7

 

A konyhában körülnézek, Lorát keresem, és meglátom a terem túlsó végében, amint egy halat pikkelyez egy hosszú késsel. Találkozik a tekintetünk, azután sietve lesüti a szemét, és aggodalmasan ráncolja a homlokát. Meg fogom neki köszönni, hogy elvezetett az apánkhoz.

De először ki kell juttatnom apát. Addig nézegetek, amíg meg nem lelem Hintont, aki egy sarokban kuporogva pálcikákkal játszik, miközben mögötte őrizetlenül bugyborékol a leves.

Amikor meglátja, hogy felé sietek, összesöpri a pálcikákat, és bűntudatos képpel eléjük áll, hogy eltakarja őket. Én azonban alig veszem észre, a kezem már nyúl is az erszénybe pénzért. Bár lenne időm gondolkodni, és kiötleni egy jobb tervet. De amint a királynő látótávolságba kerül Everlessből, bezárják a kapukat, és őröket küldenek a falakra, azok pedig átkutatnak minden kimenő és bejövő kocsit. Azután már nem tudom kijuttatni apát.

Felkapok egy fából faragott tálkát, és levest kanalazok bele. Hinton tágra nyílt szemmel figyel, ahogy előhúzok három nagy hetesrezet, és belepottyantom őket a gőzölgő levesbe.

– Te nem ehetsz ebből a levesből! Ez a...

– Tudom – felelem, és letérdelek elé. Hinton gyanakodva sandít rám, ezért ismét széthúzom az erszényem, és elé tartom. Felcsillan egy újabb, frissen vert hetesréz. A kölyök szeme elkerekedik, és nekem eszembe jut, milyen érzés ilyen fiatalnak lenni. Micsoda ajándék volt akkor egy nap, egy hét pedig maga az örökkévalóság.

– Tegyél meg nekem egy szívességet! – mondom. – Mielőtt a királynő megérkezne. Segítesz?

Habozik. De a pénz túlságosan csábító ahhoz, hogy otthagyja.

– Megpróbálok.

– Ismered az utat a zöldségpincébe? – Bólint. – Vidd ezt a tálat. Találsz ott egy embert. Itasd meg ezt vele. Ő az apám. – Annyira megszoktam a titkolózást, hogy beletörik a hangom a szóba, most azonban nem számít. – El kell hagynia Everlesst, de beteg. Egymaga nem jut ki.

– Miért kell elmennie? – kérdezi óvatosan Hinton.

– Hosszú história – felelem. – Valamiért nincs jóban... Ivan kapitánnyal. – Nem akarom belekeverni Liamet, mert abból újabb kérdések lennének, amelyekre nem tudok válaszolni.

A megfelelő nevet mondtam. Hinton megértően bólint. Épp úgy fél Ivantől, mint mindenki.

– Mit akarsz, mit tegyek?

– Vidd ki innen! – felelem. – Most. Croftonba, ha képes vagy rá. Tudod, hol van? – Bólint, én pedig a markába nyomom a pénzt. Rámosolygok és remélem, hogy a feszültség nem látszik az arcomon. Ha ez nem valóság lenne, jót nevetnék a gondolatra, hogy az apám életét egy kilencéves fiúra bízom. De hát kétségbeesett helyzetben vagyok.

Hinton megforgatja a pénzérmét, azután elgondolkodva beleharap.

– Van egy szállítmány bőr, amit este visznek Croftonba. Ráveszem az istállófiúkat, hogy rejtsék el az öregedet a stráfkocsin.

Mély hangon megkondul egy harang. Összerezzenünk, a nyüzsgő konyha elcsöndesedik. A falak beleremegnek a zengésbe. Annyira igéző, hogy egy pillanatra megfeledkezem a félelmemről. Kislányként sokszor hallottam Everless harangjait, mert külön harangjai vannak az esküvőknek és a temetéseknek, az újévnek és a királyi kiáltványoknak. Még sosem hallottam a Korona harangját, amelyet egyedül őfelségének húznak meg.

De fogy az időm.

– Nem várhatunk – mondom a kölyöknek.

– Máris indulok – feleli Hinton, és felszegi az állát. – Ki, a déli kapuhoz.

– Légy óvatos! – Alig bírom kinyögni, olyan erősen ver a szívem.

Ismét szól a harang, ez alkalommal egy másik, magasabb hangúval együtt, majd megkondítják a harmadikat, a negyediket, amíg együtt nem dalol mind a tizenkettő. Kilépek a folyosóra, beolvadok a kapu felé áradó emberfolyamba. A lányok felkapják a szoknyájukat és futnak, még az idősebb asszonyok és a takarítónők is együtt sietnek a többiekkel. Karattyolásuk akkora zajt csap a visszhangos folyosón, hogy a harangzúgást is elfojtja. Mintha üvegfalon át hallanám.

Annyira féltem apámat, hogy zúg a fülem, elhomályosul a látásom.

De mindent elkövetek, hogy elfojtsam a félelmemet. Apám a csontja velejéig erős ember. Elvégre egészen idáig jött, nem igaz? Jó széllel és szerencsével akár éjfélre otthon lesz.

Sietve odacsapódok a szolgálók csoportjához az előcsarnok egyik sarkában. Lora is ott járkál közöttük, ledörgöli a lisztet az arcokról, megigazítja a ruhákat.

– Jules – mondja kimérten, amikor meglát. – Vártunk.

– Bocsánat, asszonyom – hajtom le a fejem.

Megérinti a hajamat, amelynek néhány fürtje kiszabadult a kontyomból, és az arcomba lóg. A fülem mögé igazítja őket, és rosszallóan csettint, amikor ismét előugranak.

– Nincs mit tenni – motyogja, azután felemeli a hangját. – Kifelé lányok, sietve!

Kint a pázsiton szolgák százai sorakoznak fel az út mentén, amely Everless kapujától az előcsarnokhoz vezet. Kisebb hadsereg, a Gerlingek zöld-arany színeiben. A gyermekcselédek között felfedezem Aliát: pipiskedik, hogy lássa az utat. Időnként őrök vonulnak végig a sorfalak között, az élen Ivannel, kezükkel kardjuk ékköves markolatán. Még sosem láttam ehhez fogható sokadalmat, és ettől nagyon kicsinek érzem magam.

Mennyi időt jelenthetünk? Sok-sok évszázadot. Tízezer évet, vagy még többet. Ám itt minden egyes Gerlingnek tízszer annyija van, mint nekünk.

Együtt szállnak le közénk a Gerlingek, a gazdagság ékes folyamában, az olvadt vas tempósságával vonulnak ki Everless nagykapuján. Az élen Lord Gerling, oldalán fiaival és hitvesével. Négyük mögött tucatnyi, selyemben-bársonyban tündöklő rokon. Megborzongok, amikor felismerem az asszonyt.

Lady Verissa mögött: a hercegnő, Lady Corinne az. Alig látszik idősebbnek a lányánál, jóllehet legalább hatvan. A szemem láttára vesz ki valamit a tarsolyából, és bekapja.

Forr bennem az indulat, amikor elképzelem, hogyan olvadozik a nyelvén egy teljes óra. A toronyablakra sandítok: Lady Sida nyilván ott ül, és figyeli az eseményeket furcsa, fakó szemével. Bár láthatnám az arcát, és hallhatnám, miféle pletykával hozakodik elő, amikor meglátja a királynőt!

Liam kissé elhúzódik a családtól, a szemét félig lehunyja, mintha untatná az ünnepség. Ismét megrohan a rettegéssel vegyes düh, mert eszembe jut, hogyan akarta belökni a tulajdon testvérét a bömbölő lángokba. Mennyire romlott lehet ez az elkapatott fiú, aki nyugodtan hagyott tönkretenni két ártatlan embert, hogy álcázhassa a kegyetlenségét!

Viszont Roan...

Roan...

A croftoni öregek szerint a Gerlingek ereiben ősi vér folyik, a bolond uraságé, aki sok száz éve börtönbe vetette a Varázslónőt meg az Alkimistát, akinek a kapzsisága miatt kénytelenek voltak a vérhez kötni az időt, bennünket pedig örök nyomorgásra ítéltek. A Gerlingeknek kétségtelenül elég vérvasuk van ahhoz, hogy ez igaz legyen. Könnyű elhinni róluk, hogy a velejükig romlottak, a vérükben van a hajlam a rosszra. Ám ha elnézem Roant – mélykék szemét, időt megállító mosolyát –, nem látok semmi gonoszat.

Gálánsan nyújtja a karját üres tekintetű nagyanyjának. Tökéletes óarany zekét visel, de a haja most is a szokott módon ágaskodik a szélrózsa minden irányába. Arra gondolok, mennyit szapulhatta Lady Verissa a haja miatt – ugyanezt a dorgálást én is számtalanszor végighallgattam gyerekkoromban –, és mindennek ellenére kis híján elmosolyodom. Látom, ahogy oldalba könyökli Liamet, mintha egy közösen ellövetett csínyre emlékeztetné, és nem értem, hogyan lehet ilyen megbocsátó azzal a testvérrel szemben, aki bele akarta lökni a tüzes kemencébe.

Bosszant, hogy ilyen ostoba vagyok. Igen, Roan szépséges és bűbájos. Akkor is az lesz, amikor én már vénasszonnyá aszok, ha egyáltalán elélek addig. Még jóval a halálom után is elbűvölő lesz.

Csikorogva kitárul a kapu. Az összeterelt cselédség hódolatos mormolást hallat. Eltépem tekintetem Roantől, hogy lássam a királynő érkezését.

Sorra gördülnek be a ragyogó hintók, összesen öt, büszke, fehér lovak húzzák őket. Maroknyi gárdista halad mellettük, kardjuk csillog a délutáni napfényben. A szívverésem felgyorsul, amikor az első hintó elég közel ér ahhoz, hogy lássam a benne ülő asszonyt.

A nagy uralkodónő először csupán egy sápadt folt a skarlát háttérben. Azután közeledik. Szomszédjaimhoz hasonlóan akaratlanul visszafojtom a lélegzetemet. A királynő magas, erős asszony, az arca ugyanolyan ránctalan, mint az apám – sőt, mint a nagyapám és a dédapám – idejében. Enyhe mosollyal végignéz a tömegen, és int, nekem pedig az alkalomhoz végképp nem illő módon kedvem támad kacagni és tapsolni.

Mellettem Ingrid előrehajolt.

– Hallottam, hogy gyönyörű, de ez... – Egy pillanatra elnémul. – Erre nem számítottam.

– Anyám azt mondja, hogy egy boszorkány kendőzi – kotyog bele Bea. Annyira kicsípte magát az alkalomra, amennyire tőlünk, szolganépségtől telik: kék sálat borított konyhai munkaruhájára, amely gyönyörűen kiemeli barna bőrét. Levendulaillat árad belőle.

Bár itt lenne Lora! Ő leintené őket, hogy hallgassanak. Ha Ivan meghallja ezt a fecsegést, ki tudja, milyen példát statuál velünk!

A királynőét követő hintó valamivel kisebb, de nem kevésbé pompás. Végre láthatom Roan jegyesét, Ina Goldot. Rövidre nyírott haja, amely alól majdnem teljesen kilátszik a füle, sötét keretbe foglalja szív alakú arcát. Olyan bájos, hogy szinte világít. Tökéletes mosolya azonnal megtalálja Roant, arca és keze olyan mohón tapad a hintó ablakához, mintha azt várná, hogy eltűnik az üveg, és ő máris futhat a vőlegényéhez. Elszoruló szívvel látom, hogy a fiú visszamosolyog rá. Inkább elfordítom a tekintetemet, vissza a királynő hintójára, és észreveszem, hogy mély barázdák húzódnak rajta, mintha nyilaztak volna rá. Különös.

Megállnak a hintók, amelyek a királynőt, Lady Goldot és kísérőiket hozták. Amikor a királynő lelép a skarlát hullámokat torlasztó ruhájában a gyöngyökkel díszített, keskeny hágcsón, a Gerlingek letérdelnek vagy meghajolnak. A szolgák követik a példájukat, valamennyien térdre rogyunk a füvön. Harmat áztatja át a szoknyámat.

Egy hosszú pillanat múlva Lord Gerling feláll, és int a többieknek.

– Felség – morajlik a hangja. – Mily’ rendkívüli megtiszteltetés, hogy otthonunkban fogadhatjuk!

A királynő kurtán biccent, végigméri Lord Gerlinget, majd elfordul. Még innen is látszik, hogy a lord megrezzen az uralkodó nézésétől.

– Köszönöm, Nicholas!

A hangja úgy szól, mintha egy hosszú, sötét alagútból beszélne. Szép, különleges, elegáns és sugárzik belőle az erő. Palástjának rőt vízesését egy sötét hajú udvarhölgy emeli. Miközben őfelsége végigjártatja a tekintetét Everlessen, az én fülemben apa különös szavai visszhangzanak: Ne hagyd, hogy meglásson!

Mire célzott apa?

És hol van most?

Roan előrelép, megfogja Lady Gold kezét, és megcsókolja. A lány hátraszegi a fejét, és nevet. Kacagása tiszta, erős és dallamos, mint a harangszó.

– Jules! – figyelmeztet Bea túl hangosan. – Ne bámulj olyan feltűnően!

Összerezzenek, elvörösödök. A mátkapár helyett inkább a nőket és a férfiakat figyelem, akik a harmadik hintóból szállnak ki. Ezek a királynő szolgái, az ő színeit viselik: a férfiak kabátja, a nők hosszú ruhája és köpenye egyformán sötét borvörös. Sokkal kevesebben vannak, mint vártam, és valami nincs rendjén velük. Ahogy kiszállnak, az arcuk a gyanakvás és a megkönnyebbülés változatos árnyalatait mutatja. Mindenesetre senki sem mosolyog. Az egyik asszony a toalettjéhez nem illő, vörös pecsétes vászonkendőt teker magára, és a köntöse mintha félrecsúszott volna. Mögötte a sántikáló férfi skarlát ujjasának vállán barnás folt éktelenkedik.

Lady Verissa hanyagul int. Ez a jel, hogy előreléphetünk. Kihúzom magam.

A jövő-menő Ivan egyfajta hadoszlopba állítja a cselédséget. A bordó ruhás udvari szolgák kerülnek az élre, ők viszik a királynő legbecsesebb tárgyait: a fújt üveg vázákat, a hatalmas, aranyszegélyű, bőrkötésű könyveket, a likőrös- és parfümösüvegeket. Ivan kézen ragadja és előre vezeti Addie-t, akinek felkötött haját feslő rózsabimbót utánozó frizurába rendezték. Néhány everlessi szolgáló is odalép, betöltve a hézagokat a királyi menetben. Ingridre pillantok, aki ugyancsak nem érti, miért ilyen csekély számú a csapat.

– Nézd! – súgja. – Nem hoztak elég embert, hogy vigyék a holmiját!

Amint a helyén van mindenki, Ivan elbődül:

– Sorakozó! – és mi sietve engedelmeskedünk. Addig tolnak előre, amíg ott nem találom magam a királyi személyzet mögött, kezemben egy bársony kalapdobozzal. Körülöttem más szolgák bőrtáskákat, selyempapírba burkolt ruhákat, vászonnal védett festményeket, sőt, székeket és vánkosokat visznek, amelyek akkorák, hogy alig bírják őket. Akkor a királynő most látogat vagy beköltözik? – gondolom gonoszul.

Ötös sorokban megindulunk a bejárathoz, mint egy hangyaoszlop, egy kis ármádia, amelynek nincs más dolga, csak szolgálni, szolgálni, szolgálni. Mit érhetnek ezek a tárgyak, amelyeket viszünk? Hány évet tartunk a karjainkban?

Apára gondolok, és hirtelen kedvem támad földhöz csapni a kalapdobozt. De ha megteszem, a sólyomszemű Ivan abban a pillanatban végez velem.

A királynő megáll az ajtón belül a Gerlingek koszorújában, és összeszűkült szemmel figyeli a szolgák menetét.

– Gondolom, kapok szobalányt a lakosztályomba? – kérdezi az előcsarnokot betöltő hangon.

Ivan a menetoszlop elején azonnal megálljt vezényel. Megállok a többiekkel együtt, libabőrösen. Túlságosan fegyelmezettek vagyunk ahhoz, hogy megmukkanjunk, de így is érzékelem, hogy a csoportot egyszerre borzongatja az izgalom és a szorongás. Noha Addie több sorral előttem van, megesküdnék rá, hogy érzem hajának menta- és citromillatát.

Lady Verissa egy pillanatra meghökken, de aztán bólint.

– Természetesen, felség! – mondja. Biccent Addie-nek, aki szertartásosan odamegy hozzá, de én látom, milyen görcsösen markolja a díszes ékszerdobozt. – Addie szolgál majd felségednek. Ismeri Everlesst és a személyzetet. Szívén viseli majd felséged minden óhaját.

A királynő Addie-re néz, de nem szól. Addie idegesen mosolyog, és lesüti a szemét.

Lady Verissa a fiaihoz fordul.

– Roan, Liam, kísérjétek Lady Goldot a lakosztályába.

Miközben Lady Verissa beszél, a királynő odasuhan alakzatunk elejére. Egy sötét hajú komorna odamegy Ina Goldhoz, és suttog valamit a fülébe. A királyi bordóba öltözött személyzet meghajol és pukedlizik, amerre őfelsége elhalad; az everlessi szolgák egy perc múlva utánozni kezdik őket. Izzad a tenyerem. Amikor előttem vonul el, úgy rémlik, hogy a bennünket elválasztó párlépésnyi sávban megremeg a levegő, mintha még az is uralkodónkat figyelné. Gépiesen pukedlizek, lehajtom a fejem. Gondolatban ismét hallom apa intését: „Ne menj a királynő közelébe!”

És én mégis szeretném észrevetetni magamat.

Ahogy felegyenesedem, fel is nézek – egyenesen bele a királynő szemébe, amely úgy fénylik, akár az üveg, és pattan bennem valamilyen szikra, egy érzés ébredését jelzi, amelyet nem tudok hova tenni. Csak nem felismerés?

Azután valami elromlik. Nem tudom, mi váltja ki – talán a királynő lába beleakadt valamibe – mindenesetre előre dől, merev tagokkal, kísérteties kecsességgel. Addie ugrik, hogy megtartsa, a királynő egyenesen rázuhan, Addie eltűnik a vörös drapéria viharzó tengerében, elejti az ékszerdobozt, amely felpattan, és kiszóródnak belőle az ékességek. Egy mélyvörös kő a cipőm orránál áll meg.

Addie másodpercek alatt összeszedi magát, és felállítja a királynőt, de ahelyett, hogy hátralépne, szoborrá dermed, és fogja a királynő csuklóját, ott, ahol a bőr kilátszik a ruha alól. Majd olyan hirtelen engedi el, mintha tűzbe nyúlt volna.

Síri csend lesz a csarnokban, senki se mer lélegzetet venni. A királynő kihúzza magát, az arca eltorzul a dühtől. Addie szeme rémülten tágra nyílik, mintha megütötték volna. A melléhez kap azzal a kezével, amely megérintette a királynőt. Reszkető ujjai meggörbülnek a szíve fölött.

Ne érintsétek meg a királynőt! Ügyet sem vetettem Lora utasításaira, hiszen ki hitte volna, hogy ennyire közel kerülhetünk az uralkodóhoz? Addie bizonyára nem hallotta a figyelmeztetést. Senki sem mer mozdulni.

Ne nézz rá! – szeretném sikoltani. De Addie úgy bámulja Sempera királynőjét, mint aki megkövült.

Muszáj csinálnom valamit. Letérdelek, és felszedegetem a padlóról az ékszereket. Hamarosan tele a markom aranyba foglalt rubinokkal, zafírokkal, smaragdokkal. Darabja megér egy évet, ha nem többet, gondolom merengve. Felemelem a dobozt. A fedél, amelyre cakkos leveleket és bogyókat faragtak, ferdén lóg törött zsanérján. Két női kéz felém nyúl, kiveszi a kezemből a dobozt. Leomló haj függönye választ el Addie-től és a királynőtől. Felnézek, és meglátom a sötét hajú komornát.

– Majd én elteszem – mondja halkan, együttérző mosollyal. Bájos, keskeny arca van. Habozás nélkül odaadom az ékszereket, ő sorra elrakosgatja őket, lecsukja a fedelet, és a hóna alá fogja a dobozt. Egyetlen kecses mozdulattal felsegít, és visszatol az everlessi lányok közé.

Addie végre megmozdul. Próbál visszaolvadni a vonalba.

– Caro, hozd ide! – parancsolja a királynő.

A komorna – tehát ő Caro – megfogja Addie karját.

– Felség – kezdi Lady Verissa, de a királynő egy pillantással elnémítja. Ivan közelebb oldalgott, pár lépésnyire áll mögöttük. A vigyora a legijesztőbb, olyan, mintha vérszagot érezne. Hideg fut végig rajtam. A királynő rászegezi lángoló szemét Addie-re.

– Hogy hívnak? – kérdezi.

– Addie, felséges asszonyom – leheli Addie.

– Mondd csak, Addie! – A mély, zengő hang úgy tölti be a teret, mintha szilárd halmazállapotú lenne. – Te kezet emelsz a királynődre?

Addie reszket.

– Felség, én csak segíteni akartam...

– Csend! – ripakodik rá a királynő. Roan, Liam és Lady Gold megállnak, a nyitott ajtóból figyelnek. Lady Gold az alsó ajkát harapdálja, Roan keze a menyasszonya derekán. Liam összehúzott szemmel, mereven bámulja a királynőt.

– Vigyétek a szemem elől! – parancsolja a királynő. – Meg ne lássam még egyszer a kastélyban!

Addie álla leesik. Érzem a szolgákon végighullámzó, néma döbbenetet.

– Esedezem! – jajdul fel kétségbeesetten. – Everless az otthonom. Semmi rosszat nem akartam!

De mielőtt folytathatná, Ivan ott terem, és megragadja a karját. Az osztag körülveszi és eltakarja őket.

Hallom, hogy Addie sír, miközben elvezetik. Mindnyájan halljuk.

– Bocsánatát kérem, Felség! – mondja Lady Verissa. Még ő is megrendült, az arca sápadtabb a szokásosnál. – Gondoskodunk arról, hogy a lány megfelelő büntetést kapjon.

– Száműzetés! – A királynő meg sem próbálja lehalkítani a hangját, amely végigsöpör a szolgahadon, és jéggé fagyasztja a szívemet. – És ahány tiltakozó szóra nyitja a száját, annyi évet veszít!

Verissa egy pillanatot habozik, de azután azt feleli:

– Parancsára. – Alig észrevehetően megrázkódik, majd biccent Liamnek, aki otthagyja Inát és Roant, és kimegy mögöttünk az esti szürkületbe. Benne bízni lehet, hogy végrehajtja az irgalmatlan ítéletet, a számkivetést.

– Felséged bizonyára elfáradt – folytatja Verissa, és a hangja ismét dallamos. – Engedje, hogy megmutassuk a lakosztályát!

Ahogy megyünk beljebb a kastélyba, még behallatszik a folyosón egy utolsó, halk zokogás, amelyet félbevág a bezáruló everlessi kapu döngése.