19

A királynő másnap még hajnalhasadás előtt érkezik vissza Everlessbe. Az, hogy jobban szeret éjszaka utazni, mindennél ékesebben szóló üzenet.

Amikor visszatérek a női hálóba, miután megnéztem a begördülő hintót, apró bársonyzacskót találok a bevetett ágyamon. Újabb ajándék, újabb pletykák forrása. Mellette egy cédula Ina szép betűivel: Köszönöm a diszkréciódat, Jules!

Leülök, fölveszem a zacskót. A vérpénz súlya olyan, mint egy gyomorszájas. A zacskó kiesik a kezemből, ragyogó hóezüst hullik ki belőle a vékony takaróra. A szolgálók, akik eddig szándékosan nem néztek rám, azonnal felém fordulnak, és megbámulják a fényes érmét.

Émelyegve felemelem. Látom, hogy a többiek gyorsan elfordulnak. Most azt hiszik, gyanakszom rájuk, hogy elveszi valamelyikük. Pedig nem ők az okai a bennem fortyogó keserűségnek.

A tegnap – a rokonszenv Ina iránt, a közelség, a megosztott titkok – csak egy szappanbuborék volt, amely egyre nőtt és szivárványlott bennem, de most kipukkadt. Azt képzeltem, hogy Ina... nos, ha nem is a barátnőm, az ostobaság lett volna, de valami. Több vagyok fizetett szolgánál. Jó néhány év van a zacskóban. Ég az arcom a megaláztatástól. De miközben a pénzt dühösen a párnám alá gyömöszölöm, a fejemben egy sunyi, flegma hang közli, hogy nem a kedves, feledékeny Inára kell haragudnom, hanem magamra, amiért megfeledkeztem róla, kik vagyunk mi ketten, és merészeltem azt gondolni, hogy bármit is jelenthetek Sempera jövendőbeli királynője számára.

Szégyen keveredik a bennem örvénylő zűrzavarhoz. Semmivel sem jutottam közelebb a titokhoz az apám halála – a meggyilkolása mögött, ahogy újabban gondolok rá, mert a véréből kiszívott idővel éppen olyan biztosan megölték, mintha kést döftek volna a szívébe. Annyira megszédítettek Ina szépséges ruhái, Caro barátságos pletykái, Roan mosolya, amely mintha csak nekem szólt volna, hogy megfeledkeztem a fogadalmamról, amelyet a tóparton tettem apa halála után.

Nem azért maradtam Everlessben, hogy Ina Golddal barátkozzak. Ha az életem a Gerlingek szolgálatában telik, azt akarom, hogy apa halála ne legyen hiába. Jobban vágyom tudni az igazat, mint valaha.

Látnom kell a királynőt!

A következő néhány napban különböző ürügyeket eszelek ki, hogy a közelébe férkőzhessek, apró feladatokat, amelyek elvisznek a hosszú folyosóra a lakosztálya előtt, és onnan talán vethetek rá egy lopott pillantást. Közlöm Caróval, hogy minden üzenetet továbbítok, ha a királynő kívánja. Elviszem levetett ruháinak selyembársony halmát a mosodába, majd visszahozom. Reggel-este teát főzök, és otthagyom az ajtaja előtt, miközben a gárdisták vasvillaszemmel néznek.

Amikor egy alkonyatkor megérkezem az esti teával, az őrök nincsenek ott. Kopogtatok, leteszem a tálcát az ajtó elé. Utána a megengedettnél tovább ácsorgok az üres folyosón, olyan soká, hogy a tea már biztosan kihűlt, és várom a királynő felbukkanását. Épp feladnám a dolgot, és mennék vissza a hálóba, amikor nyílik az ajtó.

Egy hosszú, értetlenkedő pillanat után jövök csak rá, hogy a folyosóra lépő asszony valóban Sempera királynője. Jobban hasonlít egy piásra, aki kora hajnalban kidülöngél Crofton legrosszabb csehójából. Lángszín haja csapzott és rendetlen, a ruhát mintha sötétben vette volna fel, mert a gomboknak csak kétharmada van tisztességesen begombolva, kilátszik mellének fehér bőre. A szája sarkában sötétvörös foltok. Éppúgy lehet rúzs, mint vér.

Tesz egy tántorgó lépést, én pedig csaknem hanyatt esek, annyira igyekszem lelépni. A vállam azonban beleütközik valakibe; kicsi, de erős kezek kapják el a karomat, és megtartanak. Már majdnem sikítok, amikor Caro megpördít, hogy lássam.

– Pszt, Jules! – mormolja. Szeme óriási a sötét folyosón. – Nincs semmi baj.

Félretol, mint egy kisgyereket, és odamegy a királynőhöz. Hüledezve bámulom, ahogy a királynő szívére teszi a kezét. Érinthetetlen uralkodónk szeme lassan becsukódik, nekidől Caro tenyerének, mintha erőt meríthetne belőle. A következő percben megfordul, és szó nélkül eltűnik a szobában. Nem érinthetitek meg, még akkor sem, ha segítségre szorul. Gondolom, ez Caróra nem vonatkozik. A félhomályban olyanok egymás mellett, mint anya és lánya, egyforma a szemük, a tartásuk.

Caro felém fordul, sóhajt egy keserveset.

– Sajnálom, hogy ezt látnod kellett, Jules! – mondja. – Őfelsége időnként az egészsége elé helyezi a kötelességeit, és nem pihen annyit, amennyit kellene. Lidércálmai vannak.

Láttam én már lidérceket – gondolom –, a magamét meg a másokét, de soha, senki olyat, aki mintha a sírból mászott volna elő. Ám a rémület még mindig annyira fojtogat, hogy csak bólogatás telik tőlem. Caro átkarol, és én megnyugszom. Vajon ezt érezhette a királynő?

– Ennek köztünk kell maradnia Jules – mondja Caro halkan. Egy újabb titok. – Ha híre megy, hogy nem egészséges...

– Természetesen – felelem sietve, miután visszanyerem a hangom. – A királynőt szolgálom.

Caro közelebb hajol.

– Jules, valamit meg kell értened. Ismered a királynőt, láttad őt... – Elhallgat, úgy néz rám, mintha ellenőrizni akarná, hogy figyelek-e. – A királynő hamarosan meghal. A vérvas sem mentheti meg. Semmi sem. Inát minél előbb férjhez kell adni, hogy Semperának új uralkodója legyen.

Kérdések tolonganak az agyamban. Megtudom-e valaha is, hogy mi volt az oka az apám halálának? Csak hogy csináljak valamit – akármit –, lehajlok, és felveszem a csésze teát, amely ott maradt a királynő ajtaja előtt. A csésze zörög a csészealjon. Caro gyengéden elveszi tőlem az edényt.

– Most tehát, amíg a királynő pihen, miért nem szervezünk magunknak valamit? – Csak nézek. – Inának az esküvői előkészületek miatt hamarosan nem lesz egy szabad perce sem. Szeretne még egy kicsit szórakozni, mielőtt... – Elkomorodik. Hiába erőlteti a víg hangot, az, amit a királynő haláláról mondott, úgy nehezedik ránk, mint a füstköd. – ...mielőtt férjes asszony lesz.

A szórakozás és a házasság pillanatnyilag olyan távol állnak tőlem, mint a hold, ennek ellenére hagyom, hogy Caro magával vonszoljon, mert nem tudom, mi mást tehetnék.

– Jártam az istállóban – susogja izgatottan, miközben végigsietünk a folyosón. – Szereztem egy hintót, amely elvisz egy laistai tavernába, amelyet jól ismerek. Mulatni fogunk, csak mi hárman.

A vastag szőnyegek elnyelik lépteink neszét a folyosókon addig a szárnyépületig, ahol Ina lakosztálya van. Amikor kopogtatunk, Ina azonnal kinyitja az ajtót. Alig ismerem meg, mert a hajában virágok és ezüst tűk vannak, tüllből és csipkéből varrott ruhakölteményt visel, olyan mély kivágással, hogy belepirulok.

– Örülök, hogy te is jössz, Jules – kuncogja, amikor Caro betol a szobába. – Iszunk valamit? – Rögtön torkon is ragad egy zöld üvegpalackot, amelyben valamilyen folyadék sziporkázik, és megkínál vele.

Az arcom elegendő válasz lehet, mert Caro oltalmazón átkarolja a derekam.

– Ina, adj szegény lánynak egy kis időt, hogy alkalmazkodjon! – suttogja, azzal odafordít egy hatalmas, nyitott szekrényhez, amelyből kifolynak a szivárvány összes elképzelhető és elképzelhetetlen árnyalatában tündöklő selymek és bársonyok. – Először is találnunk kell neki valamit, amit felvehet.

– Ó... – Ina félresöpri lanyha tiltakozásomat. Fejest ugrik a szekrénybe, sorra rángatja ki a ruhákat.

Int, hogy kövessem az ágyhoz. Lelkesen szétrakosgatja a toaletteket, csupa élénk színű, szűk és frivol ruhakölteményt. Rögtön kiválaszt egy kék selymet, amelynél aggasztóan takarékoskodtak a kelmével, és a kezembe nyomja. El sem tudom hinni, hogy ez egy ruha, pláne, hogy viselhetném a kastélyon kívül is a hidegben.

Caro beáll Ina mögé, aki csípőre teszi a kezét, félrebillenti a fejét. A szeme vásottan csillog. Nincs mit tenni, hátranyúlok, kikapcsolom a ruhámat. Emlékszem, hogyan keringőzött itt Ina a múltkor alsószoknyában, miközben az esküvői ruhákat próbálgatta. De neki nem kell erőlködnie, hogy szép legyen, és én sosem vehetem fel vele a versenyt. Ügyetlennek és esetlennek érzem magam előttük, meg lehet számlálni a bordáimat, látszik, hogy éhezve nőttem föl.

Caro szeme rám villan, kissé elborul az arca, de nem szól. Ina oda sem figyel, önfeledten lobogtatja a ruhát. Felemelem a karom, és hagyom, hogy rám húzza a kék selymet. Caro megkerül, és összefűzi a hátát.

Ina a tükörasztalhoz vonszol, amelynek politúros lapja eltűnik a festékek, szempillafestékek, és az előttem ismeretlen keverékek nyitott tégelyei alatt. Melegbarna, fekete és vörös Inának, korallvörös, rózsaszín és bronz Carónak. Púderillat száll a szobában. Ina megragad egy púderpárnát, Caro egy hajkefét. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy dolgozzanak.

Amikor végül feltekintek, arcom meghökkenten néz vissza rám a tükörből. Még mindig én vagyok az, de a szemem alól eltűntek a karikák. Beesett arcom kitelt és ragyog. Ceruzával körülrajzolt barna szememben borostyánszínű cirmok ragyognak, amelyekről eddig nem volt tudomásom. Caro csalókán egyszerű kontyba fésülte a hajam a tarkómon.

Nincs fakó bőr, fáradt tekintet. Mihelyt látom, hogy azok nem tartoztak hozzám, néhány kő leesik a szívemről.

– Ina, te varázsló vagy! – mondom.

Elneveti magát, megszorítja a vállam.

Miközben az utolsó simításokat végzik a saját arcukon, a kíváncsiság erősebb lesz nálam, és megengedek magamnak még egy apró lázadást Liam Gerling ellen, aki azt mondta, maradjak magamnak, ne térjek le a szolgák útjáról. Iszom egy kortyot a zöld palackból, amely Ina éjjeliszekrényén áll. Bizsergető mézes gyümölcsíze van. Mire Caro és Ina elkészülnek az útra, én már átmelegedtem belülről, mindenkire mosolygok, nyomasztó gondolataim elszálltak.

Nevetve indulunk az istálló felé. Szórakozottan elmélkedem azon, milyen különös is ez – kilopózni Everlessből a hercegnő és az udvarhölgye társaságában. Amikor észreveszem az ékszereket Ina nyakán, felvillan előttem Addie arca, de rögtön el is tűnik.

Ahogy belépünk az istállóba, valaki baloldalt megköszörüli a torkát. Odanézünk, és meglátunk egy elegáns, de egyszerű, fekete hintót, és a bakon egy inast, akit nem ismerek. Ina elragadtatottan fordul Caróhoz, aki csak rejtelmesen mosolyog. A jármű karcsú, vékony, ívelt alakja félholdra emlékeztet.

– Reméljük, Ina, ez a kiruccanás sikeresebb lesz, mint a... – Természetesen az árvaházi látogatásra célzok, de ő gyorsan rám néz, a szeme tágra nyílik, és alig észrevehetően megrázza a fejét. Elharapom a mondatot. Caro oldalra hajtja a fejét, nekem meg eszembe jut, mennyire titkolja kutatásait a hercegnő. Még egy inas sem hallhatja.

Minden könnyebb, ha Caro szervez valamit. Az ifjú inas, aki annyi idős lehet, mint Caro, láthatólag be van avatva. Szélesen mosolyog Inára, miközben beszállunk a hintóba.

– Nyughatatlan felséged? – tréfálkozik.

Ina vidáman mosolyog rá, és megfenyegeti az ujjával.

– Egész életemben egy áporodott palotában fogok élni!– Az inas feszesen bólint, mintha attól félne, hogy rá haragszanak meg a Gerlingek, amiért végighallgatott egy ilyen sértő megjegyzést Ina szájából. Caro valahogy éhesen figyeli a hercegnőt. Vajon tudja Ina, hogy az uralkodó hamarosan meghal? – Egy kicsit még szórakozom, amíg megtehetem.

A hintóban a fejünk fölött lógó pici olajmécses világítja meg a bársonyüléseket és a lambériás falakat. Ina kinéz az ablakon, és a tekintete váratlanul elszomorodik a félhomályban. Kínosan érzem magam, az ital könnyű mámora elszáll. Miközben Caro az inassal beszél, követem Ina pillantását, igyekszem látni azt, amit ő lát: a semperai palota magas falait, az aranyozott trónt, a szoros díszruha fojtogató halcsontjait.

A múltja – a születése – úgy röpdös benne, mint egy árnyék, amely csak az erős fényben tűnik el.

Mellettem Caro hátradől az ülésen. Elszakítom a tekintetemet az ablaktól, és kerülöm az udvarhölgy pillantását is, mert attól félek, kiolvasná a szememből, amit most tudtam meg Ináról: hogy nem ez a pityókás éjszakai kirándulás, hanem az árvaház és a királynővel kapcsolatos áruló gondolatok lennének botrányosak, sőt talán végzetesek, ha a nevelőanya megtudná őket.

Az ereimben pezsgő ital megvéd az éjszakai hidegtől. Minden, ami azóta emészt, hogy eljöttem Everlessbe – a félelem, a szorongás, hogy nem tudok beilleszkedni, de még az örökös, reménytelen vágy az igazságra, a válaszokra – a háttérbe szorul, miközben nézem az ablakon át az utat. Ina térde az enyémet súrolja, ahogy döcögünk a kátyúkban; a hercegnő Caróval cseveg, szomorúságnak nyoma sincs az arcán. Gondolom, ugyanúgy megtanulta, hogyan lophat pillanatonként magánéletet, ahogy a gyerek megtanul nyalánkságot csenni a kamrából.

Hamarosan feltűnnek Laista elszórt fényei. A hintó megáll egy szűk, de tiszta utcában egy jelöletlen, fényezett faajtó előtt. Ez Laista elegánsabb része, az Everlesshez legközelebb eső útszakasz mellett. Amikor apa a Gerlingek kovácsa volt, minden évben elvitt a laistai nyári ünnepségre, hogy különös állatokat lássak, és mézes jégforgácsot szopogathassak. Miután Croftonba költöztünk, könyörögtem, hogy menjünk el ismét, de apa nem volt hajlandó, azt mondta, facsarná az orrát az everlessi füst.

Az utcák, noha csaknem kihaltak, épp olyanok, mint ahogy emlékeztem rájuk. A tiszta kövezet kopog a kancák patái alatt, szabályos térközökben elhelyezett fáklyák világítanak. Még a hó is tiszta a háztetőkön. Úgy borul az épületekre, mint egy makulátlan, fényes takaró. Miközben Caro kifizeti a kocsist, Ina a koszorúkra mutat a laistai ajtókon. Tekintetem megakad egy párás üvegablakon. Mögötte vékony, göndör hajú alak dörgöl egy teáskannát...

Felemeli a kezét, egy folton letörli az ablakról a párát, kinéz, egyenesen ránk, és visszahőköl. Egyik kezét felemeli, hogy letisztítsa a nedvességet az ablakról, azután kinéz az üvegen át, pontosan minket bámul, azután hirtelen elhátrál. Ismerős valahonnan.

– Ina, Jules! – Caro már indul, és int nekünk, hogy kövessük. Mire ismét odanézek, a lánynak nyoma sincs. Megyek, amerre Caro mutatja. Az egyik magasabb épület felé vezet, ahol lemegyünk egy keskeny, de rendben tartott lépcsőn.

Az a kocsma, amelyben dolgoztam, piszkos, reménytelen hely volt, tele idő előtt megráncosodott, eltompult tekintetű férfiakkal és nőkkel, akik ivásra verték el az éveiket, hogy elfelejtsék, milyen kevés életük maradt. De ez itt egy másik világ; nem fényűző, mint Everless, de kényelmesen elegáns. Módos hely. Azt üzeni, hogy ebben a világban az emberek azért isznak, mert jól akarják érezni magukat, és nem azért, hogy enyhítsék az élet kemény ütéseit.

Mocorogni kezd bennem valami, ami éles és dühös.

A tágas helyiségben szűrt világítás fogad. Csillogó márványlapok, a pult mögött mindenféle színű és alakú üvegek sokasága, a levegőben dohányfüst. Maroknyi vendég iszogat üvegpoharakból. Egy jóképű fiatalember gyorsan odavezet egy lefoglalt asztalhoz az egyik hátsó sarokban. Itt vajon mindenkinek ez a kiszolgálás jár, vagy ezt is Caro szervezte meg feltűnés nélkül?

– Egy palackot a legjobb vörösből, és egy üveg madelt – susogja Caro. Gyönyörűnek látszik a félhomályban, fakó szeme ragyog.

Villámgyorsan kihoznak két palackot: az egyik sötétzöld, a másik vörös. A pincér három súlyos kristálypoharat tesz elénk.

Amikor iszom egy korty madelt, a habzó ital égeti a torkom. Tüze sokkal hamarabb érkezik meg a gyomromba, mint Caro szobájában. Köhögök, az udvarhölgy nevet, halkan csilingelő hangon.

– Figyelj! – suttogja. – Hadd mutassam meg! – Ujjnyi vörös bort önt a poharába, azután óvatosan pár csepp arany madelt ad hozzá. A bor egy kicsit pezseg, azután lecsillapodik. Caro nyújtja a poharat.

Óvatosan belenyalok. A bor felhígította a madelt, különös, füstös ízt kapott tőle. Még mindig éget némileg, de annyira nem, hogy könnyezzek. Caro szélesen mosolyog, Ina kacag, engem váratlan boldogság tölt el. A perc megnyúlik.

Ina nevetése dallá változik, Caro arca felolvad a mosolyban, azután felfújódik szivárványos buborékká. Caro megszólal, és a világ visszazökken önmagába.

– Kezdjük így – mondja –, és hajnalra talán tisztán is megiszod a madelt. – Meghúzza a poharát.

Ina kuncog, és őszinte örömmel körülnéz. Felemeli a poharát.

– Igyunk a három régen elárvult lányra, akik otthonra találtak!

Visszamosolygok, és már emelem poharam, amikor megakad a szemem Caro arcán. Először döbbenet az, amit látok, aztán valami haragfélét. Óriásira tágult szeme ide-oda jár közöttünk.

– Jules – mondja higgadtan, de metsző pillantással –, úgy tudtam, hogy az apád csak most halt meg.

Szíven talál a kíméletlensége.

– Ő... V-valóban – hebegem. – Ám néhány hete megtudtam, hogy örökbe fogadott. Nem mintha számítana – teszem hozzá gyorsan. – Ő nevelt fel.

Ina végre észrevette, hogy valami nincs rendben. Bocsánatkérően néz rám, majd gyorsan beszélni kezd, ellensúlyozni próbálja tapintatlanságát, amellyel kikotyogta a titkomat.

– Egyike lehet a briarsmoori gyermekeknek, Caro. Rá kellene beszélnünk őfelségét, hogy menjünk el oda. Jules kedvéért.

– Talán – feleli az udvarhölgy üres hangon.

Lesütöm a szemem. Megalázónak találom Ina kérését, ugyanakkor zavarban vagyok, mert Caro most azt hiszi, titkolózom előtte. Ám a következő pillanatban Caro arca kisimul, és a szokott nyájasságával mosolyog.

Körbemutat a tavernán.

– Ina, még ha jövőre te iszod a legjobb likőrt a palotában, akkor sem hiszem, hogy ehhez fogható légkört találsz!

Hallom Ina válaszát.

– Ó, azt hiszem, Roan társasága kárpótol érte. Egyetlen nappal sem akar több időt tölteni a bátyja közelében, mint okvetlenül muszáj, és bár kedvelem Everlesst, Shorehavenhez nem mérhető.

Jövőre a palotában. Dünnyögve jelzem az érdeklődésemet, behatóan tanulmányozom az italomat, és remélem, hogy Ina és Caro nem látja meg a szememben a váratlan könnyeket.

Az óriási izgalomban és kapkodásban, amely úrrá lett Everlessen az esküvő miatt, eszembe sem jutott azon gondolkodni, mi lesz azután.

Ina elhagyja Everlesst. Roan is.

A királynő is eltűnik. Nekem itt marad apám halálának rejtélye. Na, és Liam sötét, gyilkos tekintete.

Motyogok valami olyat, hogy hozok magunknak még egy kört, és hátratolom a székemet, elfordítom az arcom Carótól és Inától. Pár perce a madel megmelegítette a véremet és ellazította a tagjaimat. Most egy kicsit úgy érzem magam, mint a mavakupac mellett: arcok és hangok hullámzanak körülöttem a híg ködben, de sohasem szilárdulnak érzékelhetővé. Kissé imbolygok menet közben, de nem tudok egyenesen járni.

Fűrészként hasogat a gondolat: Ina és Roan elköltöznek a palotába; én egyedül maradok, gyermekkori szerelmem elhagy.

Talán nemcsak az igazság keresése adott erőt nekem az elmúlt két hétben.

Hirtelen fojtogatni kezd a hőség és a füst. A taverna olyan, akár egy kályha. Arcok kenődnek szét, hangok és nevetés vegyül össze egyetlen fülsértő harsogásban. Megmarkolom a pultot, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Forog velem a világ.

Levegő. Levegőre van szükségem.