11

Lora felajánlotta a szobáját apa halála után, de azóta nincs kivételezés. A főszakács láthatólag egy véleményen van Hintonnal, vagyis bánatra a kemény munka az orvosság. Próbálok is a munkába menekülni: valahányszor őfelsége kísérete kér valamit a konyhából, önként jelentkezem, hogy beviszem nekik, ám mindannyiszor zárt ajtóba és egy mogorva pofájú testőrbe ütközők. Egyébként loholhatok akármennyit, hogy Lora elégedett legyen, annyit rágódok a királynőn, hogy éjszaka órákig tart, mire sikerül elaludnom. A napok összefolynak. Fogalmam sincs, hogy a hét melyik napján jön oda hozzám a konyhában az aggodalmas arcú Lora.

– Elintéztem neked egy szabad délutánt – mondja halkan. Mellettem Ingrid kíváncsian felnéz a szeletelésből. – Dolgozz! – förmed rá Lora.

Kivonszol a folyosóra, és közelebb hajol.

– Felülsz egy szekérre, visszamész Croftonba és... és... elhozod apád dolgait az időkölcsönzőtől – fejezi be, és hátba vereget a lisztes kezével.

Megyek az istálló felé, és töprengek, mi vár az időkölcsönzőnél. Apámnak semmije sem volt, csak adóssága. Végig kell majd néznem, amint deszkánként és téglánként bontják el a tanyát? Vagy kivágja belőlem apám tartozását Duade, amennyiben felépült az időveszteség után? A gondolat úgy olvad össze a gyászommal, mint a teával a vérvas. Ahhoz is erőlködnöm kell, hogy lépegetni tudjak.

Ahogy Lora megígérte, a szekér és a ló az istállóban vár, és régi barátom, Tam ül a bakon. Egy pillanatra magához szorít – talán hallotta, mi történt –, azután a vállamnál fogva felsegít a szekérre. Nekidőlök durva gyapjúkabátjának. Bár átvehetnék tőle egy kis erőt.

Az évszakhoz képest szokatlanul enyhe az idő. A hó sárrá olvadt, néhány madár vitézül csiripel a szélben. A fehér-barna latyak csillog a bágyadt napfényben. Csaknem szép látvány.

Egy hete hagytam el Croftont, de egy évnek tűnik. Végre begördülünk a törött kapun. Milyen siralmas ez az alacsony kőfal! Még egy tehenet sem tudna bent tartani. A falu összement, kicsi lett, csöndes és szürke. Azon gondolkozom, milyen lett volna az életünk, apáé és az enyém, ha sosem jövünk ebbe a faluba, miután elmenekültünk Everlessből. Ha egy másik világban élünk, ahol a királynő nem szigeteli el Semperát a többi királyságtól, hogy megvédje a vérvas titkát. Ahol addig gyalogolhatnánk, amíg elérjük a tengert, azután szerezhetnénk egy hajót, és továbbmennénk – valahova. Tudom, hogy kell lennie egy másuttnak, egy valaholnak, vérencek, Gerlingek vagy királynő nélkül. Ám a képzelet, amely addig tart, ameddig a tudás, elvész a ködben.

Amikor beérünk a városba, Tam kiköti a lovat egy oszlophoz a hentesbolt mellett. Eszembe jut, hogy beugrok Ammához, de nincs elég erőm, hogy beszéljek vele. Talán ő is tudja már, mi történt?

Intek Tamnek, aki nekiáll lecsutakolni a kancát. Hálás vagyok neki, amiért magyarázkodás nélkül is megérti, hogy egyedül kell lennem.

Megérkezem az időkölcsönző boltjához, és megdermedek, kezemben a kilinccsel. Lora másodkézből való fekete ruhájának legfelső gombja hirtelen túl szoros lesz. Még a Hintonnak adott érme után is több pénzem van az erszényemben, mint évek óta bármikor, de elcserélném Everlesst és minden lakóját a lehetőségért, hogy visszatérjek abba az időbe, amikor utoljára álltam ezen a téren. Sosem mennék oda a várakozó szekérhez. Hagynám, hogy apa eladjon néhány hónapot, vagy meggyőzném, hadd tegyem meg én. Túlélnénk. Ahogy mindig is csináltuk.

Megacélozom magam, és belépek a boltba: ezerszer mentem már el mellette, ezerszer néztem be, de még sosem jártam bent. Szűk hely fogad, fojtogató rezes szag száll, a döngölt padlón régi vérfoltok virítanak.

A tűzhelyből áradó meleg ellenére is megborzongok, miközben emelt fejjel odamegyek a pulthoz. A sarokban egy kis asztalnál két idős asszony ül, akiket sarlóvá görbített a túl sok munka és a túl kevés idő. Megvágják egymás tenyerét, és fiolákba csurgatják a vérüket. Vajon a gyermekeiknek vesznek időt? Szánakozó kíváncsisággal néznek rám, ahogy közeledek. Nyilván még túl fiatalnak látszom egy ilyen helyhez.

– Négy napja meghalt az apám – mondom Edwin Duade-nek, remélve, hogy a hangom nem reszket. – A dolgaiért jöttem.

Felnéz rám, aztán visszatér a pillantása a főkönyvhöz.

– A teljes nevét kérem, és a tiédet is!

Semmi vigasz, semmi mellébeszélés. Észreveszem a vörös vonalat Duade tenyerén. Újabb emlékeztető arra, hogy alig egy hete milyen más volt minden. Akkor az volt a megrázkódtatás, amikor Liam elrendelte, hogy Duade-et meg kell csapolni.

– Pehr Ember. – Most már elcsuklik a hangom. – Én pedig Jules vagyok.

Duade eltűnik a hátsó szobában. Egy könnycsepp – illetve kettő – kiszökik a szememből, és leszalad az arcomon. Gyorsan letörlöm őket. Duade előjön, de nincs nála más, csak egy levél és egy vászonzacskó, akkora, mint a két öklöm – egy zacskó, amely úgy koppan a pulton, mint ami tele van vérpénzzel.

– Nem kevés szerencséd van, leányom – mondja. – Az adósságát kifizették. A beszedőknek.

Zavartan hunyorgok.

– De hát... ki?

Duade rosszindulatúan nevet:

– Mindent megfizettek. Ennyi tartozik rád.

Csak nem Lora? De ami még fontosabb...

– Hol a többi?

– Ez minden – szegi fel az állát.

Értetlenül pislogok.

– Hogyhogy? – A tanyánkra gondolok, az otthonunkra.

– Ott a ház. Rajzok a falakon. – Nem sok, de mégis... – Egy törött zsebóra. Magánál vannak?

Gúnyosan legyint, mintha legyet hessegetne.

– Azok nem a tieid.

– Mi... – Megint kerülget a sírás. Mély lélegzetet veszek, összeszedem magam. – Ez bizonyára tévedés. Azt mondta, hogy apám adósságait kifizették, vagyis az ingóságai az enyémek. – Megmarkolom a pultot. – Nem volt senkije. Én vagyok az egyetlen családtagja.

Duade felsóhajt.

– A többi a Gerlingeké, drágám. Azt mondod, Pehr Ember az apád? Nekem erről nincs feljegyzésem. Sehol sem szerepelsz.

Síri csend lesz, amit csak az öregasszonyok neszezése tör meg, amikor elcsoszognak, újabb évekkel megrövidítve.

– Nem... szerepelek? – kérdezem nagyon halkan.

A pulton heverő boríték felé biccent.

– Csak ebben – mondja. – Ennél többet nem tehetek érted.

Amint kellő távolságra vagyok a kölcsönzőtől, bebújok egy bolt rongyos napvető ponyvája alá, és megvizsgálom a borítékot. Rajta a nevem, apám gondos kézírásával. A kezem reszket, miközben feltépem, és kihúzom belőle a levelet. A betűk összefolynak a szemem előtt; letörlöm a könnyeimet, hogy elolvashassam.

Jules!

Ma reggel elindulok Everlessbe, hogy visszahozzalak. Remélem hazajössz velem, és ha így lesz, akkor ezt a levelet olvasatlanul a tűzbe dobom. Ám Everless veszélyes hely, most sokkal inkább, mint máskor. Így hát nincs választásom, szembe kell néznem a lehetőséggel, hogy nem térek vissza.

Ha így történik, akkor most ezt a levelet olvasod, Jules. Bárcsak többet adhatnék neked ennél a levélnél, lányom. Sokkal-sokkal többet érdemelsz. Azonban attól tartok, most ez mindenem.

Lehetséges hogy mostanra már gyanítod az igazat, hogy vér és törvény szerint nem vagyok az apád. Megkértem Duade-et, hogy adja át neked a holminkat, de tudom, hogy nem teszi. A törvény az törvény, ahogy a világ olyan szívesen emlékeztet erre. Mindig úgy tekintettem rád, mint a lányomra – mert az vagy –, így hát mindenkinek azt mondtam. Kérlek tegyél te is így, Jules! Őrizd meg a titkunkat! Az élet egy kicsit könnyebb családi névvel, még ha olyan is, mint az enyém.

Mindezt el fogom mondani neked, amikor találkozunk, de abban az esetben, ha csak addig élnék, hogy egyszer mondhassam el, hadd ismételjem meg itt: Óvakodj Everlesstől! Óvakodj a királynőtől! Ezt nem magyarázhatom el még levélben sem, amely idegen kezébe kerülhet, de nem vagy biztonságban őfelsége közelében. Kérlek, Jules! Tudom hogy sok kérdésed lenne, de most bízz meg bennem!

Mielőtt elindultál a kastélyba, azt mondtad, hogy szükséged van rám, de tévedsz. Te erős vagy, bátor vagy, jó vagy, és tudom, hogy tovább mész előre, ha én már nem vagyok. Megérte minden nap, minden óra, amit odaadtam. Csak azt bánom, hogy nem láthatom a nőt, akivé leszel.

Lányom – mert a lányom vagy, én pedig az apád, minden értelemben, a vért leszámítva  –, ezt sose felejtsd! Őrizd meg a titkunkat és vigyázz magadra! Szeretlek.

Apa

Úgy csatangolok a croftoni mellékutcákon, mint egy őrült, távol tartva magamat a piactértől, noha szeretném látni Ammát. Tam még egy darabig maradhat a szekérnél. Csípős hideg van, pedig süt a nap a derült égen. Most nem bírnék bemenni egy boltba vagy egy fogadóba, úgy téve, mintha a legnagyobb rendben volna minden.

Ehelyett itt gázolok a piszkos, olvadó hóban, holott a talpam még csak félig gyógyult meg azóta, hogy mezítláb rohantam le a tóhoz. Néhányan megnéznek, amikor elhaladnak mellettem, de lesütik a szemüket, és nagy ívben kikerülnek. Tudom, hogy ugyanúgy félnek tőlem, ahogy valaha én féltem a Kísértettől. Bizonyára ugyanazt a vadságot látják az arcomon, amelyről a fájdalom letörölt minden emberséget.

Apa levelét szorongatom. Sorai úgy térnek vissza, mint egy dalban a refrén: Vér vagy törvény szerint nem vagyok az apád. Vér és törvény szerint nem vagyok az apád. És visszajönnek képek is, amelyeket Hinton foglalt szavakba – a foltok az apám kezén, az üres pillantás, amelyből elszivárgott az idő.

Olyan ember, aki nincs eszénél, nem mond ilyen súlyos szavakat. Noha nem érthetem a jelentésüket, érzem, hogy szörnyű igazság lappang a papírra kanyarított betűkben.

Érzem erős kezét a vállamon, ahogy megráz, követeli, hogy távozzam. Egyszer csak ráeszmélek, hogy ez az én kezem, a saját ujjaim mélyednek a vállamba. Reszketek, de ennek semmi köze a hideghez.

A vérpénzzel teli tasak ólomsúllyal húzza a derekamat. Egy újabb rejtély. Talán Duade nem mondott igazat, és apa kuporgatta össze ezt a vérvasat, de miért nem használta arra, hogy mentse magát?

– Jules! – kiáltja valaki.

Ismerős hang. Ammáé. Odafordulok.

Amma siet felém a szűk utcán, átnyomakodik a lehorgasztott fejű emberek között, akik fülig felhajtják a gallérjukat a hideg ellen. Összecsavart, véres kötényét, amelyet a munkában használ, a hóna alatt hozza. Kétlépésnyire megáll, nyújtja a másik karját, hogy átöleljen, aztán visszahúzza. Az arcomat kémleli.

– Jules – suttogja. – Mi? – Fokozatosan elsápad. – Történt valami Everlessben?

Nem tudok beszélni, de együttérző tekintetétől ismét elerednek a könnyem. Egy pillanatig halálos rémülettel mered rám, azután elvezet egy közeli kapualjba. Behúzódunk, Amma átkarol. A hangom még mindig gyenge, így inkább odaadom neki a levelet.

Könnyek szöknek a szemébe, miközben végigfut a sorokon.

– Bizonyára eladta az idejét – suttogja döbbent megértéssel. – Borzasztón sajnálom, Jules!

Rekedtre sírt hangom elcsuklik, amikor megszólalok.

– Ennél többről van szó – krákogom. De a folytatás a torkomon akad. Miként magyarázhatnám el az igazat Ammának? Hogy apám az élete utolsó óráiban jött el a kastélyba, és mivel én nem hajlottam a szavára, és nem akartam hazamenni, megpróbált betörni a Gerlingek kincstárába, és nem tudom, miért? És emiatt halt meg Everless falainak tövében úgy, hogy csak a vadidegen Hinton volt mellette?

Attól félek, Lora szavaival válaszolna: Az évekkel az ész is elfolyik.

Inkább azt hüppögöm:

– Nagyon hiányzik!

Amma magához húz. Érzem rajta az állati vér szagát, de ez nem érdekel, ő a szárazföld, én pedig fuldoklóm. Ismét zokogok, a sikátor visszhangzik a sírásomtól, csak a fáradtság hagyatja abba velem. Amma átölel. Körülöttünk a falu fokozatosan beleolvad a sötétségbe.

– Miért írja ezt az apád Everlessről és a királynőről? – kérdezi végül.

Megtörlöm a szemem.

– Sose szívelte sem őt, sem a Gerlingeket. – És meg is volt rá az oka: ha nincs Liam, nem leszünk földönfutók. Ám a kezemben a nyomasztó levél valami többről árulkodik. – De akkor is, hogy veszélyes... nem tudom, mire gondolhatott.

Az igazság tüske a körmöm alatt. Nem tudom, nem tudom!

Amma hallgat egy pillanatig.

– Jules – mondja azután –, lehet, hogy nem kéne visszamenned?

Megborzongok.

– Nem. Nincs választásom. – Ez félig igaz. Everless meleg konyhája a ropogó tüzeivel maga a vigasz, ám a Gerlingek és a királynő maga a méreg. Veszélyesek, ahogy apám mondaná. De ha most feladom, akkor sosem tudom meg, miért.

Amma megböki a vérpénzzel teli erszényt az övemen.

– Nekem úgy tűnik, hogy ez választás.

A szavak megállnak a levegőben. A pénzes zacskó súlya váratlanul megnő. Új jelentést nyer – talán egy új jövőt? Mit kezdjek a belé zárt évekkel?

– Nem kell visszamenned – bizonygatja Amma. Arca felragyog a lehetőségtől. – Alia írta, hogy haza akar jönni. Gyűlöl ott lenni. Annyi pénzt keresett, amiből megélünk pár hónapig. – A hangja elfúl. Vajon még mindig attól fél Alia, hogy az Alkimista szelleme megkergeti Everless folyosóin? Vagy valami mástól? – Tévedtem, Jules. Everless nem éri meg. Mi haszna az éveknek, ha így kell eltöltened őket?

Az én agyam is végigveszi a lehetőségeket, amelyeknek fényét eltompítja a gyász. Visszatérhetek Croftonba, bérelhetek egy új tanyát, alapíthatok a pénzből egy kis gazdaságot. Visszamehetek az iskolába és megtanulhatom a kereskedést. Utazhatok, megpróbálhatok vagyont szerezni a semperai partok valamelyik virágzó városában, és végre megláthatom az óceánt.

Vagy... visszatérhetek Everlessbe. Dolgozom olyan keményen, ahogy bírok, és közben hallgatózom a folyosókon, ahogy Roannel tettük, és reménykedek, hogy valami elvezet apa levelének igazságáig. Miután Lady Gold férjhez megy, a királynő visszatér tengerparti palotájába. Ha most nem cselekszem, akkor elveszítem az esélyt.

A tanya üres és értéktelen lesz apa nélkül. A falu is. Az utazás – anélkül, hogy megfejteném apa végóráinak titkát – elképzelhetetlen. Tudnom kell, miért tette, amit tett, és miért figyelmeztetett, hogy óvakodjak a királynőtől. Végigfut a hátamon a hideg, amikor rájövök, hogy már tudom, mi az első lépés. Átveszem Addie helyét a királynő sleppjében. És ha engem is száműznek – hát, ezt is kibírtam már.

– Nem kell visszamennem – mondom halkan, rekedten. – De vissza akarok menni. – Leakasztom a pénzes zacskót az övemről, egy maroknyi vérpénzt a zsebembe dugok, a maradékot odanyújtom Ammának.

A szeme azonnal megkeményedik.

– Nem, Jules.

– Nekem nincs rá szükségem többé – mondom. – Tedd el Aliának, ha neked nem kell.

Így már elfogadja a pénzt. Jól ismerem Ammát, tudom, hogy olyan, mint én – büszke, de nem túl büszke ahhoz, hogy azt tegye, ami jó a családnak.

Az én családomnak vége. Az övé megmaradt.

Amma lehunyja a szemét. Könnyek futnak végig az arcán.

– Köszönöm – leheli, és a vállamra hajtja a fejét. – Köszönöm, Jules!

Gyengéden odahajtom a homlokához a magamét. Miért nem elég nekem ennyi? Miért nem teszem azt, amit apa kívánt? Miért nem hagyom, hogy a kérdések ott maradjanak eltemetve az everlessi kövek alatt, vagy elszálljanak, mint selyemfoszlány a szélben? Tovább élhetném itt az életem a tanyánkon, a kertünkben, az iskolában, a barátnőmmel.

De megőrjítene apa figyelmeztetésének, foltos kezének és halálának rejtélye.

Visszamegyek. Vissza kell mennem.

Dolgom van a királynővel.