19.

Scott úgy okos­ko­dott, hogy a far­me­rek meg a cé­ge­sek va­ló­szí­nű­leg a köz­pon­ti ope­rá­ci­ós épü­let­ben tor­la­szol­ták el ma­gu­kat. Ahogy az épít­mény felé ha­lad­va vé­gig­bot­la­doz­tak az üres ut­cá­kon, egyet­len lel­ket sem lát­tak. A vá­ros­ra rá­bo­rult az al­kony, de a hő­ség sem­mit sem eny­hült.

Scott me­net köz­ben fur­csa déja vu-t ér­zett. El­ha­gya­tott vá­ros, fél­ho­mály, is­me­ret­len ve­szé­lyek – több­ször is hát­ra­le­sett a vál­la fö­lött, hogy a „Do­larhy­de” va­ló­ban a he­lyén van-e. Tud­ta, hogy ott kell len­nie, de kép­te­len volt meg­sza­ba­dul­ni at­tól az ér­zés­től, hogy ha­lá­los ve­szély­ben van, és sem­mi­kép­pen sem me­ne­kül­het ki be­lő­le.

Már az első is­tál­lók kö­ze­lé­ben jár­tak, ami­kor meg­hal­lot­ták a ri­kol­tást.

Va­la­hol a há­tuk mö­gött egy hosszú, fül­ha­so­ga­tó üvöl­tés har­sant, vissz­han­got vert a moz­du­lat­lan le­ve­gő­ben, majd el­tűnt a sem­mi­ben.

Bár­mi or­dí­tott, egy biz­tos volt: a hang nem em­ber­től szár­ma­zott. Ta­lán azok a dö­gök ri­ká­csol­tak, ami­ket a ha­jón lát­tak?

Scott Tom­ra pil­lan­tott. Tom ha­lott­sá­padt­ra vál­to­zott, a sze­mei majd ki­ug­rot­tak az ar­cá­ból.

– Mi a szar?…

Mi­előtt Tom be­fe­jez­het­te vol­na a mon­da­tot, az iszony­ta­tó ki­ál­tás újra fel­har­sant. Most már kö­ze­lebb volt.

És egy­re kö­ze­le­dett.

Scott el­kap­ta Tom kar­ját. Fut­ni kezd­tek a leg­kö­ze­leb­bi is­tál­ló felé. Scott gyom­ra össze­rán­dult az ide­gen hang­tól; az egész do­log egy­re job­ban ha­son­lí­tott egy rossz álom­ra. Scott sem­mi­re sem vá­gyott job­ban, mint hogy vég­re fel­éb­red­jen.

„Fel aka­rok kel­ni! Most!”

Az is­tál­ló ka­pu­ja nyit­va állt. Ahogy át­ro­han­tak raj­ta, har­mad­szor is meg­hal­lot­ták az üvöl­tést. Most már egé­szen kö­zel­ről ér­ke­zett. Be­csap­ták ma­guk után a ka­put.

Az is­tál­ló sö­tét volt, és rhynth-trá­gyá­tól bűz­lött, de leg­alább egye­dül vol­tak ben­ne.

– Most mit csi­ná­lunk? – Tom­nak nagy ne­he­zen si­ke­rült el­zi­hál­nia a kér­dést.

Scott meg­ráz­ta a fe­jét, és meg­pró­bált le­ve­gő­höz jut­ni.

A jó­ko­ra he­lyi­sé­get csak az egyik fal­ba vá­gott, ma­ga­san el­he­lye­zett, pisz­kos ab­la­ko­kon be­szű­rő­dő fény vi­lá­gí­tot­ta meg. A ka­pun kí­vül, amin be­jöt­tek, és ami­hez mind a ket­ten tá­masz­kod­tak, csak egyet­len ki­já­rat volt: egy le­zárt ajtó.

– Itt fo­gunk ma­rad­ni – je­len­tet­te ki Scott.

– De az em­be­re­ket…

– Sza­rok az em­be­rek­re! A töb­bi­ek­nek fegy­ve­re­ik van­nak. Hall­hat­tad a lö­völ­dö­zést. Ne­künk vi­szont sem­mink sincs. Vagy ta­lán vissza akarsz men­ni? Így, fegy­ver­te­le­nül?

Oda­kint fel­har­sant egy újabb or­dí­tás. Tom hall­ga­tott, de ez is fel­ért egy vá­lasszal. Vár­ni fog­nak. Ha va­la­ki eset­leg be akar jön­ni hoz­zá­juk, ak­kor ko­pog­jon, és szép ud­va­ri­a­san kér­jen be­bo­csá­tást. Az­tán ha a hang nem em­ber­től szár­ma­zik, még vé­let­le­nül sem fog­ják ki­nyit­ni előt­te a ka­put!

* * *

No­gu­chi az ágyán ült, a pad­lót bá­mul­ta, és egyik resz­ke­tő ke­zé­vel a hom­lo­kát si­mo­gat­ta. Már sem­mit sem ér­zett. Elő­ször szo­mo­rú volt, vég­te­le­nül szo­mo­rú, de ezt ké­sőbb fel­vál­tot­ta va­la­mi tom­pa egy­ked­vű­ség.

Hi­ro­ki meg­halt. A tár­sa­i­val együtt fel­ál­doz­ta ma­gát a ko­ló­nia ér­de­ké­ben, de neki, No­gu­chi­nak még­sem si­ke­rült ki­hasz­nál­nia az időt, amit Hi­ro­ki­ék az éle­tük árán sze­rez­tek ne­kik. Sem­mit sem tu­dott ten­ni – min­den­ben ku­dar­cot val­lott.

Tu­da­tá­nak egy ré­sze meg­ál­lás nél­kül or­dí­to­zott: „Szer­vezz! Irá­nyíts! Szedd össze ma­gad!”

Ugyan­az a hang volt, ami egész éle­té­ben irá­nyí­tot­ta, ami ve­zé­rel­te az erős Ma­chi­kót, ami min­dig arra biz­tat­ta, hogy emel­je fel a fe­jét. Most is ott zson­gott a gon­do­la­tai kö­zött, és szün­te­len arra pró­bál­ta rá­ven­ni, hogy áll­jon fel, ne kés­le­ked­jen – ám ő még­sem en­ge­del­mes­ke­dett neki.

No­gu­chi úgy érez­te, már órák óta ül egy­hely­ben, de köz­ben még­is tud­ta, csak né­hány perc telt el. Fur­csa: a leg­szí­ve­seb­ben le­fe­küdt vol­na, hogy ami­kor vé­gül fel­kel, ott­hon, a sa­ját ágyá­ban ta­lál­ja ma­gát. A Föl­dön, ab­ban a pi­ciny la­kás­ban, amit már több mil­lió éve el­ha­gyott…

Va­jon tény­leg olyan rossz len­ne, ha ezt ten­né? Va­jon nem len­ne he­lye­sebb, ha fel­ad­ná a küz­del­met, és vár­na, míg meg­ér­ke­zik a se­gít­ség, míg az át­ko­zott cég ér­tük küld va­la­kit? Va­ló­szí­nű­leg ki­tar­ta­ná­nak ad­dig; csak né­hány ka­put és aj­tót kel­le­ne meg­erő­sí­te­ni­ük. Az­tán csak ül­ni­ük kéne, meg vár­ni. Ta­lán még a szo­bá­ját sem kel­le­ne el­hagy­nia. Az oda­lent össze­gyűlt em­be­rek nél­kü­le is jól el­bol­do­gul­nak. Biz­tos ki­ta­lál­nak majd va­la­mit. El­rej­tőz­ni, sem­mit sem csi­nál­ni, vár­ni… Igen, ez len­ne a jó.

– Ms. No­gu­chi? – reccsent a kom­já­ból egy halk hang. No­gu­chi érez­te, hogy a gyom­ra össze­rán­dul. Mi­ért ép­pen őrá van szük­sé­gük? Ez így nem fair! Ő nem tud le­ve­zé­nyel­ni egy há­bo­rút. Az ég sze­rel­mé­re, hi­szen ő csu­pán egy fel­ügye­lő! A té­to­va hang újra meg­szó­lalt.

– Ms. No­gu­chi, itt We­a­ver.

No­gu­chi fel­só­haj­tott.

– Igen? Mi van? – kér­dez­te, de már ez sem szá­mí­tott.

– El­né­zést, ha meg­za­var­tam, vagy ilyes­mi. Úgy gon­dol­tam… Vagy­is… Tu­dom, hogy ba­rá­tok vol­tak Mr. Shi­mu­rá­val, és el­né­zést, hogy za­va­rom…

– Mond­ja már!

No­gu­chi dü­hös sze­re­tett vol­na len­ni, de már erre is kép­te­len volt.

– Van va­la­mi, amit lát­nia kel­le­ne. Át tu­dom irá­nyí­ta­ni a ké­pet az ön mo­ni­to­rá­ra. A to­rony­tól dél­nyu­ga­ti irány­ban el­he­lye­zett biz­ton­sá­gi ka­me­rák egyi­ke köz­ve­tí­tet­te a dol­got. Egy ki­csit sö­tét a kép, bár már meg­vál­toz­tat­tam egy ki­csit a fel­bon­tást… Azt hi­szem, oda­kint ren­ge­teg fény van…

No­gu­chi fá­rad­tan meg­for­dult, és a fal­ba épí­tett kon­zol­ra né­zett. Már bán­ta, hogy egy­ál­ta­lán vá­la­szolt a hí­vás­ra. Men­jen a franc­ba az összes em­ber. Hi­szen nem is sze­re­tik őt. Mit vár­nak tőle? Ugyan mi­ért kel­le­ne tö­rőd­nie ve­lük? Mi­ért ép­pen ő?

A mo­ni­tor be­kap­cso­ló­dott.

Egy mág­lya je­lent meg raj­ta. No­gu­chi első gon­do­la­ta az volt, hogy itt, a Ryushin ilyes­mi nem for­dul­hat elő. A kép azok­ra a régi ho­lók­ra em­lé­kez­tet­te, ami­ket még a Föl­dön lá­tott a tör­zsi tán­cok­ról, meg más ri­tu­á­lis hü­lye­ség­ről.

De a tán­co­sok itt most a har­co­sok vol­tak. A sár­ká­nyok. Vagy­is, va­ló­já­ban nem is sár­ká­nyok vol­tak, ha­nem ide­gen lé­nyek.

Ha­tan vol­tak: az, ame­lyik meg­öl­te Hi­ro­kit, meg a tár­sai. A tűz kö­rül ro­han­gász­tak, ug­rán­doz­tak és szök­dé­csel­tek. A je­lek sze­rint a nyu­ga­ti kapu mö­gött ta­lált tör­me­lék­ből rak­tak mág­lyát ma­guk­nak. A le­ve­gő­ben szik­rák szál­long­tak, pa­rázs­da­rab­kák emel­ked­tek a kora esti égre. Az ide­ge­nek meg csak tán­col­tak, és kö­röz­tek. Mind­egyik­nél egy-egy lán­dzsa volt, hang nem tar­to­zott a kép­hez, de No­gu­chi el tud­ta kép­zel­ni a győ­ze­del­mes or­dí­to­zást. A ma­gas­ra tar­tott lán­dzsák vé­gén ott len­ge­dez­tek a győ­zel­mük je­lei. No­gu­chi fi­gyelt. Az egyik tán­cos egy fe­ke­te ro­var­ko­po­nyát tű­zött a fegy­ve­re he­gyé­re, az utá­na ug­rán­do­zó har­cos pe­dig…

No­gu­chi gyor­san el­for­dult, majd újra a mo­ni­tor­ra me­redt. Elő­ször nem mer­te el­hin­ni, amit lát, de még­is igaz volt. A ké­pet el­tor­zí­tot­ta a for­ró­ság és a rossz vi­lá­gí­tás, de…

A lény lán­dzsá­já­nak he­gyén Hi­ro­ki feje volt. A he­gyes pen­ge át­döf­te a nyak­cson­kot, és a szá­jon ke­resz­tül buk­kant elő.

No­gu­chi egy pil­la­na­tig úgy érez­te, nem bír­ja vissza­foj­ta­ni a hány­in­ge­rét.

Az ide­gen lény el­tán­colt a ka­me­ra elől, de No­gu­chi már lát­ta, amit lát­nia kel­lett. A hány­in­ge­re el­múlt. Va­la­mi egé­szen új ér­zés vett raj­ta erőt. Nem bá­nat volt ez, nem is rosszul­lét, bár eze­ket is érez­te. Nem, ez egy sö­tét és ke­mény és lük­te­tő va­la­mi volt; va­la­mi, ami ha­tal­mas fe­ke­te gép­ként vib­rált az énje leg­mé­lyén. Új, fi­zi­kai ér­zés volt, ami több do­log­ból állt össze. Az al­ko­tó­ré­szei kö­zül a leg­könnyeb­ben a dü­höt le­he­tett fel­is­mer­ni. No­gu­chi néz­te az ün­nep­lő har­co­so­kat, és érez­te, ahogy a kö­zö­nyös­sé­gét fo­ko­za­to­san fel­fal­ja a gé­pe­zet, hogy meg­rág­ja és szét­ége­ti, hogy üzem­anyag­ként hasz­nál­ja a lény a bel­se­jé­ben mű­kö­dő va­la­mit. A gép ki­tisz­tí­tot­ta az agyát, és már tud­ta, mit kell ten­nie.

Meg fog­ja ölni a har­co­so­kat. Va­la­mennyit. Nem csu­pán azért, hogy bosszút áll­jon Hi­ro­ki­ért, a far­me­re­kért, vagy a sa­ját tönk­re­tett kar­ri­er­jé­ért. Szin­te ön­ző­nek érez­te ma­gát, de ez tu­laj­don­kép­pen sem­mit sem szá­mí­tott. A har­co­sok azért fog­nak meg­hal­ni, mert uj­jat mer­tek húz­ni vele. Mert a be­csü­le­té­be gá­zol­tak.

* * *

Roth és Cat­hie egy asz­tal kö­ze­lé­ben állt, ami mö­gött a No­gu­chi fegy­ve­ré­vel va­ca­ko­ló Span­ner ült. Még né­há­nyan ott bá­mész­kod­tak, pe­dig nem sok lát­ni­va­ló akadt. Span­ner már nyolc tá­rat meg­töl­tött, és ép­pen a ki­len­ce­dik­kel szösz­mö­tölt. Las­sú moz­du­la­tok­kal a he­lyük­re nyom­ta a lö­ve­dé­ke­ket, majd be­kat­tin­tot­ta a fé­ke­ző­re­teszt. A fé­mes csat­ta­nást jól le­he­tett hal­la­ni a he­lyi­ség­ben. – Hi­ro­ki utol­só je­lent­ke­zé­se óta sen­ki­nek sem volt ked­ve meg­tör­ni a csen­det.

No­gu­chi vagy húsz perc­cel ko­ráb­ban hagy­ta ma­guk­ra őket. Jól tet­te – Roth nem örült neki, hogy lát­nia kell a fel­ügye­lő­nő zo­ko­gá­sát. Ha még sírt vol­na, azt ta­lán min­den­ki meg­ér­ti, de No­gu­chi le­nyel­te a könnye­it, és szin­te össze­rop­pant. Ez rossz jel volt; a ba­ri­ká­dok fel­épí­té­se köz­ben Roth lát­ta, hogy a ja­pán nő mi­lyen ke­mé­nyen vi­sel­ke­dett, és egy ide­ig ab­ban re­mény­ke­dett, hogy ilyen is ma­rad. Akár kur­va, akár nem, jól bír­ta a stresszt. Leg­alább­is ezt hit­ték róla. Va­la­mennyi­en tud­ták, hogy az adott hely­zet­ben szük­sé­gük lesz rá.

Mi­után No­gu­chi el­ment, Ack­land rö­vid be­szé­det tar­tott. Ar­ról be­szélt, hogy most össze kell tar­ta­ni­uk, és el kell dön­te­ni­ük, mi le­gyen a kö­vet­ke­ző lé­pé­sük. Ám Ack­lan­don lát­szott, hogy fél, és egyet­len ja­vas­lat­tal sem állt elő. Vé­gül el­hall­ga­tott, és vissza­ült a he­lyé­re. Fo­gal­ma sem volt róla, hogy mit csi­nál­ja­nak.

Ahogy a néma fe­szült­ség egy­re nö­ve­ke­dett, Cat­hie egy­re erő­seb­ben szo­ron­gat­ta Roth kar­ját. Roth tud­ta, hogy élet­tár­sa nem sze­ret­né, ha ő kez­de­mé­nyez­ne. Pe­dig ő is leg­alább annyi­ra ér­tett a harc­hoz, mint bár­ki más. Ha nem job­ban. Nem akart a ko­ló­nia élé­re áll­ni, de va­la­ki­nek meg kel­lett ten­nie. Sze­ret­te vol­na, ha vé­gül még­is No­gu­chi lesz a ve­zér, de már egy­re ke­vés­bé bí­zott ben­ne, hogy vissza­jön a töb­bi­ek közé.

Span­ner egy­ked­vű mód­sze­res­ség­gel foly­tat­ta a tá­rak meg­töl­té­sét. Az ilyen kö­pe­nyes go­lyók akár egy fa­lat is át­lyu­kasz­ta­ná­nak. Va­la­ki­nek szük­sé­ge lesz rá­juk…

No­gu­chi hal­kan, szin­te ész­re­vét­le­nül lé­pett be a te­rem­be.

Ack­land fel­né­zett.

– Ms. No­gu­chi… – A hang­ja el­árul­ta, za­var­ban van.

No­gu­chi szo­ro­san hát­ra­fé­sül­te a ha­ját, és a tin­cse­ket össze­kö­töt­te a tar­kó­ján. Olyan pár­ná­zott ove­rall volt raj­ta, ami­lyet a rhynth pász­to­rok szok­tak hor­da­ni a mis­ká­ro­lás köz­ben. Az öl­tö­zé­ket arra ter­vez­ték, hogy vi­se­lő­jét meg­véd­jék az ál­la­tok rú­gá­sa­i­tól – Rot­hot is szám­ta­lan sé­rü­lés­től meg­óv­ta már. No­gu­chi egy ka­ra­bélyt ve­tett a há­tá­ra, a tér­de­i­re és a kö­nyö­ké­re bőr­ből ké­szült vé­dő­pár­nát kö­tött, a ke­ze­i­re kesz­tyűt hú­zott. A kom­szet a nya­ká­ban ló­gott; a te­kin­te­te hi­deg volt és ke­mény.

Roth ide­ge­sen el­vi­gyo­ro­dott, és érez­te, hogy Cat­hie át­öle­li a de­re­kát. No­gu­chi vissza­tért, és lát­szott raj­ta, hogy pa­rancs­no­kol­ni akar.

– Kié a leg­gyor­sabb ro­bo­gó? – kér­dez­te ri­deg, erős, hi­va­ta­los han­gon.

– Azt hi­szem, az enyém – mond­ta Roth.

No­gu­chi bó­lin­tott.

– Hol van?

– A ke­le­ti ka­pu­nál. Ben­ne van az in­dí­tó­kár­tya.

No­gu­chi el­mo­so­lyo­dott; az arca nyu­godt volt, de va­la­hogy még­is fé­lel­me­tes. A nit­ro­gén­ki­rály­nő vissza­tért, csak­hogy most va­la­mi mást ta­kart a je­ges fel­szín, mint ko­ráb­ban.

Ack­land No­gu­chi vál­lá­ra tet­te a ke­zét, és dur­va moz­du­lat­tal maga felé for­dí­tot­ta.

– Hát er­ről van szó? El­húz­za in­nen a csí­kot? És ve­lünk mi lesz?

A hang­ja re­me­gett a düh­től, a tes­te fe­nye­ge­tő­en elő­re­dőlt.

– Azt hit­tem, hogy maga itt a fő­nök! Hová tűnt a fe­le­lős­ség­tu­da­ta?

No­gu­chi mély lé­leg­ze­tet vett, majd ke­mé­nyen Ack­land gyom­rá­ba ök­lö­zött.