14.

Ennyit az oly sok­ra tar­tott ka­ran­tén­juk­ról – mond­ta Ack­land hal­kan.

No­gu­chi be­csuk­ta a szá­ját. Mi­ri­am Ro­ven és két hely­bé­li pi­ló­ta a la­bor túl­só vé­gé­ben állt. Va­la­mi mű­szer ki­jel­ző­jét fi­gyel­ték.

Az egyik pi­ló­ta, Span­ner, hát­ra­for­dult, és el­vi­gyo­ro­dott.

– Hé, ezt néz­zék meg, mit ta­lál­tunk! – Az asz­ta­lon fek­vő lény­re mu­ta­tott.

Hi­ro­ki a test felé lé­pett, de meg­tor­pant.

– Ez… ez él?

Mi­ri­am Ro­ven fel­egye­ne­se­dett, és az asz­tal­hoz ment.

– Igen. Se­be­sült, de nem fe­nye­ge­ti köz­vet­len élet­ve­szély. Leg­alább­is nem hi­szem. Négy bor­dá­ja el­tö­rött, és sé­rü­lé­sek van­nak a hát­ré­szén. Hím­ne­mű. Eb­ben egé­szen biz­tos va­gyok.

Már No­gu­chi is lát­ta a lény fér­fi­as­sá­gá­nak egy­ér­tel­mű bi­zo­nyí­té­kát.

A lény óri­á­si volt, úgy két és fél mé­ter ma­gas le­he­tett. A tes­te hu­ma­no­id volt, de a feje in­kább egy mu­tá­ló­dott rák­ra ha­son­lí­tott. Pán­célt vi­selt; a tes­tét szé­les rhynth-bőr pán­tok szo­rí­tot­ták az asz­tal­hoz. Hosszú, kar­mos, fol­tos, hül­lő­sze­rű kar­jai vol­tak, de pik­kely­nek nyo­ma sem lát­szott raj­ta. No­gu­chi lát­ta, hogy a mell­ka­sa sze­lí­den emel­ke­dik és le­süllyed. A lény ar­cát egy maszk ta­kar­ta. Va­jon mit lé­leg­zik? – tű­nő­dött a nő.

Az első döb­be­net el­múl­tá­val meg­pró­bált vissza­em­lé­kez­ni, mit ír elő a cég sza­bály­za­ta az ide­gen lé­nyek­kel való ta­lál­ko­zás ese­té­re. Va­la­mi olyas­mi le­he­tett, hogy „A szak­ér­tő meg­ér­ke­zé­sé­ig ke­rül­je a di­rekt kon­tak­tust!”

„Le­het, hogy most meg­ír­juk a tör­té­ne­lem egy tel­je­sen új fe­je­ze­tét?”

– Egy ha­jót is ta­lál­tunk – mond­ta Span­ner. – A leg­na­gyobb ré­sze szar­rá rob­bant, de át kéne vin­nünk oda egy men­tő­csa­pa­tot.

No­gu­chi vég­re szó­hoz ju­tott.

– Van va­la­mi el­kép­ze­lés ar­ról, hogy mi le­het ez, dok­tor? Ro­ven ki­fe­je­zés­te­len te­kin­tet­tel né­zett vissza rá.

– Hmm? El­né­zést. Ma nem tu­dok va­la­mi tisz­tán gon­dol­kod­ni.

No­gu­chi bó­lin­tott.

– Ez ter­mé­sze­tes. Még min­dig ke­res­sük Ke­sart. Csak azt sze­ret­ném meg­tud­ni, hogy van-e va­la­mi­lyen kap­cso­lat az óri­ás meg a Roth ál­tal be­ho­zott osz­tá­lyoz­ha­tat­lan lé­nyek kö­zött.

A dok­tor meg­ráz­ta a fe­jét.

– En­nek a lény­nek tel­je­sen más a sejt­struk­tú­rá­ja. Nincs köz­tük sem­mi kap­cso­lat. Ez… – A szörny felé bó­lin­tott. – Ez sok­kal job­ban ha­son­lít ránk, mint azok­ra a rák­sze­rű izék­re.

Hi­ro­ki az ide­gen pán­cél­já­nak le­me­ze­i­vel be­bo­rí­tott asz­tal­hoz lé­pett. Fel­emelt egy fé­lel­me­tes­nek lát­szó pen­gék­ben vég­ző­dő, tö­rött ru­dat.

– Egy egész kis ar­ze­nál.

No­gu­chi mel­lé lé­pett, és a ke­zé­be vett egy pánt­tal el­lá­tott, sö­tét fém­da­ra­bot. Alig bír­ta meg­emel­ni. Ami­kor kö­ze­lebb­ről meg­vizs­gál­ta, úgy lát­ta, hogy va­la­mi lő­fegy­ver, ta­lán pus­ka vagy láng­szó­ró le­het. Ez is meg­sé­rült. Vissza­tet­te az asz­tal­ra, és fel­emelt egy masz­kot.

– Ilyes­mit az em­ber csak egy va­dá­szat­ra, vagy in­vá­zió so­rán visz ma­gá­val – mond­ta. – Ez a fic­kó nem bé­kés fel­fe­de­ző.

Hi­ro­ki vé­gig­húz­ta az uj­ját a fur­csa fegy­ver pánt­ján.

– Sze­rin­tem nem most elő­ször jár a Ryushin. Fo­gal­mam sincs, hogy a fegy­ver mi­ből ké­szült, de ez a pánt rhynth-bőr­ből van.

– A do­ki­nak nyo­mát sem ta­lál­tá­tok? – Ack­land a pi­ló­ták­ra né­zett.

A kar­csú nő, Ike­da fel­só­haj­tott.

– Nem. De az Iwa sza­ka­dé­kot egy ha­tal­mas, ka­nyo­nok­ból és ar­royók­ból álló la­bi­rin­tus ve­szi kö­rül. Ott az­tán könnyen el le­het té­ved­ni. Nem­so­ká­ra vissza­me­gyünk.

A töb­bi fegy­ver mel­lett egy kis pajzs­sze­rű­ség is he­vert, egy tá­nyér­mé­re­tű ko­rong, ami­be egy kü­lö­nös kül­se­jű lény raj­zát vés­ték. No­gu­chi vé­gig­húz­ta az uj­ját az el­fe­ke­te­dett fé­mes fe­lü­le­ten. A rajz egy is­me­ret­len ál­lat – vagy in­kább ro­var? – fe­jét áb­rá­zol­ta. A lény ko­po­nyá­ja hosszú­kás volt, a fo­gai he­gye­sek, és egyet­len szem­mel sem ren­del­ke­zett. No­gu­chi tű­nőd­ve si­mo­gat­ta az áb­rát. Va­la­hogy is­me­rős­nek ta­lál­ta…

„Ta­lán egy ál­mom­ban lát­tam? Sö­tét volt, és me­leg, és…”

Újra az esz­mé­let­le­nül he­ve­rő ide­gen­re né­zett, és meg­re­me­gett. Ta­lán Ro­ven doki nem egy­sze­rű­en csak el­té­vedt…

Kint­ről éles si­koly hal­lat­szott, és rög­tön utá­na egy reccse­néssze­rű zaj. No­gu­chi össze­rez­zent. Ez meg mi le­het? Hi­ro­ki­val együtt az aj­tó­hoz ug­rott; Ack­land kö­vet­te őket.

A me­di­kai köz­pont­tal szem­ben álló jel­su­gár­zó épü­let mel­lett egy ro­bo­gó he­vert. Lát­szott, hogy le­zu­hant; nem gyul­ladt ki, de a roncs olaj-sűrű, fe­ke­te füs­töt ere­ge­tett. A for­ró jár­dán, a szét­tört ro­bo­gó mel­lett egy ap­rócs­ka test he­vert. Már az ope­rá­ci­ós köz­pont­ból is ki­ro­han­tak egy pá­ran, de el­ső­ként Hi­ro­ki ért a roncs­hoz.

– Mi tör­tént? – ki­ál­tott utá­na No­gu­chi.

Hi­ro­ki le­tér­delt a bal­eset ál­do­za­ta mel­lé, és óva­to­san meg­érin­tet­te az ar­cát.

– A Shel­don fiú – mond­ta.

No­gu­chi le­né­zett a gyer­mek moz­du­lat­lan, könny­től ma­sza­tos ar­cá­ra. Össze­szo­rult a szí­ve. Olyan fi­a­tal volt még… A fiú hir­te­len ki­nyi­tot­ta a sze­me­it, és vi­sí­ta­ni kez­dett.

* * *

Bob­by si­kol­toz­va tért ma­gá­hoz. Kö­rü­löt­te min­den for­ró volt, a le­ve­gő­ben égett szag ter­jen­gett. A szü­lei…

Gyor­san fel­ült, és kö­rül­né­zett. Pros­pe­rity Wellsben volt, kö­rü­löt­te egy ra­kás em­ber állt. Va­la­mi­vel tá­vo­labb a szét­tört ro­bo­gó he­vert.

– Bob­by – szó­lí­tot­ta meg egy nyu­godt hang. Mr. Shi­mu­ra köz­vet­le­nül mel­let­te tér­delt. – Meg­sé­rül­tél?

– Ször­nyek – sut­tog­ta a fiú, és sír­ni kez­dett.

Ms. No­gu­chi is mel­let­te volt. Mr. Shi­mu­ra mel­lett áll­va le­ha­jolt, és rá­mo­soly­gott.

– Min­den rend­ben, Bob­by. Most már biz­ton­ság­ban vagy. Mi tör­tént?

Bob­by le­huny­ta a sze­me­it, de kép­te­len volt el­foj­ta­ni a könnye­it.

– Szö… a ször­nyek meg­öl­ték a pa­pá­mat, az­tán az anyu­ká­mat, de előt­te még meg­öl… meg­öl­ték Da­xot is, és nem lát­tuk őket, de a vé­gén si­ke­rült el­szök­nöm…

En­nél töb­bet kép­te­len volt ki­nyög­ni. Sze­ret­te vol­na el­mon­da­ni, hogy mennyi­re félt, hogy a ször­nyek so­kan vol­tak, és hogy elő­ször Dax vet­te ész­re őket – de hi­á­ba eről­kö­dött, vé­gül csak zo­kog­ni tu­dott.

– Vi­gyük be az or­vo­si szo­bá­ba – mond­ta va­la­ki. Sze­líd ke­zek emel­ték fel a fiút a szin­te lán­go­ló ta­laj­ról. El­in­dul­tak vele va­la­ho­va. Az egyik lá­bá­ba fáj­da­lom ha­sí­tott; még el­ke­se­re­det­teb­ben sírt. Ahogy be­lép­tek vele va­la­ho­vá, hűs le­ve­gő csa­pott az ar­cá­ba. El­ho­má­lyo­sult kö­rü­löt­te a vi­lág.

– Sür­gős eset, doki! – ki­ál­tot­ta a tes­tét tar­tó egyik em­ber. Mr. Shi­mu­ra volt az.

Bob­by ki­nyi­tot­ta a sze­me­it, és Dr. Ro­ven mögé, az or­vo­si szo­bá­ra né­zett. Az­tán újra si­kol­toz­ni kez­dett; ahogy az előbb a könnye­ket, eze­ket a han­go­kat sem tud­ta el­foj­ta­ni. Si­kí­to­zott és or­dí­tott; fé­le­lem, gyű­lö­let, szo­mo­rú­ság és düh ke­ve­re­dett össze ben­ne, ahogy meg­lát­ta a vizs­gá­ló­asz­ta­lon fek­vő lényt.

– Ször­nyek! Ször­nyek! Ször­nyek!

* * *

Da­chan­de em­lé­ke­zett rá, hogy a ma­gá­nyos fáj­da­lom után va­la­hogy moz­gott, de ké­sőbb meg­ér­ke­zett az új fáj­da­lom. Egy­szer ki­nyi­tot­ta a sze­me­it, és lát­ta, hogy egy moz­gó hajó bel­se­jé­ben van. For­ró­sá­got ér­zett, az­tán hi­de­get, és fur­csa, vad­ál­la­ti han­go­kat hal­lott…

Lá­tott, de kép­te­len volt fó­ku­szál­ni a sze­me­it. Hosszú ide­ig csak sö­tét és vi­lá­gos ala­kok mo­zog­tak előt­te, de az­tán ki­tisz­tult a lá­tá­sa. Egyet­len pil­la­na­tig tar­tott az egész. Rá­bá­mult az előt­te ri­kol­to­zó, ér­tel­met­len nyel­ven üvöl­tö­ző lény­re. Egy ide­gen! Sá­padt volt, és ki­csi, és ép­pen olyan, mint…

Mint egy ’mber?

Da­chan­de vissza­süp­pedt a néma sö­tét­ség­be. A fé­le­lem egy­re job­ban a ha­tal­má­ba ke­rí­tet­te.

Ször­nyek fog­sá­gá­ba ke­rült!