1

Az erdőtől majdnem mindenki fél, mert elhiszik a régi meséket a tündérekről, akik megfagyasztják a vérünkben az időt, vagy a boszorkányokról, akik egyetlen elsuttogott szóval éveket onthatnak ki a hóra. Sőt, magának az Alkimistának a szelleme is ott bolyonghat a fák között, aki egy lélegzetre rabul ejt egész örökkévalóságokat.

Több eszem van annál, semhogy meséktől rettegjek. Az erdőben valódi veszély ólálkodik: lesben lapuló zsiványok, övükben otromba késekkel és alkimista porokkal, hogy időt lopjanak bárkitől, aki előmerészkedne a falu biztonságából. Vérencnek hívjuk őket. Ezért nem szereti apa, ha vadászok, de nincs választásunk. Szerencsére télen nincs aljnövényzet, hogy elrejtse a rablókat, sem madárdal, hogy elfojtsa lépteik neszét.

Mellesleg jobban ismerem ezeket az erdőket bárkinél. Mindig is szerettem, ahogy a fölöttem összefonódott ágak kizárják a napot és felfogják a vad szelet. Naphosszat el tudtam volna lenni idekint, vagy csak sétálgattam volna a fák között, amelyeknek likacsos, vékony jéghártyája felszabdalja a napfényt.

Álom, édes álom. Sose hagyhatnám magára az apámat, főleg akkor nem, ha...

De nem az, mondom magamnak.

A hazugság megfagy a téli levegőben, lehull a földre, akár a hó. Belerúgok a bakancsom orrával.

Apa azt mondja, hogy ebben az erdőben ezeréves fák is vannak. Megvoltak mindazok előtt, akik most élnek, a királynő előtt, sőt az Alkimista és a Varázslónő előtt, akik a vérhez és az érchez kötötték az időt – ha egyáltalán volt ilyen. Ezek a fák azután is itt fognak magasodni, miután mi elmentünk. Mégsem ragadozók, mint a farkasok vagy az emberek. A gyökerek a lábam alatt nem azért élnek századokig, hogy más növényeket elfonnyasszanak és elszürkítsenek. Belőlük nem lehet kivéreztetni az időt.

Bárcsak jobban hasonlítanánk a fákra.

Apa öreg muskétája súlyosan és haszontalanul nyomja a hátamat. Mérföldeken át nincs vad, és néhány óra múlva besötétedik, a piaci bódék sorra engedik le a redőnyüket. Hamarosan be kell mennem a faluba, szembe kell néznem az időkölcsönzővel. Reméltem, hogy a vadászat megnyugtatja az idegeimet, felkészít arra, amit tennem kell. De most még jobban félek.

Croftonban holnap kell adót fizetni. A Gerling család, mint minden hónapban, megtölti ládáit a mi vérpénzünkkel, azt állítva, hogy tartozunk nekik a védelemért. A földjeikért. A múlt hónapban, amikor nem tudtunk fizetni, az adószedő elengedett minket – apa annyira betegnek látszott, én olyan fiatalnak –, de nem emberségből. Ebben a hónapban a dupláját fogja követelni, talán még annál is többet. Most, hogy tizenhét lettem, törvényesen meg lehet csapolni az éveimet, én pedig tudom, hogy mit kell tennem.

Apa dühöngeni fog, ha eszénél lesz.

Csak még egy próbálkozás, mondom magamnak, amikor egy erecskéhez érek a fák között. Csörgedezése elnémult, befagyott, de a jég alatt zöld, barna és arany villanást látok: magányos pisztráng valami láthatatlan áramlatban. Él a jég alatt.

Fürgén letérdelek, és a tussal bezúzom a jégréteget. Várok, hogy a víz megnyugodjon, várom a pikkelyek villanását, kétségbeesésemben néma fohászt küldök a Varázslónőhöz. A vérpénz, amit ezért a pisztrángért kapok, semmit sem törleszt apa tartozásából, mégsem akarok üres kézzel a piactérre lépni. És nem is fogok.

Összpontosítok, igyekszem csitítani száguldó szívemet.

És ekkor – ahogy az néha megtörténik – úgy tűnik, mintha lelassulna a világ. Nem, nem is úgy tűnik. Az ágak valóban nem sugdolóznak többé a széllel. Még a földön olvadó hó alig érzékelhető nyöszörgése is elnémul, mintha a világ visszafojtaná a lélegzetét.

Lenézek a sáros vízből előcsillanó fényre – azt is rabságba ejtette az idő lélegzete. Mielőtt a pillanat elszállhatna, lecsapok, csupasz kezem elmerül a patakban.

A jeges hideg felrohan a csuklómig, elzsibbasztja az ujjaimat. A hal nem mozdul, amikor felé nyúlok. A sokktól dermedten olyan, mintha ő is akarná, hogy elkapják.

Amikor megmarkolom síkos testét, az idő ismét felgyorsul. A színtiszta izomból álló test csapkod a markomban, kevés híján kitépi magát, de mielőtt szabadulhatna, kirántom a vízből, és gyakorlott mozdulattal a zsákomba dobom. Egy másodpercig bámulom enyhén émelyegve, hogyan csapkod odabent, meg-megrázva a zsákvásznat.

Azután a zsák megnyugszik.

Nem tudom, miért lassul le ilyen kiszámíthatatlanul az idő. Apára való tekintettel az ilyesmit megtartom magamnak. Egyszer látott egy embert, aki húsz évet veszített csak azért, mert azt állította, hogy egyetlen legyintéssel visszaszerezhet egy órát. A sövényboszorkányokat, mint amilyen nálunk a faluban Calla, megtűrik a babonások szórakoztatására, már ameddig fizetik az adót. Sokat jártam hozzá, hogy hallgassam a történeteit a fodrozódó, lassuló időről, ami néha repedéseket, sőt rengéseket okoz a földben, amíg apa meg nem tiltotta, hogy betegyem a lábam Callához, mert félt, hogy feltűnést keltünk. Máig emlékszem, milyen szag volt a boltjában: fűszer és ősi szertartások vérszaga. De apától jól megtanultam, hogy a lapulás biztonságot jelent.

Kezemet a hónom alá dugom, hogy megmelegítsem, aztán ismét leguggolok a patakparton, és igyekszem összeszedni magamat. Ám nem jön több hal, és a nap is laposabbról les be a fák közé.

Görcsöl a gyomrom a szorongástól.

Nem halogathatom tovább a piacot.

Évek óta tudom, hogy előbb-utóbb sor kerül rá, most mégis káromkodom az orrom alatt. A település irányába fordulok, a vállamra vetem a csöpögő zsákot. A szokásosnál mélyebbre mentem az erdőbe, amit már bánok. Kopott bakancsom beázik a hótól, a fák felfogják a nap utolsó melegségét.

Végül ritkulnak a fák, az erdő átadja helyét a faluba vezető földútnak, amelyet fagyos latyakká köpült a sok száz szekérkerék. Az út szélén törtetek, erőt gyűjtök a piachoz. Folyton az időkölcsönző pengéjére kell gondolnom, az üres fiolákra, amelyek várják a vért, amelyből a vas lesz, és a kimerültség hullámára az erekből elszívott idő nyomán.

De még ezeknél is rosszabb a gondolat, hogy hallanom kell a kunyhó vékony falán át apa hánykolódását és forgolódását a szalmazsákján. A Varázslónő a megmondhatója, mennyire szüksége van pihenésre. Ebben az utolsó hónapban a szemem előtt apadt el, mint a téli hold.

Esküszöm, még a szeme is kiszürkült – ez jelzi, ha valakinek fogytán az ideje.

Csak ne lenne ilyen egyszerű magyarázata a mai reggelnek, amikor megfeledkezett a születésnapomról!

Korábban soha, egyszer sem feledkezett meg erről a napról. De legalább bevallaná, hogy időt adott el! Hiába könyörögtem, hogy ne tegye, és engedné, hadd adjak neki néhány évet! Bár létezne a Varázslónő meg az Alkimista! Akkor bezárhatnám őket, és követelhetném, hogy hosszabbítsák meg valamilyen módon az apám életét.

És ha – ezt nem is bírom végiggondolni – már csak egy hónapja vagy egy napja van hátra?

Egy emlékfoszlány merül fel az elmémben: egy croftoni öreg koldusasszony, aki élete utolsó hetét adta oda egy tányér levesért, házról-házra vánszorgott, nagyokat köszönt mindenkinek, miközben egy-két naposvasért vagy legalább egy falat kenyérért könyörgött. Elsőnek a neveket felejtette el, azután kiment a fejéből, meddig tart a falu. A mezőkön csatangolt, és a levegőben kopogtatott.

Apa és én a búzában találtunk rá, összezsugorodva, jéghidegen. Letelt az ideje. És minden a felejtéssel kezdődött.

Ettől a gondolattól futni kezdek. A vérem hajt és esdekel, hogy hadd legyen belőle pénz.

***

Croftonból először csak néhány vékony füstoszlop látszik, azután a háztetők foltjai kukucskálnak ki a dombok fölött. Az útból jóval a falu előtt ágazik le a csapás, amely a tanyánkhoz vezet. Nem fordulok be, megyek tovább a piac lármája és füstje irányába.

Az alacsony kőfalon belül, amely nagyjából a település határát jelöli, sorházak bújnak össze, mintha a közelséggel kizárhatnák a hideget, az erdőt vagy az idő lassú elszivárgását. Mellettem vastagon bebugyolált emberek jönnek-mennek, belehajolva a szélbe.

A piac gyakorlatilag egy hosszabb, kikövezett, sáros sáv, három utca találkozásánál. Ma délután zsúfolt és zajos: mindenki most adózik, ezért sokan jöttek eladni. Darócruhás parasztok, hátukon babákat cipelő asszonyok alkusznak szövetvégekre, kenyérre, vastag velős csontokra, nem törődve a standok között őgyelgő koldusokkal, akiknek a kántálása – „Csak egy órácskát! Csak egy órácskát!” – belefulladt a piaci zsivajba. A levegő homályos a tüzek füstjétől.

Hosszú sor kanyarog Edwin Duade időkölcsönző boltja előtt; nem apa és én vagyunk az egyetlenek, akik hónapról hónapra tengődnek. A látványtól mindig megfájdul a gyomrom – több tucat ember, akik a falhoz tapadva várják, hogy ereikből kivonják az időt, és vérvas érméket kovácsoljanak belőle. Tudom, hogy be kell állnom közéjük, de nem bírom rávenni magamat. Ha apa rájön...

Jobb, ha előbb eszem valamit, és erőre kapok, mielőtt eladnám az időmet. És talán eladhatnám a sovány fogásomat is.

Először a hentes standjához megyek, ahol Amma barátnőm áll a pult mögött, és csíkokra vágott, szárított húst mér ki egy csoport tiszta kötényes iskolás lánynak. Vágyakozással vegyes irigység nyilall belém. Én is köztük lehetnék. Valaha voltam is. Miután apát elűzték Everlessből, a Gerling birtokról – ahogy erre gondolok, felágaskodik bennem az égő düh, amely olyan ismerős, mint a szívverésem –, minden megtakarított pénzét könyvekre és papírra költötte, így iskolába járhattam. De ahogy romlott a látása, úgy fogyott a munkájával együtt a könyvekre és papírra költhető pénz. Mindenre megtanított, amit tud, de az nem ugyanaz.

Félretolom a gondolatot, és intek Ammának, amikor találkozik a tekintetünk. Mosolyog, amitől meggyűrődik a fél orcáján végigfutó sebhely. Emlék a vérencektől, akik megrohanták a falujukat. Az apja meghalt, az anyjának mindössze pár napra elég vére maradt. Addig kapaszkodott az életbe, amíg elhozhatta a lányait Croftonba, mielőtt kifutott volna az időből, így egyedül Ammának kellett eltartania a húgát, Aliát.

Amma – és valószínűleg több iskolás lány is, akik között éppen keresztülfurakodok – kicsinyesnek tartaná a Gerlingek iránti gyűlöletemet. Gerlingék távol tartják a falvaiktól az olyasfajta vérenceket és útonállókat, mint akik megölték Amma szüleit, és felügyelik a kereskedelmet. Védelmükért hűséget várnak el – és természetesen vérpénzt, minden hónapban. Őrzik Sempera határait, nehogy valaki megszökhessen, és elárulhassa a vérvas titkát; apa és én is ezért maradtunk a Gerling-birtokon még azután is, hogy elkergettek Everlessből, mert sok éve hagytuk leégni a kovácsműhelyt.

Emlékszem Everlessre: tapétás folyosóira, fényes bronzajtóira, talpig selyemben, aranyban, ékkövesen pompázó lakóira. A Gerlingek nem lapítanak az erdőben, hogy elvágják az óvatlanok torkát, de ettől még ugyanolyan rablók.

– Azt hallottam, hogy a tavasz első napjára tűzték ki – áradozik az egyik iskolás.

– Nem, hamarabb lesz – vitatkozik egy másik. – Annyira szerelmes, hogy nem bír tavaszig várni az esküvővel!

Csak fél füllel figyelek. Tudom, hogy arról fecsegnek, ami a legnagyobb izgalomban tartja az embereket mostanság: Roan esküvőjéről, amellyel Sempera két leghatalmasabb családja egyesül.

Lord Gerling esküvőjéről, helyesbítek magamban. Ő már nem az a sovány, foghíjas fiú, akit ismertem, aki a szolgák gyerekeivel játszott bújócskát. Amint feleségül vette Ina Goldot, a királynő gyámleányát, attól fogva őfelsége fiának számít. Semperán öt család osztozik, de a terület több mint harmada a Gerlingeké. Roan esküvője még hatalmasabbá teszi őket. Amma rám néz, és a szemét forgatja.

– Tűnés! – hessegeti az iskolásokat. – Elég a fecsegésből!

A lányok elpirulva, harsogó színáradatban menekülnek.

Amma mellettük még fáradtabbnak látszik szorosan hátrakötött hajával, karikás szemével. Nyilván hajnal óta szeleteli a húst. Előhúzom siralmas pisztrángomat, és a mérlegre teszem.

– Hosszú nap? – Keze máris mozdul, hogy papírba csomagolja a halat.

Mosolygok, amennyire tudok.

– Tavasszal jobb lesz a fogás. – Amma a legjobb barátnőm, de még ő sem sejti, milyen rosszul állunk apával. Ha tudná, hogy mindjárt megyek eret vágatni, megsajnálna, vagy ami még rosszabb, felajánlaná, hogy segít. Ezt pedig nem akarom. Éppen elég gondja van.

Ad egy órásbatkát a halért, és megtetézi a vérfoltos pénzt egy csík szárított hússal, ajándékba. Elveszem, de ő nem húzza vissza a kezét.

– Reméltem, hogy ma eljössz – mondja halkabban. – Van valami, amit el kell mondanom neked.

Az ujjai jéghidegek, a tekintete túl komoly.

– Mit? – kérdezem, derűt erőltetve. – Jacob végre megkért, hogy szökj meg vele? – Jacob helyi fiú, aki évek óta szállítja a muníciót a tréfáinkhoz, annyira nem is leplezi, hogy fülig belehabarodott a barátnőmbe.

Amma megrázza a fejét, és nem mosolyog.

– Elhagyom a falut – mondja, még mindig a kezemet szorítva. – Beállok dolgozni Everlessbe. Szolgálókat keresnek az esküvői előkészületekhez. – Bizonytalanul mosolyog.

Az én arcomról leolvad a mosoly, és jeget érzek a szívem helyén.

– Everlessbe – ismétlem zsibbadtan.

– Jules, azt hallottam, hogy egy hónapra egyéves bért fizetnek. – A szeme felragyog. – Egy egész évre valót! El tudod képzelni?

Egy év, amelyet tőlünk loptak, gondolom.

– De... – Összeszorul a torkom. Többnyire sikerül magamba fojtani Everless – a gyermekkorom – emlékeit. Ám Amma reménykedő arca rám zúdítja őket: a folyosók útvesztőjét, a végtelen pázsitot, Roan mosolyát. Végül a lángok emléke minden mást eléget, és váratlanul megkeseredik a szám.

– Nem hallottad a szóbeszédet? – kérdezem. Amma mosolya elhalványodik, és én már bánom, hogy el kell rontanom az örömét, de a szavakat már nem szívhatom vissza, így inkább folytatom: – Hogy csak lányokat alkalmaznak. Csinosakat. Az idősebb Lord Gerling a játékszereinek tekinti a szolgálókat, ott, a felesége orra előtt.

– Ez olyan kockázat, amelyet vállalnom kell – feleli halkan, és elengedi a kezemet. – Jön Alia is meg Karina, mert a férje elkártyázta az idejüket. – Látom a haragot a szemében. Karina olyan neki, mint egy második anya, és dühös, amiért látnia kell a szenvedését. – Senkinek nincs munkája. Everless az egyetlen esélyem, Jules.

Tovább akarok vitatkozni, hogy az everlessi lányok sorsa hálátlan és megalázó, üres címmé válnak, de nem tehetem. Ammának igaza van, a Gerlingek – legalábbis croftoni mértékkel – nagylelkűen megfizetik a szolgáikat. Ám ehhez az olyanoktól veszik – lopják el – a vérpénzt, mint Amma, én és apa.

De tudom, mit jelent éhesnek lenni, és Amma nem osztozik velem a Gerlingek gyűlöletében, tőlem eltérően nem ismeri a kegyetlenségüket. Így hát rámosolygok, már amennyire tudok.

– Biztosan csodálatos lesz! – mondom. Remélhetőleg nem hallja ki a kételyt a hangomból.

– Csak gondolj bele, a saját szememmel fogom látni a királynőt! – áradozik. Noha apa titokban gúnyolja a királynőt, a legtöbb családban majdhogynem istennőként tekintenek rá. Akár istennő is lehetne, mert a Varázslónő ideje óta él. Amikor az emberek ereit megtöltötte a vérvas, idegen királyságok támadták meg az országot. A királynő, a semperai hadsereg akkori fővezére megsemmisítette a betolakodókat, és azóta uralkodik.

– És Ina Goldot is – folytatja Amma. – Állítólag nagyon szép.

– Hát, Lord Gerling felesége nem is lehet más – felelem hanyagul, bár a gyomrom görcsöl, ha eszembe jut Lady Gold. Mindenki ismeri a történetét: sok más árvához hasonlóan babakorában tették ki a semperai sziklás tengerpartra, a palota közelében, áldozatul a királynőnek. Az orgyilkos merényletek sokasága után, amelyek különösen a korai években voltak gyakoriak, a királynő nem volt hajlandó gyermeket szülni vagy férjet venni maga mellé, ehelyett megígérte, hogy kiválaszt egy gyermeket, és herceget vagy hercegnőt nevel belőle. Ha pedig kellően érdemesnek mutatkozik, a fogadott gyermek örökli a koronát, amint a királynő felkészül rá, hogy leköszönjön a trónról. Lehetséges, hogy Ina szülei még a croftoni parasztoknál is reménytelenebb helyzetben voltak. A királynő udvarhölgyének szeme megakadt a kisgyermeken, és a királynő Ina Goldot választotta lányának, majd két éve hivatalosan kinevezte örökösének.

Ina most tizenhét, ugyanannyi, mint Amma és én – de ő örökli a trónt meg a királyi időbankot, és évszázadokig fog élni, lakomák, bálok és a számomra elképzelhetetlen mulatságok közepette, nem tudva rólam és másokról, akik elégetjük a magunk rövid kis életét a palota falain kívül.

Azt mondom magamnak, hogy az irigység fojtogat, és nem a keserűség, amiért Ina lesz Roan felesége.

– Te is jöhetnél, Jules – mondja Amma halkan. – Nem lenne olyan rossz, ha vigyáznánk egymásra.

Egy másodpercre elképzelem a cselédek lakórészének szűk folyosóit, a határtalan pázsitot, a pompás márványlépcsőket.

Ám ez lehetetlen. Apa sosem egyezne bele. Menekülnünk kellett Everlessből, a Gerlingek elől. Miattuk éhezünk.

Liam miatt.

– Nem hagyhatom itt apát – mondom. – Nagyon jól tudod.

Amma felsóhajt.

– Hát, akkor viszontlátásra, amikor visszatérek. Annyit akarok félretenni, hogy visszamehessek az iskolába.

– Miért állnál meg ott? – ugratom. – Talán beléd habarodik egy nemesember, és magával visz a kastélyába.

– De mit csinál akkor Jacob? – kacsint rám, én pedig erőltetem a nevetést, mert rádöbbenek, milyen magányos leszek Amma távollétének hosszú hónapjaiban. Váratlanul félni kezdek, hogy sosem látom többé. Átölelem. Habár hosszú órákon át vagdosta a nyers húst, a haja még mindig vadvirág illatú. – Most elbúcsúzom, Amma.

– Hamarabb visszajövök, mint gondolnád – fogadkozik. – Rengeteg mesével érkezem!

– Amit nem is kétlek – válaszolom. Nem teszem hozzá, hogy remélhetőleg mindegyiknek boldog vége lesz.

Addig maradok Ammánál, ameddig lehet, de a nap nem áll meg az égen. Szorongástól ólomnehéz szívvel, az asztalokat kerülgetve baktatok az időkölcsönző boltjához. Beállok a még mindig túl hosszú sorba Duade ajtajánál, amelybe homokórát égettek. E mögött az ajtó mögött lakik a villogó penge és a por, amely vassá változtatja a vért és az időt.

A földet bámulom, hátha akkor nem kell látnom azokat az embereket, akik elhagyják a boltot, sápadtan, zihálva, egy kicsivel közelebb a halálhoz. Azzal próbálom vigasztalni magam, hogy vannak köztük, akik sose jönnek vissza az időkölcsönzőhöz, mert a jövő héten találnak munkát, hazatérnek, feloldanak egy vérvas érmét a teájukban, és megisszák. De ilyesmi nem történik Croftonban; legalábbis én még sosem találkoztam vele. Mi csupán veszítjük a vért, hogy eladhassuk.

Pár perc múlva felbolydulás támad. Három ember lép ki a boltból: két adószedő, everlessiek, mellükön a Gerling-címerrel, derekukon rövid karddal; közrefogják, és a karjánál fogva vonszolják az időkölcsönzőt.

– Engedjetek! – kiáltja Duade. – Nem csináltam semmi rosszat!

A tömeg morajlik. Érzem, hogy ugyanúgy a pánik kerülgeti őket, mint engem. Kétségtelen, hogy Duade boltjában sok disznóság történik, de a Gerlingek rendőrsége mindig csak vállat vont rá, és hagyta megkenni a markát hóezüsttel. Mert az időkölcsönző lehet kapzsi csúszómászó, de nekünk minden pillanatban kellhet.

Nekem ma van rá szükségem.

Miközben Duade hasztalanul kapálózik, lódobogás hangzik fel a téren. Mindenki azonnal elhallgat, Duade mozdulatlanná dermed az adószedők markában. Fehér kancán ülő ifjú fordul be a piacra. Fejét csuklya védi a hidegtől.

Roan! Akaratom ellenére felvidulok. Amióta pár hónapja nagykorú lett, Roan Gerling elkezdte járni a falvakat a családi birtokon. Amikor először betoppant, alig ismertem rá, úgy megnyúlt és megszépült – de most, valahányszor piacra megyek, titokban azt remélem, hogy láthatom, pedig ő sosem azért jön, hogy engem lásson. Szeretném gyűlölni a drága ruháját, azt a csendes, jóindulatú mosolyt, amellyel emlékeztet minket, hogy az övé itt minden fa, minden kunyhó, még az úton heverő kavicsok is. Ám a róla szóló emlékeim túlságosan belém ivódtak ahhoz, hogy gyűlölhessem, pedig nagyon szeretném. Mellesleg az adószedők sokkal elnézőbbek a közelében. Roan majd véget vet annak, ami Duade-del történik.

De amikor visszafordulok az ajtóhoz, nem megkönnyebbülést látok a két őr között álló Duade arcán, hanem rettegést.

Értetlenül nézek az ifjúra, aki most veti hátra a csuklyáját. Ő is vállas, a bőre aranyszínű, a haja sötét, ám az arca engesztelhetetlenül szigorú: fenyegető szemöldök, kemény vágású orr, zord előkelő homlok.

Nem kapok levegőt.

Nem Roan az, hanem Liam. Liam, Roan bátyja. Azt hittem, biztonságban vagyunk tőle, mert elment történelmet tanulni valamelyik repkénnyel befuttatott egyetemre, az óceán partján. Liam, aki tíz éve kísért a rémálmaimban. Olyan gyakran álmodom a menekülésünk éjszakájáról, hogy az emlék összefolyik a lidércnyomásokkal, ám apa gondoskodott róla, hogy egyvalamit megjegyezzek: Liam Gerling nem a barátunk.

Liam meg akarta ölni Roant gyerekkorunkban. Hárman játszottunk a kovácsműhelyben, és Liam a tűzbe akarta lökni az öccsét. Ha nem rántom félre Roant, mielőtt a lángok belekaphattak volna, elevenen elég. Jutalmul el kellett menekülnünk az egyetlen otthonból, amit valaha ismertem, mert apa félt, hogy mit tenne velem Liam, ha továbbra is Everlessben maradnánk, tekintettel arra, amit láttam.

Később, amikor tizenkettő lettem, Liam megtalált minket a Rodshire melletti tanyánkon. Késő éjjel dulakodásra ébredtem, és amikor kijöttem a szobámból, apám kézen ragadott – Liamet addigra elkergette –, és másodszor is világgá mentünk.

Megbénulok. Legszörnyűbb félelmeim válnak valóra. Ennyi év után ismét megtalált engem és apámat.

Tudom, hogy el kellene fordulnom, de nem bírom levenni róla a tekintetemet, örökké látnom kell azt a tíz évvel fiatalabb arcot, ahogy gyűlölettel mered rám a füstfüggöny mögül, azon a napon, amikor örökre elhagytuk Everlesst.

Hallom apa hangját a fülemben: „Ha meglátod Liam Gerlinget, fuss!”