23

Éjszaka Caro, akinek még mindig olyan magas a láza, hogy sötét fürtjeit a bőréhez tapasztja az izzadság, követeli, mondjam el, hogyan történt. A hangja rekedt, a torka fáj időm beszorult darabjától. Ismételten elmondom neki az igazat: nem tudom, fogalmam sincs, miért lázadt fel ellene a véremben levő idő, miért tért vissza hozzám. Sosem láttam még ilyet, nem is hallottam róla. Hét megmaradt évesaranyamat Caro tükörasztalára tettem. Nem mertem megetetni vele őket, és nem mertem túl közel lenni hozzájuk.

Mikor el akarok menni, hátha találok olyan vérvasat, amely úgy viselkedik, ahogy illik, Caro könyörög, hogy maradjak. Órák telnek el, mire elalszik a karjaimban, olyan görcsösen kapaszkodva belém, akár egy gyermek. Vajon épphogy rosszabbul lett az én vérvasamtól? Sápadt, de a pulzusa egyenletes. Kimerítette a nap és mivel tudom, hogy Ina hamarosan visszatér, és segít, hagyom lecsukódni a szemem.

Ezúttal örülök az álmoknak.

A sötétben intek az árnyékarcú lánynak, és máris tudom, hogy le kell győznöm őt, különben meghalok. Felemelt kézzel indul felém. Ijesztő világ bontakozik ki körülöttem: sötét síkságon nézünk szembe, körülöttünk feketére égett fű, életnek közel s távol semmi jele.

A lány közeledik, lángok csapnak fel a léptei nyomán. Köpenye koromfeketén lobog, a csuklyája elrejti az arcát.

Megfogok halni, gondolom álmomban.

A lány két karhossznyira megáll. Úgy nyújtja a kezét, mintha könyörögne. Vad, gúnyos nevetése túlharsogja a szelet.

– Barátom! – Úgy hallom, hogy mindenből ez a magas, édes hang jön. – Nem bízol bennem!

Szertefoszlik a kép, és én a croftoni tanyánk ágyában ülök, és nézem anyám Varázslónő-szobrát. A tenyeremben tartom a faragott követ. A megkönnyebbülés olyan erős, hogy szinte éget, ám ez alkalommal tudom, hogy álmodom. A szoba mozdulatlansága jobban megijeszt, mint a lány a látomásban. Annyit tudok tenni, hogy mereven bámulom a szobrot.

Azután a szobor megmozdul.

Kinyitja a száját és nevet.

Felemeli a kezét, amelyikben a kést tartja.

Felriadok Caro ágyában, ruhám gallérja lucskos a verejtéktől és a könnyektől. Rádöbbenek, honnan ismerős ez a kép. A nőalak kissé előrehajol, csésze-formán behajlítja a tenyerét. Ugyanilyet láttam, amikor a sövényboszorkány révületbe ejtett. Kisbaba voltam, a férfi, aki a karján tartott, megállt a Varázslónő szobra előtt, és kivett egy követ a szobor kezéből.

Ismét az a nő, de élve, kövek nélkül.

Majd az anyám szobrocskája, visszaváltozva kővé.

Megborzongok, átkarolom magam, mert fázom. Ez az, amit az apám el akart titkolni előlem, hogy valamilyen kapcsolatban állok magával a Varázslónővel?

Mellettem Caro mocorog. Akkor látom, hogy álmomban lerúgtam a takarónkat, deréktól felfelé fedetlen. Amikor felhúzom a paplant, hogy betakarjam, észreveszem, hogy hideg a keze, és csak most tűnik fel, mennyire halvány...

Az elmém leáll. Csak tegnap kapták el a kincstárnál – nekem a mavafejtés után napokba telt tisztára sikálnom a bőröm.

Rámeredek Caro kezére, és dideregni kezdek. Akkora hullámban zúdul rám az értetlenség és a félelem, hogy attól félek, belefulladok.

Feltűröm Caro ingujját, óvatosan, nehogy felébresszem – és megkövülök. Semmi nyoma annak, hogy időt vettek volna el tőle. Nincs vágás. Nincs kötés.

Hazudott. Vagy valaki más hazudott. Akármi történt is Caróval, az nem az volt, amit nekem mondtak.

A hazugság sötét, ködös, megfejthetetlen, mint egy folyó, amely annyira tele van iszappal, hogy nem látni a fenekét. Átfolyik rajtam, olyan sűrűn, mintha az időm változott volna folyékony fémmé az ereimben.

Földereng a tudatomban egy sor Liam noteszából, a múltamból, vagy az álmaimból, mintha egész idő alatt az ereimben szunnyadt volna, de most végre utat talált a szívembe.

„Kígyó – mondta a Róka. – Mit tettél?”

Itt valamilyen tévedésnek kell lennie.

Leszállok a matracról, óvatosan, nehogy felkeltsem Carót. Olyan csendesen megyek ki a szobából, ahogy csak tudok. Alig kapok levegőt.

Vérem új-régi idejétől megerősödve osonok a tekervényes folyosókon, ahol senki sem jár. Alig néhány fáklya világít, kísérteties félhomályba merítve az üres termeket. Csak a lángok sercegését és az én bizonytalan lépéseimet lehet hallani.

Caro álnoksága.

Apa titkai, jó szándékú hazugságok.

Az önjelölt sövényboszorkány megdöbbenése, amikor nálam bejött a kóklerkedés.

Az idő rakoncátlansága az egész életemben.

Az álmok a lányról, aki meg akar ölni, és a többi álom a menekülésről egy üldöző árnyék elől, amelyet apa – és később én is – egy ideges gyerek szorongásának számlájára írtunk. Még a szófoszlányok és képtöredékek is a kedvenc meséimből a Rókáról és a Kígyóról – amelyeket Liam feljegyzett kis noteszába...

Mindezek összetartoznak valamilyen változékony, bonyolult módon. Egyelőre semmi sem világos. Most jöttem rá, hogy apa mennyi mindent eltitkolt előlem, és egész életemben hazudott nekem. Ahhoz hasonlíthatnám, mint amikor a lábunk elé nézünk, arra számítva, hogy követ fogunk látni, de nincs ott más, csak az üres levegő.

Be kell jutnom a kincstárba. Látnom kell, miről hazudott Caro, és miért halt meg apa.

Lenyomok egy kilincset, és eszembe jut egy újabb sor, amelytől tetőtől-talpig libabőrös leszek.

„Róka – mondta a Kígyó, és lassan rácsavarodott barátja szívére. – Ideje, hogy szembenézzünk az igazsággal."