si­ke­rült ugyan úgy meg­öl­nie egy ki­rály­nőt, hogy csak pen­gé­ket és lán­dzsá­kat hasz­nál­tak – ám a ki­rály­nő a ti­zen­ket­tő­ből ki­lenc va­dászt ma­gá­val vitt a ha­lál­ba.

Lent­ről fém­reccse­nés hal­lat­szott. Da­chan­de láng­ve­tő­jé­ben már csak két lö­vés­re ele­gen­dő mu­ní­ció volt.

Va­la­mi fé­nyes fe­ke­te do­log je­lent meg a lét­ra te­te­jén.

Da­chan­de cél­zott, és lőtt.

El­hi­báz­ta a cél­pon­tot.

A Ke­mény Húsú le­húz­ta a fe­jét. Ri­kol­to­zott ugyan, de nem se­be­sült meg. Da­chan­de újra lö­vés­re emel­te a fegy­ve­rét, és vár­ta, hogy a ki­rály­nő elő­buk­kan­jon.

Né­hány szív­dob­ba­nás­nyi ide­ig sem­mi sem tör­tént. Da­chan­de ké­szen­lét­ben állt.

A ki­rály­nő hir­te­len el­bő­dült; egy fe­ke­te alak je­lent meg a lét­ra te­te­jén.

Da­chan­de ki­lőt­te az utol­só lö­ve­dé­két.

A lény feje szét­rob­bant.

Da­chan­de di­a­dal­ma­san fel­or­dí­tott, és a bugy­bo­ré­ko­ló masszá­ba vág­ta a láng­ve­tő­jét. A hasz­na­ve­he­tet­len fegy­ver a lét­ra mel­lett le­esett az alsó szint­re.

Meg­öl­te! Egy ki­rály­nő­re va­dá­szott, és si­ke­rült vé­gez­nie vele! Ezek sze­rint nem vol­tak iga­zak a ki­rály­nők in­tel­li­gen­ci­á­já­ról és tu­dá­sá­ról szó­ló tör­té­ne­tek. Könnyű pré­da volt…

A ki­rály­nő újra fel­szisszent, és a fel­já­ró­ban meg­je­lent a jel­leg­ze­tes fej.

Da­chan­de sze­mei ki­me­red­tek a döb­be­net­től. De hi­szen da­ra­bok­ra rob­ban­tot­ta!…

„Csel.” A ki­rály­nő elő­re­kül­dött egy he­rét, hogy fel­fog­ja elő­le a lö­vé­se­ket. Da­chan­de tud­ta, hogy csap­dá­ba csal­ták.

„De mi­ből tud­ta?…”

Nem szá­mí­tott. A ha­lá­los ki­rály­nő élt, és kö­ze­le­dett.

„S’yuit-de!”

Da­chan­de lát­ta, ahogy két ha­tal­mas ka­rom vé­gig­szánt­ja a fém­pad­lót. A vi­csor­gó szörny elő­dug­ta a fe­jét.

* * *

No­gu­chi nem va­ca­kolt a tér­kép­pel. Tud­ta, hogy hol té­vesz­tet­te el az irányt.

Egy pil­la­nat­ra pá­nik­ba esett, de nagy ne­he­zen si­ke­rült ural­kod­nia ma­gán. Vissza­for­dult.

Már majd­nem vissza­ért a ke­resz­te­ző­dés­hez, ahol rossz felé for­dult, ami­kor a sem­mi­ből egy szörny ug­rott elé.

Cél­zott, és lőtt né­há­nyat. A vi­csor­gó dög vi­sít­va fel­bu­kott.

Egy má­sik állt a háta mö­gött. No­gu­chi újra meg­húz­ta a ra­vaszt. A szörny a pad­lón fek­vő tár­sá­ra dőlt. Csak ket­ten vol­tak.

„Hü­lye! A mu­ní­ci­ód!”

Mint­ha egy je­ges kéz mar­kolt vol­na a szí­vé­be. A fegy­ve­re ki­ürült.

Ki­ej­tet­te az üres tá­rat, és a re­me­gő kéz­zel he­lyé­re kat­tin­tot­tá az utol­só te­lit. Még hat go­lyó…

Az el­ága­zás­hoz ért, és egye­ne­sen to­vább fu­tott. Egy iszo­nya­tos pil­la­na­tig fo­gal­ma sem volt róla, hogy hol jár, de az­tán meg­lát­ta az aj­tót. Sár­ga és fe­ke­te csí­kok vol­tak raj­ta – Co­no­ver pon­to­san er­ről be­szélt.

No­gu­chi gon­do­san cél­zott, és szét­rob­ban­tot­ta az ajtó zár­szer­ke­ze­tét. Plasz­tik és fém­da­rab­kák vá­gód­tak az ar­cá­ba és a ke­ze­i­re. Az ajtó ki­nyílt. Egy pul­tok­kal és mo­ni­to­rok­kal te­le­pa­kolt he­lyi­ség volt mö­göt­te. Co­no­ver azt mond­ta, ez a köz­pon­ti kom­pu­ter­szo­ba. A hajó agya.

No­gu­chi be­csap­ta maga mö­gött az aj­tót, és a má­so­dik ülés­hez ro­hant.

„Má­so­dik ülés, egye­ne­sen elő­re, egy le­me­z­ol­va­só egy vö­rös és egy fe­ke­te csík mel­lett…”

No­gu­chi rá­csa­pott az adó­egy­ség fő­kap­cso­ló­já­ra, és tü­rel­met­le­nül vár­ta, hogy ki­gyul­lad­ja­nak a pa­ne­lek jel­ző­lám­pái. Elő­vet­te a zse­bé­ből Scott le­me­zét. Meg­szo­rí­tot­ta. A má­sod­per­cek per­cek­ké vál­tak. Órák­ká. Eo­nok­ká…

Előt­te a kon­zo­lon egy üres ká­vés­bög­re állt. Az ol­da­lán egy „CO­NO­VER” fel­ira­tú mat­ri­ca. No­gu­chi hir­te­len szo­mo­rú lett. A pi­ló­ta bát­ran halt meg.

Ki­vi­lá­go­so­dott a mo­ni­tor, és a te­te­jén meg­je­lent egy szá­mok­ból és be­tűk­ből álló ka­rak­ter­sor. No­gu­chi be­dug­ta a le­mezt az ol­va­só­ba, és meg­nyom­ta a zá­ró­gom­bot.

A kom­pu­ter züm­mög­ni és vil­log­ni kez­dett. No­gu­chi vissza­foj­tot­ta lé­leg­ze­tét.

„Ha ez nem jön be, ha­lott vagy, Ma­chi­ko…”

Fel­vil­lant egy fel­irat:

„Par. fo­gad­va/ pil. S. Co­no­ver, 93630/na­vi­gá­ci­ós uta­sí­tás.”

No­gu­chi a pult­ra csa­pott.

– Igen, igen, igen!

Si­ke­rült.

No­gu­chi meg­for­dult. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban be­rob­bant az ajtó.

* * *

Da­chan­de ki­húz­ta ma­gát, és mély lé­leg­ze­tet vett. Ha ez az Utol­só Va­dá­sza­ta, harc köz­ben fog meg­hal­ni. Pár­harc egy ki­rály­nő­vel – di­cső­sé­ges tett. Har­col­ni fog, és ő lesz a vesz­tes, de nincs más le­he­tő­sé­ge.

Hal­lot­ta, hogy Da’dtou-di fegy­ve­re né­hány­szor meg­dör­ren, de nem tö­rő­dött a zaj­jal. Az asszony­nak egye­dül kell el­vé­gez­nie a fel­ada­tát.

A ki­rály­nő ha­tal­mas volt, leg­alább két­szer ak­ko­ra, mint egy here. A kar­jai hosszab­bak vol­tak – a mel­lé­ből még két pár, rö­vi­debb vég­tag is ki­nyúlt –, a ko­ro­ná­ja pe­dig olyan ágas-bo­gas, mint­ha agancs lett vol­na. Ket­tős áll­kap­csá­ban több sor fé­nyes fog csil­lo­gott. Rá­adá­sul, mi­vel nős­tény volt, tud­ta, ho­gyan kell har­col­ni.

A ki­rály­nő las­san kö­ze­le­dett Da­chan­de felé. Hosszú, he­gyes far­ka vé­gig­kar­col­ta a fém­pad­lót.

Da­chan­de fel­emel­te, és kis­sé maga elé tar­tot­ta a lán­dzsá­ját. Szé­les ter­pesz­be állt. Ha a ki­rály­nő úgy tá­mad rá, ahogy vár­ta, ak­kor leg­alább egy­szer meg tud­ja majd vág­ni…

A ki­rály­nő to­rony­ként ma­gas­lott a fo­lyo­són; szin­te két­rét kel­lett gör­nyed­nie, hogy el­fér­jen, és mo­zog­ni tud­jon.

Da­chan­de moz­du­lat­la­nul várt.

– Gye­re, Ke­mény Húsú! – mond­ta. – Meg­öl­tem a gyer­me­ke­i­det. Gye­re, té­ged is utá­nuk kül­de­lek! – Ez per­sze kép­te­len­ség volt, meg a ki­rály­nő sem ért­het­te a sza­va­it, de ha egy va­dász a Ha­lál po­fá­já­ba mo­so­lyog, az időn­ként még a Fe­ke­te Har­cost is el­ret­ten­ti.

Da­chan­de va­la­mi zajt hal­lott a háta mö­gül, de egyet­len pil­la­nat­ra sem vet­te le a sze­me­it a ki­rály­nő­ről.

A ki­rály­nő a har­cos mögé né­zett, és fel­ri­kol­tott.

Da­chan­de sze­me meg­reb­bent. Len­ne ott va­la­ki?…

A ki­rály­nő elő­re­ve­tő­dött…

* * *

No­gu­chi két lö­vés­sel szét­fröccsen­tet­te a fo­lyo­són a dög agyát. A sa­vas vér le­mar­ta a fa­lak­ról a sö­tét, ko­cso­nyás masszát.

No­gu­chi át­ug­rot­ta a te­te­met, és ro­han­ni kez­dett. Az el­ága­zás felé tar­tott.

Az egész­nek vége volt, de ha még­sem, már nem volt sok hát­ra be­lő­le. A bár­ka me­te­or­ként fog alázu­han­ni; atom­meg­haj­tá­sú me­te­or­ként. Ami­kor az­tán be­csa­pó­dik, rob­ban, s el­söp­ri Pros­pe­rity Wells ma­ra­dé­kát, és vele együtt a dög­fész­ket is. Sem­mi lesz majd a hajó és a vá­ros he­lyén, csak egyet­len füs­töl­gő krá­ter.

A men­tő­ka­bin pe­dig majd messzi­re rö­pí­ti őket a vá­ros­tól…

Már csak egyet­len sar­kon kel­lett be­for­dul­nia, hogy el­ér­je a lét­rát. A fo­lyo­són hir­te­len meg­moz­dult va­la­mi.

No­gu­chi fel­ki­ál­tott, és a felé ro­ha­nó egyik dög­re cél­zott. A go­lyó le­te­rí­tet­te a vi­son­gó bes­ti­át.

„Két lö­vés, már csak ket­tő ma­radt…”

No­gu­chi a má­so­dik szint­re ve­ze­tő lét­rá­hoz ug­rott. Va­la­mi ki­tép­te a fal­ból a füg­gő­le­ges ru­da­kat, és meg­csa­va­rin­tot­ta a ke­reszt­va­sa­kat. A franc­ba!

– Tö­rött A!…

No­gu­chi el­hall­ga­tott. A har­cos alat­ta állt, előt­te pe­dig egy ha­tal­mas, óri­á­si, az egész fo­lyo­sót be­töl­tő ször­nye­teg ma­gas­lott!

No­gu­chi ki­ál­tá­sá­ra a szörny fel­né­zett, és iszo­nya­tos, re­ked­tes, vér­fa­gyasz­tó han­gon fel­szisszent.

„A ki­rály­nő.”

Ahogy No­gu­chi fel­emel­te a fegy­ve­rét, a ki­rály­nő Tö­rött Agyar felé ve­tő­dött.

A hi­he­tet­le­nül hosszú és ne­héz fa­rok a har­cos mel­lé­re súj­tott. Tö­rött Agyar ke­zé­ből ki­re­pült a lán­dzsa, ő maga pe­dig ha­nyatt vá­gó­dott.

No­gu­chi fent­ről is hal­lot­ta az ütés puf­fa­ná­sát. Tö­rött Agyar az aj­tó­nak vá­gó­dott, amit őriz­nie kel­lett, majd le­pat­tant róla, sö­tét pán­cél­ján szin­te vi­lá­gí­tott a vére.

No­gu­chi úgy érez­te, meg­állt a szív­ve­ré­se. Lőtt. A ki­rály­nő fel­üvöl­tött, és felé for­dult.

A go­lyó célt té­vesz­tett.

No­gu­chi gon­dol­ko­dás nél­kül le­ug­rott a má­so­dik szint­re, és maga elé tar­tot­ta a pisz­to­lyát. Már csak egyet­len go­lyó­ja ma­radt. Egyet­len esé­lye. A tér­dei meg­roggyan­tak, de si­ke­rült tal­pon ma­rad­nia.

A ki­rály­nő üvölt­ve el­in­dult felé.

No­gu­chi imád­koz­ni kez­dett, hogy az a egyet­len go­lyó meg­ál­lít­sa a ször­nyet…

…lőtt… és a szörny ha­nyatt vá­gó­dott, vi­sí­tott, és el­te­rült a pad­lón. A lö­vés szét­sza­kí­tot­ta a mell­ka­sát.

Még nem dög­lött meg, de el­esett.

No­gu­chi Tö­rött Agyar­hoz ug­rott. El­ha­jí­tot­ta az üres fegy­vert. A szörny­ki­rály­nő far­ka fe­lé­je csa­pott, de az utol­só pil­la­nat­ba si­ke­rült ki­tér­nie elő­le.

Tö­rött Agyart azon­ban újra mell­be vág­ta a fa­rok. Vér fröccsent.

No­gu­chi az aj­tó­ba rú­gott, és be­bo­tor­kált a men­tő­ka­bin­hoz. A bel­ső zsi­lip nyit­va volt.

A ki­rály­nő ve­lőt­rá­zó han­gon ri­kol­to­zott. No­gu­chi re­mél­te, hogy ezek a ha­lá­la előt­ti utol­só or­dí­tá­sai.

No­gu­chi le­ha­jolt a se­be­sült har­cos­hoz, fél kéz­zel alá­nyúlt, és… Maga sem gon­dol­ta vol­na, hogy ennyi ere­je van. Nyög­ve fel­emel­te Tö­rött Agyart.

A har­cos vele együtt be­csú­szott a men­tő­ka­bin­ba.

No­gu­chi ar­cá­ról csor­gott a ve­rí­ték. Újra meg­rán­tot­ta Tö­rött Agyar tes­tét. A lába még min­dig az ajtó kö­ze­lé­ben volt.

„Nincs idő, nincs idő…”

No­gu­chi be­le­zu­hant a ve­zér­lő­pult előt­ti ülés­be, és két­ség­be­eset­ten ke­res­gél­ni kezd­te a meg­fe­le­lő gom­bot. A háta mö­gött a szörny­ki­rály­nő fáj­dal­ma­san, dü­hö­sen böm­bölt.

Tö­rött Agyar fel­nyö­gött, és No­gu­chi felé gör­dült.

No­gu­chi meg­ta­lál­ta a gom­bot. Az orra előtt volt – annyi­ra félt, hogy elő­ször nem is lát­ta.

Va­la­mi meg­moz­dult mö­göt­te. A ri­kol­tás for­ró, bű­zös le­ve­gőt fújt a há­tá­ba.

No­gu­chi fé­lig meg­for­dult, és a gomb­ra tet­te az egyik ke­zét…

* * *

A ki­rály­nő kö­zel volt, a feje a men­tő­ka­bin­ban; ha­tal­mas kar­ma egy­re kö­ze­lebb len­dült… és be­le­mé­lyedt a har­cos vál­lá­ba.

Tö­rött Agyar fel­or­dí­tott.

No­gu­chi rá­csa­pott az aj­tó­zá­ró gomb­ra.

A vas­tag fém­aj­tó be­csu­kó­dott. A ki­rály­nő vi­csor­gó feje mint­ha még kö­ze­lebb ke­rült vol­na No­gu­chi­hoz, de…

De a le­zu­ha­nó zsi­li­paj­tó össze­rop­pan­tot­ta a szörny re­la­tí­ve vé­kony nya­kát; a fém­tömb le­fe­jez­te a ki­rály­nőt. Le­met­szett keze azon­ban még min­dig a moz­du­lat­lan har­cos vál­lá­ba mé­lyedt.

No­gu­chi meg­nyom­ta a kö­vet­ke­ző gom­bot.

A ka­bin el­sza­kadt a ha­jó­tól, és fel­röp­pent.

* * *

A fáj­da­lom iszo­nya­tos volt, de Da­chan­de tűr­te. Egy pil­la­na­tig nem ér­tet­te, mit tör­tént. Va­la­mi… Da’dtou-di ért vol­na vissza? Meg­öl­te a ki­rály­nőt?

Da­chan­de egy idő­re fur­csán könnyű­nek érez­te ma­gát.

„Re­pült.”

Az­tán fel­emel­ke­dett a pad­ló, és a tes­té­nek csa­pó­dott. Újabb fáj­da­lom­hul­lám. A vissza­té­rő gra­vi­tá­ció több fáj­dal­mat zú­dí­tott rá, mint amennyit éle­te so­rán össze­sen ér­zett. Meg­se­be­sült. Ko­moly se­bet ka­pott.

Fel­kö­hö­gött. Me­leg fo­lya­dék csor­gott le a tor­kán, de még min­dig szá­raz­nak érez­te. Fö­löt­te meg­moz­dult egy ár­nyék. Va­la­mi meg­emel­te, és maga után húz­ta. Fel­nyö­gött a fáj­da­lom­tól, de kép­te­len volt til­ta­koz­ni. A le­ve­gő meg­va­kí­tot­ta. Kí­vül ke­rült.

Las­san ki­nyi­tot­ta a sze­me­it, és a fö­löt­te le­be­gő arc­ra fó­ku­szál­ta a te­kin­te­tét.

„Da’dtou-di!”

Büsz­ke volt. Az asszony élet­ben ma­radt, és se­gí­tett neki.

Da­chan­de be­szél­ni kez­dett, és újra kö­hö­gött. Még több fáj­da­lom…

A kar­já­ra erő­sí­tett hang­rög­zí­tő után nyúlt, de az uj­jai va­la­hogy túl me­re­vek vol­tak.

Da’dtou-di az övé alá tet­te tö­ré­keny ke­zét, és se­gí­tett meg­moz­dí­ta­ni.

* * *

No­gu­chi tor­ka ki­szá­radt. A mel­lé­ben mint­ha egy ne­héz, fáj­dal­mas kő lett vol­na. A har­cost sá­padt vér bo­rí­tot­ta, a lég­zé­se le­las­sult, és ne­héz­kes­sé vál­to­zott. Tö­rött Agyar hal­dok­lott.

Pe­dig meg­csi­nál­ták. A ka­bin va­la­hol a ke­le­ti si­va­tag­ban ért föl­det, tá­vol Pros­pe­rity Well­stől. Sze­ren­csé­jük volt: az ej­tő­er­nyő idő­ben ki­nyílt. De…

Tö­rött Agyar a csuk­ló­ja felé emel­te resz­ke­tő ke­zét, de lát­szott raj­ta, alig bír­ja moz­gat­ni. No­gu­chi se­gí­tett neki.

A har­cos meg­érin­tet­te a hang­rög­zí­tő egy­sé­get. No­gu­chi sze­mé­be könnyek to­lul­tak, ami­kor a szer­ke­zet­ből fel­csen­dült a sa­ját hang­ja.

– Védd az erő­döt. Ha vé­gez­tem, vissza­jö­vök.

Tö­rött Agyar meg­mar­kol­ta a vál­lá­ba mé­lye­dő kar­mos man­csot.

– Tarts ki – mond­ta No­gu­chi. – Nem­so­ká­ra meg­ér­ke­zik a se­gít­ség. A te­le­pe­sek ide­jön­nek, és… – El­csuk­lott a hang­ja, de vé­gül si­ke­rült ki­nyög­nie azt, ami a har­cos szá­má­ra a leg­fon­to­sabb le­he­tett. – Meg­csi­nál­tuk. Meg­öl­tük a dö­gö­ket. Meg a ki­rály­nőt is. Ket­ten csi­nál­tuk. Mi ket­ten. – Te­he­tet­le­nül fel­emel­te a ke­zét.

Tö­rött Agyar ki­tép­te a vál­lá­ból a ki­rály­nő man­csát, és rá­né­zett. No­gu­chi rá­mu­ta­tott a kar­mos kéz­re, bó­lin­tott, és el­húz­ta a ke­zét a nya­ka előtt.

A har­cos meg­ér­tet­te. No­gu­chi biz­tos volt ben­ne, hogy fel­fog­ta a dol­got, mert bó­lin­tott. Az­tán meg­mar­kol­ta a ki­rály­nő egyik hosszú uj­ját, le­tör­te. Fel­nyö­gött az erő­fe­szí­tés­től. Az ujj­ból szi­sze­gő sa­vas vér csor­dult.

Tö­rött Agyar az ar­cán levő jel­re, a sze­mei kö­zöt­ti seb­hely­re mu­ta­tott, No­gu­chi­ra bö­kött, majd újra a jel­re. No­gu­chi bó­lin­tott, és kö­ze­lebb ha­jolt.

* * *

Da’dtou-dit be kel­lett avat­ni. Mi­vel ő volt a Ve­zér, ezt neki kel­lett meg­ten­nie.

Da­chan­de le­tép­te a ki­rály­nő egyik uj­ját. Min­den moz­du­la­tot fáj­da­lom kí­sért; fájt min­den lé­leg­zet­vé­tel, fájt az élet, de ez fon­tos do­log volt. Szá­má­ra már nem ma­radt más, mint a di­cső­ség.

Da’dtou-di kö­ze­lebb ha­jolt hoz­zá, és le­huny­ta a sze­me­it. Va­la­mi ned­ves­ség hul­lott Da­chan­de ar­cá­ra, de nem tö­rő­dött vele. El­ér­ke­zett az idő.

A har­cos egyik kar­mát a sa­vas vér­be már­tot­ta, majd a ka­rom­ra kö­pött. A sa­ját vére össze­ke­ve­re­dett a sa­vas test­nedv­vel. Ez is ré­sze volt a szer­tar­tás­nak. Az ő vére rész­ben sem­le­ge­sí­tet­te a Ke­mény Húsú le­vé­nek ha­tá­sát. Da­chan­de óva­to­san elő­re­nyúlt, és a sá­padt bőr­be, az asszony két sze­me közé, a hom­lok­ra raj­zol­ta a sa­ját je­lét. Si­ke­rült meg­fé­kez­nie a keze re­me­gé­sét. A jel hi­bát­lan lett.

Az asszony fel­szisszent a fáj­da­lom­tól, de nem moz­dult el. Bá­tor volt. Kis Tőr. Se­gí­tett neki, és együtt meg­öl­ték a ki­rály­nőt. Min­den va­dász büsz­kén ten­ne egy ilyen tró­fe­át a Fe­ke­te Har­cos lá­bai elé.

Da­chan­de fá­rad­tan le­eresz­tet­te a ke­zét. A hang­rög­zí­tő újra meg­szó­lalt. Va­la­mi régi ’mber be­szé­det ját­szott vissza. Már ez sem szá­mí­tott; Da­chan­de rég­óta ké­szült arra a pil­la­nat­ra, ami most el­ér­ke­zett. Nem el­len­ke­zett.

Sze­ret­te vol­na, ha be­szé­li az asszony nyel­vét, ha meg­ta­nít­hat­ja arra, amit tud – légy bá­tor, har­colj jól, tisz­teld a ve­zé­red. Ám Kis Tőr en­nek a ja­va­ré­szét már tud­ta, a töb­bit pe­dig idő­vel biz­tos meg­ta­nul­ja. Most már be­ava­tott volt – va­la­hogy meg kell ta­nul­nia min­dent. Igaz, csak rö­vid ide­ig vol­tak együtt, de még­is jól meg­is­mer­te.

Da’dtou-di volt mind kö­zül a leg­jobb ta­nít­vá­nya.

* * *

Tö­rött Agyar még meg sem érin­tet­te, ami­kor el­ered­tek a könnyei. Sze­ret­te vol­na meg­tö­röl­ni a sze­mét, de in­kább le­huny­ta. A hal­dok­ló har­cos arra ké­szült, hogy rá­te­gye a je­lét; No­gu­chi meg­ér­tet­te, hogy Tö­rött Agyar mit akar. Elő­re­ha­jolt.

A fáj­da­lom ége­tő volt, de nem tar­tott so­ká­ig. Az or­rán vé­gig­folyt egy zöld vér­csepp.

Tö­rött Agyar le­eresz­tet­te a ke­zét. No­gu­chi újra a sa­ját hang­ját hal­lot­ta a hang­rög­zí­tő­ből.

– Em­lé­kez­ni fo­gok ma­gá­ra.

No­gu­chi le­haj­tot­ta a fe­jét, és zo­kog­ni kez­dett; hosszú ide­je ezek vol­tak az első va­ló­di könnyei.

Mö­göt­tük fény je­lent meg az égen. Egy fény­gömb át­tört a Ryushi nap­fé­nyes egén, és egye­ne­sen Pros­pe­rity Wells felé tar­tott.

No­gu­chi hát­ra­for­dult. A rob­ba­nás vé­gig­dör­gött a si­va­ta­gon. A le­ve­gő hir­te­len össze­sű­rű­sö­dött. Tü­zes lég­ör­vény hul­lám­zott el a fe­jük fö­lött.

Ami­kor a ro­baj el­né­mult, a vá­ros­nak nyo­ma sem volt. Ennyi volt az egész. No­gu­chi a har­cos felé for­dult, a ke­ze­i­be te­met­te az ar­cát, és las­san him­bá­lóz­ni kez­dett.

Da­chan­de már nem lé­leg­zett. Meg­halt, ahogy a vá­ros is.