28

Nézek utána, és kikristályosodik bennem egy gondolat.

Nem!

Hiába lapít a földhöz, hiába fenyeget megsemmisüléssel annak a hordereje, amit Liamtől hallottam, van valami, ami tízezerszer fontosabb az Alkimistáról és a Varázslónőről szóló hihetetlen legendáknál.

Ina Gold.

A királynő azt hiszi, hogy Ina az Alkimista, és nem én. Ezért fogadta örökbe sok évvel ezelőtt. És ha Liam igazat beszélt, a királynő azt tervezi, hogy elpusztítja Inát, és visszaveszi tőle a hatalmát – csak még vár valamire... valamire, amit nem egészen értek. De akármi is az, figyelmeztetnem kell Inát, meg kell mentenem a húgomat, mielőtt valaki más szenved miattam.

Ösztönszerűen előrelököm a két kezem, tenyérrel kifelé, a távozó Liam irányába. Csak arra tudok gondolni, hogy ha nyeregbe száll, és ellovagol, akkor bezáratja maga mögött Everless kapuit.

Minden áron meg akarom állítani. Szinte látom a másodpercek megannyi vékony szálát. Mintha meg lehetne ragadni őket.

Belém robban a primitív őserő.

Nem olyan, mint amikor Caro fuldokolt, vagy amikor megcsókoltam Roant. Akkor az idő megállítása olyan érzés volt, mintha a világot megfertőzte, megrontotta volna valami gonoszság. Most azért lesz mozdulatlan a világ, mert én parancsolom. A hideg szél váratlanul eláll, elnémulnak a hangok, még az óceán távoli hullámverése is, amelyről csupán akkor veszek tudomást, amikor kikapcsol. Látom Liam és a testőrök elmosódó alakját, amint lóra akarnak szállni. Állítsd meg őket!

Az idő engedelmeskedik, a vérem meglódul, talpam alól eltűnik a jég, a fű megkövül. A varázslat kitágul, mint a szappanbuborék, magába foglalja a mezőt. Pár szívverésnyi idő alatt felfalja azt a húsz métert, amely elválaszt a testőröktől, és beszippantja őket.

A következő pillanatban Liamet nyeli el. Tisztán látom. Visszanéz rám, egyik kezével lova gyeplőjét fogja, a szeme tágra nyílik a félelemtől.

Látott. Látta, mit csináltam, mielőtt megdermesztettem volna. De most nincs időm ezen nyugtalankodni. Futok a lovakhoz, talpam alatt ropog a hó, rekedten kapkodom a levegőt. Más hang nincs is a mindenségben. Lihegve megállok a legfiatalabb testőr és a lova, egy kicsi, erős pej kanca mellett. Gyengéden megérintem a pofáját, és ráparancsolok, hogy ébredjen fel.

Magához tér, horkanva felágaskodik. Hátraugrok, felemelem a kezem. Az állat természetesen azt látta, hogy egy idegen termett ott előtte a semmiből.

– Semmi baj! – mondom a legnyugodtabb hangomon, holott ki akar ugrani a szívem. – Semmi baj!

A kanca kalimpál és nyihog, de engedi, hogy közelebb menjek, és kifejtsem a szárat a testőr mozdulatlan kezéből. Simogatom a pofáját, úgy, ahogy Tam mutatta, és a ló hamarosan lecsillapodik. Idegesen mocorog, amikor nyeregbe szállok, de engedelmeskedik, amikor megszorítom az oldalát, és arrébb léptetek a csoporttól.

A nyeregből láthatom, hogy csoportunk otthagyta nyomait a mezőn: a patkók felvágták a havat, a hintókerekek hosszú, mély párhuzamosakat rajzoltak bele, és a csapat egyenesen a közeledő szürkület felé mutat. Remélnem kell, hogy elvezet egy úthoz, amely visszavisz Everlessbe, és az időbuborékom az után is kitart, hogy átlépem a határát, legalább addig, amíg rendes előnyben leszek a testőrökkel és Liammel szemben.

Meg kell fordulnom a nyeregben, hogy ismét Liamre nézzek. Ott áll, a szeme arra a pontra szegeződik, ahol utoljára látott. Mindig azt gondoltam, hogy olyan, mint egy szobor, az éles vonásaival, és a hideg pillantásával. De most, noha a melle nem hullámzik, és a szeme sem rebben, egyáltalán nem tűnik szobornak. Érzelmek zűrzavarát látom az arcán, elnyíló száján, nagy szemében: döbbenetét, félelmet és dühöt – ugyanakkor csodálatfélét is. Egyfajta vágyakozást.

Valósággal repülünk az úton Everlessbe, a testőr kancája úgy nyargal, mintha évek óta ismernénk egymást. Talán érzi az ereimben harsogó erőt vagy inkább a türelmetlenségemet, azt a fajtát, amelyet minden állat átvesz. Déli irányba tartunk, jó magasan jár a nap, mire elérem Laista peremét, és a láthatáron megjelenik Everless fűrészes körvonala.

A kapu nyitva áll, a szállítók már hozzák a virágokat, a bort és a vég szöveteket. Lehagyom őket, a lovam ügyesen kerülgeti a szekereket, és beront a kapun.

A két őr hüledezve fordul felém, tátott szájjal bámulják szolgálói öltözékemet és úrias hátasomat, de már ott is hagytam őket az udvar felé menet. Engem kivéve minden és mindenki olyan lassan mozog, mintha a levegő átváltozott volna kátránnyá. Nem tudom, elgörbítem-e az időt, vagy csak a páni félelem ostora hajszol?

Az udvaron leugrom a lóról, és az istálló közelében hagyom. Egy mellékajtón belépek a kastélyba, és máris a cselédfolyosón találom magam. Már ilyen korán zsúfolt, mert a napi munka mellett az esküvői előkészületek is a személyzet nyakába szakadtak. A jövés-menés egy pillanatra sem szünetel.

Félek, hogy megállítanak, ha feltűnően viselkedek, így hát, noha a legszívesebben rohannék Ina lakosztályába, beérem a sietéssel, a könyökömet az oldalamhoz szorítom, és lehajtom a fejem, így először nem látom, ki ragadta meg a karomat. Meghökkenve nézek fel, és a torkom összeszorul, ahogy megpillantom a halvány, szép arcot a sötét fürtök keretében. Liam! Máris megtalált, ez lehetetlen. De...

– Jules! – súgja Roan, és a falhoz húz. Mintha egy év telt volna el a pillanat óta, amikor megcsókolt az udvaron, de közelsége máris visszahoz mindent – az izgalmat, a szégyent, a zavart és a pánikot. Igyekszem nem foglalkozni azzal, hogy a pulzusom dübörögni kezd. Ma kisebb gondom is nagyobb annál, ami köztünk történt.

– Már kerestelek. És mindenki más is. Hol voltál? – kérdezi. Akkor már egy beugróban vagyunk, ahol nem láthatnak. Keze a birtokos mozdulatával fogja a karomat. – Mi történt? Hova vitt Liam?

– Ezt most nem magyarázhatom el – mondom, és kényszerítem magam, hogy elhúzódjak. – Roan, hol van Ina?

– Ina? – Roan összevonja a szemöldökét, és elkomolyodik.

– Nincs semmi baja? – A húgom! A húgom! Mit akar vele a királynő? Mit tervez?

– Hogy lenne? Most jövök tőle – tiltakozik Roan. Aztán megriad. – Miért lenne?

– Ezt most nem magyarázhatom el! – ismétlem hadarva. – Veszélyben forog, Roan!

Felébred bennem a gyanú. Vajon tudja Roan, hogy ez a veszély maga a királynő, Ina örökbefogadó anyja, egyetlen rokona?

– Roan, kérlek, higgy nekem! Hozd át a szobájából a magadéba. Maradj vele, amíg azt nem mondom, hogy biztonságban van.

Roan némán, félve bámul rám.

– Kérlek, Roan! – könyörgök elcsukló hangon. – Ina a barátnőm. Most csak ez a fontos! Ha egy kicsit is kedves neked, akkor maradj vele, és zárkózzatok be! Csak amíg jövök! Kérlek!

Roan lassan elengedi a karomat.

– Jól van – mondja végül. – Vele maradok. De azután ugye bejössz hozzánk, és elmagyarázod ezt az egészet?

– Így lesz – suttogom, és kevés híján elsírom magamat a megkönnyebbüléstől. – Megígérem. Most menj! Zárd be az ajtót, és senkinek se nyisd ki, mondjanak, amit akarnak!

– Hátat fordítok neki, és elindulok a folyosón, megparancsolva magamnak, hogy ne nézzek vissza.

Ahogy a lábam mozogni kezd, már tudom, hova tartok. A királynőhöz.