22

Kirontok a kastély egyik mellékajtaján, keresztülszáguldok a gyepen a déli kapuhoz, ahonnan Laistába vezet az út. A félelem ólomsúlyként húz le, a szobába való vékony cipőm azonnal átázik a hóban. De ha megállnák, vagy akár lassítanék, a félelem legyőzne. Nem kell ezt tenned – suttogja bennem valami.

Caro meghal – mondja egy másik hang –, és ez a te hibád lesz.

Futok.

Megérkezek az időkölcsönző boltjához, egy keskeny, dísztelen faházhoz egy sikátorban, ahova a laistai üzletek ronda hátsó frontjai néznek. A szomszédok egyszerűen nem vesznek tudomást róla, mi folyik a festetlen deszkába égetett, kezdetleges homokóra cégére alatt. A sötét, keskeny sikátorban magasan áll a piszkos – itt-ott véres – hó. Laista időkölcsönzőjének – Wick a neve, mint megtudom az ajtónállótól, aki komor mosollyal bocsát be – ma sok a dolga.

A félhomályban néhányan megnéznek, ahogy elfoglalom a helyem a sorban. Eltérően azoktól a laistai lakosoktól, akikkel az éjjel iszogattam, a sorban állók szürkék, reszketnek. Előttem az asztalon éles kés hever ezüst tálkák között, hátrébb egyszerű kemence füstöl. A benne égetett olcsó balsafának csípős, fanyar szaga van. Az asztal mögött tevékenykedő ember bizonyára Wick. Vékonyszálú haját és rongyos, vérfoltos kötényét leszámítva fiatalnak és egészségesnek látszik az ügyfeleihez képest. A szeme kifakult a vérvastól. Libabőrös vagyok, de nincs választásom.

Örökkévalóságnak tűnő idő múlva – ugyanakkor túlságosan hamar – kerülök sorra. Az előttem álló öregasszony bekötött kézzel elsántikál. Az asztalhoz megyek, leülök a roskatag székre. Wick rám se nézve leráz néhány vércseppet az asztallapra, és kését tisztára törli egy ronggyal.

Egy pillanatig attól tartok, lehányom az érvágás eszközeit. Éppen eleget láttam ilyet Croftonban, ám Wick most azért égeti ki a kését egy olajmécses pislákoló lángjánál, hogy az én bőrömön kezdjen dolgozni. Már tudom, miért nem tűrte apa, hogy én csapoltassak le a véremből.

Amikor Wick megfogja a karom és az asztalra fekteti, összeszorítom a szám, és a nyelvembe harapok. Caro mindent kockáztatott értem, hogy kihozzon nekem valamit – bármit – az apám hagyatékából. Néhány apró emléket. Csekély igazságszolgáltatás gyanánt.

Az én hibám, ami vele történt. Az én kötelességem megmenteni.

Várom, hogy Wick mondjon valami vigasztalót vágás előtt, de őt csak az üzlet érdekli.

– Mennyi? – kérdezi.

– Mi?

– Mennyi időt akarsz adni? – ismétli türelmetlenül.

A hangom elcsuklik, amikor válaszolok. – Negyven évet.

Wick arca összerándul, előbb a megdöbbenéstől, azután a rosszallástól.

– Te viccelsz – mondja. – Mennyi idős vagy?

– Tizenhét. – Egész életem kinyújtózik az agyamban, tizenhét év, tele emlékekkel, fájdalommal és mindennel, ami azzá tett, ami vagyok. Egy pillanatig nem gondolok Everlessre, a királynőre, a sötétségre, semmire, csak a tiszta öröm apró gyöngyeire: Roan kezére a kezemben, egy gyerek sikongató nevetésére, Amma mosolyára, ahogy elküldi Jacobot, a szénszagra, miközben apám kézzel és egy szalaggal megzabolázza a hajam.

Mind megvannak. De milyen percek vérzenek ki belőlem, és mennyi marad meg nekem, már ha marad egyáltalán?

– Először meg kell mérnem a véredben az időt – mondja Wick, aki nyilván látja az elszántságomat. – Nem akarom, hogy valaki holtan essen össze az asztalomnál.

Némán bólintok. A szívem gyorsan ver, csuklómon és nyakamon lüktetnek az erek. Mintha a vérem félne elhagyni. De Wick csak a fejét csóválja fáradtan, és leengedi a kést.

– Ne nézd! – mondja.

Nézem – hogy tudnám nem nézni –, elakad a lélegzetem és megborzongok, ahogy megböki az ujjam a kés hegyével, és felfogja egy csepp véremet egy üvegfiolában. Elfordul, én pedig iszonyodó igézetben bámulom, ahogy babrál az eszközeivel a hitvány asztalon. Van egy szerkentyűje, egy kis üvegtányér, amelyet drót tart egy gyertya fölött; most éppen meggyújtja a gyertyát, és a vért a tányérba cseppenti. Végül egy csipet zöld port szór a vérbe, amely sziszeg és füstöl.

Megnézi a derekán viselt órát. Nem tudom, mennyi ebből a mutatvány, és mennyi a valódi alkímia.

Az összekevert vér és por meggyullad a tányérban, és apró, egyenletes lánggal ég, mint egy gyufaszál. Wick üzleties arccal tanulmányozza, jár a szeme ide-oda a láng és az óra között. De ahogy a másodpercek ketyegnek, lassan leereszti az óráját, és a homlokát ráncolja. Tudom, hogy valami baj van.

– Mi az? – csattanok fel, miközben próbálom megfejteni, mit jelent az arca.

A fejét csóválja.

– Add ide a kezed! – mondja.

Kelletlenül nyújtom a kezem, ő pedig újabb cseppet szorít ki az ujjam hegyéből. Megismétli az eljárást, összekeveri a véremet a porral a tányér egy másik pontján, a keverék kigyullad, az eredmény ugyanaz. Zavartan nézi, ahogy a két láng egyre csak ég.

– Mi az? – A hangom karistol a félelemtől és a kétségbeeséstől. – Mi a baj?

Wick elgondolkodva csücsörít. Végül annyit mond:

– El kellett volna égnie. Ez mondja meg nekünk, mennyi időd maradt: például ha gyorsan leég, akkor lehet, hogy már egy éved sincs hátra.

Ez azt jelenti, hogy hosszú lesz az életem. Csekély vigasz.

– Akkor hát sokáig fogok élni. Megengedhetek magamnak negyven évet. – Talán később visszanyerhetem őket, vagy legalábbis egy részüket.

– Senki sem engedhet meg magának negyven évet – mordul rám Wick, aki még mindig a gyertyalángot nézi.

A szemem sarkából észreveszem, hogy a sorban egy öregember kíváncsian mered ránk. Reszketek, szeretnék már visszamenni Everless falai közé.

– Ez nincs rendben. – Wick felemeli a zsebóráját, körmével megkocogtatja az üveget. – Mostanra el kellett volna aludnia még akkor is, ha száz évig élsz... Talán valami baj van a porral. – Elővesz egy másik szerkezetet, és mire észbe kapok, már meg is szúrta a saját ujját a késsel. Nem bajlódik a fiolával, csak rácsöppenti a vért a tányérra, megszórja a porral, meggyújtja a gyertyát. A vér meggyullad.

Miközben Wick és én figyelünk, azon kapom magam, hogy számolok – egy, kettő, három, négy, öt, hat –, a láng hétnél kialszik. Wick hunyorít.

– Látod – mondja minden érzelem nélkül. – Nekem úgy tizenöt van hátra.

Nem tudom, miként reagáljak erre, hogy Wicket nem érdekli, hány évet élhet még, de a szemem visszavándorol a véremhez, amely most is ég. Az időkölcsönző gyanakodva és bizalmatlanul sandít rám, összeszorítja a száját, a karját keresztbe fonja. Körülöttünk az emberek mozdulatlanná dermedve figyelnek.

– Nem értem – mondom erőtlenül. Azt hinné Wick, hogy Gerling vagyok, akinek az ereiben évszázadok keringenek? – Én nem... én croftoni vagyok. Még sosem vettek vért tőlem, egyszer sem.

Wick felvonja a szemöldökét, de láthat valamit az arcomon, mert megenyhül.

– Lehet, hogy az eszközeimmel van valami baj – mondja töprengve.

– De tudsz időt kivonni belőlem? – nógatom kétségbeesetten. Lehet, hogy már le is emelték a negyven évet Caro véréből? – A barátomnak lesz. Nagy szüksége van rá.

– Megpróbálhatom – mondja Wick egy pillanatnyi hallgatás után. Végignézi az eszközeit – késeket és tűket, amelyektől elfog az undor és kiválaszt egy rövid kést, amely mintha kék üvegből készült volna. Utána felvesz egy apró, fénytelen óncsészét, és mindkét tárgyat letörli egy ronggyal.

– Nyújtsd ki a kezed – utasít, én pedig engedelmeskedem, és hirtelen megörülök, amiért ma elfelejtettem reggelizni, mert máris émelygek.

Wick gyakorlott mozdulattal lefogja a csuklómat, a másik kezével hosszú, sekély vágást ejt a tenyeremen. Először a vér serked ki, utána jön a fájdalom. Mintha tüzes dróttal égettek volna meg. Wick a kezem alá tartja a csészét, azzal fogja fel a vért.

Ahogy hallom a vörös cseppek koppanását, kezd kimenni belőlem az erő. Sokkal jobban elgyengülök, mint a csésze alján az a kis vér indokolná. Érzem, hogyan öregszem, miközben ülök a széken, és kábultan figyelem, ahogy a vérem megtölti a csészét.

Mihelyt megtelt, Wick felemeli a kezem, elállítja a vérzést, a csészét félreteszi, aztán szorosan és ügyesen bekötözi a kezemet. Észreveszem, hogy a másik kezemmel az asztalt markolom, nehogy eldőljek. Forog velem a világ, és nem merek felállni, amíg Wick nem végez.

Láttam már, hogyan lesz pénz a vérből, de most úgy rémlik, hogy egy örökkévalóságig tart. Valami kábulatfélében figyelem, ahogy Wick beleönti a véremet a mérleg serpenyőjébe. A vér még ebben a félhomályos boltban is úgy ragyog, mint a rubin. Hozzáad pontosan egy kanálnyit egy másik porból, amely sötét és csillog, mint az obszidián. Ahogy a por belehull a vérembe, a serpenyő fehér lángba borult. Hőhullám csapja meg az arcomat, érzem a réz szagát.

A láng hosszú percekig fényesen lobog, azután elalszik. Mihelyt kilobbant, Wick fogja a serpenyőt, és megdönti, hogy én is lássam. Kibámulok a látóterem szélén ólálkodó árnyékok közül a serpenyőben ragyogó folyadékra. Csillog, mint az olaj, vagy a higany – már ha létezne vörös-arany higany. Amikor Wick megmozdítja a serpenyőt, lustán folyik, akár a méz. Tiszta idő. Az én időm.

– Most pénzt csinálok belőle – mondja Wick, akit valamivel elnézőbb kedvre hangolt a kétségbeesésem. Felvesz egy újabb tárgyat, egy súlyos ólomtömböt, amelyben látom a királynő címerének fordított mását, azt a jelképet, amellyel Sempera összes vérpénzén találkozhatunk. Az asztalon mindenféle öntőforma sorakozik a körömnyi, vékony batkákétól az évesaranyakéig, mint amilyet most fog a kezében; ezeknek az átmérője majdnem akkora, mit a tenyeremé.

Wick óvatosan tölt egy keveset az időmből a formába. Révülten bámulom, ahogy a már öntés közben lassuló és hűlő olvadékból megszületik a pénz. A tömbben tíz öntésre van hely; Wick mindegyiket megtölti folyékony idővel. Kétszer is meg kell állnia, hogy újraolvassza az időmet a lángon. – Gyere vissza később, és akkor csinálok még tízet – mondja mogorván. – Nem akarom egyszerre csinálni az összeset.

Mire végez, az első érmék lehűltek, épp olyanok, mint a naponta látott vérpénzek. Émelygek, ha arra gondolok, hogy minden darabért, amelyet valaha elköltöttem, megfogtam, vagy akár csak megérintettem, valakinek ugyanúgy szenvednie kellett, ahogy most nekem. Valakinek végig kellett néznie, hogyan folyik el belőle az élete, majd változik át pénzzé, amiből megvásárolható vacsorára a vékony csík szárított hús, egy pint sör vagy a zsúptető a házra.

Mihelyt az összes pénz lehűlt, Wick felfordítja, és kicsit megrázza az öntőmintát. A frissen vert vérpénzek koppanva hullnak a deszkaasztalra. Felveszem az egyiket, és megnézem, undorral vegyes igézetben. Ez az idő az én ereimen futott tizenhét évig. Most pedig itt van a testemen kívül, és én kevesebb lettem. A fém forró, ahogy a bőrömhöz ér. Ha nem lenne olyan ijesztő, csaknem szépnek mondanám.

– Hogy érzed magad? – kérdezi Wick, de én már hátrálok is az asztaltól. Nem bírok – nincs időm, gondolom komoran – tovább ülni ebben a boltban, és az élet tisztességtelenségén tűnődni. Éppen most szívhatják le Caro éveit. Meghalhat, ha máris nem halott. Miattam. Értem. Betörni értem a kincstárba több volt merészségnél vagy bolondságnál. Valami a lelkem mélyén tudja, hogy ez az igazi szeretet. Ennyire egyedül apa szeretett. És apa elment.

Oda kell adnom neki ezeket a vérpénzeket.

Felállok. Wick belekötözi az érméket egy darab vászonba, és a kezembe nyomja. Még a szöveten át is melegít.

Wick a vállamra teszi a kezét.

– Aztán pihenj! – mondja. – Sok időt vesztettél. Elájulhatsz, vagy még rosszabb történhet, ha túlságosan megerőlteted magad.

A hirtelen mozgástól elszédülök, a falak egy pillanatra szétolvadnak a szemem előtt. De mennem kell.

– Jól vagyok – sikerül kinyögnöm nehezen forgó nyelvvel. – Nem lesz semmi bajom. – Lerázom a kezét a válláráról. Bár talán igaza volt: a távolság az ajtóig egymérföldnyinek tűnik. De nem ülhetek itt, hogy összeszedjem magam. Mennem kell. Caróért.

Valami durva deszkán fekszem, és gyengéd, kitartó hullámzást érzek, föl és le, föl és le. Egy pillanatig azt hiszem, hogy a tengeren vagyok, és kinyújtom a karom, hogy belelógassam a kezemet a vízbe, ám ekkor egy arc elmosódott foltja jelenik meg fölötte, és két kar felültet. Rájövök, hogy csak egy kereskedő árszekerén utaztam Everless kapujáig.

Belehunyorgok a szürke fényben, és eszembe jut, hogy sosem láttam a tengert. Annyi idővel, amennyit kiszívtak belőlem – most tíz év, de még hátra van harminc – valószínűleg soha nem is fogom.

Olyan gyorsan lépkedek Caro szobája felé, ahogy gyenge lábaim visznek.

Egyszerre tíz évet veszíteni kicsit olyan, mint berúgni, de a madel kellemes melege nélkül. Amikor megbotlok, és a falnak támaszkodom, egész testemben reszketni kezdek. A cselédszárny furcsa, fenyegető, kanyargós és szűk lesz. Érzem, hogy járkálnak mellettem, szolgatársaim végzik napi munkájukat, de nem látom az arcokat. Nagy ívben kikerülnek, talán azt gondolják, hogy leittam magam. Árnyékaik torz testű, hegyes fogú szörnyetegekké nőnek a folyosót megvilágító fáklyafényben, és mindegyik rám fenekedik.

Zuhanok, de valaki megtart. Szirmot bont bennem a remény.

– Roan? – kérdezem.

– Nem, drágám. – A hang lágy, szelíd, édes. Bea. Nekidőlök. – Túl jó vagy te annak a kígyónak – mondja valahonnan messziről. Kígyó. Úgy érzem, visszazuhanok az időben, mint a sövényboszorkány házában. Ocsmány kénszag fojtogat, valahol másutt vagyok, egy sötét és szűk helyen. Hideg van. Ismét kénszag, amitől felfordul a gyomrom. Ám a kénhez levendula illata keveredik. Bea haja, Bea haja, mondogatom magamnak, töröm a fejem, hol vagyok. Felé nyúlok, elmém és érzékeim kapaszkodót keresnek.

– Mondd el nekem, mit csináltál...

Kinek a hangja ez? Beáé, mondom magamnak, Bea szólongat.

Mit csináltál? Bea magas, rémült hangja mellett egy másik is megszólal, egy mélyebb, dühös hang, mintha a beszélő a lány mögött állna, onnan szólna hozzám.

Ujjak fogják meg a csuklómat, felfelé fordítják a tenyeremet. Valakinek elakad a lélegzete.

– Jules, te nem... ezt Caróért csináltad, ugye? Jules!

Caro. A névtől alakot kap Bea és Everless. Bea karjába kapaszkodva felegyenesedek. Bea szeme tágra nyílik az aggodalomtól.

– Jules, pihenned kell! Gyere a hálóba!

– Nem! – Olyan éles a hangom, hogy Bea szája elfehéredik. Hátrál tőlem. – Meg kell keresnem Carót – mondom bocsánatkérés helyett.

Bea beszélni kezd, de én már indulok is a királynő lakosztálya felé. Nem követ.

Valahogy eljutok a folyosóra, ahonnan a Gerlingek és vendégeik lakosztályai nyílnak. Mostanra tudom, hogy melyik súlyos tölgyajtó Caróé. Letörlöm a verejtéket az arcomról, és megpróbálok egyenes tartással, emelt fővel menni. Szorosan fogom a köpenyem alatt a vérpénzes erszényt. Tenyérrel benyomom az ajtót. Fájdalom hasít belém, de az ajtó kinyílik.

Caro hálószobájában sötét van. A függönyöket összehúzták, kizárva a délutáni fényt. Caro barátságos szobájából különös árnyak birodalma lett, amelyeket a kandallóban ropogó kis tűz táncoltat. Ugyan, kinek lehetett ennyire fontos a kegyvesztett udvarhölgy kényelme? Most azonban meglátom az ágyában. Alszik, és minden lélegzetvételnél megremeg. Az ágy mellett egy szék áll. Belerogyok. Caro mocorog, de nem ébred fel.

Csakugyan máris elvették tőle az idejét, rögtön az ítélet után? Ahogy ránézek nyúzott arcára, megkapom a választ. Pedig azt reméltem, van még ideje. Hiszen Carónak tekintélyes állása van Lady Gold mellett, jár neki a tárgyalás, meg a lehetőség az ártatlansága bizonyítására. Vagy a királynő avatkozik be az érdekében. Tudnom kellett volna, hogy Ivan kapitány igazságszolgáltatása nem így működik.

Fiatal még, biztatom magamat. Igyekszem megőrizni a nyugalmamat. Említette valaha, mennyi ideje maradt? Jóval többje lehetett negyven évnél, mielőtt elvették tőle ezt az időt. Ivan természetesen nem ellenőrizte, mennyije van, úgy, ahogy Wick tette velem. Ivant ugyan nem érdekelné, hogy senki sem engedhet meg magának egyszerre negyven évet. Forog velem a világ a gondolattól, hogy Caro most is életveszélyben lehet. Hallottam már fiatalokról, akik azt hitték az időelszívás után, bőven maradt még nekik, aztán egy évvel vagy hónappal, vagy egy nappal később holtan estek össze.

Előveszem a vérpénzzel teli erszényt, Caro éjjeliszekrényére teszem.

– Ez a tied – mondom, mintha hallhatná bűntudatos hálálkodásomat, amiért olyan sokat áldozott fel értem. – Tíz év.

Természetesen nem mozdul, nem reagál. Alig vesz levegőt, én pedig libabőrös leszek. Mi van, ha haldoklik?

Még sosem ittam időt, de tudom, hogy csinálják. Odamegyek Caro polcához, leemelek egy kis palack bort, amit egy teáskannába töltök. A kannát odateszem a tűzre melegedni. Pár perc múlva, amikor mámorító, illatos gőz kezd pöfögni a kannából, áthozom az éjjeliszekrényre. Elveszem az éjjeliszekrényen várakozó fakupát, beledobok három frissen vert évesaranyat, felöntöm gőzölgő borral.

Sziszegés hallatszik, ahogy a forró folyadék találkozik a fémmel. A kupából gomolygó füstnek hamu- és cukorszaga van. Egy kanállal megkavarom a folyadékot, majd félreteszem, és gyengéden megrázom Caro vállát.

Fokozatosan tér magához, hunyorog és didereg, noha a szoba sötét és meleg. A szeme lassan megtalál.

– Jules – mondja inkább kimerültén, mint meglepve, és közben felül. – Itt vagy.

– Ne haragudj, Caro! – mondom nyomorúságosan. Felveszem a kupát, amelyben bor és vérvas gőzölög, elé tartom. – Igyál!

Caro lassan, meg-megrándulva elveszi az italt. Még mindig szédülök az időveszteségtől, a testem úgy sajog, mintha összeverték volna. El sem tudom képzelni, hogy érezheti magát az, aki négyszer annyit vesztett. A keze nincs bekötve, mint az enyém – Ivan bizonyára a karjából vett vért. A gyomrom görcsöl. Caro csuklóját eltakarja a vastag bársonyköntös, így nem látom a jeleket.

– Köszönöm, Jules – súgja rekedten, majd iszik.

A hatás azonnali. Piros foltok jelennek meg Caro fehér arcán, erősebben szorítja a kupát, miközben kortyolja a bor és az idő keverékét. Még a tartása is megváltozik, a háta egyenesebb. Felsóhajt, észrevehetően erősebb hangon. Nyújtja a karját, hogy visszategye az üres kupát az éjjeliszekrényre.

Mielőtt sikerülne, a keze hirtelen megáll a szoba sűrű melegében. Karja ferdén csüng a levegőben, ujjai elengedik a kupát, amely leesik, és megreped a padlón. Caro a torkát markolássza, mert nem kap levegőt a fájdalomtól.

Előrehajolok, a pulzusom vadul ver.

– Caro, mi a baj? – Eléggé megolvasztottam a vérvasat? Elrontottam valamit?

Caro tátog, de semmi nem jön ki a száján. Mintha leállt volna a tüdeje. Az arca eltorzul. Előbb megmerevedik, azután dobálni kezdi magát a lepedőn, köpköd és fuldoklik, rekedten, kétségbeesetten. A levegő nem jut el a tüdejébe. Az arca lángvörös lesz, a szeme kidülled.

Fuldoklik.

– Caro! – hallom a saját kiáltásomat. A pánik elszorítja a gégémet. Egyik kezét a tarkója alá tolom, a másikkal szétfeszítem a száját. Valami csillog a garatjában.

A félelemtől reszketve oldalra hajtom Caro fejét, és két ujjammal benyúlok a szájába, de annyira vergődik, hogy nem érem el a tárgyat, nem tudom kipiszkálni. Görcsösen vonaglik, az arca egyre vörösebb, hallom magam, ahogy a Varázslónőhöz fohászkodok Caro életéért, és ima közben némán sikoltok: siess, kérlek, siess! A szívem annyira dübörög, hogy attól félek, széttöri a bordáimat, és kilő a mellkasomból. '

Caro szeme fennakad. Ernyedten lóg a karjaimban.

A világ elnémul.

Elájult. Hangosan zihálok. Egyébként sűrű, nyomasztó csend van a szobában, olyan nyomasztó, akár a kő.

Feltekintek, és majdnem ordítani kezdek.

Először nem érzékelek semmi furcsát, pedig valami szörnyűség történt. A fátyolfüggönyök nem fodrozódnak, hanem kidagadnak, mintha jégből lennének. A Caro öltözőasztalán álló rózsából lehullott szirom a semmiben lebeg, félúton a padló felé.

Caro pedig nem mozdul, egyáltalán nem. A teste szobormerev, a melle nem hullámzik, pillája sem rebben. Ez annyira rendellenes, hogy kiráz a hideg. Nem tudom, él-e vagy meghalt. Ahogy lenézek rá, észreveszek egy verejtékcseppet az arcán. A csepp hosszan elnyúlik a járomcsont szélén, mintha le akarna gördülni, de nem gördül le. Nem, és nem. Akkor tűnik csak el, amikor letörlöm a kezemmel, és olyan temetői csend van, hogy hallani lehet, amint koccan egyet a padlón.

A bizonyosság fagyos és iszonyú.

Valami baj van az idővel.

Még sose éreztem magamat ennyire magányosnak, mint ebben a csöndben és mozdulatlanságban, karomban az élettelen szoborrá változott barátnőmmel. Akkor se moccan meg, amikor kitör belőlem a visszafojtott zokogás.

Elengedem, és térdre rogyok az ágya mellett. Belesüllyed a párnájába, szoborszerű arca lángvörös. A padló megreccsen alattam, a súlyomtól besüppedt matrac kiegyenesedik, ám ezt leszámítva olyan a szoba, mintha gyantába öntötték volna. Szédítő, lidérces élmény. Forrón patakzanak a könnyeim. Korábban is éreztem, hogy az idő lelassul, de ilyen még sosem volt, hogy le is álljon, mint ebben az ijesztő térben, ahol egyedül én tudok mozogni. Mi van, ha beszorulok ide, mint Briarsmoor városa?

A félelem kitisztítja az agyamat. Mély lélegzetet veszek, hogy visszanyerjem az önuralmamat. Felállok, Caro fölé hajolok. Óvatosan megfogom a vállát meg a derekát, és oldalra fordítom. Felkapaszkodom mellé, felidézem magamban Lora utasításait a fuldoklókkal kapcsolatban, és a tenyerem élével lecsapok a lapockái közé.

Semmi. Összeszedem magam, újra ütök, ezúttal keményebben. Majd újra és újra, amíg bekötött kezem, fájni és vérezni nem kezd.

A negyedik csapástól valami enged. Arany repül ki Caro szájából – elakad a lélegzetem a sokktól és a megkönnyebbüléstől –, nagyot koppan a padlón, azután a szekrény alá gurul. Noha a szememet elhomályosítja a sírás és az izzadság, úgy látom, mintha ez nagyobb és súlyosabb lenne egy évesaranynál.

Különös, elfúló hang jön mögülem. Odafordulok, és látom, hogy Caro rekedten, elgyötörtén szívja be a levegőt.

– Hála a Varázslónőnek! – mondom, és fölé hajolok. Nehezen lélegzik, a melle zihál, az ajka véres, de arcának vöröse fokozatosan rózsaszínre halványul, és a vállát fogva érzem, hogy a pulzusa erős és egészséges. Keresem a padlóra hullott aranyat. – Fuldokoltál.

Caro halkan sír, és kivörösödött szemmel néz rám. Ahogy a tekintete követi a pillantásomat a padlóra, abban több van, mint meglepetés. Az gyanú.

Nem, valami más. Árulás.

Nem értem. Azt gondolja, hogy bántani akartam?

Végül elfordítja rólam a tekintetét. Lehajol, megpróbálja felvenni a tárgyat, de túl gyenge. Lehajlok, hálásan, hogy nem kell ránéznem. Ám a megkönnyebbülés ismét átcsap félelembe, ha arra gondolok, mit találhatok a szekrény alatt.

Nem pénz. Letérdelek a padlóra, hogy jobban megnézhessem, ugyanakkor elrejtve az arcom Caro elől. A padlón makulátlan, diónyi aranygomb hever, amely vér- és nyálnyomot húzott maga után. Fényéből látszik, hogy vadonatúj vérpénz, de olyan, mintha a borban feloldott három évesarany golyóvá egyesült volna.

Ismét úgy érzem, hogy csapdába estem egy játékban, amelyet egyáltalán nem értek. Ez egyszerre undorító és vonzó. Az aranygolyóért nyúlok.

A fém nem forró, hanem puhán meleg, mintha a napon felejtették volna. Sima és mintha zümmögne. Mintha egy élőlény rejtőzne benne. Súlyos, és...

Elakad a lélegzetem, mert az ujjaim belemerülnek a felszínébe, mintha a fém megolvadna az érintésemtől. Elejtem, és hátrálva iszkolok tőle.

– Fogd csak meg! – A suttogás alig hallható, de félreérthetetlen.

Felnézek Caróra, aki erőtlenül kihúzódzkodott az ágy szélére. Az arca még mindig kipirult és verejtékesen fénylik, de a nagyra nyílt szeme, amellyel a golyót bámulja, már éber.

– Lássuk, mi történik – teszi hozzá, és ismét a szemembe néz. Valami megvillan a tekintetében, egy azonosíthatatlan érzelem, ám rögtön vissza is tér a pillantása az aranygolyóhoz. Tiltakozni akarok, szeretnék elfutni és elbújni, amíg ki nem találom, mi folyik itt, ám Caro várakozóan néz rám, és most már él, és csak ez számít.

Kelletlenül kinyújtom a kezem, és egyik ujjammal megérintem az aranygömböt.

Egy pillanatig semmi sem történik. Azután a felszín megváltozik, az ujjam elindul felfelé a felületen. Reszketek, de kényszerítem magam, hogy ne húzódjak el, amikor az arany felkúszik az ujjamról a tenyeremre. Hallom kettőnk zihálását, amikor az aranyszálak eltűnnek a kötés alatt, amellyel Wick nemrég pólyálta be a kezemet. Olyan érzés, mintha felfele csörgedezne a meleg víz.

Hamarosan az egész golyó eltűnik. A folyékony fém csíkjai úgy hálózzák be a bőrömet, mint az erek.

– Vedd le a kötést! – mondja Caro halkan. Valami van a hangjában, amitől engedelmeskednem kell. Kioldom a véres pólyát. Lehull, előbukkan a vágás, amelyet nemrég ejtett az időkölcsönző, még friss és haragosvörös. Időm apró aranycsermelye éppen bebújik rajta, a bőröm alá, ahova tartozik.