4.

Ma­chi­ko No­gu­chi nem ta­lál­ta a zöld zsír­kré­tát. A nef­rit­zöld, meg a ké­kes­zöld meg­volt, de a sma­ragd­zöld hi­ány­zott, pe­dig a sár­kány sze­me­it csak ez­zel a szín­nel raj­zol­hat­ta meg.

Fel­só­haj­tott, és óva­to­san ki­bo­rí­tot­ta a kré­tás do­bozt. Ed­dig elég jól men­tek a dol­gok, de ez most nem fair. Ezen a na­pon ta­ní­tá­si szü­net volt, és en­ge­délyt ka­pott, hogy va­cso­ra előtt két tel­jes órán át, játsszon a szo­bá­já­ban. A sár­ká­nyos raj­zot az ap­já­nak ké­szí­tet­te, aján­dék­ba. Az apja már rég­óta va­la­mi elő­lép­te­tés­ről be­szélt, és Ma­chi­ko tud­ta, hogy ép­pen ezen a na­pon volt egy fon­tos ta­lál­ko­zó­ja az elöl­já­ró­já­val.

A zöld kré­ta nem volt a he­lyén. A szü­lei arra ta­ní­tot­ták, hogy min­dig min­dent a sa­ját he­lyé­re te­gyen, mert a rend na­gyon fon­tos do­log – egy si­ke­res élet­hez el­en­ged­he­tet­le­nül szük­sé­ges, hogy az em­ber min­dig tud­ja, mi hol van. Ma­chi­ko nö­vek­vő ide­ges­ség­gel vé­gig­né­zett a kü­lön­bö­ző ár­nya­la­tú kré­tá­kon. Mi van, ha a zöld még sincs itt? Mi van ak­kor, ha el­ve­szett?

Az­tán meg­lát­ta, amit ke­re­sett, és bó­lin­tott. Té­ve­dés­ből a ké­kek közé tet­te. Ennyi az egész. Nyil­ván­va­ló hiba, leg­kö­ze­lebb job­ban kell fi­gyel­nie…

Mi­köz­ben ap­ró­lé­ko­san ki­szí­nez­te a sár­kány sma­ragd­zöld, arany­sze­gé­lyű sze­me­it, hal­lot­ta, hogy a föld­szin­ten ki­nyí­lik, majd be­csu­kó­dik az ajtó. Hű­vös ta­va­szi szel­lő áram­lott be a szo­bá­ja nyi­tott ab­la­kán, és ma­gá­val hoz­ta az ut­cán ját­szó gye­re­kek hang­ját. Szép nap, és a kép is gyö­nyö­rű lesz: egy hosszú far­kú, büsz­ke sár­kány, zöld és le­ven­du­la­szí­nű pik­ke­lyek­kel és vö­rös kar­mos lá­bak­kal…

Ma­chi­ko össze­rán­col­ta a hom­lo­kát, és fel­né­zett. Az any­ja nem hív­ta le. Mama el­ment a bolt­ba, hogy meg­ve­gyen pár dol­got a kü­lön­le­ges va­cso­rá­hoz, az apja ked­venc éte­le­i­hez. De a Mama min­dig le­hív­ta, ami­kor vissza­jött a be­vá­sár­lás­ból. Ta­lán csak vissza­ment a ház elé, hogy be­hoz­zon még va­la­mit…

Ma­chi­ko fel­állt, és a szo­bá­ja – min­dig nagy tisz­ta­sá­got és ren­det tar­tott ben­ne – aj­ta­já­hoz ment. Ott meg­állt, és hall­ga­tó­zott. Ta­lán még­is rosszul hal­lot­ta, és az any­ja még nem jött meg. A ház néma volt. Már-már vissza­tért a ké­pé­hez, ami­kor va­la­mi zajt hal­lott.

– Mama?

Sem­mi vá­lasz.

Az a zaj… Olyan volt, akár egy mély só­haj. Lent­ről, a hall­ból hal­lat­szott. Ta­lán az apja dol­go­zó­szo­bá­já­ból, ta­lán a szü­lei há­ló­já­ból. Ma­chi­ko hir­te­len már nem is volt olyan na­gyon biz­tos ab­ban, hogy szép ez a nap. A néma ház már nem bé­kés­nek, in­kább üres­nek tűnt.

Rossz jel.

Las­san, na­gyon las­san le­ment a lép­csőn. Vé­gig az egyik fal mel­lett ma­radt. Úgy érez­te, mint­ha ólom­ból len­né­nek a lá­bai; a fé­lel­me min­den egyes lé­pés­sel nőtt. Az any­ja vá­la­szolt vol­na… Vagy még­sem? Ki le­het a házuk­ban? Ta­lán jobb len­ne, ha el­fut­na?

„Igen.” Ma­chi­ko úgy dön­tött, hogy az lesz a leg­jobb, ha oda­kint vár­ja meg az any­ját. Majd meg­mond­ja neki, hogy va­la­mi zajt hal­lott. A Mama tud­ni fog­ja, hogy mit te­gyen.

„A be­já­ra­ti ajtó…”

El­ha­ladt a dol­go­zó­szo­ba előtt, majd a szü­lei há­ló­ja előtt is.

Ma­chi­ko érez­te, hogy re­meg­nek a lá­bai. A tar­kó­ján ve­rí­ték csor­gott, a gyom­ra he­lyén mint­ha egy kő­da­rab lett vol­na. Még egy óva­tos lé­pést tett, és várt. Újra meg­hal­lot­ta a han­got.

Ma­chi­ko egy­sze­ri­ben meg­könnyeb­bült. Az apja jött meg! Az ő ka­ros­szé­ké­nek nyi­kor­gá­sát hal­lot­ta. Biz­tos hát­ra­dőlt. Ezt a neszt leg­alább olyan jól is­mer­te, mint az apja hang­ját, vagy a kulcs­kár­tyá­nak a zör­gé­sét. Ma­chi­ko ki­húz­ta ma­gát, és meg­könnyeb­bül­ten mo­so­lyog­va el­in­dult az apja szo­bá­ja felé. A papa egy ki­csit ko­ráb­ban jött haza. Ennyi az egész.

– Apa – kezd­te, és ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, hogy be­ko­pog­jon az aj­tón. – Azt hit­tem…

Ahogy az ajtó ki­nyílt, Ma­chi­ko hang­ja el­csuk­lott. Még az agyá­ba vil­lant a kér­dés, hogy az apja va­jon mi­ért hagy­ta nyit­va, de az­tán meg­lát­ta. Meg­lát­ta a kést.

És a vért.

Ma­chi­ko si­kí­tott, és az apja mel­lé ro­hant. Or­dít­va kér­lel­te, hogy áll­jon fel, be­szél­jen, hogy hagy­ja abba ezt a já­té­kot. Rán­ci­gál­ni kezd­te. Ami­kor az apja vé­gül a pad­ló­ra zu­hant, Ma­chi­kót át­áz­tat­ta a vére. A papa ki­nyi­tot­ta a sze­me­it, fel­ült, sze­lí­den rá­mo­soly­gott, és ki­tár­ta a kar­ja­it.

– Ezt ér­ted tet­tem, Ma­chi­ko – mond­ta, és meg­ölel­te a lányt. De a kar­jai kar­mok­ká vál­toz­tak, a feje sár­kány­po­fá­vá torzult. Vil­lás nyel­ve ki­vá­gó­dott a szá­já­ból, arany­sze­gé­lyes sze­me­i­ből sma­ragd­szí­nű könnyek cso­rog­tak. Az­tán hát­ra­dőlt, és a si­kí­to­zó Ma­chi­kó­ra bá­mult.

– A gyer­me­kem vagy – sza­kad­tak ki a re­kedt sza­vak a sár­kány­to­rok­ból. – Bo­csáss meg…

No­gu­chi fel­ült, és lé­leg­zet után kap­ko­dott. Már-már fel­si­kol­tott, de az­tán rá­döb­bent, hogy hol van.

– Fényt – mond­ta re­me­gő han­gon. A szo­bá­já­ban kel­le­mes vi­lá­gos­ság gyúlt. A mel­lé­hez húz­ta a tér­de­it, és meg­pró­bált mé­lyen lé­le­gez­ni. Min­dig ugyan­ez az álom… Sze­ren­csé­re már ré­gen lát­ta.

Ami­kor az any­ja rá­juk ta­lált, őt már át­áz­tat­ta az apja vére. A papa nem ha­gyott maga után bú­csú­le­ve­let, csak egy Ha­lál­ver­set, amit a mama csak évek­kel ké­sőbb mu­ta­tott meg neki. Ám még azon az es­tén fény de­rült az igaz­ság­ra: a nagy­ra be­csült Aki­ra No­gu­chit sik­kasz­tás mi­att ki­rúg­ták a Yas­hi­do Com­pany­tól. Ugyan­az az em­ber sik­kasz­tott, aki an­nak ide­jén le­szid­ta az öt­éves kis­lá­nyát, ami­kor el­csent egy da­rab­ka édes­sé­get. Ugyan­az az em­ber, aki meg­ta­ní­tot­ta Ma­chi­kó­nak, mi­lyen nagy ér­ték a rend. A papa, aki be­csü­let­re ta­ní­tot­ta őt…

– A sze­mét – mor­mol­ta a nő, de a hang­já­ban nyo­ma sem volt düh­nek. Ami­kor utat en­ge­dett ne­kik, az em­lé­kek könnyen vissza­tér­tek. Most már kép­te­len volt ki­űz­ni őket a fe­jé­ből. A te­me­tés után szét­tép­te a sár­ká­nyos ké­pet. A csa­lád­juk ne­vé­re fröccsent szé­gyen­folt fo­ko­za­to­san meg­fa­kult, és ami­kor Ma­chi­ko el­kezd­te a fő­is­ko­lát, a mama újra férj­hez ment. Ma­chi­ko egyet­len egy­szer ta­lál­ko­zott a mos­to­ha­ap­já­val. Kel­le­mes em­ber­nek lát­szott, de a lány so­ha­sem tu­dott meg­sza­ba­dul­ni at­tól a gon­do­lat­tól, hogy a mama csak azért ment hoz­zá, hogy ne kell­jen töb­bé vi­sel­nie a No­gu­chi ne­vet.

Rend­sze­re­sen be­szélt az any­já­val, de az egy­ko­ri meg­hitt­ség­nek nyo­ma ve­szett. Ke­i­ko No­gu­chi Ueda so­ha­sem ér­tet­te meg tel­je­sen, hogy a lá­nya mit érez­het. En­nek el­le­né­re büsz­ke volt, ami­kor Ma­chi­ko kö­zöl­te vele, hogy el­uta­zik a Ryus­hi­ra.

– Az apád elé­ge­dett len­ne ve­led – mond­ta. Az apja.

No­gu­chi mély lé­leg­ze­tet vett, és le­huny­ta a sze­me­it. Töb­bé már sem­mi sem szá­mí­tott túl­sá­go­san; ha nem akar­ta, nem gon­dolt a do­log­ra, és kész. Most egy ha­tal­mas cég fel­ügye­lő­je egy boly­gón, ami oly tá­vol van a Föld­től. És ért a mun­ká­já­hoz. Idő­vel még job­ban fog­ja csi­nál­ni, mint most. Ki­vív­ja a far­me­rek meg­be­csü­lé­sét és bi­zal­mát, és meg­erő­sí­ti a po­zí­ci­ó­ját, és… És…

– Be­csü­let – sut­tog­ta. Igen. Be­csü­let­tel fog­ja vé­gez­ni a dol­gát.

Le­küz­döt­te a sí­rást, de egyet­len könny­csepp még­is vé­gig­folyt az ar­cán.

A „Do­larhy­de” nem sok­kal a he­lyi al­kony előtt ért a Ryus­hi­ra. Scott tud­ta, hogy a far­me­rek és a hajó le­gény­sé­ge igen­csak ke­mé­nyen fog dol­goz­ni az el­kö­vet­ke­zen­dő pár nap­ban, ám a pi­ló­ták­nak mi­ni­má­lis fel­ada­tuk volt csu­pán. Már ép­pen ide­je volt, hogy egy ki­csit ki­pi­hen­jék ma­gu­kat.

Tom­mal együtt le­lé­pett a le­já­ró­híd­ról, és be­le­me­rült a si­va­tag­boly­gó egy­re mé­lyü­lő szür­kü­le­té­be. Egy ki­csi, ros­ka­tag, trá­gya­sza­gú te­le­pü­lés szé­lén áll­tak. Az egész úgy né­zett ki, mint­ha egy régi wes­tern­film­ből má­sol­ták vol­na le. Sen­ki sem si­e­tett az üd­vöz­lé­sük­re. A hely la­kat­lan­nak lát­szott.

Scott el­vi­gyo­ro­dott.

– Ne­kem úgy tű­nik, va­la­ki el­fe­lej­tet­te meg­szer­vez­ni a pa­rá­dét – mond­ta. Tom felé for­dult, és… Tom nem volt mel­let­te.

Scott hát­ra­pör­dült, és kö­rül­né­zett. A „Do­larhy­de” is el­tűnt. A háta mö­gött csak a ha­tal­mas po­ros sík­ság volt, a tá­vol­ban meg egy hegy­vo­nu­lat.

– Tom! – or­dí­tot­ta, de nem ka­pott vá­laszt.

Scott az el­ha­gya­tott vá­ros felé for­dult. Köz­ben majd­nem tel­je­sen be­sö­té­te­dett, de egyik üres ab­lak­ból sem szű­rő­dött ki fény. A vá­ros tu­laj­don­kép­pen csak né­hány fakó, meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan ala­kú épü­let­ből állt. A ka­pu­kat be­csuk­ták, hogy kí­vül-re­kesszék a for­ró­sá­got. A fa­lak kö­zött csak a ho­mo­kot sod­ró szél hu­ho­gott.

Scott a szá­já­hoz emel­te töl­csér­ré for­mált ke­ze­it.

– Hel­lo! Van itt va­la­ki?

Sem­mi. Scott a for­ró­ság el­le­né­re meg­re­me­gett. Pár lé­pést tett a leg­kö­ze­leb­bi épít­mény felé, majd meg­állt.

A ház­ból ma­gas, hát­bor­zon­ga­tó ri­kol­tás hal­lat­szott. Olyan ve­lőt­rá­zó volt, akár egy meg­kín­zott ál­lat si­ko­lya, csak­hogy ez in­kább dü­hödt­nek tűnt. Az iszo­nya­tos hang fül­ha­so­ga­tó­an ma­gas­sá vál­to­zott – az őrü­let és a gyű­lö­let or­dí­tá­sa volt ez. Nem volt ben­ne sem­mi em­be­ri.

Scott hát­ra­tán­to­ro­dott, meg­bot­lott, és el­vá­gó­dott. A föl­dön ka­lim­pál­va két­ség­be­eset­ten meg­pró­bált fel­tá­pász­kod­ni, de hi­á­ba eről­kö­dött. Meg­pró­bált el­mász­ni a ret­te­ne­tes hang kö­ze­lé­ből, de a ri­kol­tás szin­te meg­töl­töt­te a fü­le­it. Már min­den­hon­nan ezt hal­lot­ta. Va­la­hol ki­nyílt egy csi­kor­gó kapu; a lény vi­sí­tá­sa el­ké­pesz­tő­en fel­erő­sö­dött.

Nem me­ne­kül­he­tett. Scott üvöl­te­ni kez­dett. Üvöl­tött, mert tud­ta, hogy mi van ott, mi az a izé. És üvöl­tött, mert tud­ta, hogy va­la­mi ha­lá­los do­log­gal ta­lál­ko­zott. – a „hem­zsen­cek!”

* * *

Ami­kor fel­ri­adt a „Do­larhy­de” sö­tét ka­bin­já­ban, Scott tes­te hi­deg ve­rí­ték­ben für­dött. Még egy heti tá­vol­ság vá­lasz­tot­ta el őket a Ryus­hi­tól. Azon az éj­sza­kán már nem bírt vissza­alud­ni.

* * *

A zu­ho­gó eső­ben Yey­in­de meg­cé­loz­ta a Ke­mény Húsú he­rét a tűz­ve­tő­jé­vel, és meg­nyom­ta a ki­lö­vő­gom­bot. A ro­ha­nó ro­var fel­hör­dült, majd „th­wei”-t fröcs­köl­ve, ka­pá­ló­zó vég­ta­gok­kal ha­nyatt vá­gó­dott.

Yey­in­de mö­gött a Ve­zér pa­ran­cso­kat üvöl­tött a töb­bi ta­nonc­nak. Az ég­ből meg­ál­lás nél­kül sza­kadt a for­ró, ke­mény fo­lya­dék, és el­ho­má­lyo­sí­tot­ta a si­sak vi­zo­rát.

Még egy here szá­gul­dott felé. Yey­in­de újra lőtt. Iz­ga­tott volt, de köz­ben ide­ges is. Erez­te, hogy a fé­le­lem egy pil­la­nat­ra meg­mar­kol­ja a bel­ső szer­ve­it, de a je­ges érin­tést gyor­san el­mos­ta a for­ró zu­ha­tag. A ben­ne la­ko­zó bes­tia egy­re büsz­kéb­ben vi­csor­gott. „Ket­tő!” Ez volt az első va­dá­sza­ta, de már­is két zsák­mányt mond­hat a ma­gá­é­nak!

Ahogy a tá­ma­dó ro­va­rok meg­tor­pan­tak, a ve­szély mint­ha egy csa­pás­ra meg­szűnt vol­na. Yey­in­de kör­be­for­dult, és újabb ál­do­za­tot ke­re­sett, ami­re rá­lő­he­tett. Az ége­tő eső­ben, a „dto” fái kö­zött alig lá­tott va­la­mit.

A Ve­zér, ’A’ni-de fel­or­dí­tott. A va­dá­szat vé­get ért. Aya­ut­ják di­a­dal­ma­san üvöl­töz­tek és szi­szeg­tek. Yey­in­de is ve­lük ri­kol­to­zott. Vé­gig­né­zett a tán­co­ló fi­a­tal har­co­so­kon. Nei’hman-dét ke­res­te, aki­vel egy atyai vér­ből szár­ma­zott. Nei’hman-de erős ya­ut­ja volt, és gyors har­cos, de még ő sem öl­he­tett meg „ket­tőt”. Yey­in­de együtt nőtt fel Ne’hman-dé­val, fel­nö­vek­vő csecs­szo­pók­ként együtt ját­szot­tak va­dá­szos­dit, most pe­dig együtt vol­tak az első va­ló­di por­tyá­juk so­rán. A Be­ava­tás di­cső­sé­gét is meg fog­ják osz­ta­ni egy­más­sal. Ugyan mi­fé­le élet le­het­ne jobb en­nél?

– Nei’hman-de! – Yey­in­de „mei’hswei’je ne­vét ki­ált­va át­csör­te­tett az esőn. – Nei’hman-de!

Egy kar­mos kéz zu­hant a vál­lá­ra. ’A’ni-de.

– Nei’hman-de ha­lott – mond­ta a Ve­zér hű­vö­sen. – Ügyet­le­nül moz­gott. Most menj, állj a zsák­má­nyod mel­lé.

Yey­in­de sze­mei tág­ra me­red­tek.

– De Nei’hman-de az én…

’A’ni-de vissza­kéz­ből dur­ván meg­ütöt­te. Yey­in­de térd­re ro­gyott a sár­ban.

– El­len­ke­zel? – för­medt rá szét­fe­szí­tett agya­rak­kal a Ve­zér. Yey­in­de meg­adó­an le­haj­tot­ta a fe­jét. El­telt egy fe­szült pil­la­nat. ’A’ni-de to­vább lé­pett.

A fi­a­tal har­cos fel­állt, és át­gá­zolt az esőn, vissza az el­hul­lott he­rék­hez. Jól tud­ta, a har­co­sok éle­te ke­mény. Egy­szer min­den ya­ut­ja meg­hal. De hogy Nei’hman-de éle­te is vé­get ért… Ezt egy­sze­rű­en hi­he­tet­len­nek ta­lál­ta.

Az em­lék vá­rat­la­nul tért vissza. Eszé­be ju­tott az idő, ami­kor a fi­vé­ré­vel „c’nt­lip”-et iszo­ga­tott, olyan tü­zes fő­ze­tet, ami kel­le­mes ér­zé­se­ket okoz a test­nek, és el­kö­dö­sí­ti az agyat. Ak­kor még azt hit­ték, hogy egy nap Ve­zé­rek lesz­nek, de nem csu­pán a sa­ját ha­jó­ju­kat, ha­nem va­la­mennyi Ve­zért ők fog­ják irá­nyí­ta­ni. Hír­név­ről áb­rán­doz­tak, és mind­ket­ten biz­to­sak vol­tak ben­ne, hogy va­dá­sza­ta­ik­ról ezer évig da­lol­ni fog­nak. Di­cső jö­vő­jük lá­to­má­sai olyan tisz­ták vol­tak, akár a ma­gas he­gyek le­ve­gő­je. Két har­cos – ők ket­ten –, akik min­dig együtt va­dász­nak, akik­nek lát­tán az asszo­nyok eszü­ket vesz­tik a gyö­nyör­től. Úgy ter­vez­ték, mind­ket­ten leg­alább két­száz utó­dot fog­nak majd nem­ze­ni. Per­sze az ital jócs­kán fel­ger­jesz­tet­te a fan­tá­zi­á­ju­kat, de mind­ket­ten biz­to­sak vol­tak ben­ne, hogy fan­tá­zi­á­lá­suk lé­nye­gé­ben va­ló­ra fog vál­ni. Hit­ték, hogy élet­ben fog­nak ma­rad­ni, és ha­tal­mas va­dá­szok lesz­nek; hit­ték, hogy ők nem, leg­fel­jebb a töb­bi Be­ava­tat­lan fog el­hul­la­ni az első ka­land so­rán. Eb­ben egyi­kük sem ké­tel­ke­dett.

De most még­is… Az első va­dá­sza­tuk vé­gén a fi­vé­re ha­lott, ő pe­dig szo­mo­rú­an le­haj­tott fej­jel áll a zsák­má­nya fö­lött…

Yey­in­de fel­né­zett, és meg­lát­ta bá­tor­sá­ga bi­zo­nyí­té­ka­it. A víz­tó­csák­ban két dög te­te­me he­vert. Mind­ket­tő­vel ő vég­zett. És ab­ban a pil­la­nat­ban meg­pil­lan­tot­ta az Ös­vényt; ek­kor döb­bent rá, hogy tu­da­tá­ban töb­bé nincs he­lye az if­jú­ko­ri ál­mok­nak. Nei’hman-de el­pusz­tult, de ő él, és har­cos lett be­lő­le. Egy har­cos pe­dig nem vesz­te­get­he­ti arra az ide­jét, hogy a múl­ton me­reng. Ami meg­tör­tént, az meg­tör­tént. A saj­nál­ko­zás és a bá­nat nem tá­maszt­ja fel a hol­ta­kat.

Yey­in­de ma­gas­ra emel­te a fe­jét, ’A’ni-de pe­dig a sze­mei közé szo­rí­tot­ta az egyik Ke­mény Húsú le­vá­gott, „th­wei”-től ned­ves uj­ját. Yey­in­de ügyet sem ve­tett a fáj­da­lom­ra. A sa­vas „th­wei” be­le­ha­sí­tott a hú­sá­ba, és össze­ke­ve­re­dett a sa­ját vé­ré­vel, ami sem­le­ge­sí­tet­te a Ke­mény Húsú anya­gát. Az égő jel örök­ké bi­zo­nyí­ta­ni fog­ja majd a tu­dá­sát, bi­zo­nyí­ta­ni fog­ja, hogy fel­nőtt; min­den­ki lát­hat­ja majd a hú­sá­ba ma­ra­tott seb­he­lyet. Va­la­mennyi ya­ut­ja meg­kap­ta a je­let, aki részt vett a va­dá­sza­ton, de ő kü­lön­bö­zött tő­lük. Ő ket­tőt ölt meg. Soha töb­bé nem kell már meg­ha­jol­nia egyet­len har­cos előtt sem, de tud­ta, az Ös­vé­nyen ha­lad­va a ve­re­sé­get is meg­is­mer­he­ti. Bár­me­lyik ya­ut­ja le­het vesz­tes…

* * *

Ami­kor fel­éb­redt, Da­chan­dé­ban vé­gig­áram­lott az em­lé­kek okoz­ta büsz­ke­ség for­ró­sá­ga. Hosszú idő el­telt már az első va­dá­sza­ta óta; az­óta sok ke­mé­nyebb, és vé­re­sebb harc­ban ré­sze volt már. De ak­kor, az első al­ka­lom­mal ér­tet­te meg a har­co­sok igaz­sá­gát. Azt az igaz­sá­got, ami az­óta is min­dig se­gí­tet­te. Most pe­dig raj­ta volt a sor, hogy át­ad­ja ezt a tu­dást, hogy min­dent meg­ta­nít­son az if­jon­cok­nak, akik még so­ha­sem érez­ték a va­dá­szat iz­gal­mát, aki­ket még egy­szer sem ke­rí­tett ha­tal­má­ba az első gyil­ko­lás bol­dog­sá­ga. Hosszú idő el­telt már az­óta, hogy szá­má­ra új­don­ság­nak szá­mí­tott ez az ér­zés, de az álom vissza­hoz­ta a múl­tat, és mint­ha min­den csak pár pil­la­nat­tal ko­ráb­ban zaj­lott vol­na le. A har­co­sok a va­dá­sza­tért él­tek; sem­mi még csak a kö­ze­lé­be sem ért a harc gyö­nyö­rű­sé­gé­nek. Be­csü­let. Tu­dás. Győ­ze­lem. Az élet fő al­ko­tó­ele­mei.