22.

No­gu­chi döb­ben­ten fi­gyel­te a két óri­á­si har­cos küz­del­mét. A tö­rött agya­rú „be­teg” kép­zet­tebb volt, és könnye­dén győ­zött.

Mil­li­ó­nyi gon­do­lat­fosz­lány szá­gul­dott át No­gu­chi agyán. A be­teg há­lás volt, a má­sik a gyil­ko­sok közé tar­to­zott. A tö­rött agya­rú jobb volt, idő­sebb, és ta­lán oko­sabb is – a dok­tor vi­szont örült, hogy sza­ba­don eresz­tet­te…

Mi­ri­am pár mé­ter tá­vol­ság­ból fi­gyel­te a vi­a­dalt. Szót­la­nul állt, és csak bá­mult.

No­gu­chi lö­vés­re ké­szen tar­tott pisz­tollyal elő­re­fu­tott, és meg­mar­kol­ta a dok­tor­nő kar­ját.

– Jöj­jön!

A ször­nyek csak pü­föl­jék egy­mást nyu­god­tan – ne­kik vi­szont dol­guk volt.

No­gu­chi és Mi­ri­am át­bújt a be­sza­kí­tott fal re­pe­dé­sén. Át­fu­tot­tak az ud­va­ron. No­gu­chi a fő ga­rázs felé, ke­le­ti irány­ba for­dult. A me­di­kai köz­pont az is­tál­lók kö­ze­lé­ben volt, de a ter­ve vég­hez­vi­te­lé­hez No­gu­chi­nak szük­sé­ge volt egy jár­mű­re. Mi­vel a ro­bo­gó­ja to­tál­ká­ros lett, egy má­si­kat kel­lett ke­res­nie. Tud­ta, a ga­rázs­ban van még egy pár ro­bo­gó…

„Csak­hogy Mi­ri­am nem tud re­pül­ni, egy ilyen jár­gány meg csak egyet­len em­bert bír el.”

No­gu­chi a leg­szí­ve­seb­ben üvöl­tött vol­na. A franc­ba, a franc­ba, a franc­ba!

Már-már pá­nik­ba esett, ami­kor eszé­be ju­tott a ’kop­ter.

A ’kop­ter!

Még gyor­sab­ban fu­tott.

Mi­ri­am csak ne­he­zen tu­dott lé­pést tar­ta­ni vele; az egyik lába még min­dig vér­zett. Az ud­var­ra sűrű sö­tét­ség bo­rult. Az épü­le­tek­re sze­relt lám­pák több­sé­ge tönk­re­ment, az épen ma­rad­tak fé­nye pe­dig csak arra volt jó, hogy meg­sza­po­rít­sa az ár­nyé­ko­kat. Sze­líd szel­lő ke­re­ke­dett – for­ró volt és bű­zös. Ha­lá­los, hul­la­sza­gú szél.

Előt­tük és mö­göt­tük ri­kol­to­zó ár­nyak moz­dul­tak. Alig le­he­tett lát­ni va­la­mit. No­gu­chi úgy vél­te, a két ide­gen faj tag­jai har­col­nak az épü­le­tek kö­zött.

„Ta­lán ész­re sem vesz­nek majd min­ket…”

Az egyik ár­nyék­ból egy óri­á­si, fe­ke­te ro­var ug­rott elé­jük tá­ma­dás­ra emelt ka­rok­kal.

Mi­ri­am fel­si­kol­tott.

No­gu­chi cél­zott, és két­szer lőtt. Az első lö­vés túl ma­gas­ra si­ke­rült. A má­so­dik fel­tép­te a ro­var tor­kát. Vér fröccsent.

A fo­lya­dék egy csepp­je No­gu­chi pár­ná­zott ove­rall­já­nak kar­já­ra hul­lott, sis­te­reg­ve át­rág­ta ma­gát az anya­gon, és meg­éget­te a nő bő­rét. „Sav. Va­la­mi­lyen sav…”

A maró fo­lya­dék mé­lyen a hú­sá­ba égett. Ahogy to­vább ro­han­tak a ga­rázs felé, No­gu­chi érez­te, hogy az ove­rall bel­se­jét a sa­ját vére áz­tat­ja. Meg­pró­bált meg­fe­led­kez­ni a fáj­da­lom­ról; már majd­nem el­ér­ték a cél­ju­kat.

Ami­kor a ga­rázs­hoz ér­tek, Mi­ri­am már csak bi­ceg­ve tu­dott ha­lad­ni. No­gu­chi maga után húz­ta az épü­let vé­gé­be. A ’kop­tert ál­ta­lá­ban a me­di­kai köz­pont­ban tar­tot­ták, az egyik heli-pa­don állt – vész­hely­zet ese­tén az or­vo­sok hasz­nál­ták –, de No­gu­chi­nak eszé­be ju­tott, hogy a fegy­ver­be­gyűj­tő kör­út után egy ki­sebb ja­ví­tást kel­lett el­vé­gez­ni raj­ta.

„Re­mé­lem, nem mo­tor­hi­bá­ról volt szó…”

Ahogy be­for­dul­tak a sar­kon, No­gu­chi éles, uga­tó han­gon fel­ne­ve­tett. A ’kop­ter pon­to­san ott volt, ahol gon­dol­ta. Óva­to­san kö­rül­né­zett, de az ud­var tisz­tá­nak tűnt.

Mi­ri­am No­gu­chi mögé bo­tor­kált, és össze­ro­gyott.

– Ó, a franc­ba, nem tu­dok fel­áll­ni, saj­ná­lom, Ke­sar, ne ha­ra­gudj, kép­te­len va­gyok… – A dok­tor­nő meg­pró­bál­ta tar­ta­ni ma­gát, de kö­zel állt az ideg­össze­rop­pa­nás­hoz. Az arca ho­mok­szí­nű­vé vált, a sze­mei ki­dül­led­tek.

No­gu­chi talp­ra ál­lí­tot­ta Mi­ri­a­mot, és a ’kop­ter felé rán­ci­gál­ta.

– Sem­mi baj, Mi­ri­am, min­den rend­ben lesz. Oké? – Re­mél­te, hogy vi­gasz­ta­ló a hang­ja. – Min­den rend­be fog jön­ni. Oké?

El­ér­ték a ’kop­tert. No­gu­chi ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és be­ta­szi­gál­ta Mi­ri­a­mot.

– Ne fél­jen, ki­ju­tunk in­nen. Oké? Majd se­gí­tek irá­nyí­ta­ni a gé­pet, csak mond­ja meg, hogy mit csi­nál­jak, és min­den rend­ben lesz.

A sza­vai mint­ha vég­re át­ha­tol­tak vol­na a dok­tor­nő hisz­té­ri­á­ján. Ro­ven fel­emel­te könny­áz­tat­ta ar­cát, és tág­ra nyílt sze­mek­kel No­gu­chi­ra né­zett.

– Min­dig Ke­sar re­pült. Nem tu­dom, hogy kell!

* * *

Da­chan­de nem akart túl sok időt Ti­chin­dé­re pa­za­rol­ni, pe­dig úgy érez­te, ez az idi­ó­ta las­sú ha­lált ér­de­mel­ne. Meg kel­lett ta­lál­nia a töb­bi ya­ut­ját – ha egy­ál­ta­lán élet­ben ma­radt kö­zü­lük va­la­ki. Meg kel­lett tud­nia, mi fo­lyik kö­rü­löt­te, és ho­gyan ke­rült ilyen hely­zet­be. Olyan ér­zé­se volt, hogy nem sok jó tör­tén­he­tett.

Ti­chin­de újra össze­ro­gyott. Fürt­je­it ra­ga­cso­sak vol­tak a „th­wei”-jé­től, két agya­ra le­tört, a cson­kok be­süp­ped­tek a bő­ré­be. Már nem akart har­col­ni; már me­ne­kül­ni pró­bált.

A Ve­zért még job­ban fel­bő­szí­tet­te a ya­ut­ja lát­vá­nya, aki las­san, erőt­le­nül meg­pró­bált el­kúsz­ni elő­le. A „kwei”-nek ál­lat­ként kell meg­dö­göl­nie; az éle­te nem ér­het vé­get úgy, mint egy har­co­sé.

Da­chan­de nem várt to­vább. Fel­kap­ta a pad­ló­ról Ti­chin­de lán­dzsá­ját, a feje fölé emel­te, és a he­gyé­vel cél­ba vet­te a ta­nonc ge­rin­cé­nek fel­ső vé­gét.

Le­csa­pott.

„Shii­ink!”

Da­chan­de ki­rán­tot­ta a vé­res seb­ből a fegy­vert, és a te­tem­re kö­pött. A Ve­zér le­rán­gat­ta a „kwei” pán­cél­ja­it, el­szed­te a fegy­ve­re­it, és min­dent ma­gá­ra vett. A kö­tést a mel­lén hagy­ta. Egy kis fáj­dal­mat ér­zett, de bí­zott ben­ne, hogy az öl­tö­zék majd össze­fog­ja tö­rött csont­ja­it. Egy má­sod­perc­nyi ha­bo­zás után le­húz­ta Ti­chin­de mel­lé­ről a hang­rög­zí­tő egy­sé­get is; ta­lán ké­sőbb még hasz­nát ve­he­ti.

Da­chan­de úgy érez­te, mint­ha tűz lo­bog­na a vé­ré­ben – igaz­sá­got akart szol­gál­tat­ni. Fel­fegy­ver­kez­ve, harc­ra ké­szen ki­lé­pett az éj­sza­ká­ba, hogy meg­ke­res­se a töb­bi ta­nít­vá­nyát. El­kép­zel­he­tő volt ugyan, hogy Ti­chin­de egye­dül in­dult el, de Da­chan­de ezt még­sem tar­tot­ta va­ló­szí­nű­nek. A ta­nonc­ok nem szok­tak ma­gá­nyo­san va­dász­ni.

Ha az if­jak tény­leg itt van­nak, a ’mbe­rek tá­bo­rá­ban, és va­ló­ban el­kezd­ték a va­dá­sza­tot – nos, ak­kor sem­mi sem ál­lít­hat­ja meg a mes­tert, hogy meg­ta­nít­son ne­kik va­la­mit.

* * *

– Mi­cso­da? Ro­ven bó­lin­tott.

– Ke­sar meg akart ta­ní­ta­ni rá, de…

No­gu­chi meg sem hal­lot­ta a nő men­te­ge­tő­zé­sét.

„Oké, nem tud­ja meg­csi­nál­ni, szó­val rá­csesz­tünk…”

Vé­gig­né­zett a ’kop­ter kon­zo­lán el­he­lye­zett több tu­cat­nyi kap­cso­lón és nyo­mó­gom­bon. Az egyik alatt a FŐ­KAP­CSO­LÓ fel­irat volt. No­gu­chi el­kat­tin­tot­ta.

A ’kop­ter mo­tor­ja du­ru­zsol­va élet­re kelt.

No­gu­chi a kom­szet­jé­re csa­pott.

– Itt No­gu­chi. A ’kop­ter­ben va­gyok… – Gyors pil­lan­tást ve­tett a mű­szer­fal­ra. – Az egyes ’kop­ter­ben. To­rony, hall va­la­ki?

Sta­ti­kus szi­sze­gés, az­tán fel­reccsent We­a­ver hang­ja.

– Vé­tel! Mi tör­tént?

– A ga­rázs­ban va­gyok. Mi­ri­am Ro­ven is ve­lem van, de egyi­künk sem ért a ’kop­ter irá­nyí­tá­sá­hoz. Szük­sé­günk len­ne némi se­gít­ség­re.

We­a­ver hang­ja nyu­godt volt.

– Oké, ért­jük, mi­ről van szó. Kat­tint­sa fel a FŐ­KAP­CSO­LÓ fel­ira­tú kap­cso­lót.

– Már meg­tet­tem.

– Lát­ja a gom­bot, amin a KOMP fel­irat van? Nyom­ja meg. No­gu­chi meg­ke­res­te a a gom­bot, és meg­nyom­ta. Fel­vil­lant egy kis mo­ni­tor, és meg­je­lent raj­ta né­hány kér­dés. No­gu­chi és Ro­ven fel­só­haj­tott.

– Oké, ha­la­dunk – mond­ta No­gu­chi hal­kan.

– Da­vid, gye­re át ide. – We­a­ver hang­ja most mint­ha tá­vo­labb­ról ér­ke­zett vol­na, de az­tán újra a kom­mu­ni­ká­to­ra fölé ha­jolt. – Ide­hív­tam Span­nert. Majd ő el­in­dít­ja ma­gu­kat. Rend­ben?

– Re­mek. Oda­át mi a hely­zet? – No­gu­chi meg­érin­tet­te a kar­ját. Az arca össze­rán­dult a fáj­da­lom­tól, de a sebe már nem vér­zett annyi­ra, mint ko­ráb­ban.

– Már vár­tuk, hogy meg­ad­ja a je­let. Min­dent le­zár­tunk, leg­alább­is egye­lő­re. De lát­ni kéne, mi fo­lyik a dél­nyu­ga­ti ud­va­ron! Olyan, mint­ha egy min­den­ki min­den­ki el­len há­bo­rút ját­sza­ná­nak…

– Ak­kor most ve­gye úgy, hogy meg­ad­tam a je­let. Vár­ják meg, míg fel­szál­lunk, az­tán kezd­je­nek hoz­zá. Sok sze­ren­csét!

– Vet­tem, fő­nök!

Rö­vid csend tá­madt. No­gu­chi iz­ga­tot­tan vár­ta, hogy Span­ner vég­re meg­ér­kez­zen. A kom­szet­jét bab­rál­ta. Már na­gyon sze­re­tett vol­na el­tűn­ni a kör­nyék­ről. Meg­for­dult, hogy Mi­ri­am­ra néz­zen, és…

A ’kop­ter ele­jé­re egy sö­tét alak ve­tő­dött. Egy szörny-ro­var! A fo­ga­i­ról nyál­ka csor­gott; egyik kar­mát át­döf­te a szél­vé­dő­üve­gen.

* * *

Scott és Tom hosszú ide­ig hall­ga­tott. A kin­ti lö­vé­sek és ha­lál­si­ko­lyok hal­la­tán úgy gon­dol­ták, job­ban te­szik, ha meg se moc­can­nak. A ször­nyek mind oda­kint vol­tak – a két fér­fi ab­ban bí­zott, ha elég hosszú ide­ig vár­nak, a dö­gök ta­lán fel­fal­ják egy­mást, vagy egy­sze­rű­en csak odább­áll­nak.

Scott úgy okos­ko­dott, hogy a te­lep dél­nyu­ga­ti ré­szén le­het­nek, a két üre­sen álló is­tál­ló egyi­ké­ben. Hat má­sik épít­mény tele volt böm­bö­lő rhynt­hek­kel; az ál­la­tok üvöl­tö­zé­se össze­ke­ve­re­dett az ide­gen lé­nyek ri­kol­to­zá­sa­i­val.

„Har­mó­nia á la Po­kol.”

– Kez­dem azt hin­ni, hogy a ha­jón na­gyobb biz­ton­ság­ban vol­tunk – sut­tog­ta Tom.

– Igen. Per­sze. A pók há­ló­já­ban csü­csül­tünk, és vár­tuk a va­cso­rát. Az ő va­cso­rá­ju­kat.

Scott rés­nyi­re ki­nyi­tot­ta a ka­put, hogy ész­re­ve­gyék, ha va­la­ki eset­leg fe­lé­jük tart, ám ed­dig sen­kit sem lát­tak. Leg­alább­is em­be­re­ket nem.

Oda­kint kü­lö­nös hu­ma­no­id lé­nyek csa­tá­roz­tak a bi­zarr ál­la­tok­kal, ame­lyek el­fog­lal­ták a ha­jót. Ah­hoz már túl sö­tét volt, hogy ki le­hes­sen ven­ni a rész­le­te­ket, de a hely­zet egy­ér­tel­mű volt: a te­lep­nek ezen a ré­szén egy ki­ba­szott há­bo­rú dúlt. Scott és Tom nem tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy ki, ki­vel, mit csi­nál, és hogy mi­ért. Iszo­nyat volt az egész.

Scott fá­radt volt, és sza­rul érez­te ma­gát. Úgy érez­te, már na­pok óta az is­tál­ló­ban ku­po­rog­nak. Sze­re­tett vol­na le­zu­ha­nyoz­ni, be­vág­ni egy stea­ket meg pár sört; egy puha ágy­ra vá­gyott. Per­sze in­kább úgy dön­tött, hogy le­mond mind­er­ről, és egye­lő­re nem moz­dul ki a bú­vó­he­lyé­ről, még­is jó volt el­ját­sza­doz­ni a gon­do­lat­tal. Leg­alább ad­dig sem kel­lett a va­ló­ság­gal tö­rőd­nie. A va­ló­ság­gal, ami leg­in­kább a Vég­íté­let­hez ha­son­lí­tott. Egy­sze­rű­en hi­he­tet­len volt az egész.

Tom hal­kan fel­nyö­gött, és le­ült a mocs­kos pad­ló­ra. Rosszul érez­te ma­gát; már leg­alább egy órá­ja kö­hé­cselt és resz­ke­tett. Meg­pró­bált ural­kod­ni ma­gán, de az arca el­árul­ta, hogy szen­ved. Scott ag­gód­va a ba­rát­já­ra né­zett, majd újra a vé­res csa­tá­ra bá­mult.

Va­la­mi fül­si­ke­tí­tő han­gon fel­vi­sí­tott, de egy má­sik va­la­mi el­hall­gat­tat­ta.

– Tarts ki, Tommy! – sut­tog­ta Scott. – Meg­ússzuk! „Per­sze. Ha szár­nya­kat nö­vesz­tünk, és vissza­re­pü­lünk a Föld­re.”

* * *

No­gu­chi min­den ere­jét össze­szed­ve elő­re­rú­gott. A dög alig moz­dult el, de ez is elég­nek lát­szott. Ta­lán…

No­gu­chi gyors egy­más­után­ban négy­szer meg­rán­tot­ta a ra­vaszt. Az ál­lat feje szét­rob­bant; a csonk­ból ha­lá­los vér­eső fröccsent a ’kop­ter szél­vé­dő­jé­re és mű­szer­fa­lá­ra. A fegy­ver dör­re­né­sei kis hí­ján meg­sü­ke­tí­tet­ték a nőt. A ple­xi füs­töl­ni kez­dett, a szűk fül­ke meg­telt csí­pős, maró bűz­zel.

No­gu­chi kör­be­né­zett. Egye­lő­re sem­mi más nem kö­ze­le­dett fe­lé­jük.

– Jól van?

Ro­ven fel­emel­te egyik resz­ke­tő ke­zét, és bó­lin­tott. No­gu­chi mély lé­leg­ze­tet vett, és be­csa­tol­ta ma­gát az ülés­be.

– Kös­se be ma­gát, Mi­ri­am.

No­gu­chi ki­ej­tet­te a fegy­ver­ből az üres tá­rat, a he­lyé­re kat­tin­tott egy újat, majd le­né­zett a kon­zol­ra, és mély lé­leg­ze­tet vett. – Kezd­jünk hoz­zá, Span­ner. Mit csi­nál­jak?

A ’kop­ter rán­ga­tóz­va fel­emel­ke­dett, de No­gu­chi­nak vé­gül si­ke­rült dél felé, a komp­le­xum irá­nyá­ba for­dí­ta­nia. Mi­ri­am még min­dig nem tud­ta, hogy a ja­pán nő mit ter­vez, de örült, hogy vég­re el­sza­kad­tak a ta­laj­tól.

Mi­ri­am óva­to­san meg­ta­po­gat­ta se­be­sült lá­bát, és hu­nyo­rog­ni kez­dett. A seb ko­moly volt. Min­den egyes má­sod­perc­cel gyen­gébb­nek érez­te ma­gát, és egy­re job­ban szé­dült. Ren­ge­teg vért vesz­tett. Ta­lán túl so­kat…

Mi­ri­am a dzse­ki­jé­ből le­sza­kí­tott da­rab­ból nyo­mó­kö­tést ké­szí­tett, majd hal­kan imád­koz­ni kez­dett, hogy újra, és le­he­tő­leg ha­ma­ro­san együtt le­gye­nek Ke­sar­ral.

* * *

Da­chan­de vé­gig­fu­tott a ’mbe­rek fur­csa rend­szer­ben el­ren­de­zett épít­mé­nyei kö­zött. A csa­ta­zaj felé tar­tott. Az egész tes­te fájt, leg­alább két bor­dá­ja tö­rött volt, de most nem tö­rőd­he­tett ilyes­mi­vel.

A ta­lajt a szét­rom­bolt épü­le­tek­ből szét­szó­ró­dott tör­me­lék bo­rí­tot­ta. Da­chan­de át­ug­rott egy el­hul­lott here le­té­pett tor­zó­ja fö­lött; a dög test­ned­ve szi­szeg­ve be­le­éget­te ma­gát a föld­be.

Da­chan­de bal­ról láng­ve­tők­től szár­ma­zó rob­ba­ná­so­kat és ki­ál­tá­so­kat hal­lott. Né­mán át­ko­zód­va a hang irá­nyá­ba for­dult, és fel­gyor­sí­tott.

A „s’yuit-dé”-k! ’mbe­rek­re va­dász­tak, még­hoz­zá min­den irá­nyí­tás és fel­ügye­let nél­kül! Már az is elég nagy baj volt, hogy meg­szeg­ték a tör­vényt, de a leg­sú­lyo­sabb hi­bá­juk még­is az volt, hogy sem­mi­fé­le stra­té­gi­át és tak­ti­kát nem al­kal­maz­tak.

A má­sik két Be­ava­tott va­ló­szí­nű­leg meg­halt, hi­szen ha még él­né­nek, nem en­ged­ték vol­na meg ezt az őrült­sé­get. A ya­ut­ják még kép­zet­le­nek, a dö­gök szá­má­ra nem je­lent­het­nek ko­moly aka­dályt. A fegy­ve­res ’mbe­rek pe­dig ta­lán még a he­rék­nél is rosszab­bak.

Da­chan­de előtt hir­te­len meg­je­lent a Ke­mény Hú­sú­ak egy ki­sebb hor­dá­ja. Egy­sze­rű­en elő­ug­rot­tak az ár­nyak kö­zül, és a va­dász­ra üvöl­töt­tek. Da­chan­de meg­moz­dí­tot­ta a láng­ve­tő­jét. Si­et­nie kel­lett; most nem volt ide­je ki­él­vez­ni a csa­ta gyö­nyö­rű­sé­ge­it. Né­gyen vol­tak, és kö­rül­vet­ték. Az első csat­to­gó fo­gak­kal elő­re­len­dült. Ha­tal­mas­ra tá­tot­ta kül­ső áll­kap­csa­it, és a bel­ső, rú­don moz­gó, ki­sebb fog­so­rai is szét­nyíl­tak.

Da­chan­de szét­lőt­te. A lö­ve­dék tom­pa puf­fa­nás­sal apró, vé­res ca­fa­tok­ra rob­ban­tot­ta a dög tes­té­nek kö­zép­ső ré­szét. Da­chan­de meg sem for­dult, úgy vé­gez­te ki a má­so­di­kat, majd a har­ma­di­kat is. Az egyi­ket le­lőt­te, majd „hiju” po­zí­ci­ó­ba he­lyez­ked­ve fel­emel­te a lán­dzsá­ját, és fel­nyár­sal­ta a má­si­kat.

Az utol­só here fel­ri­kol­tott, meg­for­dult, és el­ro­hant. Szo­kat­lan volt a vi­sel­ke­dé­se; Da­chan­de tud­ta, a dö­gök csak ak­kor tesz­nek ilyes­mit, ha a kö­zel­ben egy ki­rály­nő tar­tóz­ko­dik. Per­sze itt nem le­he­tett ki­rály­nő, ám a lény­ben ben­ne volt az ösz­tön, hogy fi­gyel­mez­tet­nie kell a ve­szély­re a bolyt.

Da­chan­de még job­ban fel­gyor­sí­tott. Ta­lán né­hány ta­nít­vá­nya még hely­re­hoz­hat­ja a hi­bá­ját. Ha pe­dig va­la­mi­lyen ok­nál fog­va még­sem te­szik meg, kény­te­len lesz vé­gez­ni ve­lük. Ezen a boly­gón nya­kig me­rül­tek a trá­gyá­ba, és a bűz már szin­te el­vi­sel­he­tet­len volt.

* * *

Roth a töb­bi­ek­kel együtt élel­met és vi­zet pa­kolt az AJ-kbe. Ha sze­ren­csé­jük lesz, egy nap múl­va vissza­tér­het­nek, de még­is majd­nem min­dent el kel­lett vin­ni­ük. A far­me­rek több­sé­ge már el­fog­lal­ta a he­lyét, és ké­szen állt – még egy utol­só el­len­őr­zés, és már in­dul­hat­nak is.

We­a­ver pár szó­val el­ma­gya­ráz­ta No­gu­chi ter­vét. A do­log elég rá­zós­nak tűnt, de jó esély volt rá, hogy be­vá­lik. Csak pá­ran til­ta­koz­tak el­le­ne – ter­mé­sze­te­sen most is Ack­land volt a leg­han­go­sabb mind kö­zött –, ám We­a­ver pár jól meg­vá­lasz­tott szó­val el­hall­gat­tat­ta őket. (Roth­nak az kü­lö­nö­sen tet­szett, ami­kor ki­je­len­tet­te, hogy „vagy kü­lön­ben szét­rúg­juk a szét­cse­szett seg­ge­te­ket”.)

Mi­köz­ben We­a­ver az utol­só pár em­bert is be­irá­nyí­tot­ta va­la­me­lyik AJ-be vagy ra­ko­dó­gép­be, Roth a ke­le­ti zsi­lip előtt őr­kö­dött. A leg­na­gyobb jár­gány­ban – nem­rég ez­zel hord­ták a vé­dő­fal­hoz a pa­ne­le­ket – har­minc­hét em­ber fért el. Az adó-vevő ké­szü­lé­kek több­sé­gét is fel­pa­kol­ták – a terv sze­rint a si­va­tag­ból kel­lett foly­tat­ni­uk a CDS je­lek su­gár­zá­sát.

Ha el­jut­nak ad­dig.

A gye­re­kek sír­tak, Cre­ep hal­kan nyü­szí­tett. Roth meg­ér­tet­te a jel­zé­sét: a ku­tya azt sze­ret­te vol­na „el­mon­da­ni”, hogy oda­kint túl nagy a for­ró­ság. Roth bó­lin­tott; eszé­be ju­tott a gye­rek­ko­ra, Dél-Te­xas, ahol fel­nőtt, meg az ot­ta­ni vi­ha­rok. A per­zse­lő nyá­ri le­ve­gő még for­rób­bá vált, ami­kor a fel­hők össze­sű­rű­söd­tek. Ak­ko­ri­ban, gye­rek­ként mo­hón vár­ta az első eső­csep­pe­ket. Volt va­la­mi a le­ve­gő­ben, ami az éji kar­ne­vá­lok­ra em­lé­kez­tet­te, bár ő maga sem tud­ta, hogy pon­to­san mi­ért. Az­tán el­eredt az eső; kö­vér, me­leg csep­pek­ben hul­lott, és…

We­a­ver sza­kí­tot­ta fél­be a me­ren­gé­sét.

– Ké­szen va­gyunk.

Roth bó­lin­tott, és füttyen­tett Cre­ep­nek, hogy ugor­jon fel a ro­bo­gó­ra. Cat­hie Har­ri­son egyik AJ-ján volt; az egyik gye­rek­re vi­gyá­zott. A terv sze­rint ne­kik ké­sőbb kel­lett fel­száll­ni­uk.

Hir­te­len tom­pa dör­gés ráz­ta meg a ta­lajt. A hang egy­re erő­seb­bé vált. Roth fel­ug­rott a ro­bo­gó­ra, és be­in­dí­tot­ta. A ro­baj be­le­ve­szett a ta­laj ren­gé­sé­be. Tény­leg olyan volt, mint a menny­dör­gés… Roth rá­ta­po­sott a gyor­sí­tó­pe­dál­ra, és az AJ-k, meg a von­ta­tók előtt ke­let felé in­dult.

* * *

Ami­kor a zaj kö­rül­foly­ta őket, Mi­ri­am ki­nyi­tot­ta a sze­me­it, és le­né­zett. Alat­tuk élő óce­án­ként hul­lám­zott a ta­laj. Mint­ha az egész te­lep meg­moz­dult vol­na; a ro­baj­ból csak időn­ként har­sant fel egy-egy ál­la­ti üvöl­tés.

No­gu­chi sza­ba­don eresz­tet­te a rhynt­he­ket.