21

Zihálva ébredek.

Úgy szívom magamba a sövényboszorkány otthonának émelyítő illatát, mintha mély vízből bukkantam volna fel. Az öregasszony az asztal túloldalán tátott szájjal néz. Ina arcából kifutott a vér, Caro úgy bámul, mint egy idegent. Körös-körül kilátszik a szeme fehére.

Valami csöpög az ölembe. A bájital. Révület közben szájjal lefelé fordíthattam a palackot. Sötét szagos folt terjed az asztallapon.

– Mi történt? – nyöszörgőm.

A boszorkány nem válaszol. Miután kissé összeszedte magát, felállítja a palackot, hogy a folyadék ne bugyogjon ki az asztalra.

Ina töri meg a csöndet.

– Beszéltél – mondja tágra nyílt szemmel. – Mi... nem értettünk mindent. Időnként mintha nem is semperai nyelven lett volna.

Végigfut a hátamon a hideg. Ellököm magam az asztaltól.

– Elnézést a rendetlenségért.

– Nem érdekes. – Az öregasszony sápadtabbnak tűnik, mint korábban. Egy hosszú pillanat múlva csak biccent, és leveszi a pecsétes terítőt az asztalról. – Ti is megpróbálkoztok? – kérdezi Caróra és Inára nézve, miközben megfeledkezik a finomkodó kiejtésről. Most úgy beszél, mint bármelyik öregasszony a város rosszabbik feléből, a hangja bizonytalan és kicsit ijedt.

Caro tüstént megrázza a fejét. Ina rám néz, aztán a sövényboszorkányra, majd megint rám. Látom tágra nyílt szemében és reszkető kezében a vágyat, ugyanazt, amit a múltkoriban az árvaház kapujában. Talán érzi, hogy ebben közösek vagyunk, mindkettőnkben munkál az önismeretnek ez az emésztő vágya – tudni akarjuk, honnan jöttünk, még akkor is, ha rút lesz a történet.

Lassan bólint. Odajön, és átveszi a helyemet az asztalnál, a boszorkánnyal szemben.

Bizonytalan lábakon odahátrálok Caro mellé, aki a falnak dől, a karját keresztbe fonja, a reszketeg gyertyafényben a szeme nagyobbnak és sötétebbnek tűnik. Miközben Ina iszik a palackból, és az öregasszony olvasni kezd a könyvből, közelebb hajolok az udvarhölgy füléhez.

– Gondolod, hogy ez valódi? – kérdezem halkan. Már nem tudom, mit szeretnék jobban – azt, ha képzelődés lett volna az egész, vagy pedig a valóság.

Caro szeme rám villan, összevonja a szemöldökét.

– Hogy becsaptak-e? – suttogja.

Hevesen rázom a fejem.

– Az italban lehetett mákony, és mindez csak látomás. – Inára néz. – Hamarosan megtudjuk.

Ez nem jutott az eszembe. Libabőrös leszek a gondolattól, és Caro nyers szavaitól. Egyszerre fordulunk az asztal felé, ahol Ina éppen iszik a zöld palackból.

De a hercegnő arcából – az összpontosítás ráncaiból a homlokán – és az illedelmesen összekulcsolt kezéből kitetszik, hogy semmit sem érez. Caro feszülten figyel, a pillantása ide-oda jár Ina és az öregasszony között. A boszorkány is felnéz időnként Inára. Hangja hullámzik olvasás közben, de Ina láthatólag semmit sem tapasztal.

Egy idő után az öregasszony elhallgat. Ina kinyitja a szemét, csalódottan, ugyanakkor megkönnyebbülten néz.

– Semmi, Ina? – kérdezi Caro.

Ina lesüti a szemét.

– Semmi.

Egy darabig mindnyájan hallgatunk. A hangulat megváltozott a szobában, mintha most már Caro és Ina sem tartaná játéknak, amit csinálunk. Azután Caro kissé megrázkódik, és az erszényéért nyúl. Kivesz három naposvasat, odaadja a sövényboszorkánynak. Odakint szürkülni kezd Laista utcái felett az ég.

Ahogy kifelé megyünk, a boszorkány elkapja a karomat. Csontos ujjai a bőrömbe mélyednek. – Maradnál egy pillanatot, drágám, hogy eltakarítsuk azt a foltot? – Véreres szeme unszolón néz rám.

Caro és Ina megálltak, visszanéznek. Az ajtó felé intek.

– Egy perc és jövök.

Amikor az ajtó becsukódik mögöttük, visszafordulok a vén sövényboszorkányhoz. Az a különös, szörnyű érzésem van, hogy tudom, mit fog mondani. Mégis megkérdem:

– Mi az?

Elengedi a karom, és amikor megszólal, nyoma sincs a beszédében az affektálásnak. Az csak Inának és Carónak szólt. Tisztán és természetesen szól hozzám, ugyanazzal a kiejtéssel, amellyel engem tanítottak beszélni.

– Vélhetőleg már kitaláltad, hogy amit én csinálok, az csak kóklerség. Nincs abban a könyvben és a versben semmi különös. – Úgy babrálja a Carótól kapott fémpénzeket, mintha amulettek lennének.

Megszédülök. Ezt én is sejtettem, de egész más hallani.

– És mi van az italban?

– Mava, méz meg egy kevés madel – mondja. – Semmi több.

Forog velem a világ.

– Akkor hát, ami ott volt...

– Nem tudom – mondja. – De nem én csináltam.

Everlessben egymásba kapaszkodva és még mindig egy kissé dülöngélve igyekszünk Ina szobája felé, hogy lerogyjunk az óriási ágyra. Szédülök a sövényboszorkány házában átélt látomásoktól és a banya szavaitól. Liam notesze, amely nyomja a bőrömet a kabátom alatt, elvesztette érdekességét.

De ahogy Ina kinyitja szobájának ajtaját, megtorpan a küszöbön. Beleszaladok, és meghűl a vérem, mert ránézek a válla felett, és látom, hogy a királynő várakozik a sötétben. A tartása délceg, a haja egyetlen varkocsban hullik a hátára, nem is hasonlít arra a szarkafészekre, amelyet korábban láttam.

A királynő ragyogó és rémítő.

– Felség! – nyikorogja Ina. Még ő is remeg ettől a félelmetes tüneménytől. – Mit méltóztatsz keresni itt?

– Arcátlan kérdés. – Őfelsége keresztülnéz a fogadott lányán, és belém fúrja a tekintetét. Carót mellettem mintha a hányás kerülgetné.

– Gyertek velem – zengi. – Mindnyájan!

Tehetetlenül követjük a királynőt egy kopár szobába, amelynek egy asztal és néhány szék a bútorzata. Ina szokott itt enni, ha nincs kedve lejönni az ebédlőbe. Ám amikor a királynő leül az egyik székre, és ránk emeli pillantását, éppen olyan uralkodói és félelmetes, mintha a tengerparti palota trónján ülne. Égő tekintete elsőnek Inát veszi célba.

– Hogy jóvátedd ostobaságodat, te és Lord Roan holnap velem jöttök a Varázslónő szobrához Tildenbe, és a bocsánatáért fogsz könyörögni. – Megborzongok, mert eszembe jut a látomásomban megjelenő szobor. – Ti ketten – összehúzom magam, amikor a szeme megáll rajtam, mint egy kettős tűzsugár – nem hagyjátok el Everlesst holnap. Veletek akkor foglalkozom, amikor visszatérek!

Caro és Ina meghajolnak. Követem a példájukat.

– Igenis, felség – mondja Caro a leghalkabb suttogásával.

– Jók leszünk! – teszi hozzá Ina. Érzem, hogy remeg.

Amikor a királynő otthagy minket, némán levetkőzünk, megmossuk az arcunkat, és hálóingbe bújunk. A szégyen kiégette belőlem a részegség utolsó maradványait. Üres és kifacsart vagyok. Fakó arcukból, karikás szemükből ítélve Caro és Ina sincs jobban.

Ina kettőnk között szinte csaknem azonnal elalszik, ahogy leteszi a fejét a párnára, de még hosszúnak tűnő ideig hallom az udvarhölgy pihegését az ágy másik oldaláról. A notesz még mindig ott van elrejtve a hálóruhám alatt. Kimerültségem ellenére alig várom, hogy kinyissam, és újabb különös meséket olvassak belőle. Ám valamilyen okból a beírásokat titoknak érzem, amelyet még Carónak sem árulhatok el.

– Sajnálom, hogy nem mondtam meg az igazat az apámról – mondom a lehető leghalkabban. Nem válaszol rögtön, de megváltozik kicsit a légzése, így hát tudom, hogy hallotta.

– Semmi baj – feleli végül. – A te titkod, akkor osztod meg, amikor akarod. Nem kellett volna annyira felizgatnom magam miatta. – Elhallgat, és már azt hiszem, hogy elaludt, de azután ismét megszólal.

– Sajnálom, hogy belekevertelek. – Mibe, akarom kérdezni, de mégsem teszem. – Az őrök holnap lazítanak, mivel a királynő nem lesz itt – folytatja. – Bemegyünk a kincstárba, és megkeressük az apád dolgait.

– Már mondtam egyszer, hogy nem szabad – tiltakozok halkan. – Sosem kellett volna beszélnem róla.

– Akkor majd holnap megbeszéljük. Hosszú nap áll előttünk – mondja álmosan. Átnyúl Ina felett, összekulcsolja ujjait az enyémekkel. – Holnap, Jules.

Elfordul, és magára húzza a takarót. Amint egyenletes, mély lélegzéséből biztosra vehetem, hogy elaludt, előhúzom a noteszt, és odatartom a kis ablakon beszivárgó, bágyadt holdfénybe. Próbálom kisilabizálni Liam szavait. De az első néhány oldal Everless üzleteivel foglalkozik, számok, táblázatok, érdektelen események, beszedett adók, törlesztett tartozások. A szemhéjam elnehezedik. Pár oldalanként látok valamilyen töredéket – egy Rókáról, egy Kígyóról –, mielőtt leterítene az álom.

Harangozásra ébredek. Gondolkoznom kell rajta, hogy hol vagyok – egyedül, Ina hatalmas ágyában, és délelőtti napfény zúdul be az ablakon. A harangok édesen dalolnak, mégis megriadok tőle.

Elakadó lélegzettel ülök fel.

Ezt már hallottam korábban is – nem a múlt héten, hanem gyerekkoromban. Így akkor harangoznak, amikor összehívják a szolganépet valamilyen büntetés miatt.

Kiugrok az ágyból, nem törődve a tompa fejfájással, ledobom a hálóinget. Gyorsan megkeresem a szolgaruhát, amelyet itthagytam az este, és Liam noteszét, amely kilóg a párnám alól, belesüllyesztem a kötényem zsebébe.

Az ebédlőben kínosan feszengenék a szolgák. Noha megtöltjük a termet, nemigen beszélünk. Beállok egy csoport kendős-kötényes konyhalány mellé. Először kívánom, hogy bár közéjük tartozhatnék.

Elszorul a szívem, amikor meglátom, ki áll a szoba végében. Természetesen Ivan, aki gúnyos mosollyal méregeti a sokaságot. Egyenruhában van, bőrzubbonya fölött sötétzöld köpenyt visel. Két testőr fogja közre, és mögöttük Liam Gerling áll komor képpel.

Pár lépéssel előrébb meglátom Lorát. Idegesen gyűrögeti a köténye szegélyét.

Amikor az utolsó cseléd is befut, Ivan előrelép.

– Szép jó napot! – kiáltja azzal a kedélyességgel, amitől engem mindig kiráz a hideg. – Balszerencsémre nekem kell közölnöm, milyen büntetést kap a személyzet egy tagja. Méghozzá egy olyan cseléd, akit rajtakaptak, hogy a Gerlingek ősi kincstárába akart bejutni! Annak a családnak a kincstárába, amelynek a jelenlevők a kosztot és a kvártélyt köszönhetik!

Megmerevedek. A kincstár. Ivan fenyegető arccal néz végig rajtunk, ámbár a hangja bágyatag. Élvezkedik, kóstolgatja a helyiségben terjengő rémületet. Észreveszek egy maroknyi testőrt királyi borvörösben, de sokkal kevesebben vannak, és messzire állnak Ivantól és az everlessi gárdistáktól. Keresztbe fonják a karjukat, és keserves képet vágnak.

Mielőtt végiggondolhatnám, mit jelent ez, Ivan félreáll, és mögötte kinyílik egy ajtó. Két testőr bevonszol a karjánál fogva egy síró lányt, akinek szeplős bőre és halványzöld szeme van...

Nem!

– Caro Elysiát rajtakapták a kincstár előtt a folyosón, amint az ajtót feszegeti – olvas fel Ivan valamiből, amit a kezében tart. – E legfontosabb helyen elkövetett betörési kísérletért én, mint a Gerling család tisztje, a kiszabható legmagasabb büntetésre, azaz negyven évre ítélem. Az ítélet jogerős! – Hátranéz Liamre, az pedig – most eszmélek rá, hogy ő képviseli itt a Gerlingeket – feszesen bólint. Jóváhagyja az ítéletet.

Caro bágyadtan vergődik a testőrök között. Könnyek patakzanak az arcán. Nem, nyögi halkan.

Negyven év? Ez még Ivantól is barbár ítélet.

És az én vétkem.

Előrefurakodok a szolgák között. Megbámulnak és összesúgnak, de nem lassítok. Én akartam bejutni a kincstárba, és Caro élete rövidül meg negyven évvel. Ő csupán nekem akart segíteni, hogy visszakapjak valamit, ami az apámé. Mert törődik velem.

– Várj! – Gondolkodás nélkül előreugrok, és elkapom Ivan köpenyét.

Rám néz, elnéző derűvel felvonja a szemöldökét, mintha öleb lennék, aki új trükköt tanult.

– Mit akarsz?

– Nem vehetsz el tőle negyven évet – lihegem kétségbeesetten. – Az túl sok egyszerre. – Borzalmas emlékek merülnek fel bennem, ahogy apa jön haza a croftoni időkölcsönzőtől, sápadtan, betegen, támolyogva, miután néhány hónapot elvettek tőle. Egyáltalán túlélhet valaki negyven elvesztett évet, még ha ennyije van is neki?

Ekkor fogom fel a dolog igazi súlyát. Mert mi az esélye annak, hogy egy szolgáló elél még negyven évet?

Ez a büntetés megölheti.

Ivan kitépi a köpenyét a kezemből.

– Ez nem az én dolgom – morogja. – Ha ennyire aggaszt, elmehetsz az időkölcsönzőhöz és eladhatsz valamennyit a saját idődből, hogy odaadd ennek a tolvajnak.

Egy kéz jelenik meg a vállán. Ivan megfordul. Látom, hogy Liam állt oda mögé némán, mint egy kísértet.

– Mozgás, Ivan! – morogja valamilyen okból dühösen. – Végezd a dolgod!

Ivan összevonja a szemöldökét, de engedelmeskedik. Elsiet, és int a testőröknek, hogy hozzák utána Carót. Kimennek az ajtón, amelyen bejöttek, és az utolsó, amit látok, Caro könnyekben úszó arcéle.

A szolgák is elszélednek, szomorúan dünnyögve és a fejüket csóválva. Liam felém nyújtja a kezét, mintha támogatni akarna. Visszahőkölök.

– Ne nyúlj hozzám! – Látom magam előtt, hogyan bólintott az imént – ilyen apró mozdulat, mégis halált és kínokat jelent. – Hol van Roan? – Ő bizonyosan megakadályozná ezt.

Liam megdermed. Az arca mintha bezárulna. Végül azt mondja:

– Sajnálom, Jules. – És Ivan mögött elhagyja a termet.

Zsibbadtan bámulom a csukott ajtót, amely mögött eltűntek. Szívem minden dobbanása olyan, mintha kést forgatnának bennem.

Ivan nem gondolta komolyan, amit az időkölcsönzőről mondott. Ez csak egy kegyetlen tréfa. De már bogarat ültetett a fülembe...

Ina okvetlenül megmentené Carót; bármelyik elegáns ruhája vagy sziporkázó ékszere sok évet érhet. Ina azonban messze jár a királynővel, a bolondságunk miatt. Lehet, hogy már nincs idő megvárni őket. Az övemen lógó erszényben és a matracom alá dugott tartalékomban majdnem három év van. Érte futhatok, és elvihetem Carónak. De nem elég. Messze nem elég, és ha eleve nincs negyven éve, akkor nem mentheti meg.

Nem. Semmi más nem állíthatja meg a szívemben forgatott kést, nem enyhítheti a bűntudatomat.

Meg kell keresnem az időkölcsönzőt.