23.

Da­chan­de meg­hal­lot­ta a ro­bajt, és rög­tön a leg­kö­ze­leb­bi épít­mény­hez ro­hant, ami­re fel tu­dott ka­pasz­kod­ni.

Köz­vet­le­nül az­u­tán, hogy meg­sze­rez­te a ve­zé­ri cí­met, egy csa­pat­tal va­dász­ni in­dult. Ak­kor hal­lott ilyen dör­gést; tud­ta, a zajt nem okoz­hat­ja más, csak egy ha­tal­mas, ré­mült és esz­te­len „gry’sui-bpe”-ben ro­ha­nó ál­lat­csor­da. A ya­ut­jái ak­kor egy ala­csony domb­ra ka­pasz­kod­tak fel, on­nan néz­ték vé­gig, ahogy a négy­lá­bú lé­nyek el­szá­gul­dot­tak alat­tuk. Ha lent ma­rad­tak vol­na, biz­tos, hogy mind a pa­ták alá ke­rül­nek, és oda­vesz­nek.

Da­chan­de ész­re­vet­te az egyik ma­gas épít­mény ol­da­lá­hoz rög­zí­tett lét­rát. Oda­fu­tott.

Még nem ta­lál­ta meg a ta­nít­vá­nya­it, de er­ről egye­lő­re le is kel­lett mon­da­nia. Most ki kel­lett tér­nie a csor­da min­dent le­tip­ró lá­bai elől. Bí­zott ben­ne, hogy a ta­nít­vá­nyai is meg fog­ják ér­te­ni, hogy mi­től szár­ma­zik a zaj, és hogy ke­res­nek ma­guk­nak egy ma­ga­san levő, vé­dett he­lyet.

Ahogy egy­re fel­jebb ka­pasz­ko­dott a lét­ra fo­ka­in, Da­chan­de dü­höd­ten fel­mor­dult. Ha a ta­nít­vá­nyai oda­fi­gyel­tek a sza­va­i­ra, ta­lán élet­ben ma­rad­nak. Ha nem fi­gyel­tek, ak­kor „meg­ér­dem­lik” a ha­lált. En­nek ez volt a rend­je. Da­chan­de még­is re­mény­ke­dett.

„Olyan jól ha­lad­tak a ta­nul­má­nya­ik­kal, hogy ta­lán meg­ér­tik, mit kell ten­ni­ük…”

Da­chan­de egy­re fel­jebb ju­tott. A ro­baj egyet­len, min­dent el­nye­lő dö­rej­jé vál­to­zott alat­ta.

* * *

No­gu­chi lej­jebb eresz­tet­te a ’kop­tert, és el­hú­zott az is­tál­lók fö­lött. Re­mél­te, hogy a ka­pu­kat vé­gül ki­nyi­tot­ta a kód, amit be­ál­lí­tott.

A rhynt­hek egész álló nap kint vol­tak a tűző na­pon. Vi­zet egy­ál­ta­lán nem, és csak mi­ni­má­lis ta­kar­mányt kap­tak. A ’kop­ter hang­ja üre­sen vissz­hang­zott az is­tál­lók­ban. Az egész­hez annyi is elég volt, hogy egyet­len túl ide­ges ál­lat meg­ri­ad­jon – ahogy ez az egyet­len rhynth elő­re­ug­rott, a tár­sai kö­vet­ték.

Az ál­la­tok át­sza­kí­tot­ták a ka­pu­kat, amik­nek a zár­szer­ke­ze­tét No­gu­chi már ko­ráb­ban ki­ol­dot­ta.

Pár má­sod­perc múl­va már va­la­mennyi rhynth ki­özön­lött az is­tál­lók­ból. A meg­va­dult csor­da át­dü­bör­gött Pros­pe­rity Well­sen, és min­dent le­ta­po­sott vagy fél­re­rú­gott, ami az út­já­ba ke­rült.

A ’kop­ter ke­re­ső ref­lek­to­ra hal­vány fényt szórt a föld­re. No­gu­chi a pá­nik­ba esett csor­dá­ra pil­lan­tott – hosszab­ban nem fi­gyel­het­te meg az ál­la­to­kat, hi­szen a fi­gyel­mét tel­je­sen le­kö­töt­te a gép irá­nyí­tá­sa.

Mi­ri­am Ro­ven vi­dá­man fel­ki­ál­tott.

– A rhynt­hek ép­pen most ta­pos­tak le vagy egy tu­cat­nyit az azo­no­sí­tat­lan lé­nyek­ből! – A hang­ját szin­te tel­je­sen el­nyom­ta a csat­to­gó pa­ták zaja, és a meg­ré­mült rhynt­hek bő­gé­se.

No­gu­chi el­mo­so­lyo­dott, és fel­húz­ta a bot­kor­mányt. Meg akar­ta néz­ni, hogy a far­me­rek­nek si­ke­rült-e ki­jut­ni­uk.

Ke­let felé for­dí­tot­ta a gé­pet, és ke­res­ni kezd­te az AJ-k ref­lek­to­ra­i­nak fény­kö­re­it.

Ahogy meg­lát­ta a fe­hér és vö­rös fény­fol­to­kat, No­gu­chi meg­könnyeb­bült. A far­me­rek és a cé­ge­sek egy­re tá­vo­labb ju­tot­tak a vá­ros­tól, és egy­re kö­ze­lebb ér­tek a nyílt si­va­tag­hoz.

Be­jött! Si­ke­rült a ter­ve!

No­gu­chi vissza­for­dí­tot­ta a ’kop­tert a „Do­larhy­de” felé, hogy a gép zú­gá­sá­val to­vább fo­koz­za az ál­la­tok ri­a­dal­mát. A te­le­pe­sek már re­la­tí­ve biz­ton­ság­ban vol­tak; a rhynt­hek min­dent le­ti­por­tak, ami az út­juk­ba ke­rült. Ta­lán még­sem lesz rá szük­ség, hogy to­vább ron­gál­ják a vá­rost.

A ha­jón per­sze még le­he­tett né­hány lény, amit el kel­lett in­téz­ni – va­ló­szí­nű volt, hogy egy pár ro­var még élet­ben ma­radt, de a több­sé­gü­ket már si­ke­rült el­pusz­tí­ta­ni…

Ahogy az adó­to­rony kö­ze­lé­be ke­rül­tek, Mi­ri­am ki­húz­ta ma­gát, és elő­re­mu­ta­tott. No­gu­chi ol­dal­ra, a dok­tor­nő ál­tal jel­zett irány­ba pil­lan­tott. Az egyik har­cos! A lét­rán má­szott, már majd­nem fel­ért a te­te­jé­re. Há­rom vagy négy óri­á­si ro­var ka­pasz­ko­dott utá­na.

* * *

Mi­ri­am lát­ta, hogy a tö­rött agya­rú har­cos a to­rony te­te­je felé má­szik. Elő­re­mu­ta­tott. A har­cos mel­lén még min­dig ott volt a kö­tés, amit a dok­tor­nő tett rá.

– Ma­chi­ko! Néz­ze!

– Mit?! – A rhynt­hek dü­bör­gé­se fül­si­ke­tí­tő volt.

– Az ott a be­te­gem! – ki­ál­tot­ta Mi­ri­am még han­go­sab­ban. – Meg kell men­te­nünk!

No­gu­chi ol­dal­ra kap­ta a fe­jét.

– Szó sem le­het róla! Ép­pen ezek az izék ka­var­ták ezt a nagy szart! – Vissza­for­dult a mű­szer­fal felé.

Mi­ri­am csa­ló­dot­tan az aj­ká­ba ha­ra­pott. Hogy ve­het­né rá még­is No­gu­chit a do­log­ra? Fon­tos volt a szá­má­ra, hogy meg­ment­sék a har­cost – nem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni, hogy mi­ért, de úgy érez­te, pil­la­nat­nyi­lag ez a leg­fon­to­sabb az egész vi­lá­gon.

– Az a har­cos meg­men­tet­te az éle­te­met, Ma­chi­ko!

No­gu­chi el­tá­tot­ta a szá­ját, majd be­csuk­ta.

– Néz­ze, én nem…

– Ké­rem! Ma­chi­ko, ez a lény koc­ká­ra tet­te ér­tem az éle­tét!

A dok­tor­nő a be­te­gé­re né­zett. A lény már majd­nem fel­ért a to­rony te­te­jé­re. A sö­tét, íze­it tes­tű dö­gök még kö­ze­lebb ér­tek hoz­zá.

– Kö­nyör­gök!

No­gu­chi nem fe­lelt. A to­rony felé for­dí­tot­ta a ’kop­tert.

* * *

„Biz­tos el­ment az eszem! Biz­tos, hogy be­di­liz­tem…”

No­gu­chi döb­ben­ten a to­rony felé kor­má­nyoz­ta a gé­pet. Tu­laj­don­kép­pen mi a fran­cot csi­nál? Dr. Ro­ven ked­ves nő, nor­má­lis eset­ben tel­je­sí­te­né min­den ké­ré­sét, de… De ezt?

No­gu­chi lát­ta, hogy a tö­rött agya­rú az egyik ül­dö­ző­je felé rúg, és rá­csap a leg­kö­ze­leb­bi dög­re. A ro­var si­kít­va le­zu­hant. A har­cos nem adta meg ma­gát. – No­gu­chi szin­te tisz­tel­ni tud­ta vol­na ezért.

De hi­szen alig tud­ja irá­nyí­ta­ni a ’kop­tert! Még egy kép­zett pi­ló­ta szá­má­ra is ne­héz fel­adat len­ne, hogy egy „to­rony” mel­lett le­beg­jen! Rá­adá­sul azért kell vég­re­haj­ta­nia ezt a mu­tat­ványt, hogy meg­ment­se­nek egy ide­gent, egy olyan lényt, ami­ről alig tud­nak va­la­mit.

„Vi­szont meg­men­tet­te Mi­ri­am éle­tét.”

Rend­ben van.

Ha koc­ká­ra ten­né két em­ber éle­tét egy ilye­nért, az azt je­len­te­né, hogy min­den el­vét fel­ad­ta… Csak egy má­sod­per­ce volt arra, hogy dönt­sön.

Alat­tuk a rhynt­hek to­vább szá­gul­dot­tak.

* * *

Da­chan­de be­le­rú­gott az egyik he­ré­be, majd a lán­dzsá­já­val fel­ha­sí­tot­ta egy má­sik tes­tét. A dög ka­lim­pál­va le­zu­hant, ám két má­sik ug­rott a he­lyé­re.

Da­chan­de az ál­la­tok dü­bör­gé­sén ke­resz­tül is meg­hal­lot­ta a le­ve­gő­ben le­be­gő hajó zú­gá­sát, ám nem tö­rő­dött vele. Enél­kül is ép­pen elég dol­ga akadt. Sima ta­la­jon a he­rék le­ölé­se nem je­len­tett vol­na ne­héz­sé­get a szá­má­ra, ám most úgy kel­lett har­col­nia, hogy fél kéz­zel a lét­rá­ba ka­pasz­ko­dott…

A fém­lét­ra éles han­got hal­la­tott; Da­chan­de érez­te, hogy az egész meg­re­meg a rá­akasz­ko­dó sú­lyok alatt.

A gyen­ge szer­ke­zet újra pat­tant egyet, és las­san el­vált az épü­let ol­da­lá­tól.

Da­chan­de tud­ta, ha nem ta­lál ki va­la­mit, egy lé­leg­zet­vé­tel­nyi idő múl­va újra lent lesz.

Lent lesz, meg kell majd küz­de­nie a Ke­mény Hú­sú­ak­kal, és köz­ben ki kell tér­nie a meg­va­dult csor­da út­já­ból.

A Fe­ke­te Har­cos­nak szük­sé­ge le­het Da­chan­dé­ra.

A Fe­ke­te Har­cos vé­gül min­den csa­tát meg­nyer.

* * *

No­gu­chi a to­rony mel­lé eresz­tet­te a ’kop­tert. Az épü­let ol­da­lán vé­gig­fu­tó lét­ra vész­jós­ló­an meg­re­me­gett a rá­akasz­ko­dó lé­nyek sú­lya alatt.

– A franc­ba…

Mi­ri­am a kon­zo­lon bab­rált, és vé­gül rá­csa­pott egy gomb­ra.

– Kapd el a hág­csót! – ki­ál­tot­ta a dok­tor­nő hi­he­tet­le­nül han­go­san. – Biz­ton­ság­ba vi­szünk!

No­gu­chi hu­nyo­rog­ni kez­dett. A dok­tor­nő meg­ta­lál­ta a men­tő­zsi­nór ki­ol­dó­gomb­ját.

No­gu­chi még lej­jebb eresz­tet­te a gé­pet. Ke­mény do­log volt, de még­sem bi­zo­nyult olyan ne­héz­nek, mint elő­ször gon­dol­ta. A ve­zér­lő­pa­ne­len azon­ban ki­gyul­ladt egy pár vö­rös jel­ző­lám­pa. No­gu­chi sze­ret­te vol­na meg­néz­ni, hogy mit je­len­te­nek, de sem­mi ked­ve sem volt hoz­zá, hogy bá­mész­ko­dás köz­ben le­zu­han­jon.

– Ka­pasz­kodj!

No­gu­chi fel­üvöl­tött.

– Nem tu­dom örök­ké így tar­ta­ni a gé­pet, Mi­ri­am! Ez a dög nem érti…

A ’kop­ter le­süllyedt, majd újra fel­emel­ke­dett. A har­cos el­kap­ta a hág­csót.

No­gu­chi meg­le­pet­ten fel­ki­ál­tott. Ez is be­jött!

A tö­rött agya­rú fel­má­szott a ’kop­ter­re.

„Oké, de most mi a szart fo­gunk csi­nál­ni vele?”

Az­tán…

Az egész egyet­len má­sod­perc alatt tör­tént. Egy sö­tét árny ve­tő­dött fe­lé­jük. No­gu­chi­nak csak annyi ide­je volt, hogy fel­fog­ja, az egyik ro­var ug­rott rá­juk. A dög az egyik kom­presszo­ron lan­dolt – ugyan­azon az ol­da­lon, ahol a tö­rött agya­rú és ri­kol­toz­va, ver­gőd­ve pró­bált meg­ka­pasz­kod­ni.

A ’kop­ter fe­nye­ge­tő­en meg­dőlt. No­gu­chi ösz­tö­nö­sen fel­rán­tot­ta a bot­kor­mányt…

…fém­reccse­nés; a to­rony ol­da­la le­sza­kadt… az­tán meg­ló­dult a vi­lág, és… a ’kop­ter zu­han­ni kez­dett.