UTÓSZÓ

Csöpp.

Csöpp

Cs...

A vízcsepp megdermed a levegőben, félúton a padló felé. Alig látom, mert a pincebörtönben csaknem teljes a sötétség. De ott van, a légtérben függ, az apró vízgömb visszaveri a folyosói fáklyafényt. Csekélység, olyan, mint egy ékkő: csinos és haszontalan.

Elengedem az időt, hagyom, hogy a csepp a földre hulljon. Növeli a kövön a nedves foltot, amely lassan terjed felém, végül el fog érni, ahogy itt kuporgok az egyik sarokban, reszketve, karommal átfogva a térdemet. Hatalmam az idő felett most rosszabb, mint haszontalan. Játszhatok a vízcseppekkel a cellámban, megállíthatom odakint a fáklyát lobogás közben. Azonban nem tudom megmelegíteni ezt a cellát, és nem tudok elmenekülni.

Megragadhatom az időt, de akárhogy összpontosítok, nem kényszeríthetem, hogy visszafelé folyjon. Pedig legalább ezerszer megpróbáltam.

Az Antonia név olyan a számban, mint egy lyukas fog. Ami édességgel kezdődött, fogszúval végződik. Az Alkimista legelső neve. Végre tudom, ki vagyok, és érzem a belém zárt hatalom és történelem szövedékét, de ettől csak még keserűbb lesz, hogy itt kell meghalnom, és Caro, a Varázslónő, legyőzött. Cserbenhagytam Antoniát. Cserbenhagytam elmúlt énjeimet, azt sem tudom, kik voltak, milyen keményen harcoltak. Cserbenhagytam Roant, a fiút, akit valaha szerettem. Cserbenhagytam Semperát: odadobtam Carónak az országot, kiszolgáltattam neki Inát.

Erre a gondolatra görcsölni kezd a gyomrom. Ina. A húgom.

Bizonyára gyűlöl, megvet minden csepp vérével. Miért ne? Hallottam az őrök pusmogását, tudom, miket terjeszt rólam Caro. Hogy én vagyok a boszorkány, aki elcsábítottam Roant, arra használtam, hogy bejussak a királynőhöz. Hogy megöltem a királynőt, azután Roant is, amikor megpróbált leállítani. Hogy amikor ő megtalált, ott álltam a holtak fölött, véres lábam előtt a késsel.

Egy pillanatig fontolgatom, hogy a révületbe menekülök. Behunyom a szemem, és beletemetkezek egy látomásba, emlékekbe, amelyek olyan tiszták, igaziak és gazdagok, mint a gyöngyök végtelen füzére. De inkább rányomom a tenyerem a hideg kőpadlóra, igyekszem lehorgonyozni magam a jelenben, ebben a cellában, sehol másutt. Ha elveszek a kellemes emlékekben, lehet, hogy sosem térek vissza – bár ha Roan vérére gondolok a földön, vagy elképzelem Ina arcát, amikor meghallja, hogy a vőlegénye halott, szétcsúszok a kétségbeeséstől.

Viszont újabb árulás lenne Antonia és minden volt énem ellen, ha most szétcsúsznék. Tehát arra összpontosítok, amit tudok.

Carónak élve van szüksége rám, különben már halott lennék. Meg kell törnie a szívemet, mert csak így szerezheti vissza a benne rejlő hatalmat. Ez vigaszt jelent, de nem bízok a szívemben, amelyet máris megtépázott azoknak az elvesztése, akiket a legjobban szeretek.

Valahol elmém sötét mélyén egy hang azt súgja, abban reménykedjek, hogy előbb meghalok, semhogy a Varázslónő megtörne. De a gondolattól, hogy most adjam fel az életet

– amikor végre megértettem, ki vagyok, amikor érzem az ujjaim hegyében az erőm –, minden porcikám tiltakozva jajveszékel.

Nem. Nem vagyok hajlandó meghalni.

Csizmás léptek dobognak a hideg folyosó nedves kövén, egyre hangosodva, ahogy közelednek a cellámhoz. Nem mozdulok. Semmi értelme, az őrök sosem jönnek olyan közel a rácshoz, hogy kinyúljak, és elkapjam a kulcsokat.

De ez valami más. A léptek könnyebbek és tétovábbak a szokásosnál. Időnként megszakadnak, mintha valaki azért állna meg, hogy benézzen a cellákba.

Épp akkor tekintek fel, mikor megjelenik Liam. Észrevesz, a szeme kikerekedik, fut a cellaajtóhoz, és az én szívem – legyen mégoly sebzett és kimerült – repesni kezd, és kissé erősebben ver.

De nem. Liam nem jöhet ide. Látom magam előtt Roant, hogyan reszket Caro késével a torkán; azután a saját vére tócsájában elterült, és kimeredt szemel nézett felfelé. Ha Caro felfedezi, hogy Liam segít nekem, az idősebb Gerling-fivér is ugyanerre, vagy még ennél is rosszabb sorsra jut.

– Mit keresel itt? – A hangom rekedt, olyan rég nem használtam. Reszketegen feltápászkodok, miközben ő a rácsot markolja. Ijesztő látványt nyújt, beesett arca a szokottnál is fakóbb, a szeme alatt sötét karikák.

– Jules – mondja halkan. – Ugye, semmi bajod?

– Nem jöhetsz ide! – ripakodok rá, hogy palástoljam a félelmemet. – Caro...

– Tudom, mit tenne Caro – szakít félbe. A hangja súlyos a gyásztól; eszembe jut, hogy az öccse halott. – Látnom kellett volna, miféle. Ha tudtam volna... – Elhallgat, lesüti a szemét, amely mintha könnyesen csillogna.

– Sajnálom Roant – mondom olyan gyengéden, ahogy csak tudom. Még ha nem is voltak jó testvérek, el sem tudom képzelni, milyen lenne látni a halott testvéremet, akit puszta kegyetlenségből gyilkoltak meg.

Ökölbe szorul a kezem, amikor eszembe jut Ina, és félretolom a félelmem.

– Roan csupán a kezdet – mondja rekedten Liam. – Miközben Ina a koronázásra készül, Caro zárlatot rendelt el a kastélyban. Mindenkit felhajt, aki bármilyen kapcsolatban állt veled, és kihallgatja őket.

Jéggé fagy a vérem. Lora. Hinton.

– Meg akarja törni a szívemet – mormolom. – Mindenkit felkutat, akit szeretek.

Liam fejezi be a gondolatot helyettem.

– Ki kell jutnod. Még mielőtt elkezdené legyilkolni őket. – Keze megszorul a rácson, sebhelyes ujjai elfehérednek. – Mennünk kell. Csak néhány percünk van.

Szorosan behunyom a szemem, igyekszem lelassítani száguldó elmémet legalább annyira, hogy gondolkodni tudjak. Felmerül előttem azoknak a képe, akiket szeretek, egy néma kórus. Magamba fojtom a rémületemet attól, hogy még többen eshetnek áldozatul Caro dühének, Liam szemébe nézek, és odamegyek hozzá.

Amikor megfogom a kezét, megborzong az érintéstől, de nem mozdul. A bőre meleg, napok óta az egyetlen meleg, amit érzek; ki is élvezem.

– Hunyd be a szemed – mondom. Én is lecsukom az enyémet, és szólítom a bennem lakó erőt. Megparancsolom az idő árjának, hogy álljon meg a közelünkben.

A cella és előtte a folyosó olyan kopár, hogy amikor kinyitom a szemem, nem tudom, sikerrel jártam-e. Aztán észreveszem, hogy a csöpögő víz hangja elnémult, és Liam mögött mozdulatlan a fáklyaláng.

Liam azonban velem van, és nehezen lélegzik a síri csendben. Reszketek a gyengeségtől; a koplalás és a kialvatlanság miatt érzem az idő súlyát a tagjaimban. Mégis sikerül megszorítanom Liam kezét. Válaszul kinyitja a szemét. Lassan, csodálkozva hunyorog, ahogy megérti, mi történt.

Elveszem a kezem – pedig hogy hiányzik a bőrének melege! – és a folyosóra mutatok.

– Amott vannak az őrök. És a kulcsok is.

Liam azonnal megért. Hátralép, egy pillanatra megáll a mozdulatlan fáklyalángnál, azután határozottan végigsiet a folyosón. A kezem remeg, annyira aggódok érte.

De pár perc múlva már jön is, markában a kulcs. Matat a zárral, én pedig várok, és közben majd kiugrik a szívem. Az ajtó hamarabb nyílik, mint vártam. Megbotlok, elszoktam, már tőle, hogy a lábamon álljak. Liam magához szorít, és egy pillanatra így is maradunk, a karja átfogja a vállam, az arcom a melléhez simul. Meleg ölel körül, és egy pillanatra szinte biztonságban érzem magam. De tudom, hogy nem maradhatunk így. Az idő megfagyott a pincebörtönben, de odafent – Carónak, Inának, mindenkinek, akit szeretek – a másodpercek tovább ketyegnek.

Elsőnek Liam lép hátra. Megfogja a kezemet.

– Ismerek egy hátsó kijáratot – mondja halkan, sürgetőn. – Kövess!

Végighúz a folyosón, vigyázva, nehogy lehagyjon, noha látom rajta, hogy legszívesebben futna. Egyre szűkebb járatokban vezet. A fojtós, hideg levegőnek nyirkos szaga van. Először számolom a másodperceket, hogy tudjam, mikor vesznek üldözőbe, de hamarosan csak annyit tehetek, hogy rakom egyik gyenge lábam a másik elé, miközben összpontosítok, hogy az időt addig fagyasszam meg, ameddig tudom. Hamarosan el kell engednem, különben összeesek.

Megérkezünk egy szűk csigalépcsőhöz, amely felfelé vezet. Nagy sokára elfogynak a fokok, és mi egy olaj méccsel megvilágított kunyhóban találjuk magunkat. Kinézek az ablakon, meglátom a tavat, és mögötte a kastélyt, vagyis az őrök egyik melegedőjében vagyunk az északi falon. A kunyhóban egy priccs, egy asztal, rajta élelmiszer, velünk szemben ajtó a szürke homályban.

Elengedem Liam kezét, leülök a priccsre, mélyen beszívom a friss levegőt, idefent a földön, teleszívom vele a tüdőmet. Gyenge vagyok, mint a harmat. Figyelem Liamet, ahogy beletömi az ennivalót két hátizsákba, azután megfordul, és felém nyújtja az egyiket.

– Addie ma éjjel el tud bújtatni minket – mondja. – Holnap pedig olyan messzire megyünk a kastélytól, amennyire csak bírunk.

Arca ragyog a lelkesedéstől. Felnézek rá, és megfájdul a szívem. Az életét kockáztatja értem, oda akar dobni mindent, amit ismer.

Nem hagyhatom, hogy ez így folytatódjon.

– Caro azért ölte meg Roant, mert azt hitte, hogy szeretem – mondom.

Liam szeme megvillan.

– De nem szeretted.

Fájdalom hasít belém.

– Talán nem. Talán csak nem eléggé. Ez nem fontos. – Keményen nézek a szemébe, mert azt akarom, hogy értse, érezze, milyen veszélyben forgunk. – Nem jöhetsz velem, Liam. Belehalnál.

Megrándul a szája. Várom, hogy vitatkozzon, de csak néz egy hosszú pillanatig, azután végül bólint. Csalódással vegyes megkönnyebbülés tölt el.

– Ha előbb megbíztam volna benned... – mondja végül. A hangja elcsuklik. Mély lélegzetet vesz, mielőtt folytatná. – Ha elmondtam volna neked, amit tudok, mindez nem történt volna meg. – A kimondatlan szavak megállnak kettőnk között a levegőben. A királynő még élne. Roan még élne.

– És mindez nem történt volna meg, ha elmegyek Ambergrisbe, ahogy kérted – felelem halkan. – Vádolhatjuk magunkat, ahogy akarjuk, de ez nem állítja meg Carót. – A hangom elakad a nevénél.

Liam a szemembe néz, miközben nyúlok a hátizsákért, amelybe ő csomagolt be.

– Várj! – Ujjai végigsimítják a kezemet, azután elhúzódnak. Kihúzza az asztalfiókot, és elővesz egy kicsiny, kopott, bőrbe kötött könyvet. A látvány emlékeket zúdít rám – hideg éjszakákat a tanyán, apa ölében ülök, miközben meséket olvas a könyvből. Magamtól kinyitom a könyvet, ujjammal követem a szavakat, mert tudom, hogy az enyémek, holott még túl kicsi vagyok ahhoz, hogy olvassak. Más emlékek is jönnek, az enyémek, és mégsem az enyémek, Antonia és az összes többi életem, a többi énem emlékei, reményei, szerelmei, félelmei beleépültek a vérembe és a csontjaimba. Ezt kereste az apám a kincstárban, ezért adta oda az életét.

– Szörnyű elgondolni, hogy egyedül leszel – mondja halkan Liam.

Mintha évszázadok óta először látnám meg a remény szikráját.

– Nem vagyok egyedül – mondom, miközben átveszem a könyvet. Nem lehetek egyedül, amikor a múltam szavai szólnak hozzám ezekről a lapokról.

Liam engem néz, mereven a törzséhez szorítva a karját, mintha ismét ki akarná nyújtani, de nem engedi meg magának.

– Mit fogsz csinálni? – kérdezi halkan.

– Nem tudom – vallom be. – Elrejtőzöm. Megismerkedem magammal. Azután megpróbálok szembenézni Caróval, ha majd készen állok.

– Még mindig nem késő eltűnni – mondja. – Megváltoztathatod a nevedet. Elhagyhatod Semperát. Sosem talál rád.

– Rám talál – mondom feltétlen bizonyossággal. – Nem ismered őt annyira, mint én. De nem fogok eltűnni. Nem hagylak el, senkit sem hagyok itt a rémuralma alatt. – Megragadom a kezét, amitől repdesni kezd a szempillája. – Maradj Everlessben! – mondom. – Szükségem lesz rád, mielőtt ez véget ér.

Lassan, nagyon lassan bólint.

– Segítek neked minden módon, ahogy csak tudok! És ne búcsúzzunk, Jules – suttogja. – Most pedig indulj!

Még egy utolsó, hosszú pillantást vetek erre a fiúra, akit olyan sokáig gyűlöltem, holott azóta védelmez, amikor még ő is gyermek volt. A szeme sötét kút, csordultig sóvárgással és félelemmel. Egy pillanatig szeretném megcsókolni – de visszafogom magam, mert nem felejtettem el, hogy az érintésem a halált jelenti.

– Köszönöm, Liam – mondom.

Azután hátat fordítok, és elindulok az éjszakában. A múlt súlyosan nyomja a vállamat, és megyek a jövő felé, amely olyan vad és kiismerhetetlen, akár a szívem.