14

Csaknem egy órán át kell sikálnom magam Lora kemény szappanjával, mire a mava egyáltalán elkezd lekopni. Addigra mindenütt sajog a bőröm, de így is maradnak rajta halványlila foltok. A többiek kíváncsian pillognak rám, amikor végül megjelenek a konyhában.

Lora mellett már várakozik a királynő udvarhölgye, aki segített összeszedni a szétszóródott ékszereket. Annyira nem illik a konyhába, hogy először nem ismerem meg. Csinos, sötét hajú lány, bőrén a szeplők csillagképeivel, talán néhány évvel idősebb, mint én. Sokkal elegánsabb nálunk, egyszerű, de jó szabású bársonyruhájában, ami olyan sötétvörös, hogy már csaknem fekete, a szoknya a földet söpri, holott a fehér főkötő mutatja, hogy ő is csak szolga. Bátortalanul mosolyog rám.

– Jules, ő Caro – mondja Lora, azután nyomatékosan hozzáteszi: – A királynő udvarhölgye.

Ez egyértelmű figyelmeztetés, hogy viselkedjek udvariasabban a nálam rangosabbakkal. Kicsit megsértődök, de azért sietve pukedlizek.

– Bocsásson meg, kisasszony!

– Nem érdekes – mondja Caro. Halkan beszél, sőt, igazából suttog, valamiért mégis meghallom a konyha lármájában, ahogy a tenger zúgása hallatszik egy nagy csigahéjban. Hanyagul int, hogy álljak fel. – Örülök, hogy megismerhetlek, Jules! Roan mondta, hogy érdekelne téged a szobalányi állás őfelsége és Lady Gold mellett. Ugye, tudsz varrni?

– Hát... egy kicsit – felelem, miközben hol őt nézem, hol Lorát. – Javítgattam ruhákat még... – a Crofton szó elhal az ajkamon – ...a szülőfalumban. De soha még olyan finom dolgokat, mint Lady Gold gardróbja. – Kissé elszorul a szívem, amikor eszembe jut, hogy Ina Gold esküvői ruhájáról beszélek.

– Biztos vagyok benne, hogy beválsz. Amúgy is csak fércelni segítünk a varrónőknek. – Kézen fog, amitől összerezzenek, és Lorához fordul.

– Vidd, ameddig szükséges – mondja Lora, és ravaszul néz rám. – Lord Liam beosztotta ugyan egy munkára, azonban...

– A királynő óhaja mindenképpen felülírja Liam Gerlingét – mondja egyszerűen Caro. Alig állom meg, hogy ne mosolyogjak, olyan nyilvánvaló megvetéssel ejti ki az idősebb Gerling testvér nevét. A konyha elhallgat, Lora lelkesen bólogat.

Azután őfelsége udvarhölgye elvonszol a konyhából.

A folyosón belém karol, mint egy régi barátnő, miközben elmagyarázza, hogy őfelsége nem bízik az idegenekben, így az idő nagy részében Lady Gold mellett leszek. Elmondja, hogy Lady Gold szobalányai közül három is megbetegedett az Everless felé tartó úton. A hazugság olyan könnyen bukik ki belőle, hogy már arra gondolok, talán rosszul hallottam, amit Roan és Ina suttogtak a falon túl. De Bea is mondta, hogy emberek haltak meg.

– Más lányok nem segítenek? Arra számítottam, hogy több...

Caro alig észrevehetően lassít, kissé felém fordult, rám néz. A szeme fakózöld, és valami szikrázik benne.

– Több mi? – kérdezi, de nem válaszolok. Kerülöm a tekintetét, nem merem tovább erőltetni a dolgot. De ő ismét elmosolyodik, és megint gyorsít. – Nem kell versenyezned, ha ez izgat. Az embereket megfélemlíti a valódi hatalom, Jules. Ezt nem szabad elfelejtened.

Miközben Caro magával repít, arra összpontosítok, hogy mosolyogjak, valahányszor rám néz. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen közel legyek egy másik emberhez. Meglepő módon Caro közelsége és vidámsága átmelegít.

– Jól ismered a birtokot – jegyzi meg, amikor a harmadik sarkon fordulok be a királyi lakosztály felé menet. – Nagyon hosszú ideje laksz itt?

– Csak pár hete. – Habozok, de azután belém hasít a keserű igazság: most, hogy apa nincs többé, Liam és Roan tudják, ki vagyok, úgyszólván kockázat nélkül lehetek önmagam. – De az apám itt dolgozott, amikor gyerek voltam. Everlessben nőttem fel.

– Értem. – Caro hangja még halkabb, szelídebb; úgy látszik, érzékelt valami szomorúságot a hangomban. – És miért jöttél vissza?

Átsuhan az agyamon apa képe, ahogy utoljára láttam magányosan a zöldségpince hideg sötétségében, és egy pillanatig nem kapok levegőt. Hirtelen úgy érzem, el kell mondanom az igazságot, különben megfojt a súlya.

– Apám meghalt – mondom egyszerűen. – Nemrég. – Kétlem, hogy tudnék bővebb magyarázatot adni. Caro egy kicsit lelassít, a szemembe néz, és erősebben fogja a karom.

– Sajnálom – mondja gyengéden. – És az anyád?

A hallgatásom mindent elmond.

Caro bólint, ismét megszorítja a karom.

– Az én szüleim is meghaltak, amikor kisebb voltam. Ha egyszer majd szeretnél beszélni róla...

Megrázom a fejem, hálás vagyok a szavaiból áradó egyszerű rokonszenvért.

– Nem. Köszönöm. Szeretném elfelejteni.

– Azt hiszem, ez a legokosabb, ami tehetsz, ha elveszítesz valamit – mondja. Elmosolyodik, tekintete csupa részvét és megértés. Úgy érzem, mintha egy nagy kő gördült volna le a szívemről.

Lágy zene finom hangjai, zsongó beszélgetés hullámzik felénk, ahogy közeledünk a felsőbb szintekhez. Libabőrös leszek az idegességtől. A csend váratlanul fültépő lesz közöttünk. Miféle sziporkázó csevegésekre számíthatok Lady Goldtól, ha a udvarhölgyét is ennyire untatom? Remélem, nem olyasvalakire számít, mint Caro, aki tökéletesen higgadt és magabiztos.

Mintha csak megérezné a gondolatomat, Caro dúdolni kezd a csöndben egy édes, szomorú dallamot. Ismerős, bár nem tudom hova tenni. Aztán rá is zendít:

– Órai rózsa a hangod, lelked orzó szerető. Űzlek a végtelen erdőn; szívedet vissza ne várd.

– Milyen dal ez? – kérdezem.

– Nagyon régi. A királynő kedvence.

A dallam egyszerű, alig néhány hangon siklik föl-alá, bár a szavak veszteségről, szerelemről és erőszakról mesélnek.

Caro rövidesen megáll jobb oldalt egy ajtónál, és felém fordul. Az ajka kissé szétnyílik, a szeme döbbenten kitágul.

– Jules, te sírsz.

A kezem az arcomhoz emelem, és meglepődöm, amikor az ujjaim megnedvesednek. Az arcom lángol.

– Semmi gond – erősködök, és elmosolyodom. – Csak olyan szép dal.

Caro mosolyogva bólint.

– A királynő írta a Varázslónő tiszteletére.

– Ez igaz? Hogy a Varázslónő volt a királynő társa? – kérdezem.

– Caro! – kiált egy hang az ajtó mögül. – Megtaláltad Roan barátnőjét?

Roan barátnője, visszhangzanak az elmémben a szavak.

A pulzusom meglódul – egy-két-há' – és egy ütemre dobog a dal ritmusával. Caro elővesz egy kulcsot a ruhájából, és kinyitja az ajtót. Meghökkenek. Lady Goldot be kell zárni?

Caro látja a pillantásomat, közelebb hajol, és a szokásosnál is halkabban súgja:

– Lady Gold nemrég elvesztette a testőreit, és nem szereti, ha idegenek veszik körül, ezért nem tűr maga mellett everlessi testőröket. Ez feldühítette a királynőt.

Kinyitja az ajtót, és bevezet egy fényűző lakosztályba. Rengeteg vörös drapéria, az óriási ablakokon pókháló vékonyságú függönyök. A jól befűtött helyiség fürdik a téli napfényben és tömény rózsavíz illata van.

A szoba egyik sarkát betölti egy hófehér felhőre emlékeztető, hatalmas ágy, amelynek takarója ki sem látszik a szivárvány minden színében tündöklő ruhák alól. Vélhetőleg felpróbálták, mielőtt az ágyra dobták őket. Lady Ina Gold az ágy mellett áll egy szál selyemingben és alsószoknyában. Karja és lába csupasz, leszámítva néhány sima fémkarikát. Egy ruhát tart a fénybe – úgy csillog, mintha olvasztott smaragdból lenne –, és kritikus szemmel vizsgálgatja. Amikor az ajtó becsukódik mögöttünk, felém és Caro felé fordul.

Ösztönszerűen lesütöm a szemem, hogy ne lássam félig öltözötten.

– Asszonyom – mondja Caro a jellegzetes, messze hangzó suttogásával: – Íme, Jules Ember.

Égő arccal felnézek Ina Gold szemébe. Ugyanolyan magas, mint én, egyidősek is lehetünk, de egy másik világból való. A tény, hogy sosem volt gondja, átvilágít az arcán és a testén. Fénylő bőrén nyoma sincs hegnek vagy bőrkeményedésnek.

Végigfut a hátamon a hideg, mert arra gondolok, hogy én már rég halott leszek, amikor ez a lány uralkodni fog.

Majd arra gondolok: mindezeket az éveket Roannel éli le.

Ina elfogulatlanul mosolyog, és megszorítja szabad kezem.

– Miss Ember – mondja. A hangja zeng, a magánhangzóiban csengettyűk szólnak, és azzal a különös kiejtéssel beszél, amelyet egyedül a királynőtől és Carótól hallottam. – Köszönöm, hogy eljöttél! Örülök, hogy csatlakozol hozzánk. Roan azt mondta, valóságos kincs vagy. Nem tudom, miért nem szólt róla egyenesen az anyjának, nem pocsékoltunk volna el ennyi időt...

Mivel nem tudom, mit mondjak erre, ügyetlenül pukedlizek, és a szőnyeget nézem.

– Lord Gerling tegnapig nem is tudta, hogy Everlessben vagyok, Lady Gold. És nagyon örülök a kitüntető kegynek.

Ina az ágy felé fordul, a gyűrött ruhákra mutat.

– Caro és én éppen vitatkozunk. A hagyomány szerint a menyasszony a vőlegény családjának színeit viseli, amelynek a házassággal a tagja lesz. De a zöld nem áll jól nekem. És valójában – vonja fel a szemöldökét – rangosabb vagyok Roannél, nem?

Pajkos szavai ellenére ámulat bujkál a hangjában, amikor az esküvőről – Roanről – beszél. Arra gondolok, hogy nem csupán dicsekszik. Az arca ragyog, mint egy kisgyereké, aki arra ébredt, hogy leesett a hó.

Máris tudom, hogy szerelmes Roan Gerlingbe. És abból, ahogy mosolyog, úgy tűnik, a fiú is szereti őt. Ki ne szeretné Ina Goldot?

Érzéseim összezavarodnak, és különös formába rendezik magukat. Könnyű féltékenynek lenni a leendő királynőre, aki talán politikai okokból hozzámegy egy Gerlinghez; egészen más látni egy lányt, aki fülig érő szájjal mosolyog, mezítláb van, és nyilvánvalóan fülig szerelmes.

– Caro úgy gondolja, hogy zöldben kellene lennem – folytatja Lady Gold. Az ágyra dobja a zöld selyemruhát, amely még gyűrötten is csodálatos. – De nekem ez tetszik. – Maga elé tart egy másik ruhát. Vörös, a királynő színe, ujjai művészi redőkben hullnak alá, szabadon hagyva a vállat. – Vagy ez túlságosan merész Everlessben?

– Egyáltalán nem – vágom rá, magamat is meglepve. – Ladységed még nem láthatta, de a Gerling hölgyek ennél sokkal botrányosabb dolgokat is viseltek csekélyebb alkalmakkor.

Örülök neki, hogy Ina hálásan kuncog. Caro morcos képet vág, mintha elveszített volna egy fogadást.

– De neked tetszik, Jules? – kérdezi Ina. – Egyetlen everlessi lány sem hajlandó megmondani nekem az igazat. Attól félnek, hogy megharagítanak.

Everlessi gyerekkoromban elbűvöltek a ruhák és az ékszerek; ugyanúgy imádtam a szép tárgyakat, mint bármelyik előkelőbb kislány. Apa kicsi szarkának becézett, mert mohón gyűjtögettem a hibás ékköveket, amelyek nem voltak elég jók a Gerlingek kardjaira, szalagdarabokat, egy elveszett arany fülbevalót – és egy kupában tartottam őket az éjjeliszekrényemen. Ez volt az én miniatűr kincstáram. Amikor száműztek minket és Rodshire-be, majd Croftonba mentünk, felhagytam a szokással. Úgy tettem, mintha megvetném az ilyen hívságokat.

De most Lady Gold néz rám, miközben magához tartja a vörös ruhát. A szeme úgy keresi az enyémet, mintha valóban érdekelné a válasz. A legszívesebben rongyokká szaggatnám a szoknyát, de beharapom az ajkam, és összekulcsolom magam előtt az ujjaimat.

– Talán valami aranyat? – kockáztatom meg pár pillanat múlva. – Ez mindkét család másodlagos színe. És végtére is... – Jelentőségteljesen meghajtom a fejem Ina Gold felé, félig-meddig megdöbbenten, hogy viccelni mertem, és kétségbeesetten remélve, hogy valamelyik lány veszi a lapot.^{1}

Lady Gold egy pillanat alatt megérti. Nevetése olyan váratlan és ragadós, hogy akaratlanul elmosolyodom.

– Erre nem is gondoltam! – Caróhoz fordul. – Arany. Mit szólsz?

Caro mosolyog.

– Egy kicsit szokatlan – suttogja. – De az arany igazán szép úrnőmön. – Félrehajtja a fejét, és Inát fürkészi. – Szólok a varrónőknek, hogy készítsenek egyet; de addig is próbáljuk fel a többit, hogy legyen egy modell, amely alapján dolgozhatnak. – Int, mire Ina színpadiasan felsóhajt, felveszi a zöld ruhát az ágyról, megrázza, hogy kisimuljanak a gyűrődések, azután engedelmesen belebújik, és hátat fordít az udvarhölgynek, hogy Caro be tudja gombolni.

Miután végez, szűkebbre veszi a kelmét, és utasít, hogy tartsam, amíg ő meggombostűzi, egyszer sem szúrva meg Lady Gold bőrét. A hangja még akkor is parancsoló, ha suttog.

Miközben pirulva egyensúlyozok a hódolatos távolságtartás és a ruhapróbával járó intimitás között, Caro és Lady Gold egy sövényboszorkányról pletykál, akinél Caro nemrégiben járt, és a banya azt mondta neki, hogy hamarosan újra találkozik első és egyetlen szerelmével. Amikor Ina incselkedve megkérdezi, ki lehet az, Caro elvörösödik, és eltereli a beszélgetést egy nemes dámára, akinek újszülöttje feltűnően hasonlít őnagysága csinos inasára.

– Jules! – rezzent fel a révedezésemből Lady Gold. – Neked tudnod kell! Liam mindig ilyen savanyú? Vagy csak akkor, amikor mindenki más jól szórakozik?

Hallani Liam nevét olyan kellemetlen megrázkódtatás, hogy majdnem ledobom a zöld kelmét.

– N-nem ismerem jól Lord Liamet, asszonyom – dadogom. Emlékeztetem magam, hogy ők még csak újoncok Everlessben, bár szerintem senki sem számít idegennek, ha egyszer meghúzzák a tiszteletére a királynő harangját. Egyetlen everlessi sem merészelné bírálni Liamet. – Mindig is ilyen... zárkózott volt.

Lady Gold fintorog, látványosan felszegi a fejét.

– Liam Gerling vagyok – mondja eltúlzott, mély hangon, arisztokratikus kiejtéssel. – Nem állok szóba akárkivel ezen az ünnepségen. Hasznosabban töltöm az időmet, ha egy sarokban duzzogok, és vasvillaszemekkel nézek mindenkire, aki meg merészel szólítani.

Miközben igyekszem visszafojtani a nevetésemet – sosem hallottam senkit, aki nyíltan kicsúfolt volna egy Gerlinget. Caro a fejét rázza.

– Szegény anyja – suttogja. – Úgy hallottam, Lady Verissa tucatnyi lehetséges menyasszonyt javasolt neki, de ő mindet elutasította.

– Talán a hölgyek változtatták meg a véleményüket, amikor meglátták, milyen viharos természetű – töpreng Lady Gold. – Csak azért mondja, hogy ő utasította el őket, mert titkolni kell a szégyent. Nem tudom elképzelni, hogy bárki is hozzá akarna menni, még ha Sempera minden ideje az övé lenne, akkor sem.

– Roan bezzeg jóképű és az egyénisége is megnyerő – suttogja pajkosan Caro.

– Egyetértek – vágom rá, azután sietve lesütöm a szemem, mert már megint vörösödök.

Ina vagy nem vette észre, vagy nem érdekli, de érzem, hogy Caro figyel.

– Mióta ismeri Lord Roant, úrnőm? – kérdezem gyorsan. Alighogy kimondtam, megpillantom magam a tükörben Ina mögött. Fakó vagyok, a szemem karikás, az arcom csupa szöglet. Ordító az ellentét köztem és Lady Gold között.

A hercegnőt nem zavarja.

– Ó! – mondja. – Hát, először is, hívj Inának! Akkor találkoztam Roannel, amikor a Gerlingek két éve meglátogatták a palotát.

Homályosan emlékszem, hogy amíg Gerlingék oda voltak, Croftonban felállítottak egy sor bódét a piactéren, ahol játszhattak a gyerekek, volt zene, ének és annyi cukrozott gyümölcsöt ehettünk, amennyire tellett. Ott álltak egy teljes hétig, ez egyfajta ünnep volt, kétségbeesett kísérlet a mulatságra.

– Jól kijöttünk... egymással – folytatja Ina. Megint kuncog azon a hangon, amely egyszerre elbűvölő és szívet tépő. Tudom, hogy fájni fog, de mindent tudni akarok Roanről és Ináról.

– Utána levelezgettünk – folytatja Ina –, de titokban kellett tartani; a királynő dönti el, hogy kihez kell mennem. Lényegében Carónak köszönhetem, hogy Roant választotta. – Hálás pillantást vet az udvarhölgyre. – Megtalálta az egyik levelet... – Caro kajánul somolyog – ...és azt javasolta a királynőnek, hogy kössünk szorosabb szövetséget a Gerlingekkel, még mielőtt a nap fölkel. Természetesen fogalmam sem volt róla, amíg ki nem hirdették az eljegyzést. Caro alulértékeli a befolyását. – Ina szeretettel néz az udvarhölgyre, aki elpirul.

– Csodálatos mese – súgom elfúló lélegzettel.

– Ugye? – Olyan őszinte boldogság cseng a hangjában, hogy nem haragudhatok rá, noha a szívem fáj. Miután Caro és én elengedjük, egy lépéssel arrébb megy, és megpördül. A zöld kelme fényes tányért alkot a bokája körül. Még nincs kész a ruha, de Ina mozgásától olyannak látszik, mint a legpompásabb öltözet.

– Ina egész élete olyan, mint egy csodálatos mese – súgja Caro még a szokásosnál is lágyabban, mialatt Ina keresztülvág a szobán, és megtekinti munkánk eredményét egy állótükörben. – Biztosan hallottál már erről!

Bólintok, és igyekszem, hogy ne meresszem a szememet Inára. Hihetetlen, hogy valaha is lehetett másmilyen, nem pedig káprázatos, kacagó, szépséges, áldott. Ám Semperában mindenki ismeri a történetét: egyike annak a sok száz gyermeknek, akiket a szüleik kitettek a tengerpartra a palota mellett, vagy árvaházba adták őket azzal a kétségbeesett reménnyel, hátha épp az ő gyerekük lesz a trónörökös, ahogy azt maga a királynő jelentette ki sok száz éve. Egy félezer éves ígéret teljesedik be az előttem álló lánnyal.

Természetesen a legtöbb semperaihoz hasonlóan én is jobban ismerem azt a történetet, amely a csillogó zománc alatt rejtőzik: szinte minden kitett gyermek árvaházban nőtt fel. Amikor nagykorúak lettek – gyakran még annál is előbb – azoknak, akiket nem fogadtak örökbe, nem maradt más, csak a cselédsors vagy a napszám. Apát mindig bőszítette a királynői proklamáció. A gyakorlatban borzalmas következményekkel járt. Őfelsége olyan sokáig élt, hogy évtizedenként egyszer választott magának valamilyen gyermeket, akivel sose volt elégedett, ezért az valamilyen kisebb állást kapott, vagy elvitte valamilyen kórság, vagy pedig – és itt eszembe jut Lady Sida hátborzongató célozgatása áldozatul esett az uralkodói szeszélynek, amikor őfelsége úgy döntött, hogy mégsem akarja átadni a trónt. De a szülők ennek ellenére is évente százával tették ki a gyerekeiket, abban az önáltató reményben, hogy az övék lesz a kiválasztott.

Ina jön oda hozzánk, öklében egy maroknyi kelmével. Szavak nélkül parancsolja, hogy tüntessük el. Gombostűt dugok a számba, és letérdelek a leendő királynő elé.

Ina lett a kiválasztott. A hír nagy szenzáció volt a királyságban, legalábbis ezt mondták. Homályosan emlékszem, miket pletykáltak a szolgák Ináról, miután kiválasztották.

Kővel a szájában született, ami állítólag a Varázslónő áldását jelenti. A királynő hírét vette, mire a saját családnevét, a Goldot adta az újszülöttnek, akit a palotába vittek, és attól fogva őfelsége lányának számított.

Vajon kik a szülei? Vajon élnek még? Vajon tudják, hogy Ina a névtelen csecsemő, akit kitettek a tengerparton? A szívem összeszorul a következő gondolattól:

Talán velem is ez történt.

Amióta olvastam apa levelét, igyekeztem nem gondolni arra... hogy valójában nem ő az apám. De ha ez igaz, és sosem ismertem az anyámat sem, lehetséges, hogy én is egy ilyen árva vagyok, csak apa olyan korán fogadott örökbe, hogy már senki sem emlékszik rá.

Ez azt jelenti, hogy akár engem is választhatott volna a királynő. De nem tette.

Fáj az ujjam, mert megszúrtam. Elrántom a kezem Inától, nehogy bevérezzem a ruháját, kiszívom a szúrás helyét – de valami nincs rendben. Ina megfordul, hogy rám nézhessen, de olyan vontatottan, mintha mézben mozogna. Visszaengedem a kezem, még mielőtt leírhatná a körívet, így amikor rám néz, csak pislog egyet, és visszafordul, mintha nem is tudná, mi keltette fel a figyelmét. Caro értetlenül pillant rá, mintha megfeledkezett volna magáról.

Természetesen tudom, mi történt. Amikor megszúrtam az ujjam, az idő megfagyott – vagy lelassult –, mint amikor napokkal ezelőtt kifogtam a pisztrángot a patakból, vagy amikor összetűztem Gerlingék őrével a croftoni piacon, miközben várakoztam, hogy kiválasszanak everlessi lánynak. Az idegeim napkitörése. Ilyesmi nem történt azóta, hogy megérkeztem, vagy ha igen, túlságosan csekély volt ahhoz, hogy észrevegyem.

Szerencsére láthatólag mindketten átlépnek a szabálytalan pillanaton. Ina további változásokat kíván, Caro talányosan mosolyog.

– Szerencsére a szüleid úgy döntöttek, hogy a királyságnak adnak, Ina. Egyetlen más kisded sem volt ilyen szerencsés, vagy ennyire érdemes.

Az óramutató egyet kattan, majd kettőt, mire Ina kegyesen elmosolyodik. Persze nem emlékszik a szüleire, de láthatóan még mindig bántja a dolog – nem hiszem, hogy csak képzeltem azt a sebzett pillantást. Nehéz elhinni, hogy bármi is megszomoríthatja ezt a szépséges, nevetős lányt, Roan jegyesét, a jövendőbeli királynőt, bár a saját bőrömön tanultam meg, milyen nehezek a megválaszolatlan kérdések, ha a szüleinkről van szó.

Amikor az udvarhölgy végre tökéletesnek találja a redőket és hajtásokat, Ina óvatosan kibújik a ruhából. Caro és én összehajtogatjuk, hogy levigyék a varrónőkhöz. Azt mondja, miközben a vállakat igazgatjuk: – Jules, javasolni fogom a királynőnek, hogy jelöljön ki új szobalánynak.

– Ha szeretnéd – teszi hozzá gyorsan Ina. – Remélem, igen.

Amikor végre felfogom, mit hallottam, alig állom meg, hogy el ne dobjam a ruhát, és meg ne ölelgessem Carót.

– Köszönöm! – suttogom. – Nagyon köszönöm.

– Természetesen sokkal inkább engem szolgálsz majd, mint a királynőt – mondja Ina. – Ő jobban szereti Carót, de még őt is ritkán veszi igénybe.

Különös érzés a szívemnek az öröm, annyi gyász után. És ha túl közelről nézem, valami sötét és furcsa árnyék vibrál körülötte. Különös azon lelkesedni, hogy egy lépéssel közelebb jutottam az asszonyhoz, akitől apa óva intett, sőt talán miatta lettem árva.

De az öröm túlságosan édes ahhoz, hogy most a sötétségre gondoljak. Visszagyűröm a szívem mélyébe. Majd akkor foglalkozom vele, amikor eljön az ideje.

– Először is a királynőnek kell jóváhagynia – mondja Caro. – Tüstént vigyük oda hozzá!