29

Előrenyújtott karokkal fordulok be a folyosón, ahol a királynő lakosztálya van, hogyha kell, az időt megállítva jussak át a három testőr mellett, akik éjszaka szokták őrizni az uralkodó ajtaját. Ehelyett én torpanok meg az üres folyosón.

Talán elment valahova a királynő. Hát, akkor megvárom itt, és felelősségre vonom, amikor visszatér. Az ajtajáig megyek, és benyitok, hátha. A kilincs hihetetlen módon elfordul, az ajtó kitárul. Habozok. Egy hangocska azt súgja bennem, hogy valami nincs rendjén.

A királynő lakosztálya egyszerre homályos és villogó. Aranybrokát drapériák, bágyadt gyertyafény. Az óriási ablakot vérvörös függöny borítja. Kezdetben, amíg a szemem nem alkalmazkodik, csupán a fény és a sötétség árnyalatait látom. A szoba akkora, hogy Ináé kétszer elférne benne. A falakon könyvespolcok és tükrök, felváltva. Arra számítottam, hogy itt találom Ivant vagy a testőröket – ám a teremben csak egy valaki tartózkodik.

Sempera királynője egy pompázatos fésülködőasztalnál ül az egyik sarokban, háttal felém. Arcát egyetlen gyertya világítja meg a tükörben. Indigókék pongyolát visel, sötétvörös haja kibontva omlik a vállára és a hátára. Meg sem rezzen, amikor becsukódik az ajtó.

– Felség! – szólalok meg halkan, miközben fejben átismétlem a mesét, amellyel idejöttem. Ina beteg, azért küldött, hogy megkérjem uralkodónkat, kegyeskedjék átfáradni hozzá. Elég erőltetett, de nem kell, hogy a királynő sokáig elhiggye. Ha időben meg tudom állítani, elmondhatom Inának az igazat, és közösen kitalálunk valamit.

A királynő azonban még akkor sem fordul meg, amikor közelebb óvakodok.

Örökkévalóságnak tűnik, amíg keresztülvágok a barlangszerű termen. Van benne valami kísérteties – a mérete és a mindent elborító, drága kelmék elfojtanak egyes hangokat, és felerősítenek másokat, így csak a szívem dobogását hallom, amely mintha betöltené a termet.

– Felség – ismétlem meg hangosabban, amikor félúton vagyok.

A királynő továbbra sem mozdul. Csak áll a tükre előtt változatlanul egyenes tartásban, az állát fölszegve – gondolom, akkor is így tesz, ha a trónon ül a tengerparti palotában, vagy beszédet tart a rajongó tömegnek –, most azonban kizárólag a karja és a keze mozog: gondosan körülrajzolja a szemét, majd vörösre festi az ajkát. Sok mindenre számítottam, csak erre a némaságra nem, amely az idegeimre megy, aláássa elszántságomat.

Most már látom magamat a tükörben a királynő mögött. Az arcunk együtt lebeg az üvegen, az övé hófehéren ugrik ki a homályból, az enyém napbarnított, kicsi és rémült mögötte. A hatalom és az akarat árja, amely idesodort a mezőről Liam mellől, nyomtalanul elpárolgott. Nem érzem magam Alkimistának, kislánynak tartom magam, aki tudatosan belesétált a fene vad szájába.

A királynő leteszi a festékeit, és megfordul.

Még sose voltam ilyen közel hozzá. Látom szemének halványságát, körülötte a vékony ráncokat. Milyen lehet egy ötszáz évet látott testtel és lélekkel élni? Egy heggyel, egy istennővel állok szemben. Egy régi ellenséggel, noha semmije sem ismerős.

– Jules – mondja. Majd pedig: – Antonia.

A névről azonnal érzem, hogy igaz. Igen, Antonia vagyok, én írtam a könyvet, amelynek visszaszerzéséért meghalt az apám, hogy megőrizhesse a titkot. Kétség nem fér hozzá. Antonia is csak egy megtestesülése az Alkimistának. Talán a legelső. De mit érek a felismeréssel? A tudástól nem leszek nagyobb biztonságban.

Szeretnék elrohanni, annyira nyomaszt a királynő tekintete. Mintha fizikai erő volna, a szememre célzó tűzsugár. Mégis kényszerítem magam, hogy egyenesen, felemelt fejjel álljak.

A királynő nevet, halk, morajló hangon, amely olyan, mint a távoli mennydörgés.

– Újra és újra és újra találkozunk.

– Én vagyok az, akit akarsz. Nem Ina – mondom. – Akármit tervezel is, most már elengedheted.

Ismét elneveti magát. Nem szabad félnem előtte.

– Nem kell féltened Inát – mondja. – Most már nincs szükségem rá. – A hangja különös, túl halk. – Igazán kedves tőled, hogy éppen Roan Gerlingre bíztad, akit annyira szeretsz.

– Én... mi? – Fuldoklom. A félelemnek és az értetlenségnek nincs elég helye a torkomban. Honnan tudja, mit mondtam Roannek?

A királynő előrelép, kezét a mellemre teszi, pontosan a doboló szívemre. Ujjai jéghidegek, érzem ruhám vékony szövetén át. A fagy gonosz gyorsasággal és az ezüstdrót erejével hálózza be a testemet.

– Igazad van. Nem Ina Goldban van az a szív, amelyre szükségem van. – A hangja most kettéhasad, az egyik a sajátja, a másik kislányos, bizalmas. A kétféle hangtól felfordul a gyomrom.

A szív.

Ahogy elhallgat, érzem, hogy megdermedek, amikor megpróbálom ökölbe szorítani a kezem, az ujjaim némán lázadva merevek maradnak.

Azután megroggyan a térdem, és összeesek. Minden erőm elszáll. Az izmaim, a csontjaim felpuhulnak. Eszembe jut, mit érzett Addie, amikor megérintette a királynőt. Az arca közben rémült volt, mint egy őzé: mintha kiszívnák belőled az időt.

Hogyan védekezhetnék, amikor még a fejemet is alig bírom felemelni? Mögöttem nyílik az ajtó, és valaki belép.

– Nem! – ismétli a királynő, és most mindenhonnan jön a hangja, előttem, mögöttem, a falakból, magából a földből. – Nem Ina az, akire szükségem van. Sose volt rá szükség.

Kicsi, hűvös kéz érinti meg az állam, felemeli a fejem. Behunyom a szemem, nem akarom látni a kés villanását, amely elvágja a torkomat, vagy átdöfi a szívemet. Nem akarom tudni, hogy cserbenhagytam Inát és mindenkit. Ha Liamnek igaza van, és a Varázslónő gonosz, akkor bolondságomban én magam dobtam oda neki a világot.

De...

– Nyisd ki a szemed, Jules! – mondja valaki. Nem a királynő.

Engedelmeskedem.

Caro térdel előttem, gyengéden fogja az arcomat, mosolyog. Mögötte áll a királynő, és a semmibe mered.

– Caro! – Megkönnyebbülten kapkodom a levegőt. – A királynő...

– Az egy semmi – szakít félbe Caro.

Amióta ismerem, először nem suttog. A hangja magas, tiszta és olyan ismerős, mint a tenyerem. Fekete bársonyköntöst visel, nem az udvarhölgyek egyenruháját, és a haját kibontotta.

Fikarcnyit sem beteg vagy lázas.

Maga mögé nyúl, és oda sem nézve megérinti a királynő ernyedt kezét. Az uralkodó összerogy. Olyan sebesen és némán omlik össze, mint a bábu, amelynek elvágták a zsinórjait.

Végre kitör belőlem a sikoly, de senki sem jön, és semmit sem lehet tenni: a királynő az oldalán fekszik, egy halom bársony, selyem és csont. Olyan kíméletlenül intézték el, hogy beleremegek.

Caro úgy szívja be a levegőt, mintha visszafogadna magába valamit, ami eddig hiányzott. Még térdelve is magasabbnak látszik. Királyinak. Hatalmasnak.

Nem szólok. Szememből kicsordul egy könny, lehullik Caro ujjaira. Elenged, és a szoknyájába törli a kezét. Mögötte a királynő szeme lecsukódik, melle alig észrevehetően hullámzik.

– Nem lett volna szabad azt mondanom, hogy semmi – mondja Caro, és helytelenítően csettint. – Valaha a barátom volt. Együtt voltunk fiatalok. Én már akkor megláttam benne a lehetőséget.

Elvigyorodik valami régi emlék vagy látomás hatására.

– Azután jött a támadás. Ő hamarosan győzelemre vezette a semperai hadsereget. Miután véget ért a háború, kikiáltották királynőnek. És én az árnyékban ott voltam mellette egész idő alatt.

A karom libabőrös. Caro egy történelmi leckét mond fel – minden semperai gyerek tudja, hogy került a királynő hatalomra.

De Caro őrületében úgy beszél egy félezer éve zajlott háborúról, mint egy kedves emlékről. A hangja vágyakozó, a pillantása réveteg. Nyilvánvalóan megőrült. Meg kellett őrülnie. Mert ha nem, akkor iszonyú hibát követtem el.

– Először fontolgattam, hogy én leszek a királynő – mondja mélán. – Nélkülem a sereg sosem győzött volna. Én gyilkoltam le az ellenségeket, én fürkésztem ki a titkaikat. Te, Jules! – Az ő szájából olyan a nevem, mint egy átok. – Nem is hinnéd, mennyire kiszolgáltatja az embert az uralkodás. – Úgy néz rám, mintha ez lenne a világ legnagyobb méltánytalansága. – Végül megértettem, hogy a hatalomnak semmi köze a pozícióhoz, különösen, ha gyenge vagy –, sziszegi, és egy pillantást vet az összeomlott királynőre. – Jobb volt ez így. Egy királynő nem tehet meg olyan dolgokat, amiket én megtettem, és nem mehetett el olyan helyekre, ahova én elmentem, láthatatlanul és észrevétlenül, ahogy a szolgálók szoktak. Nem mintha nem lett volna elég hatalmam. Megvolt az, mihelyt ő – az öntudatlan királynőre mutat – ... beengedett. – Szünetet tart, és célzatosan néz rám, mintha most nekem kellene beszélnem.

– Hogyhogy beengedett? – károgom.

– Te is megtanulnád, hogyan kell csinálni, ha több időd lenne. Sugdosol valakinek a fülébe, és kisajátítod az elméjét. – Végigmér. – Nekem volt időm, Jules, és ez némileg kárpótol a hatalomért, amelyet elloptál tőlem.

Ijesztő felismerés bontogatja bennem a szárnyait, valami hatalmas és sötét, amit nem vettem észre, ami egész idő alatt elkerülte a figyelmemet. Olyan, ami ellen az egész testem fellázad és rugódozik. Nem bírom szavakba foglalni.

Caro halkan elneveti magát, mikor látja az arcomat.

– Ne légy így megbotránkozva, Jules – dorgál. – A királynő rég halott lenne, ha én nem vagyok... vagy legalábbis egy zsák csont lenne, mint a vén banya a nyugati toronyban. De ő sosem volt olyan, mint te. – Sóhajtva néz végig az elterült alakon. – Én pedig unom az árnyékokat. A szolgaságot. A vérpénzt. Sok száz évre való vérvasat ittam, és gyűlölöm az ízét.

Sok száz év. Nyelek egyet.

– Hogyhogy senki nem vette észre ? Hogyhogy senki nem látta, hogy nem öregszel?

– Senki nem vette észre, Jules. Senki sem törődik egy szolgálóval. Ezt elsősorban neked kellene tudnod. – A fogait villogtatva mosolyog. – Ha pedig észrevették, könnyű volt elintézni őket.

Émelyegni kezdek, amikor rájövök, mennyire igaza van. Nagyon is elképzelhető, hogy az úri rend sose vegye észre, ha egy szolgálólány örökké sima arcú, karcsú, ragyogó szemű marad.

Elborzadva, mozdulatlanul meredek rá, miközben ő magában kuncog. A nap az eltakart ablak mögött lenyugodni készül, a szoba még sötétebb, mint amikor beléptem ide. Caro arcának részletei körvonalakká apadnak, csak az éles járomcsont, a fehér fogsor, a hihetetlenül fekete szempár marad meg belőle. Láttam már ezt az arcot, tűz, villámlás és árnyékok közepette.

– Honnan tudtad meg? – A hangom reszelős.

– Természetesen a vérvasadból – feleli Caro, és járkálni kezd előttem, mint egy vadmacska. – Már korábban gyanítottam, amikor rájöttem, hogy hazudtál a szüleidről, meg abból, ami a sövényboszorkánynál történt, de csak akkor tudtam biztosan, amikor láttam, hogy az időd visszatér beléd. Tapasztaltam már ilyet, amikor Eryn voltál, May és Cecily és... Így tovább.

– De hiszen Ivan letartóztatott, és elhurcoltatott mindenki szeme láttára, ő... – Elnémulok, mert rájövök az igazságra, mielőtt önelégülten elvigyorodna. Hát persze... egész idő alatt ő rángatta madzagon Ivant! Az egész mese a kincstárról trükk volt, hogy tőrbe csaljon. Hogy vizsgáztasson. – Tudtad, hogy az időmet adom el, mert meg akarom menteni az életedet!

– Úgy látszik, jobban ismerlek, mint te magad.

Igaz barát.

Elképzelhetetlen ellenség.

– Tényleg te vagy a Varázslónő – foglalom suttogó szavakba legrosszabb félelmeimet, még mindig reménykedve, hogy az arcomba nevet, és azt feleli, tévedek, bolond vagyok. De nem teszi.

– Akár meg is sértődhetnék – mondja helyette. – Amiért sose emlékszel rám olyan jól, mint én rád. Ámbár el kell ismernem, ez alkalommal időbe került, amíg biztos lettem a dologban. Mindig is ravasz voltál, Antonia. Minden egyes életedben. De ami még rosszabb, mindig akadt segítséged. – Az utolsó szót úgy mondja, mint egy trágárságot.

Épphogy végiggondolhatom apát, Lorát, Liamet, mindenkit, aki segített nekem, amikor kinyújtja a kezét, és a tenyerébe fogja az arcom. Egyfolytában mosolyog, őszinte gyengédség van a szemében, és valami éhség, valami vad, primitív éhség, amilyennel még sose találkoztam.

– Mit akarsz? – zihálom.

– Újból időtlen akarok lenni – feleli. – Évszázadok óta öregszem. Igen, lassabban, mint a legtöbb ember, de mégis. Olyan akarok lenni, amilyen voltam, hogy ne kelljen félnem az öregedéstől, a haláltól, és ne kelljen a parasztok vérét innom, mint egy istenverte farkasnak. – A szeretet és az éhség ugyanazon iszonyú keverékével mereszti rám a szemét. Valami sötétebb, titokzatosabb zönge lopakodik a hangjába. – Azt akarom, amit elloptál tőlem.

Már nincs a hangjában semmiféle léhaság. Elenged, a testem hirtelen visszanyeri önállóságát. Feltápászkodom gyenge lábamra, közben megkapaszkodom az ágyoszlopban. Úgy érzem, megpattant a belsőm, mintha túl sokáig fojtottam volna vissza a lélegzetem.

Caro hátrál egy lépést, enyhe viszolygással néz körül a fényűző szobában.

– A dolgok ismét olyanok lesznek, mint mielőtt az időt a vashoz kötötted volna – sziszegi. – Elvetted a halhatatlanságomat. Romlásba vittél mindkettőnket. Én helyrehozom a dolgot, de nem maradhatunk élve mindketten.

Amikor megrándulok, elneveti magát.

– Legalább ötszáz éve, hogy a hatalmamat bezártad a szívedbe. Sokáig azt hittem, úgy szabadíthatom ki, ha megöllek. Négyszer-ötször meg is tettem, mielőtt rájöttem, hogy ez nem elég. – Egyik ujjával megkopogtatja a saját mellét. – Először meg kell törnöm a szívedet.

– Akkor nincs szerencséd – sziszegem. Hátrálok egy lépést, óvatosan hátranyújtom a kezem, hátha találok valamit az éjjeliszekrényen, amit fegyverként használhatok, de nincs ott semmi. – Az apám halott. Az anyám halott. Láttam barátokat éhen halni. Az én szívem már megtört.

Caro türelmetlenül csóválja a fejét.

– Nem – mondja. – Te nem tudod, mit jelent megtörni. Addig nem, amíg meg nem hal a karjaidban az, akit a világon a legjobban szeretsz. – Torz és rémítő mosollyal néz. – Most pedig, ha nincs kifogásod a társaság ellen – mondja úgy, mintha lenne választásom –, van itt valaki, akinek hitem szerint örülni fogsz.

Táncos léptekkel az ajtóhoz megy, kinyitja. Ivan áll a küszöbön a megkötözött kezű Roan Gerlinggel.