16.

No­gu­chi ész­vesz­tő­en las­sú moz­du­lat­tal a pisz­to­lya után nyúlt. A hajó fe­ke­te­sé­ge szét­vált, és ala­kot, ren­ge­teg ala­kot öl­tött. Ahogy a tu­cat­nyi, vagy még több rém rá­ron­tott, No­gu­chi hát­ra­tán­to­ro­dott.

„Mi ez?…”

Négy­szer lőtt, az­tán gon­dol­ko­dás nél­kül le­ro­hant a rám­pá­ról. A lö­vé­sek dö­re­je vissz­han­got vert a hajó fa­lai kö­zött, és a nő fe­jé­ben. Két lény össze­ro­gyott.

No­gu­chi a ba­ri­kád­hoz hát­rált, és a ha­tal­mas bo­ga­rak felé tar­tot­ta a fegy­ve­rét. Jé­zus, gon­dol­ta, hi­szen ezek majd­nem ak­ko­rák, mint én! A dö­gök meg­ál­lás nél­kül kö­ze­led­tek; las­san mo­zog­tak, de torz vég­tag­ja­ik­kal felé kap­kod­tak. Úgy szi­szeg­tek és ri­kol­toz­tak, akár­ha őr­jön­gő bo­szor­ká­nyok len­né­nek. Csat­to­gó, ket­tős agyar­so­ruk­ról át­tet­sző, nyú­lós nyál­ka csö­pö­gött.

No­gu­chi egy pil­la­nat­ra sem vet­te le ró­luk a sze­mét; még ak­kor sem for­dult el, ami­kor hal­lot­ta, hogy a ha­jó­ból még több dög csör­tet le felé.

Tud­ta, meg fog hal­ni…

Szag­ga­tot­tan lé­leg­zett, és még to­vább hát­rált. A ne­héz re­vol­ver re­me­gett a ke­zé­ben.

Az egyik dög üvölt­ve elő­re­len­dült. No­gu­chi újra és újra meg­rán­tot­ta a ra­vaszt. A lény dü­höd­ten fel­or­dí­tott, majd fáj­dal­mas ri­kol­tást hal­lat­va össze­ro­gyott…

No­gu­chi újra és újra lőtt – de a lö­vé­sek már né­mák vol­tak, nem töb­bek egy-egy tom­pa kat­ta­nás­nál. A tár ki­ürült.

Le­het, hogy a pisz­toly­tás­ká­hoz tar­to­zó öv­ben még van va­la­mennyi mu­ní­ció? Va­jon lesz ide­je új­ra­töl­te­ni?

Igen. Nem.

A ször­nyek kö­ze­led­tek; No­gu­chi hát­rált, és tud­ta, ezek éle­te utol­só má­sod­per­cei. Csak a bor­zal­mas lé­nyek vol­tak előt­te, sem­mi más; egyet­len em­lé­ket sem tu­dott fel­idéz­ni, egyet­len gon­do­la­tot sem tu­dott elő­rán­gat­ni, ami­ből erőt és nyu­gal­mat me­rít­he­tett vol­na. Éle­te utol­só má­sod­per­cét élte; a leg­elöl ha­la­dó dög fel­or­dí­tott, és elő­re­len­dült, és…

… és No­gu­chi va­la­mi tom­pa puf­fa­nást hal­lott a háta mö­gül. Mint­ha va­la­mi fel­rob­bant vol­na. Egy hő­hul­lám csa­pott a tar­kó­já­ra. A leg­elöl ug­rá­ló dög ha­nyatt vá­gó­dott; le­fe­je­zett tes­té­ből szi­sze­gő-sis­ter­gő fo­lya­dék­eső fröccsent.

A hor­da böm­bölt, de egyet­len dög sem hú­zó­dott hát­rébb. A fal tö­vé­ben ma­rad­tak, fe­ke­te vég­tag­ja­ik­kal – ta­lán dü­höd­ten – to­por­zé­kol­ni kezd­tek.

No­gu­chi össze­szed­te min­den bá­tor­sá­gát, és hát­ra­le­sett.

„A sár­kány?…”

Va­ló­ban a szörny volt az. A masz­kos-pán­cé­los szörny. A lán­dzsá­ját tar­tot­ta a ke­zé­ben – a tö­rött nye­let mint­ha össze­he­gesz­tet­ték vol­na. De nem, ez a fegy­ver egy ki­csit más volt, mint az, a má­sik, ami…

Nem az a lény állt mö­göt­te, ame­lyik a la­bor­ban fe­küdt. Ez egy má­sik volt. A gyil­ko­sok egyi­ke.

A masz­kos No­gu­chi­ra irá­nyoz­ta a fegy­ve­rét, és lőtt.

No­gu­chi érez­te, hogy a tor­ká­ból ki­sza­kad egy si­kol­tás, és…

… és a háta mö­gött egy má­so­dik ro­var is szét­rob­bant.

No­gu­chi az egy­re kö­ze­le­dő se­reg­re né­zett, és újra meg­érez­te a há­tá­nak csa­pó­dó for­ró­sá­got.

A szörny­har­cos át­ug­rott No­gu­chi fö­lött, és a ri­kol­to­zó fe­ke­te ro­va­rok közé szök­kent.

No­gu­chi tág­ra nyílt sze­mek­kel, der­med­ten bá­mult.

A sár­kány be­le­ve­tet­te ma­gát a harc­ba. A moz­du­la­tai olyan gyor­sak vol­tak, hogy a nő alig bír­ta kö­vet­ni. A fé­lel­me­tes lán­dzsa da­ra­bok­ra ha­so­ga­tott egy dö­göt. Egy má­sik­kal a kü­lö­nös lő­fegy­ver­ből ki­vá­gó­dó lö­ve­dék vég­zett – a le­sza­kí­tott vég­ta­gok han­gos csat­ta­nás­sal ér­tek le a föld­re.

A fe­ke­te, ro­var­sze­rű lé­nyek vére sis­ter­gett, és be­le­rág­ta ma­gát a plaszt­be­ton­ba. Le­het, hogy va­la­mi­lyen sa­vat tar­tal­maz?

A hang­za­var­ban No­gu­chi kép­te­len volt meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy ép­pen mi üvöl­tö­zik. Ahogy a har­cos meg­pör­dült, és egy moz­du­lat­tal két dö­göt is a föld­re kül­dött, No­gu­chi agyá­ba be­vil­lant egy név, amit még gyer­mek­ko­rá­ban hal­lott.

„Sza­mu­ráj!”

Egy­re több dög özön­lött le a ha­jó­ból, és vad el­szánt­ság­gal mind a har­cos­ra ve­tet­te ma­gát.

No­gu­chi kép­te­len volt meg­moz­dul­ni; döb­ben­ten bá­mul­ta a ha­lá­lo­san ör­vény­lő csa­tát.

Gkya­unt fel­de­rí­tő­nek küld­ték elő­re, de úgy gon­dol­ta, a va­dá­szat túl­sá­go­san jó do­log ah­hoz, hogy ki­hagy­ja a kí­nál­ko­zó le­he­tő­sé­get. Egy be­te­ges kül­se­jű, sá­padt ’mbert lá­tott, még­hoz­zá véd­te­le­nül! Lát­ta, hogy a hát­rá­ló ’mber ki­csiny fegy­ve­ré­ből ki­fogy a lő­szer, és lát­ta, hogy a „ka­in­de amedh” fal­ka egy­re kö­ze­lebb ér hoz­zá. A ’mbe­ren lát­szott, hogy nem tud­ja meg­vé­de­ni ma­gát. Va­jon hol hagy­hat­ta a lán­dzsá­ját? Hol vol­tak a csuk­ló­pen­géi? Ez lett vol­na az a iszo­nya­tos lény, ami­vel a csecs­szo­pó­kat ré­miszt­get­ték? Rossz tré­fá­nak tűnt a do­log.

A ’mber már nél­kü­le is „thei-de” volt; Gkya­un úgy dön­tött, őt hagy­ja utol­já­ra.

Elő­ször a Ke­mény Hú­sú­ak­kal küzd meg.

Gkya­un szí­ve he­ve­seb­ben vert a di­a­dal­ér­zet­től. Ami­kor szét­lőt­te az első he­rét, si­ke­rült ma­gá­ra von­nia a ’mber fi­gyel­mét. A Ke­mény Húsú da­ra­bok­ra rob­bant.

A tár­sai ri­kol­toz­va hát­rébb hú­zód­tak, és olyan tisz­te­let­tel néz­tek fel rá, ami csak a Be­ava­tott har­co­so­kat il­le­ti meg. A sejt­je­ik­ben tá­rolt in­for­má­ci­ók alap­ján a Ke­mény Hú­sú­ak is­mer­ték a va­dá­szok fa­ját, és tisz­tá­ban vol­tak vele, mi­lyen ve­szély­ben van­nak.

Ez a „dtai’kai’-dte” sem­mi­ség volt! Gkya­un úgy érez­te, már kö­lyök­ko­rá­ban is győz­te­sen ke­rült vol­na ki be­lő­le. A ya­ut­ják ezen az éj­sza­kán az ő ne­vét fog­ják kán­tál­ni – a he­rék és a ’mber le­győ­ző­jé­nek ne­vét. El­vi­szi majd a ’mber be­fe­ke­tí­tett ko­po­nyá­ját, és ab­ból fog inni…

Újra lőtt; a lö­ve­dék nyo­má­ba újra sa­vas „th­wei”-eső fröccsent. A Ke­mény Húsú ha­lá­la előtt még fel­ri­kol­tott.

Gkya­un el­üvöl­töt­te a har­ci ki­ál­tást, és ug­rott. A szi­sze­gő he­rék kö­zött ért föl­det; olyan ha­lá­lo­san és gyor­san moz­gott kö­zöt­tük, akár egy „setg-’in”. Mi­lyen könnyű volt ez az egész! Meg­pör­dült és le­csa­pott, lőtt és vá­gott egy­szer­re.

Meg­len­dí­tet­te a lán­dzsá­ját – két Ke­mény Húsú is el­hul­lott a pen­ge nyo­mán.

Az egyik here tör­zsé­ről le­vált a fej; Gkya­un egy má­si­kat is fel­kon­colt.

„Paya” volt, di­cső­sé­ges har­cos! A lá­ba­i­nál tó­csák­ba gyűlt a „th­wei”; a Ke­mény Hú­sú­ak ré­mül­ten resz­ket­tek!

Egy­re töb­ben ron­tot­tak rá – egyet­len dü­hödt, böm­bö­lő hul­lám­ban ér­kez­tek. Gkya­un tán­colt, öl­dö­költ; min­den moz­du­la­tát ha­lál és fáj­da­lom kí­sér­te.

* * *

No­gu­chi le­ve­gő után kap­kod­va hát­ra, a ba­ri­kád­fal te­te­je felé nyom­ta ma­gát. A har­cos a vad ener­gia és az erő der­vi­se­ként tán­colt – az iszo­nya­tos lé­nyek hul­lot­tak kö­rü­löt­te, akár a le­gyek.

De egy­re több szörny áram­lott felé. A har­cos gyors volt és erős, de bu­tán küz­dött – szá­má­ra nem lé­te­zett más kiút a harc­ból, csak a di­cső­sé­ges győ­ze­lem. Úgy vi­sel­ke­dett, akár egy „ka­ra­te­ka”, aki mes­te­ri fo­kon el­sa­já­tí­tot­ta a katá-kat, de még so­ha­sem küz­dött va­ló­di harc­ban, va­ló­di el­len­fél­lel…

A pán­cé­los tes­tű fe­ke­te dö­gök kö­rül­vet­ték a har­cost, és fo­ko­za­to­san le­szo­rí­tot­ták. A masz­kos lény meg­pró­bált el­len­áll­ni, de hi­á­ba. Az egyik óri­á­si ro­var elő­re nyúj­tot­ta pók­sze­rű, kar­mos kar­ját, le­tép­te a har­cos fe­jé­ről a masz­kot, és elő­re­döf­te bo­rot­va­éles fog­so­rát…

No­gu­chi fel­ka­pasz­ko­dott a fal­ra. Fel­állt, és hát­ra sem néz­ve ro­han­ni kez­dett a komp­le­xum felé. A háta mö­gött fel­hang­zó éhes, di­cső­sé­ges or­dí­tá­sok el­árul­ták, hogy a har­cost utol­ér­te a vég­ze­te.

Mik vol­tak ezek a lé­nyek? Mi­fé­le új csa­pás ér­he­ti még a ko­ló­ni­át?