30

Először nem is értem, mit látok. Roan sápadt, a szeme kimered, a kezét úgy kötözték meg elöl, hogy a válla természetellenesen meggörbedjen. Ivan lök rajta egyet, amitől Roan két lépést tesz a királynő lakosztályában. Az áruló kapitány késének hegye egy ujjnyira van Roan tarkójától. Ivan mereven bámul a semmibe, Roan azonban észreveszi a királynő megtört testét a padlón, és leesik az álla.

Sikoltani szeretnék, hogy meneküljön, harcoljon, de rájövök, hogy nem tudok beszélni. Vagy Caro varázslata vagy a tőle való félelem zárja le az ajkam. Caro elégedetten mosolyog, Ivan rásandít, és ő is elmosolyodik.

Vajon mennyi időbe telt Carónak, hogy igába hajtsa a kapitányt? Mi mást tett még meg érte Ivan? A mosolya alatt, a szemében félelem villan, bár a penge a kezében mozdulatlan. Fél Carótól. Ez legalább annyira megrémít, mint amikor láttam, hogy a királynő összeesik, mint egy rongybaba.

– Köszönöm a segítségedet, kapitány –, dorombolja Caro. – Emlékezz: öt perc.

Ivan pislog, habozik. A különös parancs olyan rettegéssel tölt meg, amilyet még sosem éreztem.

Caro arca szempillantás alatt átváltozik a düh maszkjává. Kimereszti a szemét és vicsorít.

– Eredj! – acsarkodik. – És hagyd itt a kést! – Ivan hátrál egy lépést. Roanre sandít, azután megfordul, hogy kimenjen. Mielőtt az ajtó becsukódna, megpördül, és elhajítja a pengét, amely ezüstös ívben átszeli a levegőt, és Caro lábánál ér földet. Megdermedek.

Caro felveszi a kést, és Roanhez fordul.

– Térdre! – Az arca ismét nyájas, de a hangjában fenyegetés lappang. Roan engedelmeskedik, az arca maga az iszonyat. Az állat nézhet így, amelyet a vágóhídra hajtanak. Gondolom, az én szemem sem lehet másmilyen.

Te nem tudod, mit jelent megtörni. Addig nem, amíg meg nem hal a karjaidban az, akit a világon a legjobban szeretsz.

Rádöbbenek, mit akar Caro. Az óvatosságot sutba vágva a dermedt Roan és Caro közé vetem magam. Szembefordulok Caróval, előrelököm a tenyeremet, és közben az a kísérteties érzésem támad, hogy valamelyik rémálmomat játszom el.

Caro felkacag.

– Ezt nem úszod meg! – mondom higgadt hangra törekedve. – Ő Gerling. Gyakorlatilag herceg.

– Ugyan, mi egy herceg egy istennőhöz képest? – kérdezi Caro. – Sőt... – elfordul, és a királynő fölé hajol, aki némán hever a padlón. – Mi egy Királynő egy istennőhöz képest?

Belemarkol a királynő köntösébe, és természetellenes könnyedséggel felállítja a nála magasabb asszonyt.

Szörnyű, reszelős hang tör fel a királynő torkán. Nem is tudtam, hogy még él. A feje hátracsuklik, sötétvörös vér szivárog az egyik orrlyukából. Kinyitja a szemét, és meglátja Carót.

Rátámad, de kibillen az egyensúlyából. Eszeveszett hadonászással karmolász a levegőben.

Caro felkészülten várja. Iszonyodva bámulom, ahogy oldalt lépve a királynő mögé kerül, és átkarolja a derekát. A másik kezével belemártja a kést a királynő mellébe – egy mozdulat és vége –, azután felém taszítja a tátogó asszonyt.

Sikolyom betölti a szobát. Hátrálok, de nincs hova menni. A királynő felém dől, én pedig gépiesen kinyújtom a karom, hogy elkapjam. Egy pillanatra látom kimeredt, fakó szemét, vérben ázó mellkasát. Vére az arcomra és a kezemre fröccsen. A sikolyom úgy hangzik, mintha nem az én torkomból jönne. Csak a vér forróságát, a megtört test súlyát, és a színtelen szempárt érzékelem, amelyben fokozatosan kialszik az élet. Borzalmas űrt érzek. Egész idő alatt csak báb volt az igazi szörnyeteg kezében.

Valahogy leengedem a holtat a padlóra, azután én is elesek, négykézlábra, és öklendezek. A vérszag vörös köddel borít be.

Amíg Roan kiáltása át nem hasít rajta.

Felemelem a fejem. Roan közelebb lódul a királynőhöz, lihegve nézi a zilált alakot. Caro mögé áll. Egyetlen gyors mozdulattal belemarkol Roan hajába, hátrarántja a fejét és a véres kést a torkához nyomja. Szoborrá dermedek a királynő mellett. Attól félek, egy pislogással is provokálhatom Carót, hogy ismét használja a kést.

– Igazán megkönnyítetted a dolgom, Jules – mondja Caro. – Mindenki látta, hogyan néz rád Lord Gerling. Senki sem fog kételkedni a történetemben: áruló vagy, aki elcsábítottad őt. Rábeszélted, hogy engedjen be a királynő lakosztályába. Azután mindkettejüket meggyilkoltad.

Roan előbb rám néz, azután tehetetlenül oldalra – nem fordulhat vissza Caróhoz, mert elvágná a saját torkát. Nem érti, amit hallott, de azt tudja, hogy életveszélyben van.

– Kérlek, Caro! – károgja.

– És te! – Caro kissé megnyomja a pengét, Roan vére kiserked, elkeveredik a királynőével. – Te szépséges bolond! Tálcán hoztad elém a valódi Alkimistát. – A testem megfeszül. – Hiba volt visszajönni, Jules – mondja. Hangjában nevetés bujkál. – Ha Croftonban maradsz, és beéred azzal, hogy a távolból imádod Roan Gerlinget, lehet, hogy sosem talállak meg.

Alig hallom, amit mond. Tekintetem összekapcsolódik Roanével, akinek a pillantása rémülten ugrál a királynő teteme között és közöttem. Emlékek zúdulnak rám, tölgyfa lombján átszűrődő napfény, fakardokkal vívott lihegő párharc, ranggal nem gondoló gyerekek szilaj kacajának emléke. Roan felnőhetett gyáva oktondivá, de akkor sem érdemel ilyen halált.

– Kérlek! – mondja halkan. Nyel egyet, bőre a késhez súrlódik, vér szivárog a kulcscsontjára. – Kérlek, Caro, bármit megteszek!

Közbevágok.

– Nem szeretem! – A szemem sarkából látom, hogy Roan pillája megrebben. – És ő sem szeret engem. – Caróra nézek, szívből remélem, hogy hisz nekem, meglátja ezt az igazságot. Kérlek...

Mintha pillanatnyi kétség villanna a szemében. De már túl késő – mindig túl késő volt. Ismerem Carót: a vágy, hogy megtörjön, minden mást kiéget az agyából.

– Ha azt akartad volna, hogy irgalmas legyek, nem kellett volna elvenned a halhatatlanságomat – vicsorogja.

Azzal mély, vörös árkot hasít Roan torkán.

Sikolyra nyitom a számat, de semmi sem jön ki rajta. Tüdőmben ólommá változik a levegő. Valaki benyomja az öklét a bordáim alá, marokra fogja a szívemet, és kitépi.

Miután Caro hátralép, Roan a torkához kap. Elhűlve nézi a vért, amely az ujjai között csurog le a mellére. Némán, tehetetlenül tátog, már nincsenek szavai az élőkhöz.

Azután arcra esik a királynő mellett, és nem mozdul többé.

Egy hosszú percig azt gondolom, hogy ismét megállt az idő, és én vissza fogom fordítani, hogy mindez ne történjen meg.

Azonban vér terjeng a padlón. Az idő nem állt meg. Csak a szoba némult el, olyan néma, mint a sírbolt, amivé lett.

Caro várakozón mered rám, hogy törjek már meg, és a hatalom visszafolyjék bele. De semmi sem történik. Oldalra hajtja a fejét, kissé összevonja a szemöldökét. Nála ez jelenti a fegyelmezett csalódást.

Olyan harag gyúl bennem, amilyet még sohasem éreztem. Máglyaként éget, mialatt feltápászkodom. Az indulat azt üzeni, hogy élek, és nem törtem meg.

– Valóban nem szeretted – mondja Caro. – Nem számít. Úgyis megtalálom, aki megtör téged, még ha meg is kell ölnöm hozzá az összes semperait. Addig te itt leszel megint Everlessben, rács mögött. Milyen stílszerű!

A düh életre kelt. Caro felé ugrok, kinyújtom a karomat, parancsolom az időnek, hogy fagyjon meg, amíg torkon nem ragadom a Varázslónőt. Kizúdul belőlem az erő, befogja a szoba levegőjét, de csak különös buborékok formájában, amelyek repülni kezdenek Caro felé. Ő is felemeli a kezét, a fejét hátraszegi és hahotázik.

Erőink akkora mennydörgéssel találkoznak, amely mintha a tengelyéig megrázná a világot. Hanyatt zuhanok a padlón, a fülem csengeni kezd. Körülöttünk könyvek záporoznak a polcokról, festmények zuhannak le a falakról. Valahol üveg csilingel, és miközben kínkeservesen felkönyökölök, tucatnyi ékkő hullik le a királynő öltözőasztaláról, és végigszánkázik a padlón.

Ahogy fokozatosan elhallgat a csengés a fülemben, sikolyokat hallok a távolból, dübörgő lépések közelednek. Ülő helyzetbe vergődök. Felpattan az ajtó, Everless gárdistái bezúdulnak. Az első megtorpan, és felkiált, amikor meglátja a padlón a vértócsát és a holttesteket.

– Segítség! – sikoltja Caro. Elfordítom a fejem, látom, hogy már áll, és rám mutat. Arcára feltette a rettegés maszkját. Ivan hallgat és Roan Gerling tetemét nézi a Varázslónő mellett. Öt perc, gondolom. Azt akarta, hogy a testőrök legyenek a szemtanúk.

Caro tovább sivítozik. Az őrök megrohannak, elkapják a karomat, felrántanak. Meg sem próbálok harcolni. Annyira eltölt a borzalom és az émely, hogy nem marad hely az ellenállásra.

Miközben elvezetnek, Caro, aki egyfolytában engem néz, abbahagyja a visítást annyi időre, hogy rám mosolyogjon.