6

Aznap éjjel végre van alkalmam megírni két levelet: az egyiket Ammának, a másikat az apámnak. Azon a napon, amelyen a királynő és kísérete várható, a sajtból és a kemény zsömléből álló reggelihez engedélyezett negyedórában lefutok az istállókhoz, hátha elkapom valamelyik futárt, akik naponta kilovagolnak a falvakba.

Ammának megírom az igazat, még ha nem is az egészet, vagyis hogy Lora láthatólag kedvel, bár sajátosan mutatja ki: reggeltől napestig hajkurász, így mire az ágyhoz érek, épp csak ki tudom bontani a hajam, és már alszom is.

Nem írok az új vérvas érmékről: az erszényemben tartom őket, amelyet sosem oldok le az övemről. Nem írom meg, hogy Ivan éhesen bámul, amikor esténként átnyújtja a fizetésemet. Elviselem én is, akárcsak a többiek, és hálás vagyok, amiért nem Liam a pénzosztó. Pár pillanatra mindig eszembe jut, miféle szegény férfiból vagy asszonyból csapolták le a Gerlingek a béremet, mert nem felejtem el, hogyan kígyózott a piacon a sor, amelyben emberek várták, hogy órákat, napokat, éveket lopjanak el tőlük.

Órákig virrasztottam gyertya mellett a priccsemen, amíg összekerestem a megfelelő szavakat azon dolgokhoz, amelyeket el kellett mondanom apának.

Végül megállapodtam a bocsánatkérésnél. Nem egykönnyen írtam le, jóllehet nem bántam meg, amit tettem. Két napja vagyok itt, és máris négy hétre való pénzt kerestem, amit el is küldenék a levéllel, ha nem ólálkodnának tolvajok az utakon. Nem tudom, felismertek-e, de békén hagynak. És a legfontosabb: hamarosan elég pénzem lesz, hogy kifizessük a hátralékos adót, azután itt a tavasz, amikor könnyebb vadászni. A hónap végén hazatérek Croftonba annyi vérpénzzel, hogy apa visszakaphatja, amit az adószedő elrabolt.

Fejben összeadom a pénzem. Csak töredéke annak, amit elvettek tőlünk és Croftontól. De visszafojtom a haragomat, és hagyom, hogy felolvadjon bennem, mint vérvas a teában. Apáért.

Egyelőre.

Az istállóban egy széles vállú legény patkolja a futár lovát. Levelekkel tömött bőrzsákokat kötöz a nyeregre. Lépteim hangjára megfordul.

Gondolkodás nélkül felkiáltok:

– Tam!

Késve kapok észbe, hogy elárultam magam, de nem érdekel. Régi barátom két everlessi őr fia, bár kölyökfejjel mindketten kovácsok akartunk lenni, mint apa. Addig sertepertélt a műhely körül, amíg apa be nem hívta. Órákon át üldögéltünk a lábunkkal harangozva a munkapadon, miközben apát figyeltük, hogyan dolgozik az izzó vassal.

Hunyorít, nem tudja, ki lehetek. Lekapom a főkötőt.

– Jules vagyok. – És mert még mindig zavarban van, elmosolyodok, és mutatom a metszőfogamat. – Látod? Mondtam neked, hogy visszanő. – Teljes négy hónapig Hörcsögnek csúfolt, miután egyszerre hullott ki a két felső kismetszőfogam.

Az arca megváltozik. Amikor mosolyog, olyan, mintha lámpást gyújtanának a bőre alatt. Miközben átkarol, megérzem a fém és a füst ismerős illatát.

– Az új műhelyben dolgozol. – Hátrébb húzódok, és ránézek. Vaskos izmai vannak, legalább másfél arasszal magasabb nálam, de az arca ugyanolyan szemrevaló és lelkes.

– Nem hiszem el, olyan rég volt! – Dőlnek belőlem a szavak, és nem tudok nevetés nélkül beszélni. – Hogy vagy? Most te vezeted a műhelyt? Etta és Merril megvan még?

Ám ő szomorúan mosolyog, és furcsa mozdulatot tesz: ujjaival megérinti elől az ajkát, azután elhúzza a kezét. A fejét ingatja, és megismétli a mozdulatot. Most már értem: nem tud beszélni.

Örömöm azonnal szertefoszlik.

– Mi történt? – robban ki belőlem, de hát nem képes válaszolni. Tanácstalanul bámuljuk egymást, és bennem felszakad valami. Képek villognak előttem, Tam és Roan egyik játékos párharca, amint fakarddal kergetik egymást Everlessen át.

Tam megszorítja a vállam. Megértem, mit jelent: örül, hogy lát. De bár mosolyog, és a szeme csordultig van érzelemmel, az ajka zárva marad.

– Visszajövök – mondom félszegen. A szívem váratlanul verdesni kezd, mint egy lepke az ablaküvegen.

Ismét megszorítja a vállam, azután mosolyogva elveszi a leveleimet. Kevés híján megfeledkeztem róluk. Tam hátat fordít, és én szó nélkül visszatérek a konyhába.

Mi történt régi barátommal?

***

A konyhában talpig lisztes cselédek dagasztanak akkora buzgalommal, mintha maga a királynő figyelné őket. Be akarok állni közéjük, amikor Lora elkapja a karomat.

– Fuss a zöldséges pincébe! – mondja. – Hozz annyi hagymát, amennyit elbírsz egy kosárban!

Csak nézek. Már feltöltöttem az itteni kamrát kövér hagyma- és fokhagymakoszorúkkal. Annyi van, hogy Lora fel se bírja használni mindet. Bólintok, de nem mozdulok.

– Van egy fiú az istállóban, aki nem beszél – mondom, ügyelve, hogy a hangom közömbös legyen. – Mi történt vele?

– Ó. Tam. – Lora mosolya lehervad. Kikanyarít magának egy darab tésztát, gyúrni kezdi. Ebből tudom, hogy hibát követtem el – a főszakács kizárólag akkor dolgozik, ha valamiért zaklatott, egyébként mással csináltatja a munkát. – Szegény fiú... – Elnémul, és váratlanul nagyon öregnek látszik. – Megsértette az ifjú kapitányt, ezért kivágták a nyelvét, hogy ne tehessen többé ilyet.

Végigfut a hátamon a hideg. Ivan fagyos tekintetére, kardjának acéljára gondolok. Tudtam, hogy kegyetlen, de ez felülmúlja minden elképzelésemet, és elönt a gyűlölet.

Lora úgy mered a tésztára, mintha Ivan lenne.

– Most pedig lódulj, és tedd a dolgod! – mondja olyan élesen, ahogy még sosem szólt hozzám.

Mielőtt további felvilágosításért ácsingózhatnék, beront a kisfiú, aki félt felvinni a teát Lady Sidához, és a szakácsokat kerülgetve odaszáguld hozzánk.

– Lassíts, Hinton Carstairs! – mondja szigorúan Lora.

– Most érkezett hírnök Lord Gerlinghez – lihegi a kipirult kölyök. – Mindjárt itt a királynő és a kísérete! – Most már szinte sikít. – Jön a királynő!

Az egyik fiú elejti a sodrófát, egy lány a szívéhez kap lisztes kezével, és eltátja a száját. Jóllehet engem hidegen hagy a királynő. Megborzongat a gondolat, hogy láthatom az asszonyt, aki győzelemre vezette Semperát a hódítókkal szemben, és évszázadok óta uralkodik; az asszonyt, akiről azt híresztelik, hogy maga a Varázslónő áldotta meg, sőt, társául fogadta.

Lady Sida szavai megsavanyítják a lelkesedésemet: „Én meg azt mondom, hogy megeszi a szívüket, azért marad fiatal.”

Összerázkódok. Nevetséges!

– Igen, igen, tudjuk, hogy jön a királynő – motyogja Lora, és rosszallóan néz végig a repeső konyhásokon, azután megfogja Hinton vállát. – Mikor?

– Egy óra múlva – lihegi Hinton. – Talán annyi sincs.

Körülöttünk akkora zűrzavar támad, mint egy tyúkudvaron. Lora most már haragszik. Elengedi Hintont, és felém fordul.

– Zöldségpince – mondja. – Indulj!

– De... – kezdem.

– Mozgás! – förmed rám, és nem bánom, hogy van ürügyem távozni a konyhából. Olyan eszeveszetten vetik bele magukat a munkába az emberek, hogy attól kínosan érzem magamat.

A konyhai fülledt meleg után jólesik lemenni a hűvösbe, ugyanakkor nyomaszt a pince sötétsége és alacsonysága. Bár talán csak azért, mert olyan kihalt, és én megszoktam az éjjel-nappal körülöttem nyüzsgő szolgahadat. Leveszek egy fáklyát a falról, és a magasba tartom, hogy bevilágítsa az utamat.

Befordulok a zöldségpincébe, elhaladok az almáshordók mellett, amelyekből savanykás aroma árad. Van itt valami, aminek nem kellene itt lennie, valami új – a sarokban egy sötét kupac. Közelebb lépek, és a bágyadtan pislákoló fényben felismerem egy férfi alakját. Ócska köpenybe burkolózva fekszik a földes padlón, és vacog. Még hozzá sem szokott a szemem a fényhez, de már tudom, ki az.

– Apa! – suttogom. Bizonytalan lábakon feláll, egy polcba kapaszkodva, nehogy elessen. Odarohanok, átkarolom a derekát, hogy kiegyenesedhessen. Borzalmas látvány: sápadt és aszott, az arca földes, a szeme besüppedt. Érzem a bordáit a köpeny alatt. – Hogyan... miért... mi az ördögöt keresel itt?

Gyengéd, mély hangon elneveti magát, és azonnal köhögni kezd.

– Látnom kellett téged.

– Nem szabadna Everlessben lenned, apa! – Sovány, ó, de sovány.

– Ez téged sem tartott vissza – mondja. A hangja erőtlenségében is évődő. A kétségbeeséstől merev szájjal mosolygok.

– Akkor gyerek voltam. Senki sem ismeri az arcom. Hogy tehetted... Ki tudja, mi történik, ha egy Gerling meglát? Azt mondtad...

– Senki sem lát meg – mondja fáradtan. – Megkértem egy földmívest, engedjen elbújni a szekerén. Nem maradok sokáig.

– Küldhettél volna üzenetet, apa! Tüstént hazamentem volna. – Borzasztó lelkifurdalás gyötör, amikor elképzelem, hogyan vánszorgott görnyedten és elcsigázva egy egész napon át.

Mosolyog, de van valami a szemében, amit nem értek.

– Nem várhattam hírnökre, és nem is bízom bennük. – Megsimogatja az arcom. Az ujjai nagyon hidegek. – Jules, gyakorlatias lányom. Ismét csak azt mondom neked: haza kell jönnöd.

– Jól van, apa – felelem zsibbadtan. Az agyam máris zúg a tervektől, hogy miként juttassam vissza a faluba. Bérelhetek egy szekeret az erszényemben levő vérpénzből. Lora tudta, ki apa, így hát azt is tudja, milyen kockázatos itt lennie. Őt nem kérhetem, hogy segítsen, de talán megfizethetem Hintont vagy Tamet, hogy kísérje el. – Csak még pár hét, és hónapokig nem kell félnünk, hogy miből fizetünk adót! Hát, nem látod? Minden rendben lesz! Senki sem ismer.

A lehető legrosszabb pillanatban jut eszembe Roan kacsintása, de nem űzhetem el a szívet melengető emléket. Nem is akarom elűzni.

– Nem! – Apa hangja fojtott, sürgető. – Itt veszélyben vagy! – Egy pillanatra ismét hétéves vagyok, a kezébe kapaszkodom, miközben elvonszol Everlessből, a ruhánk még mindig füstszagú. – Hamarosan megérkezik a királynő.

– Szükségünk van a pénzre – mondom határozottan, és hirtelen megharagszom rá, hogy miért ilyen konok. Nem vagyok hétéves, nincs joga előírni, hogy mit tegyek.

– Majd én megkeresem a pénzt. – Két tenyere közé fogja a kezemet. Hideg a bőre, az ujjai kemények, mint a csont. A fáklyafény elmélyíti a redőket az arcán, a zúzódásra emlékeztető árnyakat a szeme alatt. – Kérlek, hagyd el ezt a helyet!

– Nem tehetem. Észreveszik, ha eltűnök – mondom, és nem tudom, hogy most megint hazudtam-e. Bűntudat vegyül a haragomba, de félresöpröm. Tizenhét éven át védelmezett – most én fogom őt védeni, bárhogy fájjon. – A királynő és kísérete minden percben itt lehet – mondom. – A vidéken hemzsegni fognak az őrök és az urak, akik azért jönnek, hogy megbámulják a menetet. Most kell távoznod, mielőtt megérkeznek!

– Neked is, Jules. – Megszorítja a vállam, szúrósan néz a szemembe. – Ne menj a királynő közelébe! Ne hagyd, hogy meglásson! Ő felismer. Veszedelmes!

– A királynő? – Csak nézek. – Nem Liamre gondolsz, apa?

Mintha nem is hallana.

– Az egy tolvaj. Nagyon veszedelmes! – Lélekszakadva hadar, és csak mikor felemelem a fáklyát, akkor látom, mennyire ragyog a szeme a láztól, vagy valami még rosszabbtól. – Az úton majd elmagyarázom, de most indulnunk kell!

– Apa, nem! – szakítom félbe. – Ha nem jelentkezem a konyhán munkára, nagyon megbüntetnek.

Továbbra is a kezemet rángatja, jóllehet gyengén. Ólomsúllyal nyomnak a feltorlódó kérdések és félelmek. Az apám meg fog őrülni!

– Várj itt! – mondom. – Keresek valakit, aki hazakísér. – Mivel látom, hogy vitatkozni akar, még hozzáteszem: – Holnap hazamegyek, csak beszélek Lorával.

Ráncokba gyúródik a homloka.

– Esküdj meg rá!

Nyitom a számat, hogy esküdjek, de valamitől megakad a torkomban.

Lelkedért az Alkimista hogyha jő, jaj lesz bizony teneked, esküszegő! Egy ősi intés, amelyet gyerekkorunkban kántáltunk.

Remélem, hogy nem igaz. Mert az igazság az, hogy holnap nem hagyhatom el Everlesst. Apa olyan, mint aki fél lábbal a sírban van; még sosem volt ekkora szüksége arra, hogy feltöltsem az idejét. Ennél is nagyobb baj, hogy van valahol bennem egy rész, egy pici, de letagadhatatlan részecske, amely ismét látni akarja Roan mosolyát.

– Esküszöm. – Gyomrom görcsöl a hazugságtól. – Nagyon szeretlek.

Előrehajol, homlokon csókol, és átölel. Egy pillanatra nekidőlök, beszívom az otthon szalma- és fémszagát.

– Én is – mormolja a hajamba. – Erre mindig emlékezz!

– Megígérem, hogy holnap találkozunk! – mondom. A hazugság olyan, mintha egy angolnát próbálnék a gyomromban tartani. Az igazság mindenáron szabadulni akar.

Mostanra hozzászoktam az érzéshez.