15

„A királynő – magyarázza Caro – jobban szeret a szobájában időzni, távol a kastély lakóinak mihaszna pletykálkodásától, amit a gárdisták is bizonyítanak az ajtaja két oldalán.” Közeledésünkre se moccannak meg; ahogy ránézek hamuszürke arcukra, egy pillanatig attól tartok, ismét megállt az idő.

Caro habozás és félelem nélkül megy át köztük. Ina szorosan mögötte megy, miközben ujjai nyugtalanul matatnak a derekán. Vajon mindig ilyen ideges annak az asszonynak a jelenlétében, aki felnevelte? Sempera királynője egy mélybarna fából faragott, magas hátú székben ül. Ina és Caro mélyen meghajolnak, én ugyancsak, egyfolytában a zöld-arany szőnyeget nézve.

Caro szól elsőnek.

– Királynőm, hadd mutassam be felségednek Jules Embert. Ina és én szeretnénk, ha csatlakozna a királyi kísérethez, így szolgálva téged. – A királynő hallgat. – Gyermekkorában már szolgált Everlessben, jól ismeri a birtokot. Jules... – mondja az udvarhölgy.

Kiegyenesedem, felemelem a fejemet, egyenesen belenézek a királynő üres szemébe. Az unalom és a megvetés mintha beleette volna magát a vonásaiba, távolivá, hideggé téve a szépségét. Ez egy csillag ragyogása. Ám a pillantása szúrós, a hangja metsző.

– Ina, neked megfelel? – kérdezi.

– Igen – vágja rá Ina. – Jules volt Roan gyermekkori barátja. Semminek sem örülnék jobban!

Az uralkodó és az udvarhölgy összenéznek egy röpke pillanatra. Válaszul a néma parancsra Caro megköszörüli a torkát.

– Jules, a királynőt és a lányát szolgálni nem olyan, mintha egy úri családhoz szegődtél volna el. Bizonyos veszélyekkel jár. – Mereven bámulom, a szívem dübörögni kezd. – Senkinek nem beszélhetsz a királynőről. Nem léphetsz be a lakosztályába hívás nélkül. Nem érintheted meg, még azért sem, hogy segíts neki. Ha bárki beszél róla, vagy erőszakot pedzeget ellene, azonnal közlöd velem.

– Gyakoriak az ellene irányuló fenyegetések, ahogy ezt bizonyára már hallottad – magyarázza. – A nagy hatalom nagy veszéllyel jár, úgy belülről, mint kívülről. – Olyan gépiesen beszél, mint aki betanulta a szöveget. Ugyan, hányszor ismételhette már el?

– A fenyegetőzőket lelkifurdalás nélkül és teljes diszkrécióval intézzük el – folytatja Caro halkan. – Ha minket akarsz szolgálni, ezt meg kell értened.

Azt hiszem, hangjának komolysága bárkit megrémítene, pláne egy olyat, aki máris árulást forral. Alig merek lélegezni. Remélem, az arcom nem árul el. Szerencsére Caro valami másnak nézi a felindulásomat, és bátorítóan rám mosolyog. Meghajlok, vigyázva, nehogy megborzongjak. – Megértettem.

– Mindez természetesen Inára is érvényes. – Most lassabban beszél, mintha meg kellene rágnia a szavakat. – Ha őt szolgálod, biztosnak kell lennünk abban, hogy az életed árán is megvéded.

Bólintok.

– Így lesz. – Caro bágyadtan mosolyog.

A királynő végigmér, azután ruganyosan feláll. Mindenkinél magasabb.

– Hamarosan kiderül. Lépj előre, te lány! – parancsolja.

Amikor habozok, Caro a vállamra teszi a kezét, szótlanul sürgetve, hogy álljak oda Ina mellé. Nagyot nyelek, tétován lépek egyet, noha a térdem reszket a szoknya alatt. Ina rám néz, bátorítóan mosolyog.

– Egyfajta hűségpróba következik, Jules – mondja Caro, és mellém lép. – Látnunk kell, hogy megvan-e benned az ösztön ehhez az álláshoz.

– Bármit, ami csak kell...

Elhallgatok, mert előttem moccan valami, odakapom a tekintetemet. A királynő előkapott valahonnan egy kést. Ragyog a penge a kezében. Megdermedek a rémülettől, ahogy a válla fölé emeli.

Ina mellét veszi célba.

Ezüst villámlik a levegőben.

A reflex veszi át az irányítást a végtagjaim fölött. Ina előtt termek, gyorsabban, mint amire képesnek hittem magamat, egy fohászt küldve a Varázslónőnek, hogy lassítsa le az időt, és várom, hogy belém hasítson az éles vas.

Azonban semmit nem érzek azon kívül, hogy hevesen ver a szívem. Semmi sem jön. Még mindig semmi sem. Egy másodpercig azt hiszem, megcsináltam, de amikor kinyitom a szemem, és a fülemben még mindig harsog a vér, Caro áll ott kinyújtott karral, kezében a kés markolatával. A kés hegye alig hüvelyknyire van a mellemtől. Le vagyok nyűgözve ettől a sebességtől. Az udvarhölgy alig-alig piheg a mutatvánnyal járó erőfeszítéstől.

Fellélegzek. Hűségvizsga. Az életem Ináért.

A királynő kifürkészhetetlen arccal mustrál, miközben Caro visszaadja neki a kést. Nem tudom, képzelődöm-e, vagy csakugyan jeges hideg árad belőle, és ülepszik le a bőrömön.

– Jól csináltad – mondja. – Te is, Caro. Látom, ez alkalommal nem nyúltál mellé. – Caro szeme kigyúl a szégyenkezéstől, őfelsége visszafordul hozzám. – Emlékezz: ha nem véded Inát az életed árán minden veszélytől, búcsút vehetsz a hátralevő éveidtől.

A szám száraz, mintha porral lenne tele, de ismét nyelek, és kényszerítem magam a válaszra.

– Megértettem, Felség – mondom, eltüntetve minden érzelmet a hangomból.

Sempera uralkodója hátradől a székében, és bólint. A terem mintha fellélegezne. Hallom Caro és Ina halk lélegzését, ruhájuk suhog mozgás közben. Amikor a királynő egy intéssel elbocsát, megfordulok, és rájuk nézek. Egyformán mosolyognak, és valami hálaféle – vagy sajnálat – ragyog a tekintetükben.