8

Éjszaka még akkor is Addie-n és az apámon rágódok honvágytól szenvedve, amikor magukba rántanak a baljós álmok.

Sűrű, fekete erdő. Toronymagas, lombtalan fák. Ágaik élnek, nyúlkálnak, vonaglanak... a hajamat, ruhámat tépik.

Futok. Félelem égeti a torkomat.

Aztán undorító véres csapást látok magam mögött. Vörös lábnyomok a sötét földön. Az én lábnyomom. Megsebesültem, ügyetlen vagyok, nem menekülhetek. Az egész világ rázkódik, a fák az égnek lökik a kezüket, ismerős alakká állnak össze.

Szemek. Két szem.

Szemhéjam felpattan. Esküdni mernék rá, hogy még a sötét, hideg hálóteremben is érzem a föld remegését, mintha az álmom egy része átfolyt volna a való világba. Azután meglátok magam fölött egy árnyalakot. Sikolyra nyitom a számat, de azonnal betapasztják.

A kéznek gyönge fokhagyma szaga van.

– Csitt! – suttogja Lora. – Csak én vagyok. Kelj föl, gyermek!

Felülök az ágyban, addig hunyorgok, amíg a szemem hozzá nem szokik a sötéthez. Körülöttem a priccseken a királynő első lakomájával járó főzéstől, felszolgálástól, mosogatástól kimerült szolgálók hortyognak, vacognak és mormolnak a sötét éjszakában.

– Túl korán van – mondom még mindig zavartan, félig belegabalyodva a különös álomba. Ki elől menekültem? Már nem emlékszem.

– Jules! – Lora úgy markolja a karomat, hogy az ujjai a húsomba vájnak. Még halkabban folytatja: – Az apád.

A szavak úgy hasítanak át az álmosságon, mint a legélesebbre fent kés. Lerántom a ruhámat az ágy melletti kampóról, reszketve kibújok a takaró alól, magamra kapom. Hirtelen állok fel, csaknem elveszítem az egyensúlyom. A szomszéd ágyon fekvő asszony dünnyög álmában. Lora megtart, és kivezet az alvók közül a folyosóra.

Alighogy becsukja az ajtót, kinyitom a számat. Százfélét kérdeznék egyszerre.

Ekkor meglátom Hintont, akinek fizettem, hogy visszavigye az apámat Croftonba. Ugyanazt a ruhát viseli, csak most rongyos és sáros. Meg mintha sírt volna. Ahogy letörlöm magamról az álom utolsó foszlányait, észreveszem, hogy Lora szeme is vörös, és az arca foltos.

Megfagy bennem a vér.

Lora a gyerek vállára teszi a kezét.

– Mondd el neki! – bíztatja gyengéden a habozó kölyköt. – Rajta! Ki vele!

Hinton a bakancsát bámulja, kerüli a tekintetemet.

– Halljam! – parancsolom, de a szó úgy hangzik, mintha valahol messze és valaki más mondta volna.

– Megtaláltam apádat odalent a pincében, ahol mondtad. – Hinton vacog. Libabőrös lesz a karom és a tarkóm.

– Épp akkor hoztam fel, amikor a királynő a kapuk előtt volt, így hát senki sem figyelt ránk. De amikor elmentem, hogy kerítsek szekeret meg lovat, ő... ő... nem volt sehol.

– Esengve néz rám. – Nem várt meg. Én mondtam neki, hogy várjon. Ne haragudj, szólni akartam neked, de a királynő...

– Semmi baj. – Miért nem fojthatom belé a szót!

– Mindenfelé kerestem, azután egy őr megállított, és kérdezgetett. Amikor a hold magasabbra emelkedett, végül megtaláltam a déli kapun kívül, a tó mellett. Megsebesült.

Megsebesült.

– Hogyan? – kérdezem fuldokolva.

– Elesett – feleli halkan Hinton. – De a keze is ilyen piros volt.

– Piros? – Lorára nézek, majd a gyerekre. – Nem értem.

– Furcsa szaga volt? – kérdezi Lora.

Hinton hevesen bólogat.

– Egy kicsit. Savanyú. Mint a rohadt gyümölcs.

– Mava – állapítja meg Lora. – A nyomkövetéshez használt gyümölcs leve. A királynő testőrei azzal kenik be a fegyvereiket, mert hátha valaki elmenekül előlük. De...

– Elhallgat, merőn néz rám. – Az everlessi kincstár ajtaját is mavával festik be, hogy megjelölje, aki megpróbál behatolni.

Forog velem a világ.

– Azt akarja nekem mondani, hogy az apám lopni akart a Gerlingek kincstárából? Ő soha... – Elnémulok, mert eszembe jut az a kétségbeesett pillantás a fáklyafénynél.

Lora nem szól, csak szánalommal néz rám.

Először nem is érzékelem, hogy Hinton ismét megszólalt.

– Próbáltam föltenni a szekérre, de nem akarta. – Olyan halkan beszél, hogy közelebb kell lépnem, noha minden ösztönöm azt ordítja, meneküljek, ássam be magam az ágyamba, és tegyek úgy, mintha ez csak egy újabb szörnyű álom lenne. Ám Hinton vékony hangja nem enged mozdulni. – Mindenféléket kezdett látni. Olyan emberekkel beszélt, akik nem voltak ott.

– Jules, mennyi ideje maradt? – kérdi szelíden Lora. Tudom, mit akar ezzel mondani: apa kifutott az időből, megőrült, azért akart betörni a Gerling-kincstárba – de miért?

Nem válaszolok a kérdésre. Minden erőmre szükségem van, hogy ne öklendezzek.

Hinton olyan sápadt, hogy a szeme alatt lilásak a karikák.

– Én akartam segíteni, de nem hagyta. Csak arra kért, hogy üljek ott vele, és azt mondta, nincs mit tenni.

– Apa konok – suttogom. Hallom, amit Hinton mond, érzem, hogyan ölt alakot bennem a rettenetes igazság. De még nem adok hangot neki, még nem. A fiúcskára nézek, várom, hogy folytassa. Könyörögve tekint rám.

– Ott ültem vele, ahogy kérte. Gondoltam, alszik. Azután rájöttem... – könnyek peregnek az arcán. – Nem tudtam, mit tehetnék.

Lora szorosabban fogja a gyerek vállát.

– Így ment el anyus is. Elfogytak a napjai, de egy léleknek se szólt róla. Korán lefeküdt, és valamikor éjszaka elapadt az ideje, és a szíve megállt. – Az óra jelét mutatja, köröz két ujjával maga előtt, majd felém mozdul, mintha át akarna ölelni, de én hátralépek, és reszketek, akár a sebesült vad.

– Még volt ideje – sikerül kinyögnöm. – Legalább néhány hete maradt.

Csak néznek rám. Hinton szája legörbül bánatában, Lora arca borús a szánalomtól.

– Ismertem az apádat, Jules – mondja. – Nem túl jól, de tudom, hogy józan ember volt. Mégis, ha megpróbálkozott a kincstárnál... Az utolsó hónap kiszámíthatatlan – teszi hozzá nyersen. – Tudod, hogy van ez. Az évekkel az ész is elfolyik.

Ezt gyakran hallani Croftonban. Túl gyakran. Amikor elveszíted az idődet, elmegy az eszed is.

Elfordulok tőlük, kezemet a számra szorítom. Hányingerem van.

– Betakartam, amennyire tudtam. Jöttek azok a fuvarosok a bőrökkel, azt mondták, majd ők megadják neki a tisztességet. Megmutatom, ha akarod. – Lekókad a fejét. – Az úton rablók járnak, akik kiszedik az ember fogát, hogy eladják. – Hinton annyira boldogtalan és bűntudatos, hogy még a gyászban is megsajnálom: ilyen kicsi, és máris milyen sokat kellett látnia. – Ez volt nála.

A levegő kiszökik a tüdőmből. Hinton a szénrajzot tartja elém, amelyet apa készített az anyámról. Egész testem belerázkódik a száraz öklendezésbe.

Nem veszem el Hintontól a képet. Ez nem lehet igaz. Ez nem lehet. Pedig ha ránézek Lorára és Hintonra, tudom, hogy az.

Megfordulok, elrohanok.

Fénytelen acélszürkévé fakul az ég feketesége, mire kifogy az erő a lábamból. Egy sziklapárkányon vagyok, a Gerlingek tavának északi partján. A tó tükörré változik a félhomályban, de csak a felszínén sodródó párát veri vissza, meg a távoli kastélyt. Everless olyan lesz, mintha egy szél is elfújhatná.

Térdre esek a víz mellett. Lassan ráébredek, hogy még mindig mezítláb vagyok, a lábam csupa seb, és annyira átfagyott, hogy nem is fáj. Elmémben sűrű köd gomolyog, a köd mögött elnyeléssel fenyegetve ásít a fájdalom szörnyű szakadéka.

Előttem valami megcsillan a kavicsok között. Érte nyúlok, és egy áldott másodpercre elfelejtem apámat, csak bámulom tátott szájjal a tenyeremen ragyogó valamit.

Egy pénzdarab. Arany, fénylik. Akkora, mint egy szilva. Tizenkét bevágás van a peremén.

Egy évnyi élet.

Örömtelen kacajra fakadok. Félig-meddig hisztérikus a hangom. Csak egy Gerling szórhatott el egy ilyen drágaságot. Mit számít annak egy év, akinek évszázadai vannak?

És miért nem találhattam meg tegnap, hogy odaadjam apának, és megmenthessem?

Elképzelem azt az arctalan Gerlinget, aki elejtette ezt a pénzt, aki érezte, hogy könnyebb lett a selyemmel bélelt zsebe, ám dehogy is fárasztotta magát azzal, hogy visszaforduljon. A helyében én addig kaparásztam volna négykézláb a sárban, amíg meg nem találom. Addig ástam volna a kavicsok között, amíg az ujjaim véresek nem lesznek. Amíg le nem szakad róluk a hús.

Nevezhettek volna őrültnek engem is. De tévedtek volna.

Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy apa őrült – volt. Tudott valamit a királynőről. Máskülönben nem mondta volna, hogy ne menjek a közelébe, és nem töltötte volna utolsó napját azzal, hogy megpróbál betörni a Gerling-kincstárba, mint egy tolvaj. De hol másutt szerezhette volna azokat a foltokat, amelyekről Hinton beszélt? Olyan erősen markolom a pénzdarabot, hogy félig-meddig arra számítok, kicsordul a vérem. Apa tekintete, amikor elváltunk – igen, őrült volt. De a fájdalomtól volt az. A búcsúzástól.

Csak most jövök rá, hogy apám elbúcsúzott tőlem a pincében.

Most már csakugyan hányok.

Ne menj a közelébe! – hallom ismét.

Apám nem dobta volna el a semmiért az életét. Nem ok nélkül tette, nem ok nélkül mondta, amit mondott.

Nem ok nélkül halt meg a hóban az everlessi falak tövében.

Végre kitör belőlem a zokogás. A pénzt markolva verem az öklömmel a sziklát. Könnyektől vakon felállok, összeszedem az erőmet, és eldobom a pénzt. Parányi aranyívet ír le a reggelben, mielőtt eltűnne a sötét vízben.

Agyamról egy szempillantás alatt felszáll a köd, és csak a hideg düh marad.

Az apám itt halt meg. Ki fogom deríteni, miért, és a bűnösök megfizetnek a szenvedéséért minden módon, ami tőlem telik.

Erre megesküszöm.